Filmkritika / 2015/10/15 / Szerző: Kitahito
Most jó
Azt mondják, hogy nincs tragikusabb dolog annál, ha egy szülőnek el kell temetnie a gyerekét. Ez nyilván így van, viszont esetünkben, mikor is Tessát, az utálatos, egoista és manipulatív tinilányt készülnek temetni, ez azért nem tűnik olyan égbekiáltó sorscsapásnak.
Ezúttal egy nagyon különleges, mondhatni példa nélküli nélküli filmmel fogok kedveskedni nektek. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem ez a gyöngyszem, melyeket ritkán enged az ember így felszínre törni. Igen. Ezt bármikor kész vagyok vállalni. Férfi vagyok, és legtöbbször nem sodornak magukkal a romantikus filmek emocionális hullámai, de itt és most átszakadtak a gátak, barikádok hasadtak és ajtók törtek be, én meg ott álltam pőrén, lemeztelenítve. Egyedül az érzelmeimmel. Pontosabban csak eggyel: a dühömmel. The time has come. Ol Parker 2012-es filmjéről, a Most jó c. atrocitásról lesz szó.
Sokak által hangoztatott hülyeség, hogy ezen a filmen mindenki, de MINDENKI elsírja magát. Ezért is néztem meg. Hát basszus… Rég volt már, hogy egy celluloid szörnyszülöttnek sikerült már az első pár percben felbasznia az agyamat, de a Most jó erre is képes volt. (folyton vissza kell néznem a címét, mert egyszerűen nem tudom megjegyezni. Így jó? Már jó? Márjó’? Márió?) Történetet akarsz? Van egy csaj, Tessa. Leukémiás. Csúnya. Szülei elváltak, apa tutujgatja, anya karrierista (vagy nagyon szeret mobilozni). Nem kér többé kezelést, elege van, feladja. Ír a falra egy listát, hogy miket akar megtenni a halála előtt: szüzesség elvesztése, drogok, törvényszegés, vezetés, saját lakás, tánc egész este, síelés, napfelkelte…stb. Rák.
„Does that annoy you?”
El is kezdi: béna buli, ahol összesen négyen vannak. Felsül, rák, mert leszedik a parókáját, amit nem tudjuk miért hordott, mert nem kopasz. Rádióműsorban bunkózik (Rák), az apjával bunkózik, bunkózik az anyjával is, Rák!, de aztán megismerkedik a szomszéd sráccal (Adam), és már kevésbé bunkó, de sokkal szerelmesebb. Rák. Betépés, rák, túrázás, strandolás éjszaka, RÁK, random összeborulások a buszon. Összejönnek, bánat, Tessa barátnője teherbe esik. Rák. Még nagyobb szerelem, még nagyobb rák. Még nagyobb bánat. Rák, tervek, rák, hóangyal, rák, Tessa a film végén meghal. The end.
Azt kérded, miért szerepel ennyiszer, teljesen indokolatlan helyeken a rák kifejezés a fenti mondatokban? Hát azért, mert a filmben is hasonló diszkrécióval kezelik a kérdést! Sulykolják, de folyamatosan! Tudom, tudom. Egy szemét állat vagyok, aki nem tiszteli a emberi tragédiák kiprostituálásának szentségét, de azért mielőtt mindenki elkezdene hőbörögni, nézzünk mögé kicsit a dolgoknak! Először is: mikor lett divat az, hogy normális történet, történetvezetés, szereplők, karakterdráma, konfliktusok és színészi játék helyett elég bedobni egy haldokló szereplőt, és egyből mindenki hanyatt vágja magát? Dolgozzunk érzettársításokkal? Csináljunk akkor Holokauszt filmet!
Valaki valamikor kitalálta, hogy ha egy társadalmilag érzékeny témát filmesít meg, igazából mindegy is, hogy milyen nívótlan szart tesz le az asztalra, senki nem meri majd leszólni, mert akkor azzal valamilyen kifacsart logika szerint magát a témát szólná le az illető. Ezen logika mentén én most egy büdös, intoleráns paraszt vagyok, aki szidja itt a szegény rákbetegeket, nem érti meg az érzéseiket, sőt, egyenesen utálja őket! Pedig nem. Csak egy vacak filmet kritizálok, amely olcsó módon beveti ezt a formulát pusztán azért, hogy ezzel megvakítsa, megsüketítse és elnémítsa a saját közönségét, de különösen a bírálókat. És nehogy már nekem kelljen szabadkoznom emiatt.
„Moments. This is one. This right here, right now, is definitely a moment.”
Gondoljunk csak bele: ha kivennénk a Most jó történetéből a rákot, akkor mi maradna? Kb. semmi, mert a sztori minden egyes momentumára a rák ad magyarázatot, az igyekszik hihetővé tenni az amúgy teljesen illogikus és életszerűtlen helyzeteket. Nemcsak a keretrendszert adja, hanem ez maga a dráma. Hasonló okok miatt nem tartom sokra a Csillagainkban a hiba c. filmet, de még ott is százszor korrektebb módon kezelték ezt a topikot, és nem vágták fél percenként a pofánkba, hogy a főszereplő haldoklik!
Mert Tessa nagyon rákos. Olyannyira, hogy csak ezzel az egy dologgal lehet leírni a karakterét, ha jótékonyan elhagyjuk azt, hogy végtelenül tahó, unalmas, és még csúnya is. Alaphelyzetben nem érdekelne, hogy a lánykánk nem a legszebb virág a virágoskertben, de amikor ott van mellette a kifejezetten csinos, kacér és bevállalós barátnője, akkor egyszerűen nem hihető, hogy “szomszéd srác Adam” úgy mozduljon rá Tessára, mint rottweiler a rúd szalámira. Dakota Fanning amúgy egy aranyos, vonzó lány (benyomását kelti), de itt legszívesebben lefejeltem volna. És jaj, Adam… a tökéletes férfi szépség, aki nem elég, hogy első látásra beleszeret a minden tekintetben előnytelen adottságú hősünkbe, de annyira tapintatos, hogy mikor a csaj rámozdul („-…kívánlak!“), ő elkezd lelkizni, hogy „-Biztos vagy benne, hogy készen állsz, Tessa? Fájni fog!“.
Igen, minden tinifantáziában szükség van egy erős, titokzatos és jóképű pasira, aki azon túl, hogy ad hoc kangörcsöt kap ‘Átlagos Annától, még igazi gentleman módjára gardedámkodik annak tisztasága felett. A szűzhártyád Isten ajándéka, ne vidd el a swinger bárba! Mondanom sem kell, hogy Adam (mint mindenki más is a filmben) olyan, mint egy felfújt lufi. Van alakja, meg minden, de belül jobb esetben is csak héliumot tartalmaz. Nem tudunk meg róla semmit azon kívül, hogy szeret a kertben tenni-venni, és amikor egyszer véletlenül elkezd az érzéseiről beszélni, nagyon Tessa leugatja, hogy miért nem a rákjával foglalkozik. Mert ugye az egész rohadt univerzum az ő személyes tragédiájának díszlete.
„I want you to be with me in the dark, to hold me, to keep loving me, to help me when I get scared, to go right to the edge and see what’s there.”
Ott van még Paddy Considine papa, aki már kissé gyanúsan rajong a lányáért, az anyuka, aki elfoglalt és túlkompenzálós, valamint az öcsi, aki idegesítő, és érzéketlen beszólásokat tesz, de ez valamiért Tessának tetszik, aztán… van egy néger ápolónő (mert kell egy token kisebbségi), aki feltűnik kb. 3 jelenetben, hogy bölcsen mosolyogjon, amit meg is test, példás feketeséggel. Oh, és persze a barátnő, Zoey, akinek egy valóban komolyan vehető krízise van a nem kívánt terhessége miatt, de értelemszerűen a rákos téma miatt ez nem igazán foglalkoztat senkit sem, vagy ha igen, Tessa ennek a kreditjeit is belopja magának.
Hadd szemléltessem pár példával, hogy milyen abszurd, idióta baromság ez a film. Tessa elmegy az apjával egy rádióműsorba, ahol valamiért nekik kell betölteniük egy másfél perces lyukat két reklám között. A műsorvezető pasas elkezdi őket kérdezgetni, hogy rák, meg hogy viseled, milyen érzés…stb. Papa lázba jön, elkezdi hadarni a szakzsargont, amit Tessa kb. 20 másodperc után megun, leugatja, majd előrukkol vele (élő adásban), hogy tegnap meg akarta dugatni magát egy idegen sráccal, és az a terve, hogy halála előtt még jól betép. Aztán gyorsan lekeverik őket és elhúzzák a belüket. Azon túl, hogy ki volt az az ostoba gyökér, aki ezt a fogyatékost mikrofonközelbe engedte, felmerül a kérdés, hogy minek ment el egy rádióműsorba, ha egyszerűen képtelen normálisan viselkedni, és nem akar a rákról beszélni?
Vagy úgy egyáltalán… mert látható módon magasról szarik mindenre. De nem is ez a lényeg. Egy jelenettel később a Gengszterkorzó vásári forgatagában hősnőnk találkozik a barátnőjével, majd rövidesen befut a tegnapi srác is (akivel nem sikerült a ‘huppogás). Szegény arc elkezd habogni valamit, de szinte két szót sem tud kinyögni, Tessa már agyérgörcsöt kap, hogy miért mondta el neki Zoey a rákos dolgot. Érted, mikor fél órával korábban egy minimum helyi rádióban mindenkinek a tudomására hozta a betegségét, de neki (és a filmnek) az ilyen hülyeségeket elnézzük, ő szabadkártyát kap, mert… miért is? Rák?
„When Tessa dies, can we go on a holiday?”
Aztán mikor összemelegednek Adammal, és már lenne értelme az életének, miért nem kezdi újra a kemoterápiát? Mintha a szerelem kigyógyíthatná a leukémiából. Persze mikor megtudja, hogy (baromi nagy meglepetés!) meg fog halni, elkezd törni zúzni, hisztizik és kiborul. Mi van? Miért? Nem volt számára teljesen egyértelmű, hogy ha nem kezelteti magát, akkor nem fog javulni az állapota? Értem én, hogy Tessa egy teljesen azonosulhatatlan, nyafogós, egomán idióta, de azt nem gondoltam, hogy ténylegesen szellemi fogyatékos is. Mert mással nem nagyon lehet magyarázni ezt a fajta irracionalitást.
De ne akadjunk fenn ilyen apróságokon. Hősnőnk bekerül a kórházba, mire Adam melodramatikus sétálásba kezd az esti város utcáin. Majd támad egy ötlete, felmászik egy telefonfülkére, és csinál valamit. Másnap, mikor a szülei viszik haza Tessát, látják, hogy mindenhová fel van festve a neve. A srác ki tudja honnan, de szerzett több tíz liternyi, különböző színű festéket az ÉJSZAKA KÖZEPÉN, és összegányolta az utcát. Csak épp honnan a francból tudta, hogy pont arrafelé fognak hazamenni? Mert nem az ő kertvárosi kis szomszédságukat graffitizte össze, hanem egy random főutcát, de azt nagyon. Mi… mi van? Miért?
Hagyjuk. Tessa a legszemetebb, legunszimpatikusabb rákos karakter, akivel valaha találkoztam. És a nem rákosok között is eléggé elöl van. Annyira azonosulhatatlan, annyira egocentrikus, és az őt alakító Dakota Fanning annyira nem tud színészkedni, hogy egyszerűen szenvedtem miatta. Az arcán nem tükröződik érzelem. Unatkozik, a szemeit forgatja a film csúcspontján, mikor az apja az ölébe görnyedve zokog („-Nem akarom, hogy elmenD!“). Nincs benne a jelenetekben, kilóg az egész filmből, pedig az ő drámáját mutatná be a sztori, ő viszont folyton olyan arcot vág, mintha egy iskolaigazgató évnyitó beszédét hallgatná reggel fél nyolckor. De ezen túlmenően is, a karaktere kidolgozatlan, csapongó, indokolatlanul bunkó, és totál pszichopata.
„Yeah, I’m coming back as somebody else.”
Ha egy csaj hozzávetőlegesen két hónap ismeretség után elkezdi tervezgetni, hogy hány gyereketek lesz, hol fogtok lakni, milyen lesz együtt megöregedni…stb, akkor rohanj, mert odakötöz az ágyhoz, és eltöri a bokáidat egy kalapáccsal! Értem én, hogy rákos, de ne ez legyen már az identitása. Mindenkit “lerákol”. Még a rohadt bolti lopást is ezzel indokolja meg a biztonsági őröknek! Aki nem a betegségével foglalkozik, azzal parasztkodik, de például az apjával is, aki meg állandóan a rákos témán kattog. És ne merje nekem valaki azt mondani, hogy csak azért viselkedik ilyen vállalhatatlan módon, mert meg akarja könnyíteni másoknak a tőle való elszakadást, vagy fél, kétségbeesett, esetleg belefáradt az átlagos élet álszentségébe és konformizmusába, és valami valódit, őszintét akar, mert ez igaz is lehetne, ha nem Tessáról, vagy erről a filmről beszélnénk.
Ez a csaj nem képvisel semmilyen árnyalt, felfejtésre váró tartalmat, nem dolgoznak a buta képe mögött mélyebb pszichés folyamatok, egyszerűen csak élből, ösztönösen köcsög másokkal. Nála az a színészkedés, ha nem beszél senkihez, de amint megszólal, megsérti az embereket maga körül, megalázza őket és a lelkükbe tapos. Azoknak, akik szeretik őt, aggódnak érte, és próbálják megmenteni.
Az alapján, amit a filmben látunk, ez Tessa alapvető, kendőzetlen természete, amit a betegség csak előhoz és felnagyít. Értem én, hogy valójában retteg, és a maga módján így tiltakozik az elkerülhetetlen végzet ellen, de ebből semmi nem jön át, pláne úgy nem, hogy még az életmentő kezelést is megtagadja. Akárcsak a film, Tessa is minden lehetséges pillanatban érezteti a nézővel, hogy rákos, őt (és csak őt) sajnálni KELL, a többiek pedig kizárólag azért léteznek, hogy az ő személyes drámájához asszisztáljanak.
A Most jó egy karakterdráma akar lenni, ahol a romantika és a finom jellemfejlődési nüanszok készítik elő a végső, nagy sírós pillanatot. De itt nincsenek karakterek, nincs dráma, és a romantika is kimerül annyiban, hogy “kívánlak, dugj meg… de várj, előtte még begombázok!”. Falra másztam Tessa háziasszonyosan érett, szexinek szánt, de már-már a közönségesség határát súroló szókimondásától. Egy 16-17 éves lány nem beszél úgy, mint egy femme fatale valamelyik brazil szappanoperából. Hőseink teljesen indokolatlan módon kerülnek közel egymáshoz, az egész nincs rendesen bemutatva, minden átmenet nélkül eljutnak a “szia, mit tüzelsz a hátsó kertben”-ből a “veled akarok megöregedni”-ig, anélkül, hogy érdemi események történnének közöttük. Évődnek kicsit a házuk előtt, kimennek úszkálni a partra, üldögélnek egy padon, de ennyi. Az idő meg észrevétlenül elrohan: olyan események maradnak homályban, melyek a történet átélése szempontjából fontosak lettek volna.
„Tessa, promise me you’ll always use a condom.”
Minden rohadtul siet. Amikor egy kicsit elidőzünk egy helyszínen, akkor lényegtelen, banális ostobaságokat kell figyelni hosszú perceken át. Mint mikor Tessa készülődik a randira Adammel, de elered az orra vére, összegányolja az egész fürdőszobát, mire bejön az anyja, pánikol jobbra-balra, hívná az apát, de nem! Mert Tessa szerint ő is meg tudja oldani. Aztán befut a legény, beindul a “jaj, nem láthat így”-kezdetű melodráma, ami nyilván nagyon életszerű egy olyan helyzetben, mikor épp több liternyi vér spriccel ki az orrlyukaidból. Ámde anyuka valamiért odahívja a srácot, jól beégetve Tessát. Szegény Adam érthető módon lesokkolódik. Anyuka csak erre vár, ráüvölt, hogy „-Akkor ne segíts!“, és beviszi a lányát a kórházba úgy, hogy szerencsétlen Adamet otthagyják a francba. Meg kellett mutatni, hogy kompetens szülő! Ami meg utána jön, arról jobb szót sem ejteni…
Logikátlanságokból és agyament hülyeségekből annyi van, hogy felsorolni is hosszú lenne őket, de jöjjön pár példa a teljesség igénye nélkül:
–Hogy tudott a begombázott Tessa 15 másodperc alatt 500 métert sétálni az erdőben, és felmászni egy 20 méter magas fára?
–Miért nincs külsérelmi, vagy legalább valami hangulati nyoma, annak, hogy hősnőnket állba vágták, és orron rúgták egy házibulin?
–Miért vesz fel valaki parókát, ha fiúsan rövid haja van, és nem akarja mindenki számára teljesen egyértelművé tenni, hogy rákos?
–Hogy lehet az megható, ha valakinek a halálos ágyán azt mondják, hogy “Kísérts, ha gondolod, nem zavar.”?!
–Ki a fene vesz egy sárga műpéniszt a gyerekének, és hogy lehet bármelyik jelenet megindító, ha közben egy fogyatékos kölyök azt lóbálva rohangál a háttérben?
–Miért kell a kamera fókuszában a Have sex, Drink, és Dance all night bakancslista pontokat hagyni, mikor az apuka drámaian arról beszél, hogy ezekben a pontokban ő is segíthetett volna, ha a lánya szól neki?
–Ha az anyuka a büdös életben nincs Tessa mellett, akkor ha lenyugszik és koncentrál, jobban fogja tudni, hogy jelentkezett-e nála trombocitopénia vagy más, hasonló tünet?
–Ha Adam annyira elmerült a kertészkedés rejtelmeiben, akkor miért nem tudja, hogy a zöldségek télen elpusztulnak?
–A „tavasz; nárcisz és tulipán; egy páva; közös bankszámla” mióta kívánság? Közös bankszámla? Ki szponzorálta ezt a filmet, a Raiffeisen?
–Ki mond már olyat, hogy „…miután meghalok, más bőrében fogok visszajönni” és, ő lesz a következő barátnője… stb? Muszáj Tessának egy életre megnyomorítania lelkileg az embereket maga körül? Ez nem romantikus, hanem manipulatív és bizarr!
–Ki az a debil állat, aki ellopja egy szerencsétlen idegen bankkártyáját, hogy aztán bulizzon meg piáljon a pénzen, amit ki se tud venni, mert a kódot nem nézi meg? Mellesleg, a törvényszegés pontot ki lehet húzni az illegális szerek fogyasztásával…
Abba már bele se megyek, hogy a készítők képesek voltak még a drámai tetőpontot, a valóban súlyos és megrázó haldoklást is elcseszni. Hogyan lehet a halált elrontani? – kérdezed. Nos, úgy, hogy egy idilli, zenés montázsban levetítették Tessa összes meg nem élt, jövőbeli élményét. Nekünk, de elsősorban neki. Érted, míg egy “normális” rákbeteg, zokogva, sikoltva, magát összemocskolva szenved ki, nyomorúságosan, addig a mi leányunk szépen hever az ágyán szerettei körében (…hol van Adam?), és vígan mozizik. Mások előtt lepereg az életük, ő megkapja jutalmul azt, amit meg sem élhetett. Gratulálok. Így kell a tragédiából egy olcsó, csöpögős, gejl szemetet csinálni. Mert ugye “ezakarja megmutatninekünk, hogy belenyugszik ésmegbékéll!”. De feldughatod magadnak a megbékélést, attól nem fog kevésbé fájni a haldoklás! Miért kell plüssel meg vattacukorral betekerni a szögesdrótot?
És el kellett volna dönteni, hogy mit akarnak csinálni a filmből. Mert ha romantika, akkor legyenek valódi karakterek, legyen valódi szerelem, és valódi szenvedély, ne csak háziasszony-softpornó egy tinilány szájába adva. Ha meg dráma, akkor legyen súlya a történetnek, szorítsa össze a torkod és a szívedet, szenvedj tőle, legyen a bánat olyan mély, az elvesztés fájdalma olyan keserű, és a halál borzalma olyan hideg, hogy napokig rátelepedjen a nézőre. Amikor egy betegség kirágja belőled az életet, nem egy napfényes mezőn fog táncot járni a lelked, és nem fogsz meg nem született babákat ölelgetni. Mindenki egyedül hal meg. Tessa nemcsak, hogy feloldozást nyer, de kárpótlást is kap az elvesztett évekért, és mikor eltávozik, az egész lénye belefagy egy végső, boldog pillanatba. Azt várnád, hogy Adam lesz az utolsó, akire gondol. De nem, mert a barátnője hülye gyerekét látja maga előtt. Miért?! A történet középpontjában a barátnője zabigyereke állt? Nem az Adamhez fűződő szerelme adja a film gerincét? És ha valaki esetleg fel találná hozni, hogy ezzel azt akarja mondani a film, hogy nem lehet saját gyereke, és ez egy szimbólum, akkor annak üzenem: nem, az csak Zoey babája, és pont. Így ez… minimum fura és elhibázott.
„Our life is a series of moments. Let them all go. Moments. All gathering towards this one.”
Á, nem is érdekel. Rák, rák, rák. Mindig csak a rák. Komolyan ennyire ostoba a közönség? Mint Pavlov kutyája, csorgatja a nyálát, ha elhúzzák előtte a mézesmadzagot? Nem csupán attól dráma a dráma, hogy drámai a felütése. Ilyen alapon csinálhatnak például sci-fi filmet úgy is, hogy a bevezető képsorokban kiírják: az emberiség meghódította a galaxist, és épp masszív háborút vív a mélyűrből előretörő gépistenek hadával, a maradék 90 percben pedig Adam Sandler megpróbál becsajozni. Drámát akarsz? Ott a Wikipédia, olvass csak utána, milyen szörnyű dolog a rák! Hogy fogsz tükörbe nézni, ha nem tetszik? Nem és nem! Így nem csinálunk filmet! Nem a nézőnek kell elvégeznie a házi feladatot a készítők helyett…
A vásznon, illetve képernyőn látott világ egy külön univerzum. Magának kell megteremtenie a törvényszerűségeit, a körülményrendszert, mely a konfliktust hitelessé, a végkifejletet pedig erőteljessé teszi, még akkor is, ha az a világ 99.9 százalékos átfedésben van a mi valóságunkkal. Olcsó, és az én szememben végtelenül megvetendő arra használni bármilyen fogyatékosságot, betegséget vagy emberi tragédiát, hogy amolyan dramaturgiai purhabként töltse ki a sztori repedéseit. Ez méltatlan! Arcul köpése mindenkinek, aki személyes gyászában, sorsában, vagy akár csak az empátiája révén kötődik ehhez a témához! Infláljuk el a létezés és elmúlás egyetemes drámáját, és csináljunk belőle kötőanyagot, amivel felvakoljuk a rossz forgatókönyv málladozó építményét! Esetünkben csak repedések vannak, itt-ott néhány eltévedt tégladarabbal. A szereplők kidolgozatlanok és felszínesek, de még ha érdekesek is lennének, Tessa utálatos mivolta akkor is elnyomná őket.
És ha nem tudsz azonosulni sem a helyzettel, sem a hőssel, akkor mi marad? A kiszámítható, bugyuta és felszínes történet? Mely miközben folyamatosan azon igyekszik, hogy a komolyságáról meggyőzzön minket, önmaga paródiájává válik. A rendezőnek nincs erre más módszere, csak a leukémia. Egyedül ez kerül a mérlegre, ez a ragasztó, mely összefogja a nem túl koherens jeleneteket. A zene máshol akár hatásos is lehetne, de Dakota Fanning bamba képe még azt is le tudja aljasítani, mert hiteltelen az egész ember. Nincs egy őszinte pillanat a játékában, csak villogtatja a nagy, kék szemeit, és ennyiben ki is merül a színészi teljesítménye. Talán ez a film legnagyobb baja. És egyszerűen képtelen vagyok bármi pozitívat felhozni a jó kameraállásokon és szép, szabadtéri kompozíciókon kívül, mert akinek a hormontúltengés vagy a merevgörcsös empátia nem vájta ki a szemét, az látja, hogy a Most jó mennyire silány, üres és sótlan darab.
„Bye Tess. Haunt me if you like. I don’t mind.”
Kölcsönzött érzelmekből építkezik, és azokból is rosszul. Nem tudom, milyen volt a Jenny Downham által írt könyv, de ha egy kicsit is hasonlít ehhez a celluloidba égetett rettenethez, akkor engem bátran kihúzhat a potenciális olvasók listájáról. Aki hasonló alapvetésű alkotásra vágyik, ahol a drámai felütést sikerült jól beágyazni a történetbe, az nézze meg a Forrást, és mondjuk az Ikirut, már ha készek vagyunk a romantikát mellőzni a képletből. Ott a főszereplő tényleg hagy maga után valamit az utókornak. Tanulságot, például. És nem csak pár rohadt falfirkát…
- Kitahito