logo

Mértékmegőrző

Filmkritika / 2023/12/25 / Szerző: Kitahito

Run Sweetheart Run

Joseph Goebbels büszke lenne, hisz sikerült a XXI. századba átmenekíteni azt a fajta propagandanyelvezetet, amivel annak idején olyan előszeretettel kommunikáltak a III. Birodalomban. Az ellenség természetesen más, de a gyűlölet nem változott: ma nem a zsidót, hanem a patás, abuzív patriarchális férfiördögöt kell utálni, hisz egy személyben ő felel a világ összes bajáért. Komoly fenyegetésről beszélünk. Egy komplett fifikás fekete lány kell a legyőzéséhez!

Run Sweetheart Run cover

2019-et írtunk. Az emberiség a covid, a bigott barbárság, az intolerancia és a nemi diszkrimináció sötét középkorában vesztegelt. A magyar szuverenitás még nem volt megvédve, ott lógott a levegőben, hogy úgy táncolunk majd, ahogy a nyugat fütyül. Nehéz idők voltak ezek. Fennállt a veszélye, hogy a női egyenjogúság csillaga kérész életűnek bizonyul, és a transz mozgalmakkal együtt ezt is elnyeli a férfiak uralta társadalom túlságosan széles szögben szétterpesztett lábai által megképzett gravitációs vonzás, ám ekkor egy ablakon át utcára locsolt éjjeliedény pállott ammóniaszagú diszkréciójával eljött értünk az Amazon, hogy kirángasson minket a kárhozatból, és erkölcsre tanítson minket. A jóemberkedés késik, de nem múlik. Így történt ez a Run Sweetheart Run esetében is, ami a pandémia miatt csúszott kicsit, így aki várt rá, az már szinte azt is hihette, hogy ez a filmes fekáliabomba is besült még a bevetés előtt, de mivel nem volt ilyen ember, így senkinek sem kellett se kellemesen, se kellemetlenül csalódnia. Eltekintve persze a… “mű” rendezőnőjétől, Shana Feste művésznőtől, aki nyilván legalább annyira csodálkozott azon, hogy csodás alkotása a mozikba került, mint azon, hogy öt középszerű romantikus dráma után valamiért egy komoly társadalmi üzenettel terhelt feminista horrorfilm készítését bízták rá. Tudjuk, Hollywood mostanában szereti avatott kezekbe helyezni a bizalmát és a pénzét, főleg akkor, ha azokhoz a kezekhez női nemiszervek, vagy legalább női névmások tartoznak. A hozzáértés opcionális, elvégre nem is az a lényeg, hogy a produktum jó legyen, a kellően agymosott közönség úgyis már a főcím előtti stáblistát olvasva eldönti, hogy tetszik-e neki a film vagy sem.

Mivel a forgatókönyvírás titáni feladatát egyedül még vaginával rendelkező személyként sem volt képes teljesíteni, így kapott maga mellé egy afroamerikai újságírónőt (akinek ez volt az első filmes munkája), illetve egy afroamerikai drámaírót, aki itt-ott azért bedolgozott pár sorozatnál, szóval talán nem teljesen inkompetens. A kromoszómák és a pigmentek eme előnyös eloszlása már önmagában szinte garancia a sikerre, de biztos ami biztos alapon odaadták a főszerepet egy afroamerikai színésznőnek (Ella Balinska), aki már számtalan (2) alkalommal bizonyította a tehetségét, a teljesség igénye nélkül a 2019-es Charlie angyalai feminista remake-ben, illetve a Kisvárosi gyilkosságok egyik epizódjában. Na jó, nyilván kicsit túlzok. Szerepelt a The Athena c. sorozatban is. Mea culpa. Természetesen megvolt az elképzelés, hogy most nagyon odacsapunk a többségi társadalomnak, és ennek örömére a többségi társadalom legyen szíves megfinanszírozni a filmet, majd befáradni a moziba és jegyet váltani a saját alázására. A mesterterv olyan bombabiztos volt tehát, mint egy szögletesen plus size muzulmán nő, aki többszöri felszólításra sem hajlandó levenni magáról a burkát, és Allahu akbar-t kiabálva közeledik egy karácsonyi vásár felé.

Na, de ennyi szócséplés után talán érdemes lenne beszélni arról is, hogy miről szól pontosan a Run Sweetheart Run. Csokibarna hősnőnk, Cherie egy igazán hősies feladatra vállalkozik: jogász szeretne lenni. Eszméletlen jó képességű és kifejezetten dekoratív fiatal nőként természetesen semmi esélye a gonosz, férfiak uralta szakmában, ahol a lassan vékonyodó üvegplafont áttörni képtelenül legfeljebb kávéfőzésben élheti ki az ambícióit. Kemény egy patriarchális világ ez! Ennek a valóságát a film már a nulladik percben igyekszik a maga baltával faragott módján beleöklözni a nézőbe, ahogy Cheriet egy állásinterjún a világ legmélyebb hangú fekete férfija okosítja ki az élet és a férfiközpontú társadalom nagy dolgairól. Ezt követően, miután ügyesen rászervez a főnöke házassági évfordulójára egy üzleti ebédet, a nő egy újabb, talán még hatalmasabb vállalást tesz: ő megy el találkozni a milliomos playboy klienssel, egy FEHÉR FÉRFIVAL, és mit ad Isten, a kezdetben formális esemény hamarosan egy randevúhoz kezd hasonlítani! Szörnyelem és bornajály! Különösen, hogy minden egészen jól alakul. A férfi (név szerint Ethan, barátoknak csak Lucifer) sármos, udvarias, előzékeny, van egy saját hajóflottája, kicsit talán fóbiásan retteg a kutyáktól és a keresztény vallási szimbólumoktól, de az ilyen jellemhibák még vonzóbbá teszik. Úgy látszik, Cherie beletenyerelt a jóba. Persze mi, aki láttuk a film borítóját, és ismerjük a címét, gyaníthatjuk, hogy a dolog nem lesz ilyen egyszerű. És plot twist! Tényleg nem az. Ugyanis mikor leányunk a létező összes első randis szabályt áthágva megérkezik a legénye házához, és belép az ajtón… igazából nem tudjuk, mi történik ezután, hisz emberünk kicsit 4th wall breaking módon elhessegeti a kamerát, így kint várakozunk, míg az elfolyt sminkű, kissé összevert, csapzott Cherie kiront az éjszakába, és veszett rohanásba kezd. Innentől kezdve hősnő lényegében a film teljes időtartama alatt menekül a férfi elől. Ha sikerül túlélnie az éjszakát, akkor ő nyerte a trónok harcát, de sejthető, hogy nem lesz könnyű dolga. Eleinte azt hihetjük, hogy Ethan “csupán” valami nagyhatalmú figura, aki lefizette a város minden fontosabb intézményét, de nagyjából a játékidő felénél kezd gyanússá válni, hogy milyen könnyen megtalálja az áldozatát, szóval valami vámpír, vagy ilyenek…

Fussatok, bolondok!

Jó, nem fogok úgy csinálni, mintha nem lőttem volna már le a sztori égbekiáltó csavarját, vagyis hogy itt ‘bezony a nagy fehér patriarchátus ördög ellen megy a küzdelem, aki valamilyen szadista/szexista okból kifolyólag megpróbálja meggyilkolni/megerőszakolni szegész színes bőrű lányunkat. Szerencsére Cherie menet közben belefut egy iráni angyalnőbe, aki valami titkos, föld alatti női ellenállást vezet Kill Bill extrákká képzett csajokból, és bár eddig kb. semmit sem csináltak, de most eldöntik, hogy itt az ideje leszámolni a Sátánnal, így hát tőrbe csalják a kangörcse miatt kétbites trogloditává váló démon nagyurat, hogy a barátság, CGI lángok és a feminizmus erejével egyszer és mindenkorra legyőzzék. Ennek következtében összeomlik a férficentrikus társadalom és minden szép és jó lesz, pont úgy, ahogy Isten-anya anno kitalálta, csak hát jött a péniszét lóbáló pokolfajzat férfi, és jól elbaszta a teremtést. Mert ugye tudjuk, az előjogainkat egy szűzlányvérrel felrajzolt pentagramma közepéből castolja a sötétség fejedelme már évezredek óta. Ha úgy gondolod, hogy ez a koncepció teljességgel elmebeteg, offenzív, és nevetséges, akkor valószínűleg egy teljesen normális emberi lény vagy, aki valamennyire ellenáll a elvadult twitter diskurzusok nívószintjén értelmezett woman empowerment propagandának és a férfiakkal szembeni nyilvánvaló szexizmusnak, még akkor is, ha történetesen filmnek maszkírozzák azt. Ellenkező esetben valószínűleg úgy gondolod, hogy mi vagyunk a szűk látókörű rohadékok, amiért nem szeretjük ezt a zsák fos beltartalmi értékével rendelkező celluloidszemetet. Mert nyilván, ha nem tapsikolsz örömödben a woke inkompetencia újabb iskolapéldájának, miközben az igaz ügyre hivatkozva sárga lófaszt varrnak a mellkasodra, akkor rögtön nőgyűlölő rasszista  állat leszel, aki vasvillával kergetné vissza a csajokat a bőrszíntől függően a konyhába, vagy a gyapotmezőkre.

Csapongok, de nagyon nehéz ezt a filmet a megszokott módon vizsgálni, és kronológiai sorrendben elemezni a történetet, szarkasztikusan számba véve minden baromságot, mert a cselekmény elsikkad a vérlázítóan ostoba és végtelenül dogmatikus ideológiai tartalom mögött. Cherie fut erre, fut arra, nem igazán hoz racionális döntéseket, de hát mit is várunk egy nőtől… aki pánikol, mert valami természetfeletti patriarchátus-démon üldözi. Felmegy például a kissé Steve Jobs kisugárzású főnökéhez, aki mivel férfi, egyértelműen gonosz, és a Sátánnal cimborál, a felesége pedig nyilván a mindennapi pofon és mansplaining súlya alatt teljesen megtört, és hallgatólagosan asszisztál a nőtársa átveréséhez. (Átkozott kollaboránsok! Ne aggódjatok, a forradalom nem feledkezik majd el rólatok…) Elmegy a rendőrségre is, ami szintén az Ördög szövetségese, tehát Ethan ott is rátalál, és befenyíti, de legalább egy random prostitól megtudja, hogy van valami First Lady, aki segíthet neki. Tudjuk, ha a gonosszal állsz szemben, fogadd meg az első sittes kurva tanácsát. Szóval megint menekülnie kell. Belefut a volt pasijába, aki bár férfi, de néger, szóval kb. semleges karakter, hisz bár a pénisze folyton a rossz felé ráncigálja, az etnikai hovatartozása viszont segít neki jobb emberré válni. Elviszi hősünket a barátaihoz, akik eleinte nem hisznek neki, de aztán úgy gondolják, hogy itt az ideje fehér embert ölni, szóval baseball ütőt, kést, szamurájkardot, pisztolyt, valamint puskát ragadnak, és amennyire a hihetünk a hangoknak, kérdés nélkül tüzelnek az ajtóban álló férfira, aki értelemszerűen pillanatok alatt leamortizálja őket. Mi történt volna, ha csak egy hétköznapi pasas üldözi? Szó nélkül agyonlövik, mert fehér ember rossz ember?

„You guys wanna teach this Proud Boy a lesson?!”

Hát, sosem fogjuk megtudni, mivel a patriarchátus majdnem minden körülmények között túlerőben van, ők pedig a tűz ereje helyett a tűzerőre hagyatkoztak, szóval esélyük sem volt. Az ex is hasonló sorsra jut, hisz valamiért úgy gondolta, itt az ideje emberkedni egy kicsit és leállt izmozni a Sátánnal. Így hát Cherie mi mást tehetne, tovább fut, mert ekkora véglény. Nincs terve, nem akar semmiféle okos stratégiát kitalálni, csak rohan mint egy fogyatékos, mikor egyszer belehasít a felismerés, hogy a gonosz biztos úgy tudja követni, hogy kiszagolja a vérző vagináját… igen, komolyan. Itt a menstruáció egy fontos történeti elem. Szóval fogja a csatakos tamponját, és lehajítja a sztrádára, ez majd jó 10 másodpercig megzavarja az Ördögöt, aki, miután rájön, hogy Cherie nem egy 20 tonnás sóderszállító kamion, a másik szag irányába fog eredni. Így is történt. Látszik, Cherie nem állt kétszer sorban, mikor Isten az észt osztotta. Valószínűleg egyszer sem, meg hát nem is kapott volna, mert Isten is szexista. De hé, legalább később ledörzsöli a csúnyáját alkoholos törlőkendővel és beöltözik Vasqueznek az Alien 3-ból. A film persze próbálja őt úgy eladni, mint valami erős, független nőt, akinek aztán nincs szüksége senkire, de egyedül kb. csak annyit ér el, hogy rendre megöleti azokat, akiktől segítséget kér. Anyways, marad a futás. Itt-ott Ethan azért elkapja a lányt, ilyenkor a horrorfilmek legelegánsabb hagyományait követve öncélúan elfordítja a kamerát, hogy ne lássuk, mi történik, mert ugye a nőkkel szembeni erőszak ábrázolása egyenlő a nőkkel szembeni erőszak propagálásával, vagy mi. Őszintén nem tudom, hogy ez most valami idióta kiállás akar lenni, vagy csak az egyediség látszatát igyekeztek fenntartani azzal, hogy kiollózták az akciójeleneteket. Akárhogy is, nem működött.. Hála ennek a nagyszerű filmes fogásnak többek között azt sem tudjuk meg, hogy a francba tud Cherie újra meg újra elmenekülni a láthatóan szuperképességekkel rendelkező démontól. Gondolom elengedi, vagy mi. Mert szadista férfi, élvezi, hogy hatalmat gyakorolhat felette és kínozhatja őt… szóval akkor nincs valós életveszélyben, és csak macska-egér játékot játszanak vele? Ki tudja! A rendező/forgatókönyvíró nő biztosan nem! És hogy a híres francia filozófus, René Descartes szavaival éljek: „Ezen a ponton kurvára nem is érdekel!

Egy igazi férfi a hónap minden napján szereti a nőjét.

Nos, mégis hogyan győzi le végül hősünk a Fehér Ördögöt? Köszönöm kérdésed, kedves olvasó! Szóval az úgy volt, hogy a női angyal előállt egy rafinált és fölöttébb átgondolt tervvel, ami így szól: Cherie lesz a csali. Oda kell hívnia magához a Sátánt napfelkelte előtt egy sötétített üvegfalú vásári körhintás bódéba, és úgy kell csinálnia, mintha hirtelen nagyon megkívánna a patás gecit. Legyen roppant szexi, meg minden, tárgyiasítsa jól le magát, azt szeretik a férfiak, ugye! Tehát Ethan, aki évezredekig nagyon ügyelt rá, hogy nappal visszavonuljon a sötét kamrájába regenerálódni és öklözős törpepornót nézni, ettől a nagy csábítástól és a konszenzuális szex reményétől teljesen zavarba jön (incel szegény, na!), és elfelejti a napfénnyel kapcsolatos ellenérzéseit. Mivel a vér az agyából a péniszébe vándorol, a gondolatvilága a “nő, punci, baszás” szavak tengelyén tud csak mozogni. Így működnek a férfiak, ez köztudomású. Tehát mikor is a Gonoszság fejedelme a kangörcse miatt elmulasztja az ébresztőóráján a jelzést, a csapda bezárul, és Cherie, újdonsült karate kölyök barátaival karöltve kavicsokkal bedobálja az ablakokat, a Sátán meg, ahelyett hogy elteleportálna, ahogy az szokása, inkább elkezd kátrányt spriccelve visongani, és minden logikát nélkülözve kimegy a szabad levegőre, ahol aztán annak rendje és módja szerint felgyújtják a picsába. De legalább elmondhatja, hogy ő ölte meg Jaime Lannistert.

„Did you really think Eve came from Adam’s rib? Try the other way around…”

A film itt akár véget is érhetne, de nem! Az túl logikus lenne! Ehelyett hősünk hazatér, csak hogy megtudjuk, valójában egyedülálló anya, és van egy kislánya. Ami ugye fontos szempont, hiszen így duplán hős. Legyőzte a gonoszt és megmentette az egész női nemet, mindezt úgy, hogy erős független nőként egyedül neveli a szeme fényét, akivel valami felelősségvállalásra képtelen, szőrös barlangember verte meg. Még annál is sokkal jobb ember, mint korábban gondoltuk! Valószínűleg vegán is, szelektíven gyűjti a szemetet, önkénteskedik, és minden hónapban adakozik a zebramentő alapítványnak! Hát igen, ezek a nők már csak ilyenek! Egyszerűen jók. Jobbak nálunk, bunkó férfiaknál! Bárcsak én is tiszteletbeli nővé válhatnék, levetkezve a pénisszel járó ősbűnt! Hmmmm…. bárcsak lenne rá mód, nem is tudom, hogy bemondás alapján átsorolhassak a másik nembe! Á, sajnos erre egyenlőre nincs lehetőség.

Stáblista, nagyon vagány zene, hányinger. Sok mindenről szó esett, de mi az, ami kimaradt? Volt itt minden, ami szemnek és ökölnek ingere: rasszista alaphangok, narratív öncélúság (már ami a negyedik fal áttörését illeti), némi indirekt blaszfémia, nevetséges történeti megoldások halmozása, paranormális mechanikai következetlenségek egymás hegyén-hátán, leplezetlen lopás Tarantinotól, a menstruáció bizarr történetvezetési szerepe, totális identitás- és tónuszavar, valamint a nők kollektív áldozatiságának hazugsága. A film még ezek nélkül is szánalmasan hitvány és kiábrándítóan rossz lenne, de ezekkel együtt valami különlegesen csapnivaló. Számomra végtelenül infantilis dolognak hat, amikor a csajokat úgy próbálják ‘léleksimogatni, hogy mindent és mindenkit lerugdosnak körülöttük: a nők egyszerre makulátlanul tökéletesek, és tökéletes áldozatok. Ezt az ellentmondást feloldandó pedig be kell hazudni ellenlábasnak mindenféle abszurd természetfeletti hatalmakat, patriarchátus démont, a szexista Istent, meg persze az egész történelmen átívelő kollektív és tudatos elnyomatást, mert egyébként elképzelhetetlen, hogy ezek a szuperlények hogy nem kerekedtek felül az erőszakon és erőszakoláson kívül minden másra képtelen előember férfiakon! Mennyire kényelmes lehet már ilyen kétbites baromságokban hinni! Hogy minden látszat ellenére te vagy az übermench, aki arra lenne hivatott, hogy a föld sója és a világ világossága legyen, de ezek a koszos, túrós lőcsű zsid… mármint pasik állandóan tönkretesznek mindent, és miattuk kell körmösként dolgoznod egy rántotthús szagú panellakás konyhájában!

„You wanna know the truth? Noone wants me to die. People like that I’m here. Because they know that I keep girls like you in your place.”

Tudom, hogy ezzel a nézetemmel ilyen nagyon régivágású citoyen vagyok, de engem rohadtul nem érdekel sem az iránya, sem az alanya a rasszizmusnak, szexizmusnak, vagy a hátrányos megkülönböztetésnek úgy en bloc, mert mindenfajta kirekesztés gyűlöletes a számomra, nem csak az, ami az én önidentifikációmnak megfelelő embereket sújtja. Beöltöztetheted a diszkriminációt és a különböző csoportok elleni leplezetlen uszítást szép, menő ruhába, köthetsz masnit a hajába, hogy kedvesebb legyen a szemnek, és az újdonság varázsának élményét kihasználva mindenféle random helyekre odaállíthatod, eladva akcióhősnek, vagy final girl-nek egy horrorsztoriban, attól még nem lesz elfogadhatóbb. Egyszerűen nem hiszem el, hogy az ilyesmit ki kell mondani, de úgy néz ki a mai retardált korban, amikor a félfogyatékos, értelmi és érzelmi analfabéták nívószintjére van leszállítva a kultúra, és az ő erkölcsi nívótlanságuk lett az új civilizációs minimum, még a legalapvetőbb, teljességgel evidens életigazságokat is verbalizálni kell.

Képzeljük el mi történne, ha megfordítanánk ezt a hihetetlenül fantáziadús narratívát, ami három alkotói géniusz közös munkájának az eredménye. Vezessük le ezt a gondolatkísérletet! Ettől még nem fog kinyílni a Mein Kampf a femináci (nem kedvelem ezt a megnevezést, de amikor az emberiség jelentős részét szubhumán démonivadékoknak nézik, azt hiszem helytálló) komisszárnők zsebében! Mi lenne, ha mondjuk a női egyenjogúsági mozgalmakat festenénk le úgy, mint a Sátán lázadását az isteni rend ellen? Oké, ne ragadtassuk ennyire el magunkat! Csak cseréljük fel a bőrszíneket! Ha valaki meg merészelne lépni egy ilyet, akkor másnapra felrobbanna az internet! A Cancel culture mindenkit elevenen megnyúzna, akinek egy ilyen a projekthez akár csak érintőlegesen köze van: nemhogy a szakmában nem kapnának többet helyet, de valószínűleg örülhetnének, ha engednék őket sültkrumplit sütni egy McDonalds-ben. És a vicc az egészben, hogy teljesen indokoltan háborodnának fel. Ellenben ez a film (számos más, hasonlóan káros produktummal együtt) zöld utat kapott, széles körben elérhetővé tették, és az ilyenkor joggal haladároknak csúfolt woke oldal nem hördült fel, mert hát a fehér ember eredendően bűnös és gonosz, girl power!, le a menstruációs megalázással, és a többi, és a többi. Amikor efféle filmeket látok, mindig felötlik bennem, hogy a progresszív, liberális értelmiségnek valójában nem a rasszizmus, a szexizmus, a direkt vagy indirekt társas erőszak létével, hanem az irányával van baja. Nem az a gond, hogy komplett embercsoportokat dehumanizálunk és fosztunk meg az alapvető jogaiktól, hanem hogy nem a megfelelő csoportokat támadjuk! A történelmi tradíciókból, szokásjogból, társadalmi beidegződésekből és előítéletekből, az emberek közötti természetes különbségekből eredő strukturális egyenlőtlenségekre nem az a válasz, hogy legyen egyenlőség! Nem, egy ellentétes irányú egyenlőtlenség kell! X ezer évig ti voltatok felül, most mi következünk! És vagy kussoltok, vagy ki lesztek rugdosva a civilizációból. Mondják ezt ugye az első világbeli, kiváltságos helyzetben lévő nők, akik a nagy női szolidaritáslicitben sem tudnak a Starbucks üvegfalán kijjebb látni. Az már persze teljesen mellékes, hogy az áldozatiság kismillió szempontja és mértéke egy olyan átláthatatlan és szubjektív kasztrendszert eredményez, mely eredendően szembemegy a társadalmi igazságosság, az alapvető humánum, a meritokrácia elveivel, teljességgel kivitelezhetetlen és működésképtelen, de cserébe legalább kérlelhetetlenül totalitárius szemléletű is.

Does she like it gentle or rough?

Nem lehetne, hogy végre így kollektív szinten meglépjük azt a hatalmas civilizációs lépést, hogy elhagyjuk legalább azokat a primitív, didaktikus, kirekesztő világmagyarázatokat, melyek a valóság végtelen komplexitását egyetlen mondatra egyszerűsítik le? Tudom, hogy ezt a feladatot már évezredek óta próbáljuk elvégezni sikertelenül, de talán nem azoknak kéne gátolniuk a munkát, akik épp annak elvégzéséért ragadtak ásót. Én a magam részéről örvendetesnek látnám, ha a nők érdekeinek jogos képviseletét úgy lehetne gyakorolni, hogy közben ne démonizáljuk és diszkreditáljuk a másik nem képviselőit, már csak azért sem, mert ugye a nagyjából fele-fele megosztottság miatt minden érdemi változáshoz szükség van az “ellenoldal” támogatására is. Azt is szívesen venném, ha az efféle társadalmi üzeneteket nem olyanok kommunikálnák, akik számára egy 3 tételből álló bevásárlólista létrehozása is megterhelő intellektuális feladat. Profitorientált cégek és multinacionális vállalatok se tegyék, ha kérhetem. Az ő szájukból még a legőszintébb üzenet is úgy bűzlik, mint egy refluxos nyugdíjas lehelete. Hollywood a kommersz, tömegfogyasztásra szánt termékeivel annyira megmámorosodott az identitáspolitikai üzenetek mindenek felett való közvetítésének igényétől, hogy elfelejtette a legfontosabb feladatát: élvezetes és értékes filmeket készíteni. Ennek kéne a legfontosabbnak, a legalapvetőbbnek lennie, és minden másnak ebből kéne következnie. Még a rossz mondanivalónak és az emberalatti hitványságnak is. Mintha a szarral megpakolt szekeret fognánk a döglött ló elé. Nem túl célravezető…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Filmkritika