A fenti lead után nyilván mindenki arra számít, hogy a tektonikus lemezek alatti olvadt anyagig fogom alázni Sierra blogját, de meg lehet nyugodni, mert nem leszek kevésbé korrekt, mint általában. Most, hogy minden remény odalett, nézzük, mivel is van dolgunk. Nyilvánvalóan nem én vagyok ennek a blognak a célközönsége (de még csak tagja sem vagyok annak…), ugyanis nemcsak, hogy nem néztem a Vámpírnaplók c. sorozatot, de úgy eleve az egész vámpíros téma hidegen hagy. Oké, hogy romantikus, halhatatlan félistenekről beszélünk, akik ha épp nem emberekre vadásznak az éjszakai városokban, akkor hatalmas orgiákat rendeznek, de mint ahogy a Romero által közkedveltté tett zombis téma, ez is fokozatosan kiüresedett az ezredfordulóra, és mára már szinte csak kommersz tiniszemetet kapunk belőle. Szép lassan háttérbe szorult az öröklét terhének és a halhatatlansággal járó morális felelősségvállalásnak a kérdésköre, és a vérszívók legnagyobb problémája az lett, hogy pubertáskorból épp kilépett, átlagos lánykákat szédítsenek.

„And honestly when I’m with her, I completely forget what I am.”

A Buffy után a maradék érdeklődésemet is elvesztettem, aztán mikor jött a Vámpírnaplók és a True Blood, kicsit bizakodni kezdtem, gondolván, hogy érdemes kivárni egy-két évadot, mielőtt belekezdek. Kultúrsznob elképzelésem szerint ha valamelyik sorozat befut, és tinilányok tömegei fogják körültáncolni, akkor érdemes elkerülni, mert az ízlésem soha, de soha nem egyezett ezzel a réteggel. És mit ad Isten, elkezdődött a hype. Közben megérkezett az Alkonyat, a Rémségek cirkusza és az Underworld, melyek értelemszerűen nem tüzelték fel a lelkesedésemet. Szóval mindezek után nem pazaroltam időt arra, hogy adjak egy második esélyt a vámpíroknak. Csak amiatt fontos ez a kitekintés, hogy megindokoljam, miért nem mérvadó a véleményem, vagy másik oldalról nézve, miért lesz teljességgel pártatlan az ítéletem. Ugyanis az értékelésemet (úgymond) nem mocskolja be a sorozat megítélése, így képes vagyok önmagában, mindentől függetlenül megítélni a róla készült fanfictiont. Első körben azt vizsgáltam, hogy mennyire fogyasztható Sierra írása a sorozat ismerete (és szeretete) nélkül. Nos, megsúgom: alig-alig…

De ne rohanjunk előre. Nézzük meg először a kinézetet. Fájdalom, de ezúttal nagyon kevés dologba tudok belekötni. Az oldal letisztult, jól áttekinthető, felhasználóbarát, és meglehetősen diszkrét. Kissé nagy a fejléc, és még így is tömör, de legalább jól megszerkesztett. A blog címe picit elsikkad a bal alsó sarokban, pláne, hogy a fehér betűszín miatt beleolvad a hátterébe, de amúgy jól mutat, elsősorban az előnyös betűtípus miatt. Ami a hátteret illeti, messze nem mondanám karakteresnek, de kellően szolid, világos, és ami a legfontosabb, nem üt el a bejegyzések hátterétől. A szöveg külalakra egységes, jól olvasható és még hosszabb idő után sem fájdítja a szemet. Minden szükséges információ és modul megtalálható a szöveg jobb oldalán húzódó sávban, így nem kell feleslegesen keresgélni, vagy a lap tetejére görgetni. Legalábbis nem annyit, mint általában.

Külön értékeltem, hogy Sierra nem épített be haszontalan modulokat az oldal szerkezetébe, de olyan apróságoknak, mint az Információ vagy Magamról, szorított helyet. Elegem van már az integrált Google fordítóból, zenelejátszóból, meg a rohadt .gif fájlokból, melyekből annyit pakolnak mindenhova, hogy az már a jó ízlés alsó határát is méterekkel múlja alul. Itt szerencsére nem volt ilyen gond: az az egy szem animáció, ami az oldal tetején megtalálható, nem sok vizet zavar. De ha már itt tartunk, meg kell kérdeznem, hogy a Welcome. Thanks for joining us.gif milyen stratégiai megfontolásból került épp a Fejezetekbe, mikor a főoldalon több helye lenne? Integethetne a lányka akár a szereplők között is. Mindegy. Apropó, Szereplők: ritkán látni ennyire egységes galériát. Mindegyik kép szerkesztett, jól elhelyezett, nemcsak letöltötték és odavágták, mint általában. Így még azt is hajlandó vagyok elnézni, hogy megint stilizált portfóliófotókat kapunk. Nincsenek felesleges idézetek, béna bemutatkozások, csak a nevek, és a képek. Igen, ennek így kell kinéznie!

„Do you believe in the supernatural?”

Egy apró észrevétel a fejezetek kapcsán: teljesen felesleges a sorszámozáson túl még az alcímeket is odaírni, mert ezzel csak szétzilálódik a külalak, és az sem segít sokat, ha itt-ott kimaradnak a szóközök, mert így azon túl, hogy esztétikailag előnytelen, még nyelvtanilag is helytelen lesz az egész. De ez persze semmiség, és egy fél perces korrigálással orvosolható. Meg kell jegyeznem: nagyon korrekt dolog, hogy Sierra egy külön menüpontot szentelt a blogjáról írt kritikáknak. Általában ezeket el szokták suvasztani valahová, már ha egyáltalán veszik a fáradtságot, hogy foglalkozzanak velük. Bloggerünk viszont még az olyan igénytelen értékeléseknek is helyet szorít, melyek nem haladják meg egy hétvégi bevásárlólista terjedelmét. Az ilyen hozzáállás (mármint Sierráé…) nagyon becsülendő, még akkor is, ha csak jelentéktelen apróságról van szó.

Sajnos elkerülhetetlen, hogy ejtsek pár szót a trailerről is, szóval jöjjön a hideg zuhany! Nem sok blog merészkedik olyan messzire, hogy előzetest csináljon saját magáról, és jobban jártunk volna, ha Sierra is tartózkodik ettől, ugyanis ez valami tragikus lett. „Egy átlagos lány” – oké, erős kezdés, habár 10-ből 11 fanfiction főszereplője egy átlagos lány, szóval nem egy nagy meglepetés. „És egy természetfeletti város” – na, itt kezdődnek a gondok: hogy a véreres retorikai húzásban lehet egy város természetfeletti? Ektoplazmából vannak a házak? A gyrososnál ‘szellembaklavát árulnak? Koboldok dolgoznak az okmányirodákban? Tündérporral fizeted be a villanyszámlát? Na mindegy, ami ezután jön, úgyis több okot ad a hőbörgésre. „Egy lány, aki ki nem állhatja a természetfeletti dolgokat, egy olyan városban, ami nyüzsög az ilyenektől“- ütköztettük a két korábbi tételmondatot, és kaptunk egy jó kövér konfliktust!

Ez így teljesen feleslegessé teszi a korábbi kiírásokat, mert csak elismétli azokat. „Egy lány, aki képtelen megbirkózni ezekkel a dolgokkal” – újabb ismétlés, csak hogy legyen valami az alacsony felbontású, semmitmondó képsorok között. Nem tud megbirkózni a természetfelettivel? El lehet költözni! De ez legyen a legnagyobb gondja, hogy irritálja őt az ilyesmi! „Kitől kérjen segítséget, ha már a testvéreire sem számíthat” – gondolom ez egy kérdés, bár a kérdőjel lemaradt. Na, vajon kitől? Kérném a telefonos segítséget, Vágó úr! Akinek nem teljességgel egyértelmű, hogy a lány fokozatosan meg fog barátkozni a természetfelettivel (egy hímivarszervvel rendelkező egyénnek köszönhetően), az nyilván soha nem látott vagy olvasott…semmit. Na, kb. ennyire egyedi az alapszituáció. „Egy új és ismeretlen képesség” – az üvöltés, gondolom, legalábbis a videóanyag tanulsága szerint. „Túl sok titok, túl sok hazugság“, „…történik valami, ami mindent megváltoztat” – itt már csak dobálózunk, vagdalkozunk a közhelyekkel.

„We choose our own path. Our values and our actions, they define who we are.”

Ezek a sorok hivatottak felkelteni a hezitálók érdeklődését, hogy miért ezt a blogot olvassák, és nem mondjuk bármelyik másikat a hasonszőrű több százból? Ha igen, akkor nagyon rossz munkát végeznek, mert ez után a trailer után borítékolható, hogy egy unalmas és sablonos történetet fogunk kapni, ami már az önmagáról írt rövid jellemzésében is olyan klisés, annyira nem akar elkülönbözni a tipikus, tinisztoris trendektől, hogy az már fájó. Ha csak ezt láttam volna, nekem eszembe sem jutott volna, hogy elolvassam Sierra írását. Ebben a majdnem 2 percben benne van minden középszerűség, amit csak össze lehet hordani. Komolyan, ha az lenne a feladatom, hogy csináljak egy videót, ami elveszi az emberek kedvét az alapul szolgáló műről, hát ennél jobbat akkor se tudnék csinálni, ha lerágnám az ujjaimat az igyekezettől. Annyira vállalhatatlan lett, hogy inkább gyorsan feledkezzünk is meg róla, mielőtt teljesen elrontja a kedvünket, és térjünk át magára a történetre!

Nos, a prológusból beigazolódni látszik a korábbi sejtésem, ugyanis meg nem nevesített főszereplőnk belebonyolódik a legközhelyesebb, cliffhangeres tetőpontba, amit csak el lehet képzelni. Érzelmes, sírás határán álló, remegő szájú párbeszédet folytat kedvesével… valamikor a múltban, ugyanis amolyan mesterien hatásvadász in medias res-módon belecsapunk a lecsóba, majdhogynem egy mondat közepén.

Ebből a szemfüles olvasó persze azt hiheti, hogy a történet annyira él, hogy bármely időpillanatban bele lehet kezdeni, akkor is teljesen élvezhető lesz, de a valóságban csupán arról van szó, hogy megint odavágják elénk az eseményláncolat betetőzését, mindennemű kontextus nélkül, majd visszaugrunk X napot vagy hetet, és elkezdjük az elejéről az egészet. Ez kettő, azaz 2 dolgot feltételez:

1.: Az alapszituáció van olyan érdekes, hogy az olvasó végigrágja magát a hosszadalmas felvezetésen, annak ellenére, hogy pontosan tudja, hová is fog kifutni a sztori.

2.: És hogy ennek az egész időben való indokolatlan ide-oda ugrálásnak van bármi értelme!

Megsúgom, az esetek 95%-ban nincs. Mert miért is lenne okos ötlet a dramaturgiai klimaxot már az első pár bekezdésben elsütni? Komolyan, ha például az Ötödik Pecsét, a Más világ, a 6. érzék, vagy akár a Fűrész 1 ezzel a halva született ötlettel operált volna… mondjuk úgy, az igencsak rontott volna a színvonalukon. Nem véletlenül épülnek egymásra a történeti elemek, nem véletlenül létezik az az eseményláncolat, mely kitermeli a katarzist. Kell az előjáték, nem lehet egyből az orgazmusig ugrani. De hé, vannak ám esetek, amikor ez a formula működik! Például vacak, B-kategóriás akciófilmeknél vagy krimiknél, ahol mutatnak valamit, visszaugrunk az időben, majd mikor odaér a történet, kiderül, hogy jól át lettünk ejtve a palánkon, mert a hős nem is halt meg a robbanásban! Szóval hacsak nem indokolja meg legalább 4-5 érv, akkor tessék hanyagolni ezt a hülyeséget…

„It’s funny how one event can change the outcome of your entire life.”

Tehát, hősnőnk (nemére a szereplőgárdából következtetek) és nagyon toleráns társa levágják a drámai kamarajelenetet: selyemlelkű barátunk a jó zsaru, a nem ismertetett helyzet pedig a rossz. Nehéz döntés volt, de döntöttem, mire a pasas meg elsétált. Nem tudom, hogy mrs. E/1 milyen okos gondolatmenet következtében választotta a családot a szerelemmel szemben, mikor a szerelemből, még lehet család, de a családból nem nagyon lehet szerelem. Legalábbis remélem. Bár nem ítélkezek.

Nos, ennyit a prológusról. Az első fejezet természetesen minden koherencia nélkül követi a bevezetőt, így fogalmunk sincs, hogy az előbb olvasottak a jövőben, a múltban, egy párhuzamos világban, vagy egy elektromos bárány álmában játszódtak-e le. Nem mintha sokat számítana. Itt van nekünk Sisi (feltételezem, ez Sierra beceneve lesz), és épp nagyban bambulja az iskola ügyeletes álompasiját, a mi a fenéért ne “focikapitány” Nathaniel Frewent, akit persze ő dobott (félreértés ne essék!) mindenféle ködös, paradox kapcsolati gáncsoskodások miatt. Van ám előtörténete a karaktereknek, és ezt egyből meg is kapjuk! Sierra az első bekezdésben gyakorlatilag zanzásítja nekünk a Vámpírnaplók szinopszisát, ami jó pont, viszont ahogy teszi, azért fekete pont jár. Nagyjából egy belső monológról beszélünk, ezekben általában az emberek nem úgy beszélnek magukhoz/magukban, mintha épp felmondanák a tananyagot, amolyan Jó tanuló felel-módra.

A barátnő persze közbecsacsog, így tökéletesen betölti a szerepét, mint laza, easygoing karakter az amúgy enyhén mogorva és introvertált főszereplő mellett. Aki egyébként tanulna, meglátogatná a szülei sírját, tehát itt azért lenne egy komoly, kikonkretizált dráma, és egy jól felfogott életvezetési irányvonal, de mint minden hasonszőrű karakter, Violet (a barátnő) sem hagyja, hogy Sierra elmerüljön az ilyen buligyilkos dolgokban. A gyász nem cool. Hisz ha neki nincs két agysejtje, amit egymáshoz dörzsölhetne, akkor legalább legyen vele valaki hallgatóságnak. És bár mindkettejük vállát Mystic Falls (milyen más neve lehetne egy misztikus helynek, nem igaz?) sötét titkainak terhe nyomja, mégis készek, hogy elmenjenek grillezni, biliárdozni és egy kicsit fecsegni. A halott szülők várhatnak, úgysem mennek már sehova…

„One day you’re going to have to stop pretending everything’s okay.”

Ugrás, Sierra hazaér, ahol testvérei épp a kanapén ülve tartják a családi freak-kupaktanácsot, melyből csak hősnőnket hagyják ki. Bár a lány szinte már bizarr részletességgel tud mindent mindenkiről (felteszem, ő is nézte a sorozatot), inkább meghúzza magát, és teszi a hülyét, nehogy neki is kivillantsák a lelkét az MIB memóriatörlő kütyüjének fantasy megfelelőjével. Csak tudnám honnan a vasveretes fenéből tudott meg Sierra olyan dolgokat, mint például, hogy „…mit tett Jeremy-vel amikor Vicky vámpírrá válása után meghalt, hogy kitöröltette az emlékeit Damon segítségével, hogy ne szenvedjen” – feltételezem valamelyik szekrényben bujkált, vagy kis kémkamerákat szerelt fel mindenfelé, mert egyébként nem túl hihető, hogy ilyesmit csak úgy véletlenül, és ráadásul a többiek tudta nélkül kiderítsen. Mellesleg úgy, hogy elvileg nem is igazán érdekli ez az egész.

Érted, ha ki nem állhatok valamit, akkor azt nem fogom kikutatni, sőt, inkább mindent megteszek, hogy még csak ne is kerüljenek azok a dolgok a szemem elé, amiket nem bírok. Márpedig mint azt a trailerben is írták, Sierra tényleg NAGYON nem szereti a természetfölötti dolgokat. Így egy kicsit fura, hogy az egész rohadt város ügyeivel olyan szinten tisztában van, mintha csak… végignézte volna a sorozatot, mint például az írónő tette? Bár még nem derült ki a hősnő különleges képessége, de merem remélni, hogy nem valami olyan baromságot tud, hogy mindenféle dolgokat csak úgy meglát, mert akkor elég nehezen lenne képes megőrizni az ép eszét. Összeszorított fogakkal reménykedek, hogy nem egy ilyen olcsó húzással lesz megmagyarázva ez a történeti lyuk, mert akkor jobb, ha meg sem magyarázzák.

Rövid cinikus szóváltás, némi “nem akarok új anyát” gondolatcsapongás, majd irány a grill, ahol Violet le is szervezte nekünk a rapidrandit kedvenc focistánkkal, de persze teljesen random volt az egész. Feltűnik Damon, aki valami nőt szuggerál, meg egy Alric, akiről csak némi Google-kutatómunka árán sikerült megtudnom, hogy tanár, és vadász. Így némiképp érthetetlen az a nagy tegeződés és közvetlen hangvételű tartalmatlan beszélgetés, ami közte és Sierra között lezajlik, de az még semmi az utána következő „-És megérkezett a mi elveszett bárányunk is” kezdetű kínosan sablonos diskurzushoz képest. Nate elbúcsúzik, a két lány pedig elindul haza.

„I’m not gonna be one of those pathetic girls whose world stops just because of some guy.”

Otthon Sierra rövid, helyzetértékelő kérdezősködés után megcélozza a nővére, Elena szobáját, ahol ki mást találna, mint egy jól öltözött férfit az ablakban ücsörögve. Mivel mi sem természetesebb ennél, egyből kedélyes csevegésbe kezdenek, és csak e passzív-agresszív szócsata után jövünk rá, hogy egész végig ott volt velük Elena is, aki nyilván kigűvedt szemekkel nézte ezt a nem mindennapi látványt, majd mikor a két fél már verbálisan nyiszálta egymás torkát, közbelép, és finoman tudatja húgával, hogy ideje lenne elhúznia a francba. Kíváncsi leszek, ezek után hogy lesz képes adni az ártatlant, mikor úgy beszélt egy nála sokkal erősebb ősvámpírral, mintha már két apokalipszist és három évadot túlélt volna, karót meg szenteltvizes palackot lóbálva az események középpontjában. Persze, nyilván teljesen hihető, hogy egy csaj, aki még a tanárában is vérfarkast lát, félve oson haza a telihold első sugaraitól is rettegve, meg úgy általában véve roppant paranoid, bizalmatlan és félénk, olyan lefegyverző magabiztossággal beszéljen egy több ezer éves vérszívóval, mintha legalább Van Helsing női klónja lenne. Életszerű.

Mindenesetre lezajlik ez a kínos, üres fenyegetésekkel teli bájcsevej, aztán Sierra távozik, de a van olyan ravaszka, hogy az ajtó előtt állva hallgatózzon! „Elmondta, hogy tényleg szüksége van Elena-ra, de nem az átok megtörése miatt. Konkrétan Klaus megöléséhez van szüksége rá. Vele akarja előcsalogatni, és azért cserébe, hogy Elena ebben segítsen neki, megkímél mindenkit, akit a nővérem szeret a boszorkány barátai segítségével. Csak remélni mertem, hogy Elena átlát ezen a szörnyetegen és nem fog bedőlni a meséinek, de sajnos nem így lett. Sőt kiegyezésükbe Stefan kimentését a sírból is hozzáfűzték, így lett teljes az alku.“- Azért vicces, hogy Mystic Falls titkait olyan féltve őrzik, hogy az első szembejövő karakter ledarál egy szezonnyi forgatókönyvet. Ilyen alapon akár kondenzcsíkkal is felírhatnák az égre, az sem lenne sokkal kevésbé diszkrét. Aztán mikor Stefan valóban “kijut a sírból”, Sierra rájön, hogy ez ‘bezony így nem mehet tovább, és ideje a saját kezébe venni az irányítást. Felhívja a Violetet, és elhívja lógni az erdő melletti tisztásra. „-Úgy döntöttem nem hagyom többé, hogy a természetfeletti irányítsa ezt a várost és tönkretegye családomat. Van hozzá egy-két fegyverem, és ki fogom használni.“- feltételezem a megnyerő modorod és a tested, mást nem nagyon tudnék elképzelni, hacsak Sarah Connor nem épp azt az ominózus tisztást választotta a gépek elleni arzenáljának nyughelyéül…

„I’ll be rhe safest psychotic bitch in town.”

És ez volt EGY fejezet! Ha ilyen ütemben haladunk, nemsokára a Daybreakers világában találjuk magunkat. De viccet félretéve, innentől kezdve csak futólag olvasgattam bele a folytatásba, mert egyszerűen fájdalmas ez az egész. Kezdjük ott, hogy egy történet indulásakor nem szabad ekkora tempót diktálni, ennyi információt rázúdítani az olvasóra, mert két fejezet után kifullad a sztori és onnantól hamar unalomba fulladnak az események. Még akkor sem lehetne tartani ezt az erőltetett iramot, ha sikerülne az alkotó elme erejét csak ennek a sztorinak az újraírására szentelni, ami a látottak alapján sajnos nem történt meg. Szépen belassulunk, elkezdünk ráhangolódni a sorozat folyására, és amikor épp nem egy gyengécske átiratot kapunk, akkor nagyon frusztráló módon elszöszölünk apró-cseprő ügyeken, olyan piti konfliktusokon, melyek valójában senkit sem érdekelnek.

Még én is, aki pedig nem ismerem a sztorit, láttam, hogy szinte minden az eredetiből lett átemelve, és így besűrítve, és körítés nélkül odatéve elénk… ez egyszerűen kevés. Olyan, mintha egy bespeedezett Google-fordító akarni elmagyarázni mindent, így a dolgok elnagyoltak, vázlatosak és igazából átélhetetlenek lesznek. Az történések fonalát teljesen önkényes módon egy olyan ponton vesszük fel, mely akár a tizedik fejezet is lehetne, annyira nincs elővezetve semmi. Se karakterábrázolás, se normális történetmesélés, hagyatkozzunk csak az olvasó ismereteire. Semmit, de semmit nem tudtam meg sem a szereplőkről, sem a helyzetről, nincs felvezetés, csak egy olcsó, prológusnak csúfolt szelet a későbbi történések tetőpontjáról. Ez végtelenül lusta módja az írásnak.

Amikor elolvasok egy Dexter könyvet, vagy a Walking Dead regényváltozatát, akkor azt azért teszem, mert valami újdonságra vágyok: új szereplőkre, új helyzetekre, és új perspektívákra. A sorozatban például nem szenteltek akkora hangsúlyt kedvenc sorozatgyilkosunk jellemrajzának, mint a könyvekben, melyek bár nem lettek valami jók, mégis tudtak adni annyi pluszt, hogy érdemes legyen átrágni magam a regényeken. Más oldalról közelítik meg a témát, és értelmezhetőek önmagukban is. Sierra blogja azonban csak annyit tesz, hogy behoz a képbe egy ismeretlen karaktert, és kész. Nem fárasztja magát felvezetéssel, az események ismertetésével, egyből maximum fordulatszámon kezd pörögni, de úgy, hogy az már csak folytatása valaminek, amit nem kapunk meg, csak említési szinten, de legtöbbször még úgy se.

„You better watch your back because I may just need to go get a hero hairdo of my own and steal your thunder.”

Az Always and Forever legnagyobb problémája, hogy felesleges. Nincs mögötte az az átütő ötlet, ami miatt indokolt lenne a létezése. Van egy lány, aki nagyon szereti a Vámpírnaplók világát. És ennyi. Csak egy indok kellett, hogy beleírjon a történetbe, és mivel még nincs vége, hát fogta magát, és hozzáköltött valamit. Csakhogy ha engem a Star Wars érdekel, akkor nem akarok a történet sodrától 5 méterre álló szereplő bőrébe bújni. Vagy látni akarom az egészet egy teljesen más perspektívából, de jól felépítve, ízlésesen és hihetően tálalva, sok érdekességgel megfűszerezve, vagy egy teljesen új történetet akarok, ahol csak hírből ismerik a Halálcsillagot meg Skywalkert, a fő konfliktust merőben más faktorok szolgáltatják. Valami ilyesmit vártam volna itt is.

Maga a fogalmazásmód nem rossz, és igazából könnyedén lehet haladni az olvasással… de minek? A főszereplőnk annyira halovány, hogy szinte nem is létezik. Könyörgök, ez az alak nem az eredeti történet mágikus kalapjából lett előrángatva, akkor meg mi a bánatos francért nem lehetett rendesen bemutatni? Egy embert nem a rokoni kapcsolatai határoznak meg. Kicsoda Sierra? Hogy néz ki? Miért nincs benne a sorozatban? Külföldön nyaralt? Mit szeret csinálni a grillezésen és a biliárdozáson kívül? Milyen a viszonya a testvéreivel? Hogy viselte a szülei halálát? Mit gondol a világról azon kívül, hogy #fucksupernatural?

Nem egy társkeresős adatlapot várok, de ezeknek a dolgoknak figyelmet kell szentelni, mert egyébként nem fog működni a dolog. Be lehet vezetni egy karaktert diszkréten is, nem csak odadobni, és reménykedni, hogy a menet közben elhintett aprócska utalásokból majdcsak összeáll egy hihető személy! Nem akarok szemét lenni, de basszus… minden más adott volt, csak ezt az egy dolgot, ezt az egy embert kellett volna rendesen kidolgozni, és még ez sem sikerült! Sierra egyetlen valamirevaló tulajdonsága, hogy nem szereti a természetfölötti dolgokat (ami olyan, mintha engem úgy jellemeznénk, hogy nem szeretem a kocsonyát…), de majd idővel szépen megbarátkozik velük. Big fukin deal. Ez tényleg olyan átütő erejű alap, amire egy egész blogot építeni lehet? Nyilván érdekes egy új elemet beépíteni egy amúgy jól működé rendszerbe, de ahhoz annak az elemnek is érdekesnek kell lennie, és nem egy sztereotípiának.

„-Én sose próbáltam a drogokat, de tudom hogy semmi jó nincs bennük!” – Ez Sierra karaktere egy South Parkos idézetbe sűrítve. Mit lehet ebből kihozni? A misztikus világot okolja a szülei elvesztése miatt, és hogy eltávolodott a testvéreitől? Bizalmatlan az új lelki társával, de lassan megtanulja elfogadni őt, és azt, amit képvisel? Választania kell a normális élet és a kalandos élethalálharc között? Olyan felelősség terhe alatt őrlődik, amit nem tud emberileg feldolgozni? Ha az 1400-as évek lovagoktól és boszorkányégetésektől terhes miliőjében találnék rá ezekre az ötletekre, akkor merész húzásnak tartanám őket. Jó irányvonalaknak, melyek úgy hatnának a pállott szagú, bigott irodalomra, mint egy fuvallatnyi friss levegő. Viszont ma már a lerágott csontról is lerágták a semmit, majd megetették a metaforikus kutyával, így ha maradt is az ezredforduló innenső oldalán egy szemernyi egyediség ebben az egész alapszituációban, azt már rég elnyelte az interneten tanyázó amatőr irkászok és firkászok tömege. Félreértés ne essék, nem arra vágyok, hogy valami sosem látottal rukkoljon elő egy amatőr író, de azért nyíltan közhelyekből építkezni, másolni, és még az így kapott ilyen-olyan anyagot is kidolgozatlanul publikálni… ez szomorú.

„We met, and we talked, and it was epic, but… then the sun came up and reality set in.”

Az Always and Forever nagyon keveset vállalt, és még azt sem sikerült megugrania. Legjobb esetben is középszerű tucatdarab lenne, de így nem több egy harmatgyenge próbálkozásnál. Sierra írói stílus van annyira kiforrott, hogy vállalhatóan átlagos munkákat lehessen vele produkálni (ezt a korábbiak alapján nyugodtan lehet dicséretnek venni…), még akkor is, ha nem tud leszokni a fogalmazásbeli közhelyek és klisés panelek használatától. Így egy témaváltást, vagy egy drasztikus, történeti hajtűkanyart javasolnék. Meg lehetne öletni a főszereplőt, és teljesen más irányba elvinni a sztorit. Nem garantált siker, de kezdésnek jó lesz. Helyet adna a kreativitásnak, mert eddig sajnos a kispadra volt kényszerítve…

- Kitahito

Megosztás