logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2018/06/23 / Szerző: Kitahito

Milo Yiannopoulos Budapesten.

Az identitáspolitika testet öltött meghackelése Budapestre érkezett. A NER és Milo demonstratíve kipipálták egymást, mindenki boldog lehet, hisz újabb kitűzők kerülnek a gomblyukakba, és újabb gumitöltények a revolverekbe. Összenő, ami összetartozik, ugye. És mennyire így van.

Milo Yiannopoulos

Milo Yiannopoulos, a jobboldali konzervativizmus (részben önjelölt) amerikai élharcosa, a feminizmus, politikai korrektség, a social justice mozgalmak és az iszlám karizmatikus kritikusa, gyakorló homoszexuális, május 25.-én Budapestre látogatott, hogy a Bálnában tartson egy előadást. A rendezvényen (melyre csak a kiválasztott kevesek mehettek el) részt vett a NER színe-java, úgymint kormányközeli újságírók, értelmiségiek, politikusok. Valamint én is. Jelentkezésemet annak biztos tudatában adtam be, hogy a background check során a Nemzetbiztonsági Hivatal majdcsak talál valamit, ami miatt elutasíthatja a kérelmemet. Azt hiszem az elmúlt évek során írtam… nos, egy-két olyan dolgot, mely ezt indokolhatná. És akkor még nagyon, nagyon finoman fogalmaztam. Én lepődtem meg hát a legjobban, mikor jött az értesítés, miszerint várnak szeretettel a 18:00-kor kezdődő előadásra. Mondanom sem kell, kicsit sértve éreztem magamat. Két eshetőség állhat fent: vagy a titkosszolgálat végzi rosszul a munkáját, mikor engedik, hogy egy hozzám hasonló felforgató elem lő- illetve dobófegyver távolságba kerüljön a kormányunk által meghívott hírességhez, vagy én, és az itt hirdetett gondolataimmal nem adtam elég okot arra, hogy finom, de határozott elutasítással távol tartsanak egy ilyen eseménytől. Abba már bele se merek gondolni, hogy a virtuális papírra vetett soraim összehangolhatóak a kormány nézeteivel, abba pedig pláne nem gondolok bele, (még a saját elhanyagolhatóságomat tekintetbe véve is) hogy egyszerűen átsiklottak felettem.

Hát miféle titkosszolgálat az ilyen?! És miféle illiberális demokrácia? Rólam már egy vaskos aktának kéne lennie valamelyik titkos kormányépület alagsorában, erre meg engedik, hogy egy Fideszesekkel teli terembe csak úgy besétáljak? Mi van akkor, ha 10 kilónyi C4-ből varrott kisködmönben lejtek be oda? A döglött bálna nem jó bálna! Nyilván erre volt az a 2 ellenőrzőkapu, a fémdetektoros biztonsági őrök, meg a testőrök, de na! Ettől még simán becsempészhettem volna egy kis anthraxport, fröccsöntött műanyag illetve 3D nyomtatott szamurájkardot, vagy a jó magyar hagyományokhoz egy kis palack sósavat, szóval legközelebb tessék szigorúbban ellenőrizni, nem mindenki teszi le a buzogányát a ruhatárban, még a feszülős egyenruhában tipegő csinos lánykák kérésére sem.

„A harc, ami Konstantinápolyért folyt, Budapesten kezdődött újra.”

Viccet félretéve, mindennek ellenére örülök, hogy bejutottam. Mert valóban érdekelt Yiannopoulos beszéde, még akkor is, ha sok tekintetben nem értek vele egyet, vagy azokkal, akik meghívták őt ‘kishazánkba. Hiszen ez egy kapcsolatfelvétel volt, diplomáciai vizit, egymás kipipálása egy fiktív füzetben. Összenő, ami összetartozik. Vagy legalábbis ami azt hiszi, hogy összetartozik. Ugyanis Yiannopoulos (már ha elfogadjuk, hogy tényleg hű az általa vallott eszmékhez, ugye) szövetségest lát Magyarországban, illetve pontosabban fogalmazva a NER-ben, fegyvertársat egy olyan harc megvívásában, mely három elfogadhatatlan és hasonlóképpen káros ideológia, hatalmi eszme közt zajlik.

Az első fél a humanizmus és az emberi jogok védelmének álarca mögé bújt cinikus, álszent ‘újbaloldal, minden elfajzott vadhajtásával együtt, melyek valóságot teljesen meghamisítva vagy tudomásul sem véve orwelli abszurditásokba emelik az agymosást, az embertömegek célzott átnevelését. A második a nacionalizmus, a konzervativizmus és a keresztény értékek nevében kiépülő like-érzékeny, paternalista és populista despotizmus, melyet illiberális demokráciának vagy trolldemokráciának is neveznek. A harmadik pedig az iszlám, fundamentalista iszlám, politikai iszlám (nevezd aminek akarod, vagy amit elbír a politikai korrektség, valamint a szabadság nevében bevezetett belső és külső cenzor), az az erőszakos és a nyugati fogyasztói kultúrába integrálhatatlan aktív, prűd, erőszakos iszlám, mely az elvétve előforduló, de annál nagyobb lelkesedéssel zászlóra tűzött kivételektől eltekintve nem akar alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, hanem magához akarja hajlítani azt.

Nagyon nehéz a megfáradt és elkoptatott “izmusok” (mögé rejtett érdekek) eme végső, nagy csatájában pártatlannak maradni, és megőrizni emberségünket az egyre inkább barbarizálódó miliőben, és Yiannopoulos határozottan nem azért dolgozik, hogy visszavezessen minket a kulturált, higgadt párbeszédek és élhető konszenzusok világába. Ő jogosnak titulált gyűlöletet kelt, fegyverbe szólít, felgyújtja a hidakat és kiadja a parancsot az árkok, illetve meszesgödrök kiásására vagy mélyítésére, és teszi mindezt ördögi karizmával, egy napszemüveges diktátor szónoki tehetségével, érzelmektől túlfűtött prófétai lendületével. És persze a vastag, viaszkos arcbőrrel, mely megtűri, hogy bő nyállal nyaljon be a hallgatóságának, mely már attól a nadrágjába élvez és tapsviharban tör ki, ha megdicsérik a városát (igen kínos pillanatok voltak ezek…). Rendkívül megnyerő és magával ragadó figura, épp ezért olyan borzasztóan veszélyes. Ahogy már akkor is megfogalmazódott bennem, a korunk nagy harcát pszichopata showman-ek, elmebeteg emberjogista gender-kommisszárnők, és a béke vallásának bozótvágós/kalasnyikovos fundamentalistái fogják megvívni egymással. Remek stratégiai játék lenne belőle, ha egyszer valaki elkészítené, és nem tiltanák be mindenhol.

„…jobb esélyetek van elkerülni a haladás „áldásait”, mint bárki másnak.”

Yiannopoulos (anélkül hogy érdemeit felnagyítani szándékoznék) olyan, mint a Mátrix c. film Neo-ja. A rendszer kitermelte magából (és most nem leszek olyan cinikus, hogy feltételezzem, ő építette így fel a karakterét…) a tökéletes ellenszerét annak, hogy a liberálisok fasisztának, nácinak, vagy új Hitlernek bélyegeznek, és kiutasítanak a civilizációból mindenkit, aki a világ dolgaira nekik nem tetsző módon, vagyis pragmatikus szempontból reflektál, és hajlandó észrevenni a problémákat ahelyett, hogy még a létüket is elhazudná valamilyen álságos lózung segítségével. Milo homoszexualitása olyan ütőkártya a másságot mindenek fölött álló egyetemes értéknek tekintő liberális értelmiségiekkel szemben, melyet szükségszerűen ki kellett dobnia magából a nagy, bolygóméretű random-generátornak. Személye, hitvallása és magánélete önellentmondás, épp ezért létjogosultsága megkifogásolhatatlan, szava elfojthatatlan, mondanivalója megcáfolhatatlan lesz. Ő a konzervatív oldal Conchita Wurst-ja, mely ugyan azon a jogon hackeli meg az intellektuális vitát, ahogy a szakállas férfi az énekversenyt.

Ezzel most mit lehet kezdeni, egy olyan narratívarendszerben, amit pont a liberális értelmiség épített ki? Kezdjünk el megint az érvekkel foglalkozni ahelyett, hogy ki mondja ki őket? Kezdjük el a tehetségkutató versenyeken a tehetséget vizsgálni a szomorú történetek és emberi sorsok egymásra licitáló tragédiái helyett? Hát mi lesz velünk így?! Még a végén visszatérünk az átkos huszadik századba, ahol a posztmodernitás még nem szakította szét a jelet a jelentéstől! Isten halott, de Isten ments! Na, hát ezért szorul defenzívába a kultúrbal, mert hazai pályán, a saját eszközeikkel verik meg őket. Örülünk Vincent? Aligha, hiszen bár kéjes örömöt érzek a bigott, elitista és kirekesztő liberálisok minden méltóságot nélkülöző vergődése láttán, ennek a kurzusnak, vagyis az ellenforradalom ellenforradalmának a győzelme sem hoz majd jobb világot, csak másként rosszat. Az inga kileng, megáll a zenitjén, és elindul visszafelé.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Sword Art Onlin...

Következő kritika:

Magozott Cseres...

Még több Kommentár