logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2014/05/25 / Szerző: Kitahito

Az esemény

Hogyan fog elpusztulni az emberiség? Kitör egy atomháború, és az örök nukleáris télben halálra fagyunk? Lehet. Aszteroida csapódika bolygóba, olyan gyorsan letarolja a felszínt, hogy azt se tudjuk mondani, hogy "útelágazkodás"... "el..." "útelágazsodá á"... szóval hogy Jehova? Talán. Vírus? Nem tudom. Azt viszont teljesen biztos, hogy nem a növények fognak leöngyilkolni minket. Nem. Ez soha a büdös retkes karfiolos életben nem történik meg! Érted, Shyamalan?!

A történés

“Ha az alap Greenpeace-es szöveg nem elég”. Ez volt az első gondolat, ami beugrott a film megnézése után. Vigyázz, hogy mit művelsz a környezettel, mert jön a bokor, és egy misztikus vírussal szuicid hajlamokat szuggerál beléd. Persze semmilyen tudományos alapot nem tudunk ez alá betuszkolni, el kell fogadni, és kész. Miért most történt? Mi történt? Hogy történt? Miért pont ott történt? „-Ezt sosem fogjuk teljesen megérteni…” hangzik el. Nemhogy teljesen, de egyáltalán nem értettük meg, és ez számomra kissé zavaró. Hülye a néző, mert nem érti meg az emelkedett, misztikus áltudományosságot. Ha nem vigyázunk, egyszer csak megvadul a természet, és akkor aztán reszeltek az emberiségnek, mindenki megöli magát. A jónép házak tetejéről ugrik le, fejbe lövi magát, vagy random fűnyírók alá fekszik be. Legnagyobb szerencsétlenségünkre Mark Wahlberg és kis családja kerül a kataklizma középpontjába, az ő szemüvegükön keresztül látjuk kibontakozni az apokaliptikus szcenáriót. Menekülni kényszerülnek, a nagyvárosi betondzsungelből le vidékre, ahol értelemszerűen nagyobb biztonságban vannak, hiszen tudvalevő, hogy a növények zöme a városokban szeret tartózkodni. Útjuk során társaik is akadnak, akik csak arra kellenek, hogy a láthatatlan ellenségnek legyen kit legyilkolnia, hisz ugye Wahlbergék védelmet élveznek, őket nem bánhatja semmi és senki, míg körülöttük tömegével halnak meg az emberek. Nagy nagy viszontagságok árán elérnek egy farmházba, ahol meghúzzák magukat addig, amíg végül nem történik semmi, és vége lesz a filmnek.

Fussatok, bolondok! Jön a szél!

Olyan érzésem van, mintha a mélyen tisztelt rendező úr megspórolt volna magának néhány órányi brainstormingot. Avagy szándékos húzás volt? Egy indirekt, teljesen indokolatlan és illogikus fenyegetés sokkal félelmetesebb, mintha elmondták volna, mi az… esemény. Abban nincs semmi misztikus. Így azt hihetjük, hogy az ember még nem fejtette fel teljesen a teremtés szövedékét, és nem analizálta a világot hatalmas mikroszkópjaival végig, az utolsó kósza atomig. Pedig kis túlzással, de ez a helyzet. Időnként előkerül az óceán sötétjéből néhány furcsa lény, vagy aszteroidán utazó mikroorganizmusok kerülnek a légkörbe, de az extrém példáktól eltekintve a körülöttünk lévő materiális világ (legalábbis itt, ezen a planétán) fel van térképezve. Álljon bármilyen gyenge lábakon a darwini evolúciós elmélet, hacsak Isten nem ébred fel kétezer éves álmából, hogy új szerveket növesszen a ficusoknak, olyasmi, mint amit a film mutat, nem történhet meg. És azért valljuk be, nincs abban semmi félelmetes, hogy a hőseink a semmi elől menekülnek, át erdőkön, mezőkön, növények ezreitől ölelt farmokba menekülve, szóval úgy, hogy potenciálisan bármelyik pillanatban fejükbe vehetnék, hogy ideje felnyársalniuk magukat valami hegyes ágra, de nem, mert megússzák, és fogalmunk sincs, miért.

Ez már olyan szintű kiszolgáltatottság, és a látottak olyan eredendően ellentétben állnak az érzékeltetni vágyott halálos veszedelem nagyságával, hogy egyszerűen nem átélhető. Shyamalan még azt a minimális kompromisszumot sem hajlandó meghozni, hogy a környezet egy minimális mértékben fenyegetőnek tűnjön, sőt, direkt erényt akar kovácsolni abból, hogy semmi, de semmi nem utal a közelgő veszélyre. Így amikor nem történik semmi (márpedig nem történik), akkor nyugodtan megvonhatja a vállát, mondván, hogy történhetett volna! Csak hát a vegetáció láthatatlan szeszélyes keze most máshol csapott le, és megkímélte a fontosabb karaktereket a mindenkit válogatás nélkül tizedelő természeti katasztrófától. Wahlberg és családja nem csinál semmi olyat, ami indokolná, hogy ők miért élhetik túl, nem tisztelik jobban a növényeket azoknál, akiket váratlanul, figyelmeztetés nélkül ölt meg a jelenség első hulláma. Rohadt építőipari munkások, ők tehetnek mindenről, és a valamilyen általunk felfoghatatlan növényi logika szerint megkapták, amit érdemeltek!

-Ne aggódj, nem akarlak bántani, palánta!

Kicsit talán önellentmondásnak hangzik, de kevesebb is elég lett volna, hogy átjöjjön az üzenet. Tudom, hogy a mondanivaló a lényeges, de azt lehet logikusan, hihetően is tálalni. Nem azzal van a baj, hogy nem érthető, amit akar, inkább túl nyíltan, és túlságosan akarja. Izomból ütik az arcunkat egy levegővel töltött gumikalapáccsal. A másik dolog: ha a mondanivalót legitimizáló érv egy tökéletesen fiktív és alaptalan “esemény”, akkor a végkonklúzió is hiteltelen lesz (Jó ellenpélda például a “District 9”, ahol az egész idegenes karanténtéma csupán egy hatalmas metafora, melyben az ország Apartheid-korszakát igyekeztek ilyen pompásan kreatív módon feldolgozni). A természet sanyargatása öngyilkosság, meg kell tanulnunk harmóniában élni a környezettel. Vettük. Tudtuk ezt a film nélkül is. Miért kellett még egy jó adag new age-es hülyeséggel nyakon önteni az egészet? Valahogy sehogy sem sikerül elrugaszkodni a felütéstől: a bolygó elkezd legyilkolni minket, FUSSÁ’ PARASZT! És futnak, aztán elbújnak, majd véget ér az esemény. Nem mélyítjük el a dolgot, a karakterek nem akarnak különösebben reflektálni a történésekre, megmaradnak annál, hogy folyamatosan narrálják azt a keveset, amit látunk, ami nagyon hamar elviselhetetlenné teszi a dialógusokat, és azt kívánjuk, hogy fogják be a szájukat és bújócskázzanak csendben a zöldségekkel.

Felmerülhet a kérdés, hogy a ilyen drasztikus eszközökkel kivívott tisztelet, mely valójában a retorziótól való félelem, mennyire szolgálja a természet érdekeit. Elhiszem, hogy a növények pont leszarják, hogy az emberek félnek-e cserepes uraiktól, vagy véletlenül megtanulták a leckét, de a rendezőnek talán nem ilyen eszközökkel kéne a kívánt irányba lökdösnie a populuszt. Ha az üzenet ismert, és rosszul közvetített, akkor legalább maga a film legyen szórakoztató, de ahogy korábban írtam, ez sem valósul meg, hiszen nincs abban semmi szórakoztató, hogy rosszul játszó B-kategóriás színészek futnak a semmi elől. Nincs semmi kapcsolatunk a hősökkel, nem tudunk meg róluk semmit, nem vagyunk érdekeltek abban, hogy túléljék a kalandot, eltekintve persze attól, hogy ha mind fűbe harapnak (heh), akkor nem lesz, akit követve tanúi lehetünk a nem-történéseknek.
Eddig sem szerettem Shyamalan-t vagy a filmjeit, és ez a mostani darab aligha változtatott ezen. Képes volt egy tűrhető alapötletet kommersz, nyálas, bugyuta szemétté degradálni. Csak egy picit lett jobb annál, mintha egy Godzilla méretű paradicsom laposra taposta volna New York felhőkarcolóit.

A befejezés nyitott maradt, így akár még egy esetleges folytatásra is lehet számítani. De mivel a természet nem olyan kreatív, hogy Párizs esetében egy teljesen új tömegpusztító forgatókönyvvel rukkoljon elő, kb. ugyan az történne, mint Amerikában. Magyarán vagy nézheted az Eiffel-torony tetőről leugráló turistákat, vagy megkíméled magad ettől, és inkább kimész fát vágni az erdőbe. Ma már mindkettőnek egyenlő a társadalmi presztízse. Az esemény alapvető filmkészítési szinten bukik meg, az egész koncepciója működésképtelen: olyan, mintha egy nullköltségvetésű filmsulis kísérleti projektet készítettek volna el indokolatlanul drágán (60 millió dollár). Totális audiovizuális katasztrófa. Egy ízléstelen, rossz vicc, amin senki sem nevet. Ideje lenne, hogy Shyamalan kicsit visszább vegyen az arcából, mert messze nincs elég zseton a kezében ahhoz, hogy ilyen intellektuális blöfföket eljátszhasson, és nagyon hamar rá fognak jönni a szponzorok is, hogy ebbe az emberbe és a félkegyelmű ötleteibe nem érdemes további összegeket invesztálni, és akkor majd szépen elzárják a pénzcsapot…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Ice Baby

Következő kritika:

Pálcikák.

Még több Filmkritika