Lars von Trier… ért hozzá, hogyan kell megbotránkoztatni a nézőket és a kritikusokat egyaránt. Nem az a rendező, akivel elküldenéd a gyerekedet táborozni. Ottalvós bulira sem hívnád meg. Trier körül meghalnak az emberek. Vagy úgy lealjasulnak, hogy inkább meghalnának, ha lehetne. Elég fura figura. Akárcsak Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg. Két igazi színészóriás, végre egymásnak eshetnek a filmvásznon. Szó szerint, mert a történetünk egy fekete-fehér, slow motion szexjelenettel indít, melynek során a gyerekük leteszteli Newton almás sztorijának hitelességét. Sajnos úgy döntött, ő lesz az alma, Newton pedig a beton, így a találkozásuk, mely több emeletnyi zuhanás után következett be, és nem volt épp konstruktív. A tragikus eset következtében a feleség kap egy heveny idegösszeomlást, a férj pedig jó doktor lévén ápolni kezdi őt. Némi idő elteltével úgy döntenek, ideje áthelyezni székhelyüket a világ leghátborzongatóbb purgatóriumi erdejében lévő kis kunyhóba, hisz ennél jobb helyen nem lehet izolálódni. Mindegy, a beköltözés megtörténik, és mint azt bármelyik horror-rajongó tudja, az erdei kunyhó + köd + pszichopata hármasból semmi jó nem sülhet ki. Hogy ki a pszichopata, vagy hogy ki a kunyhó, azt fedje jótékony köd. Nem akarok ennél messzebbre merészkedni a rengetegbe…

-Nyugi, csinálunk másikat!

Érdekes film volt, ugyanakkor nekem hiányérzetem volt a végén. Őszintén szólva nem háborított fel a brutalitás és a naturalista ábrázolásmód, egy momentum volt csupán, ami a tűrésküszöbömet piszkálgatta (konkrétan mikor Gainsbourg intim tájékon megsebzi magát). Feleslegesnek és hatásvadásznak éreztem. Túl direktnek. A látványvilág így groteszk és erőteljes lesz, de elveszíti a finomságát. A sztori maga nem köpi a képünkbe a mondanivalóját, engedi, hogy a néző következtessen, és talán ezért vártam volna el nagyobb diszkréciót az egyes szituációk ábrázolásánál. A maga nemében így is ütős volt, csak éppen kétlem, hogy ezzel a polgárpukkasztó naturalizmussal kellett volna ütnie. Gyerekesen hat ez a meghökkenésre bazírozó normaszegés, mintha a rendező kisstílű csínyt akarna elkövetni azáltal, hogy megmutatja, amit nem szabad, nem illik láttatni.

Az a film átka és nagy pozitívuma, hogy meghagyja nekünk azt a szabadságot, hogy eldöntsük: mit is látunk bele a motívumokba és engedi, hogy szabadon asszociáljunk. Mint a legtöbb indirekt mondanivalójú művészi alkotásoknál, itt is azt éreztem (azt éreztették velem), hogy több van a sorok mögött, mint amennyit a jelenlegi ismeretanyagomból táplálkozva fel tudok fogni. Viszont az Antikrisztus mintha direkt gátat akarna emelni közéd és a megoldás közé. Hiába kapaszkodsz meg valamelyik momentumba, már eleve spekulációra kell építkezned mindennemű magyarázat esetében, onnan továbblépve pedig egyre ingoványosabb talajon mozog az elme, míg végül teljesen belegabalyodik a saját maga kreálta összefüggések hálózatába. Tekinthetünk úgy az Antikrisztusra, mint egy vizuális rejtvényre, melyet le kell mezteleníteni a felesleges stilisztikai elemektől, míg végül csak piktogramok maradnak. De akkor viszont megszűnik filmnek lenni.

You go girl!

Könnyen lehetséges, hogy tényleg nincs mögötte több a női természet és az anyatermészet eredendő gonoszságba hajló kaotikusságának elvont ábrázolásán túl. Az erdő egy pillanatra sem kerül analóg viszonyba a békével, harmóniával, az ihletett renddel. Alapvető eleme a rothadás, a romlottság, ködös panorámája baljóslatú titkokat rejt, fenyegető és ellenséges. Gainsbourg, a nő nagyon hamar megszűnik a vágy tárgyának lenni, femininitása és a női princípium szentsége spirituális és mentális szinten enyészik el (ironikus módon pont a nőiesség puritán szemérmetlenségén keresztül), majd az említett öncsonkítós jelenetben önkezétől rombolódik le.

A hősnő egész lénye visszaforgácsolódik valami nagyon ellenséges, elemi szinten destruktív és taszító entitássá, egyszerre megrontó és megrontott, tükre és fókuszpontja annak az elszemélytelenítő, kozmikus gonoszságnak, ami a jelen van a fák közötti ködben, elburjánzik a mohos talajon, és kipislog az erdei állatok bölcs szemeiből. Ez a környezet hálózza be a racionalitás világában létező, gyenge férfit, és elsöprő erővel zúzza össze. Trier fogja a nézőt, aki Dafoe karakteréhez hasonlóan magatehetetlenül vesztegel a felfoghatatlan romlás pókhálójában, és berántja ebbe az alternatív valóságba, ahol felfeslik a konvencionális értékrendszer, érvényét veszíti és lemállik az ember-állatra rakódott vékony kulturális máz, és a megszokott ok-okozati viszonyok nem állnak fent többet.

Metaszinten pedig ugyan ez a széttöredezés figyelhető meg: a forgatókönyv feloldódik az esztétizálás igényében, a történet dekonstruálódik, a cselekmény és a narratíva absztrahálódik. A film megszűnik a nézőért létezni… de akkor mi a célja? Az alászállás gyönyörűségének, a metafizikai és anyagi romlás szépségének bemutatása? Trier onanizálása a saját önhitt zsenialitása felett, melyre csak indok a gonosz karakterisztikájának e lázálomszerű felskiccelése? Tehát Antikrisztus egy intellektuális blöff lenne, mely a sznobizmuson, projekción, és a meg nem értést elpalástolni vágyó álértelmiségi zagyváláson felkapaszkodva legitimálja a saját tartalmatlanságát?

-Nini, itt egy őzike! Megnézem, hogy… oh SHIT!

Talán igen. Viszont akkor egy esztétikailag roppant kielégítő intellektuális blöff. Mert vizuális történetmesélés terén Trier tényleg verhetetlen. Olyan magas fokon műveli ezt a filmes nyelvet, hogy nehéz felróni neki még azt is, ha a kimért ecsetvonásokkal felfestett lidércnyomásos képei szimbolizmusukkal nem elvezetnek semmilyen rejtett igazsághoz, csak gyönyörködtetni akarnak, hangozzék ez bármilyen furcsán az Antikrisztus esetében. Művészet, és mű-vészet a gyakorlatban.

Mindazonáltal többet vártam volna. Több kapaszkodót, ami megindokolja a film létét, azt, ami elemeli az öncélúságtól, gesztusokat a közönség felé, hogy beláthassanak Trier színházának díszletei mögé, vagy legalább úgy érezhessék, hogy beláthatnak oda. Nem tudnám pontosan meghatározni, hogy mi hiányzott, de azt hiszem egy ilyen elvont mű esetében nem is igen lehet. Felejthetetlen, provokatív alkotás, de valahogy úgy, ahogy felejthetetlen és provokatív, ha éjszaka váratlanul arcon csapnak egy pisztránggal. Nem mondanám, hogy nagy elvárásokkal ültem le nézni, hisz igazából a képi világa miatt szúrt szemet, és ilyen tekintetben nem is kellett csalódnom. Arthouse film, egy nagyon szűk rétegnek, mely alig-alig lóg túl Trier hálószobáján…

6 / 10

- Kitahito

Megosztás