Nos… azt hiszem ideje, hogy szót ejtsek a Mortdecai c. 2015-ös amerikai vígjátékról. A filmet David Koepp (Hetedik érzék, Titkos ablak, Fék nélkül) rendezte, aki leginkább forgatókönyvíróként lehet ismert. Olyan illusztris darabok fűződnek a nevéhez, mint például a Zathura, a 2002-es Pókember, vagy a Jurassic Park. Mint láthatjuk, Koepp úr nem nagyon tért le a közönségfilmek aszfaltozott sugárútjáról. Mondanom sem kell, eszembe se jutott volna megnézni a legújabb filmjét, ha történetesen nincs benne Johnny Depp. Emlékszem, nem is olyan régen még kérdéses volt, hogy vajon Johnny Depp, vagy Leonardo DiCaprio lesz-e a nagyobb színész. Aztán DiCaprio sorra kapta az Oscar-esélyes szerepeket, míg Depp elvegetált Tim Burton puha, meleg ölén Helena Bonham Carter társaságában, és kiesett Hollywood kegyeiből. Ma már egyértelmű, hogy DiCaprio helyet kapott a halhatatlanok között, Depp pedig… ő bohóckodhat kalózként a gyerekeknek. Ettől függetlenül én még mindig kedvelem őt, és úgy érzem, hogy nem kapja meg a lehetőséget a bizonyításra. A Mortdecaitól nem reméltem sokat. Inkább szolidaritásból, mintsem konkrét érdeklődésből ültem le megnézni. Ó egek, micsoda szörnyű hiba volt!Legszívesebben átugranám a nem túl eredeti történet ismertetését, és rátérnék, hogy miért volt ez a 2015-ös felhozatal egyik legrosszabb filmje. De ne szaladjunk ennyire előre.

Charles Mortdecai (Johnny Depp) egy műkincskereskedő, aki Jock (Paul Bettany) nevű segítőjével az oldalán veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe bonyolódva igyekszik gyarapítani a vagyonát, és megtartani az elképesztően manipulatív és lélektelen nejét, Johannát (Gwyneth Paltrow), akit az angol titkosszolgálat embere, Martland felügyelő (Ewan McGregor) ostromol tüzes érzelmeivel. Filmünk ideje alatt hősünk épp pénz szűkében van (vajon hogy fordulhat elő egy ilyen prominens személlyel?), ezért kénytelen elfogadni egy elveszettnek hitt festmény felkutatására szóló felkérést, mely azon túl, hogy önmagában is borzasztóan értékes, (elvileg) a hátoldalán őrzi a nácik misztikus aranyához szóló titkos kódot és… szóval a lényeg, hogy nagyon komoly összegekről van szó.

-Ewan, Ewan… miért nem barátként jöttél hozzám?

Ez természetesen magához vonz mindenféle orosz maffiózókat, nemzetközi terroristákat (szerencsétlen Ulrich Thomsen, maradt volna Dániában…), és Jeff Goldblumot. Mindez arra hivatott, hogy egy hatalmas, komikus ide-oda futkosásos hajszát generáljon, melynek centrumában nyilván Mortdecai áll, aki valami furcsa, englishman-karikatúra freak akarna lenni. Az ő ártatlan bénázása, életképtelensége és persze Jock szisztematikus leaMORTizálása (kezdek én is lesüllyedni a film értelmi színvonalára) jelenti a sztori fő humorforrását, és talán nem árulok el nagy titkot, hogy ez a formula rohadtul nem működik. Mint az sejthető, egy csomó intrika, kavarás, dupla és tripla csavar, tipikus táska csereberélős burleszk szitkom szarság után Mortdecai megszerzi a képet, rendezi az anyagi helyzetét, kibékül a feleségével, és sikerül még a szolgájával is egy harmonikusabb kapcsolatot kiépítenie. A gazfickók annak rendje és módja szerint megbűnhődnek, Jeff Goldblum meghal, Ewan McGregor hoppon marad, szóval teljes lesz a happy end.

Azt hiszem a sztori nem is érdemel több szót. Akik szeretik ezt a műfajt, azok… khm. Valószínűleg még nekik sem fog tetszeni a film. Mert a Mortdecai pont ott bukik meg a leginkább, ahol a legkevésbé várnád. Az egyetlen biztosnak tűnő tartóoszlop billen ki és csapódik nagy robajjal a földnek: Johnny Depp. A színészi játéka annyira fárasztóan modoros és ripacskodó volt, annyira túltolta ezt a wannabe angol úriemberséget, hogy szabályosan kiég tőle a celluloid. Nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat, amikor azt kívánom, bárcsak vágnák ki Depp jeleneteit egy filmből, amit eleve miatta nézek meg, de itt konkrétan ez volt a helyzet. Hiába tudom, hogy ez nem az ő hibája, és inkább a vacak forgatókönyvet meg a tehetségtelen rendezőt kéne pellengérre állítanom, mégis… képtelen vagyok túllátni Mortdecaion. Mert mint címadó karakter, annyira a képünkbe tolták, hogy az alakja és alakítása egyszerűen megkerülhetetlen.

„As you may well know, I am many things. An arts dealer, an accomplished fencer, fair shot with most weapons. I am loved and respected by all who know me – slightly.”

Mortdecai egy mesterkélt pózokból és udvarias külsőségekből felépített humortalan, üres, irritáló karakter. Azonosulhatatlan műanyagfigura, akit valami undorítóan nyálkás, ragadós negédesség leng körül, valami nagyon rossz értelemben vett feminin máz, ami belőlem nem tud mást kiváltani, csak zsigeri szintű viszolygást. Nem azzal van a baj, hogy a szereplő kissé… nos, langyin viselkedik. Nem is azzal, hogy annyira erőltetetten próbálta a rendező rajta keresztül kifigurázni az angol eleganciát. Még csak nem is Depp hátborzongató, förtelmes arcmimikájával. Az a baj, hogy a póz, a pátosz, az izzadtságszagú igyekezettel tolt szerep mögött nincs semmi. Csak vákuum. Mélységes mély, néma üresség. Olyan, mintha egy robot, aki megfigyelte és teljességgel félreértette az emberek viselkedését, majd megpróbálna embert játszani, de mivel képtelen a testbeszéd és a gesztusok mögé érzelmeket hazudni, ezért az egész lénye valami nagyon hamis, nagyon bizarr, és nagyon művi lesz. Röviden: Mortdecai meglehetősen taszító figura.

This bathtube is not Depp enough!

És ez a talmi figura ott mozog a vásznon, mint valami animált hulla, dróton rángatott báb, aminek az porcelán ajkait rugók és fogaskerekek precíz munkája húzza mosolyra, és én nem tudok nem arra gondolni, hogy itt az Anomalisa ellenpólusát láthatjuk: egy élő személyt, ami egy pillanatra sem tudja magáról elhitetni, hogy valóságos. Ez túlmutat a műfaj keretein, és valószínűleg ahhoz lehet köze, hogy Depp nem volt képes belehelyezkedni a karakterébe. De hogy is tudott volna? A forgatókönyv fogta a gentleman’s code-ot, az angol úri szféra nüanszokkal és finomsággal teli világát, majd vásári majomparádévá aljasította azt. És nem tudom eléggé kiemelni, hogy a végeredmény mennyire nem vicces. Nem várok el én önfeledt kacagást, patakzó könnyeket, sajgó rekeszizmokat, meg székről való leborulást. Nem kell a humornak feltétlenül intelligensnek lennie, utalnia, kikacsintgatnia más művekre, a vicceknek még csak fel sem kell épülniük, lehetnek teljesen váratlanok, vagy akár obszcénok és sértőek is. De ha már le kell mennünk a szarós/fingós poénok szintjére, akkor basszus… legalább kapjunk szórakoztató szarós/fingós poénokat!

Viszont nekünk itt azon kellene mulatnunk, hogy Mortdecai állandóan a bajuszát buzerálja, Jock percenként lesérül (vagy meghág valami nőcskét), Ewan McGregort pedig rendre hülyére veszi az a szőke céda. Nemhogy nevetnem, de még egy mosolyt elmorzsolnom sem sikerült a film alatt. Sőt, szabályosan gett az arcom a szégyentől. Úgy éreztem, bocsánatot kell kérnem valakitől, mert közvetve én is részt veszek ebben a gyalázatban. Mert az, ami a vásznon film címén folyik, az alig több egy tragikusan rossz viccnél. Depp ripacskodását nem tudta ellensúlyozni a többi színész amúgy elfogadható játéka, mert értelemszerűen Mortdecai, mint címadó szereplő annyira gusztustalanul túl volt reprezentálva, hogy gyakorlatilag minden, még maga a sztori is csak másodhegedűse lehetett a főszereplő egyszemélyes stand-up előadásának. Legalább a narrációt valaki más végezte volna! Gyakorlatilag bárki alkalmasabb lett volna. De nem… és persze az is ugyanolyan sótlanra sikeredett, mint maga a karakter…

„I will have you know that I am not an alcoholic. I am a drunk, and there is a vast difference.”

A történet ilyen körülmények között hamar elérdektelenedett. Egyáltalán nem tudott foglalkoztatni, hogy épp kinél van a festmény, ki mit kavar a háttérben, ki kit vert át, és miért, épp ellenkezőleg: titokban azon szurkoltam, hogy akárcsak Dumas Monte-Cristo grófja regényfolyamának befejezésében, most is üljön fel minden fontosabb szereplő egy hajóra, ami aztán annak rendje és módja szerint elsüllyedhet valahol az óceán közepén. Persze itt repülővel utaztak egy papír zsebkendő méretű stilizált térképen, ahol minden város karnyújtásnyira van egymástól, szóval talán érdemesebb lett volna inkább valami rettenetes légi katasztrófáért imádkoznom a Repülő Spagettiszörnyhöz.

Jock arckifejezése nagyjából lefesti a filmmel kapcsolatos érzéseimet…

Persze ha az ember igyekszik, találhat magának azonosulható karaktereket. Ott van például Romanov (Ulrich Thomsen), aki eltökélte, hogy valami, valami, világforradalom, valami…stb. Nem is ez a lényeg. Hanem hogy céljai elérése érdekében meg akarja ölni Mortdecait, és ez egy nagyon pozitív tulajdonság, valljuk be. Persze tudni lehet, hogy nem járhat sikerrel, hiszen csak egy ostoba idealista, aki valami random latin csajtól eltekintve egyedül harcol a proletariátusért, szóval röhejes egy figura. A neve ellenére valószínűleg Fidel Castro és Che Guevara képzeletbeli köpenye alól bújt elő, és nagyjából annyira komolyan vehető, mint az internacionális orosz maffiózók, akik úgy hárman vannak, és kb. ennyi agysejten osztoznak. Valószínűleg csecsemőként falhoz csapkodták őket, vagy éveken át vodkát injektáltak az agyvizükbe, más magyarázat nincs az ilyen patológiás ostobaságra. Továbbá ott van Sir Graham (Michael Culkin), aki termetes hasával és szofisztikált beszédstílusával emlékeztet minket, hogy vannak még olyan angolok, akik őrzik a tradicionális brit úri viselkedésformát. Csak hát kifejezetten kevés játékidőt és lényegtelen szerepet kapnak ebben a filmben, és menthetetlenül elsikkadnak. Martland felügyelő karakterében minden olyan férfi magára ismerhet, akivel egy nő lefuttatta a megszokott tiszteletköröket, végigjátszotta az ilyenkor szokásos kisded játékokat, majd egy lesajnáló mosoly kíséretében lepattintott. Tehát nagyjából az összes férfi. Ewan McGregor elé rózsaszín fátyolt vont a szerelem, de mi nézők kristálytisztán látjuk, ahogy Johanna kihasználja ennek az embernek az őszinte érzéseit, engedi reménykedni, majd a film végén egy laza mozdulattal beletapos a szívébe. Nagyon szórakoztató volt.

„My Sheik, does this mean you have excommunicated that mustache of the Prophet?”

És nekünk ezen is nevetnünk kéne, és szimpatizálnunk kéne a szemfüles nővel, aki beveti a fegyvertárát, na! Johanna lehetne egy femme fatale-típusú nő, de helyette inkább egy talpraesett, gátlástalan üzletasszony pszichopátiás jegyeit mutatja, aki kész átgázolni bárkin, hogy megszerezze, amit akar. Rezzenéstelen arccal, angyali ártatlansággal hazudik és csap be másokat, tökéletes természetességgel él vissza Martland (és egyébként Mortdecai) érzelmeivel, puszta nyerészkedési vágyból dörgölőzik oda férfiakhoz, már-már prostituálva magát a pénzért, és ez ugye naaaagyon humoros. Ilyen hősnő kell a népnek, ilyen példa. Amíg jót nevetünk az aljasságon, addig nem érezzük, hogy milyen gyomorforgató, emberalatti ocsmányságot látunk, igaz? Mert ha könnyed, légies, humorral átitatott stílusban mutatják be nekünk a gerinctelenséget, akkor az olyan bocsánatos bűn. Mit bűn? Bűnöcske! Vétek. Apró, jelentéktelen kihágás. Botlás, talán. Játék. Sőt, erény! Bölcs számítás, okos érdekérvényesítés. Tapsoljuk meg a találékony hősnőt! Kacagjunk együtt Johannán! A vásznon lévő, és a bennünk lévő Johannán egyaránt!

A ritka alkalom, mikor a szépség és a szörnyeteg egy személyen belül metszik egymást.

Emlékezzünk meg továbbá Paul Bettany karakteréről, Jockról, aki töretlen hűséggel szolgálja az urát, testőreként életveszélybe sodorja magát, hogy Mortdecait megvédje, szó nélkül tűri a sorscsapásokat és szeszélyes gazdája baromságait. Hogyan hálálja meg mindezt a forgatókönyv? Próbára teszi a hűségét, ahogy Isten tette próbára Jób hitét: Jock lépten-nyomon megsebesül, megnyomorodik, egyre csak szenved és fogy, és ebben a kálváriában nekünk nem a végtelen akaraterőt és lojalitást kell látnunk, hanem azt, hogy milyen vicces ez az egész! Mintha a film megfogná ezt a bibliai iratot, és lerántaná a maga proli, bunkó szintjére, lealjasítaná a szitkomok és az olcsó, burleszk idétlenkedés posványába.

Még ha elvonatkoztatunk ettől a talán kissé erőltetett, de számomra tisztán látható párhuzamtól, akkor sem találok ebben az emberi nyomorúságban semmi szórakoztatót. Sajnálom, de valahogy nem megy! Miért kéne azon nevetnem, hogy Mortdecai puszta hanyagságból lelövi vadászpuskával a szerencsétlen alárendeltjét, majd a tett súlyát fel sem fogva elkezd modorosan pózolni az úri kompániája előtt? És nem, itt ezúttal nem a humorérzékem fogyatékosságáról van szó…

A Monty Python kiforrott angol humorát ilyen baltával faragott módon majmoló, erőltetett komédiázás egyszerűen nem tudja elérni a kívánt hatást. És az egész filmre ez a jellemző: a stílus és a közeg paródiájaként megpróbál valami könnyed hangot megütni, de mivel úgy látszik sem a rendezőbe, sem a forgatókönyvíróba nem szorult egy cseppnyi jó ízlés sem, sikerült olyan mértékben túltolni mindent, hogy azzal elhiteltelenítik a végeredményt és megölik az élményt. A Monty Python világában minden abszurd, minden az ő sajátos szűrőjükön keresztül van láttatva, minden az ő agyuk tekervényei között lett megérlelve, és ez alapján rendezték be a díszletvalóságukat. Itt egyetlen abszurd elem van, és az maga Mortdecai. Nem illik bele a saját közegébe, a vászon szinte ledobja magáról. Egyszerűen nem működik a karaktere. Amikor látod, hogy Jockot szabályosan széttépi egy dobermann, és ez Mortdecait teljesen hidegen hagyja, akkor nem az lesz a reakciód, hogy “haha, ez milyen frenetikus és vicces!”, hanem hogy “mi a franc baja van ennek az embernek?!”. Vagy pontosabban: “tényleg erre vesztegetem az időmet?”.

-Remélem jó erős a gerincoszlopod, Jock…

Az egész film valahogy elidegeníti a nézőt önmagától. Nem tudsz a történetre koncentrálni, mert egyrészt az alapszituáció úgy ahogy van hiteltelen, helyzetidegen módon túlbonyolított és komolytalan, másrészt mert Mortdecai flúgos karaktere kitakarja az egészet. Mortdecait meg maga Mortdecai hitelteleníti el, hisz nem tudod elhinni, hogy egy ilyen esetlen, félfogyatékos karikatúra miként lehet még életben, hogy tehetett szert ekkora vagyonra, és úgy eleve… hogy szerezhetett meg egy olyan nőt, mint Gwyneth Paltrow.

Nem látom azt a szakértelmet, hihetetlen tapasztaltságot, ami indokolná, hogy még az angol titkosszolgálat is hozzá járjon kilincselni. (Jock terminátor mivolta önmagában nem elég…) Azt viszont jól látom, hogy a sajtok és borok terén kiemelkedő jártassága van, valamint nagyon jól tud retro öltönyökben kocogni (természetesen a Hülye járások minisztériumának jóváhagyásával!), csakhogy ez édeskevés annak a pátosznak az igazolásához, amit a film le akar gyömöszölni a torkunkon. Mintha egy James Bond-stílű figuráról lenne szó, aki már a történet kezdete előtt is számtalan legendás kaland során bizonyította rátermettségét (ezt így bemondás alapján nehéz elhinni erről a nyomorult pozőrről), de amit kapunk, az még csak nem is egy Johnny English, csupán egy vacak Chaplin-utánzat.

„Jock. Dear, sweet, sperm-heavy Jock. Behold this America, this new colossus, this fair land of the free!”

Teljesen mindegy, milyen oldalról vizsgálom a Mortdecait, mindenhol csak hiányosságokat, égbekiáltó hibákat, ordenáré baromságokat és visszás tartalmat találok. Valamilyen rejtélyes módon sikerült még a filmplakátokat is elszarniuk ezzel a rohadt bajuszos poénkodással, mert ugye nem volt elég nekik, hogy folyamatosan újrahasznosították ezt a béna geget a film alatt. Olyannyira, hogy szabályosan ekörül gravitál a sztori, ez ad neki ívet, holott az ég világon semmi szerepe sincs azon túl, hogy elrejti Johnny Deppet, és talán segít elhitetned magaddal, hogy nem a Donny Brasco és a Félelem és reszketés Las Vegasban sztárját látod magad előtt a vásznon.

Én ettől a képtől szabályosan rángógörcsöt kapok!

Komolyan, nem tudom, hogy ki brainstormingolta elő ezt a wannabe poént a Pokol kénköves bugyrából, vagy hogy ki tervezte meg a filmplakátokat, de bárki is legyen a felelős, megérdemelné, hogy alul és felül is ráolvasszanak néhány gyantacsíkot a szőrzetére, majd egy erőteljes rántással letépjék őket. Egyes országokban az ilyen ízléstelenséget halállal büntetik. Az Iszlám államban például kevesebbért is fejeztek már le embereket. Csak mondom.

Kerüljétek el messzire. Az Iszlám államot, és a Mortdecai című filmet is. Csak egy hajszállal marad el attól, hogy értékelhetetlenül rossz legyen. Ami Johnny Deppet illeti… nem tudom. Ha van is számára visszatérés, akkor nagyon kell igyekeznie. De egészen pontosan hova térne vissza? Rég elmúltak a boldog szép napok. Depp megöregedett. Így az ötödik X fölött hová meneküljön a lecsúszás elől? Vissza a Karib-tengerre? Vagy Csodaországba? Lesz vajon, aki kezébe nyomja az életmentő szerződést? A Fekete Mise nem volt elég, de bizakodásra adott okot. Reménykedjünk, hogy valaki kihúzza a mély vízből, mielőtt túlságosan elfáradna ahhoz, hogy folytassa a kapálózást…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás