logo

Mértékmegőrző

Filmkritika / 2014/04/07 / Szerző: Kitahito

Metropia

Ó, a régen halogatott Metropia! Tarik Saleh filmje bőven hagy kívánnivalót maga után, és bár ez nem egy kívánságműsor, körüljárom kicsit, hol hasalt el, és mennyire törte ripityára magát.

Metropia cover

Nos. Ha a nagybetűs (és félkövér) IGAZSÁGNAK a keretét az az ordenáré baromság adná, amit a film felvázol, tapsolhatnánk örömünkben, mert egy betonkemény elnyomórendszer megdöntéséhez elég lenne csak (spoiler) leereszteni a tudatmódosító sampontavat és felrobbantani a világ háttérben megbúvó vezetőit, akik valamiért összegyűlnek üzemlátogatást tartani egy lepusztult irodaépületben. Kár tüntetni, forradalmakat kirobbantani, pártokat szervezni és kampányolni, éveket dolgozni világjobbító szándéktól fűtve, a lényeg, hogy találd meg a könnyen megtalálható felelősöket, és húzd fel őket a lámpavasra. Egyszerű, megvan egy délután alatt, és még eléred az esti Barátok közt epizódot! Szinte látom magam előtt a naiv rendezőt, aki megnézett három hasonló témájú filmet, aztán már készen áll Guy Fawkes maszkot ölteni és első lendületből legéppuskázni pár Illuminati tagot, szabadkőművest, vagy cégvezetőt.

Az alapsztori szerint igen zavarba ejtő módon ábrázolt hősünk, Robert éli suttyó kis életét 2024-ben a Metró-polisz Svéd fertályán, mikor is találkozik egy “gyönyörű” (és hasonlóképp gülüszemű) nővel, aki fenekestül felforgatja addigi kis munkásvilágát, belerángatja mindenféle kalandokba, melynek során fény derül a világot behálózó metróvilágot behálózó gonosz összeesküvésre. Ami abból áll, hogy a vezetékekben folyó sampon valami megmagyarázhatatlan módon kapcsolatba hozza az emberek agyát egy központi hivatallal, ahol a szorgos kis csinovnyikok mikrofon segítségével sugalmaznak mindenféle csúnya kapitalista dolgokat. Egy agyra egy agymosó. És ez persze nem tetszik sem a lobotomizált, érzelemkinyilvánításra látszólag képtelen, és teljesen azonosulhatatlan főszereplőnek, sem a femme fatale-nak, így kitalálják, hogy megdöntik a rendszert, és aztán meg is döntik a rendszer. Pont. Vége! ENNYI!

Álmos reggel a 4-es metrón…

Nem lenne bajom a tudatmódosító szappannal, vagy az egész Európát átszelő metróalagút-rendszerrel, mint ötlettel. A logikátlanság már más kérdés. Például, ha ezt az igen kiforrott rendszert meg lehet dönteni egy samponos medence leeresztésével. Az is logikátlanság, ha el akarják velünk hitetni, hogy a szépen felvázolt kis disztópia összes vezető egyénisége képes addig össze-vissza flangálni valami romban, míg valaki alájuk nem pakol pár kiló C4-et. Arról már nem is beszélve, hogy milyen rendszer az, amely egyénenként manipulálja az embereket, egyének által (Mire? Fogyasztásra? Boldogságra? Termelésre? Hogy ne lázadjanak fel? Vagy csak úgy, a “Nagy Testvér mindent lát”-alapon?) Még ha kegyesen beleraktak volna a történetbe egy NAGY GONOSZ TUDATMÓDOSÍTÓ GÉPET, de nem! Így az egész felépítmény kivitelezhetetlen, mert teszem azt 10 millió ember irányít 10 milliót, mindezt persze nyilván titokban, mert senki nem köp, senki nem kotyog ki semmit. Talán kicsinyes dolog ilyesmin fennakadni, de ez egyszerűen nem tűnik se működőképesnek, se életszerűnek, és az a helyzet, hogy ez a baromság adja a történet alapját, amire aztán építkezik. Szóval ne csodálkozzunk, hogy elég rosszul ránézni és összedől.

Bele lehet magyarázni ebbe az egészbe célzott üzenetet. Például ha az emberek tudatosan kiállnak a jogaikért, összefognak, megdönthetik a gonosz kormányt, amely a saját elbizakodottsága miatt válik labilissá. Vagy az egész történet játszódhat a főhős elméjében, aki mint egy átlagos senki, szeretne részese lenni valami nagy kalandnak, ezért munkába menet összefantáziál magának egy ilyen sztorit. Persze ha ezt akarták volna közvetíteni, nem ilyen otromba módon kéne tenniük, és nyilván nem is ez volt a cél. Bárki is írta a forgatókönyvet, nyilván túl idealista volt ahhoz, hogy egy ilyen komor jövőképhez kézenfekvően komor végkifejletet kanyarítson. Ez olyan, mintha Smith az 1984 végén kiszabadulna a 101-es szobából, fogna egy géppuskát, és Rambo módjára szitává lőné a Nagy Testvért, családot alapítana, és beköszöntene a világbéke (és nem “A Háború: Béke”-féle világbéke…).

Nekem az ilyen anti-kapitalista tündérmeséket valahogy nem veszi be a gyomrom. Lehet, hogy cinikus vagyok, és szeretem nyomorultul érezni magam mindenféle kijátszhatatlan kafkai rémrezsimek és összeesküvés-elméletek Damoklész kardja alatt, de próbálok realista lenni, akkor is, ha fognak, és berántanak egy ilyen ostoba világba. Önkéntelenül meghúztam magamban a párhuzamot a Szép új világgal, és mondanom sem kell, a Metropia megszámláltatott, és igencsak híjával találtatott.

Új hajbalzsam korpásodás és demokrácia ellen!

Huxley disztópiája hihető, ha az ember elfogadja a jelenleg még rendelkezésre nem álló eszközök létét. Mert azt el tudom képzelni, és el is tudom hinni, hogy a társadalmi igények szerint “gyártanak le” kellő mennyiségű és képzettségű embert, még akkor is, ha a szükséges technológiai háttér még nem elérhető. Azt is el tudom hinni, hogy egy ilyen rendszerbe statisztikai szükségszerűségként becsúsznak selejtes egyének, akikre nem kellő mértékben vagy egyáltalán nem hatott a kondicionálás. Elcseszett világkép, nyilván nem értek egyet a helyességével, de elfogadható, mert logikus és megalapozott a felépítése és a filozófiája. A Metropia alapvetése és története pedig nemhogy nem ésszerű, de annyira bugyuta, hogy azt nem lehet jóindulatúan az emberi hülyeség számlájára írni. Már csak azért sem lehet komolyan Huxley társadalomfilozófiai nézeteihez hasonlítani ezt a művet, mert ő egy működőképes, bár nehezen kiépíthető rendszert vázolt fel, míg itt csak a rendszer volt, egy funkcióját vesztett gépezet, okok és ideológia nélkül.

A film hangulata, nos… mondjuk úgy, hogy érdekes volt. Nem éreztem akkora nyomást, mint mondjuk az 1984-ben vagy a Carré blanc-ban, de valóban körüllengte egyfajta misztikum. A zene igen hatásos volt, jól harmonizált a vizualitással, főleg az elején. A képi világ pedig egyedi, de engem személy szerint… nem is tudom, mi lenne a jó szó… talán nyugtalanított. Leginkább az emberábrázolása. Elnagyolt volt, már-már groteszk. Nem tudom, mennyire volt jó ötlet Tarik Salehnek graffiti művészként a saját inkonvencionális látásmódját ilyen erőteljesen kidomborítania a fotorealisztikus animációban, mindenesetre a zene és a látvány tényleg megtámogatta a történetet, még ha csak annyiban is, hogy egy kicsit elvonták róla a figyelmet. Mert az lehúzott magával a filmes pokolba minden jó ötletet.

Ezért kiáltok rendre logikátlanságot, mert legalább próbálnák valami ügyefogyott módon megmagyarázni, tényleg, én szinte mindent hajlandó vagyok elfogadni, ha jól megindokolják. Valahogy így voltam a Tűzgyűrű kapcsán is. Ha van a tenger mélyén egy féregjárat (vagy mi…), amin át hatalmas idegen lények özönlenek a Földre, akkor indokolják meg nekem értelmesen, miért nem hordanak oda kilotonnaszám vasbeton hulladékot az emberek, és temetik be. Mert nem tették, hanem kitalálták, hogy az országok inkább harminc méter magas falakat kezdtek el építeni végig a partok mentén, nehogy a szörnyek bemászkáljanak a kontinensekre felborogatni a felhőkarcolókat. Miből állt volna odaköpni valami magyarázatot? Gondolom egy AAA kategóriás film esetében van arra pénz és ember, hogy ‘összebrainstormingoljanak valami hihetőnek hangzó indoklást. Azt a samponmedencét is el lehetett volna adni, ha nagyon akarják. Csak hát meg sem próbálták…

Tarik Saleh helyzetben, ziccer, és… mellé!

Egy ellenpéldát hozva, ott az Enki Bilal rendezte Halhatatlanok. Félretéve az alapul szolgáló képregényt, szinte semmit sem magyaráz meg, vázlatos képet fest a világról, ahová a történetet belehelyezi, mégis élvezhető és érdekes. Egy csomó dologra csak utalnak, más dolgokra csak következtetni lehet, de sosem éreztem úgy, hogy meg akarnának vezetni. Persze azzal a filmmel is komoly problémák vannak, de ez teljesen más kérdés.

A Metropia viszont nem érdemli meg a ráfordított időt. Sajnáltam, mert többször is megnéztem, hátha kialakul valami, összeáll a fel nem fedezett puzzle-darabokból valami csodálatos, mindent elsöprő reveláció, de nem, maradt ugyan olyan tragikus, mint az elején. Mondjuk azt csak második alkalommal szúrtam ki, hogy a főhős akváriuma, melyet a film végén ide-oda cipel, vágásonként változtatja a vízszintjét. Ennyi értelme legalább volt.

Talán kár volt ennyit gyömöszölnöm a billentyűzetemet. Ítéljétek meg magatok, és nézzétek meg a filmet. Vagy inkább ne. Nem veszítetek sokat…

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Filmkritika