logo

Mértékmegőrző

Filmkritika / 2015/07/11 / Szerző: Kitahito

Barátnő rendelésre

Nos, Sasha Grey játssza a főszerepet. Ha ennyivel nem sikerült felkeltenem az olvasó érdeklődését, hogy megnézze ezt a filmet, akkor a továbbiakban sem fogom. Mondjuk legalább nem is akarom...

Gf 0

Sasha Grey neve nyilván ismerősen cseng azoknak, akik jártasak a felnőtt filmek világában. Persze ezt senki sem vallaná be. Mondjuk úgy, nekem, mint perverz és elvetemült alaknak igazán hívogató volt a Girlfriend Experience, ugyanis a fent említett pornószínésznő játszotta benne a főszerepet. Nem túl gyakori az átjárás a két műfaj között, talán mert mások az elvárások, más a közönség is, így aki pornószínész, az nagy valószínűséggel az is marad, míg elhasználódik, vagy meg nem unja. Épp ezért örvendetes látnom, hogy Sasha szerepeket kap olyan művekben is, ahol nem kell dolgokat a szájába vennie. Az már más kérdés, hogy ezért mit kellett a szájába vennie, és hányszor, de ne legyünk rosszmájúak. Tárgyilagosságot a teremben, vagy legalábbis annak látszatát, szokás szerint!

Mire számítson az ember egy olyan “színésznőtől”, akinek a legfőbb teljesítménye az, hogy minden testnyílásával képes lólőcs méretű férfitagokat befogadni? Nyilvánvalóan nem sokat. De őszintén szólva (és most egyáltalán nem az egyéb kvalitásai miatti elfogódottság beszél belőlem) egyáltalán nem tűnt hamisnak miss Grey játéka, sőt, azon kevés tényezők egyike volt, amely megóvta a Barátnő rendelésre című filmet a totális bukástól. 50 árnyalata persze nem volt, maximum 20-30, de azért így is becsülendő volt a színgazdagság.

Sasha egy Chelsea nevű luxus prostituáltat alakít (surprised, yo?), aki igen magas árért kínál igen… személyre szabott szolgáltatást az ügyfeleinek. Elkíséri őket moziba, társasági eseményekre, beszélget velük, érzelmesen viselkedik, tehát igyekszik azt az illúziót kelteni a kliensekben, hogy a barátnőjük. A felvezető jelenetsor egy ilyen alkalmat mutat be felületesen, melynek végeztével Chelsea beszáll az érte küldött kocsiba, és egy naplóbejegyzés belső monológjával vegyített élménybeszámoló keretében elmeséli azt, amit percekkel korábban láttunk, és elkezdi számolgatni a pénzt. Ami ütött is volna, ha:
1.: Nem írják ki korábban a film címét, ami lelövi az egész szituáció poénját.
2.: Nem lenne teljesen direkt és frontális az egész módszer, ahogy az illúzió és a nő által megélt valóság közti szakadékot kimerevítik nekünk, mintha legalábbis óvodások lennénk, akiknek bele kell verni a fejét az üzenetbe.

Welcome to the Land of Opportunity, baby!

Egyébként az egész történet ilyen bunkósbotos eszközökkel dolgozik. Remegtetik a kamerát, túl távolról vagy túl közelről filmeznek, rossz minőségben, mintha az egész igazi és valósághű lenne, és nem a rendező agyszüleménye. A cselekmény amúgy két szálon fut, az egyik nyilván Chelsea vonala, a másik meg a barátjának, Chrisnek a története, aki személyi edző és ilyen ‘wannabe vállalkozó (mint Chelsea). Körülöttük tombol az Amerikában állandósulni látszó gazdasági válság, az elkényelmesedett élethez szokott nyugati emberek most már nem engedhetnek meg maguknak mindent, csak egy kicsit kevesebbet, de ez pont elég arra, hogy az egyébként méregdrága kurvájuknak panaszkodjanak róla.

Mindenki nyűgösködik, mindenki rosszul van a saját helyzetétől (ki tudja miért, mert ennek hátterét a film nem is nagyon próbálja meg ábrázolni), kivéve Chelseat, aki látszólag tiszta közönyös minden felé, sztoikus nyugalommal húzza fel az álarcot minden egyes alkalommal, és teljesíti be azt a vágyálmot, amit az épp aktuális partnere elvár tőle.

Persze az egésznek nem lenne semmi értelme, ha a tétek emelkedéséve (Sasha a nagyok között akar játszani…) a lány nem kavarodna bele a saját maga táplálta hazugságokba, és nem menne fejjel a falnak, hogy olyat koppanjon, ami még nekem is fájt. De senki sem mondhatja, hogy nem érdemelte meg. Ez a hatalmas, világmegváltó üzenet: a prosti is ember, bár esetünkben inkább egy ostoba picsa, aki gyakorlatilag csak saját magát hibáztathatja a bukásáért. Ha erre a revelációra bárkinek is szüksége volt, annak egyértelműen nem volt túl sok értelme elmondani, mert agy nélkül a teste úgyis igen hamar elpusztul.

„We went back to the hotel and talked for half an hour. Mostly about a friend of his that keeps borrowing money from him and not paying it back. Then we had sex for about an hour. After that, we talked for about 15 minutes and he fell asleep.”

A jelenetek között igazából nincs koherens kapcsolat. Jószerivel átvezető nélkül követik egymást, hol Chris, hol Chelsea kap szerepet, teljesen random módon egymás után vágott jelenetekben, melyek sok esetben egy adott eseménysor szétcincálásából születtek. Emiatt a cselekmény a követhetetlenség érzetét kelti, de csak addig, amíg rá nem jössz, hogy igazából nincs is mit követni. Az események érdektelenek és súlytalanok, így nemcsak mi idegenedünk el az eseményektől, hanem a hősnő is. Chelsea sorra találkozik a pasikkal, akikkel egy rövid jelenet erejéig enyeleg, majd rendre elmeséli abban az idióta naplószerű belső monologizáló stílusában a történteket, néha beadagolva egy kevés előzményt. De ezeket a leírások olyan kegyetlenül tárgyilagosak, hogy pont ezáltal válnak üressé és érdektelenné. Ki az, aki a naplójában azt írja le, hogy a partnere milyen ruhát viselt, ő milyen ruhát viselt, milyen étterembe ültek be, mit néztek meg a moziban, hány percig beszélgettek és miről, hány percig szeretkeztek…stb? Hajónapló, csillagidő 742538917224… komolyan azt képzelték, hogy ez majd súlyt ad az eseményeknek?

-You, mister, is a fukin’ faggit.

Ezen egyszerűen nem tudok túllépni. Utoljára a Terra Formars alatt találkoztam ekkora kihagyott ziccerrel. Mikor azt próbálják bemutatni, hogy ez a nő is teljes értékű ember, olyan mondatokat adnak a szájába (heh), melyek leginkább egy robothoz illenének. Természetesen értem, hogy mi volt ezzel a cél: távolságtartás a munka és a magánélet között, hogy megőrizhesse a józan eszét és a személyiségét. De ha ezt akarták volna érzékeltetni, akkor nem azt kellett volna megmutatni, hogy Chelsea a magánéletben mennyire hideg, mert ezzel kb. azt üzenik, hogy nincs is személyisége, nincs magánélete, és végső soron ő maga sem létezik, csak a szerepekben, de azok mögött nincs semmi. Nincs az az interjú, ami ezt emberivé kozmetikázza.

Ami egy érdekes gondolat, de kétlem, hogy a rendező azt akarta volna üzenni, hogy Chelsea (Sasha) valóban egy üres lap, amire a partnerei (vagy a nézők) ráprojektálhatják a vágyaikat. Mert annak lett volna értelme, hogy a lány ennek a látszatát kelti. Így mit kell hinnem? Hogy amiatt tud jó prostituált lenni, mert eleve nem rendelkezik személyiséggel, nem rendelkezik lélekkel, vagyis nem több, mint egy automata, vagy ártalmatlan pszichopata. A rendező áltatja a karakterét, áltat minket, mint ahogy Chelsea áltatja maga körül az embereket azzal, hogy van karaktere, pedig valójában nincs. És nem a szakma üresítette ki, nem a szakma vette el a vágyait, mocskolta be az ártatlanságát és tette tönkre őt, hanem már eleve nem volt semmije. Az a kevés, amit magáénak hisz, a vállalkozásának a terve, az asztrológus könyvmániája, a boldog családi élet és kiegyensúlyozott párkapcsolat iránti vágyai is csak a munkájának a hozadékai.

„Sometimes clients think they want the real you, but at the end of the day, they say they don’t. They want what… they want what you want to be.”

Azt hinnénk, hogy a tartalmakat a lényének teljes körű prostituálása vonja ki belőle, pedig épp a fordítottja érződik: akkor tud valaki lenni, mikor alkalmazkodik és valaki más viszonylatában meghatározza magát, egyébként csak egy önjáró húsgép, amelynek az életébe szinte nem is nyerhetünk betekintést, mert annyira érdektelen. Ja de, bocsánat, kapunk magánéleti vonatkozásokat. Ezek lennének a Chrissel való beszélgetései, az a mély és tartalmas kapcsolat, ahová rendre meg tud térni egy-egy átcédáskodott nap után. Na, ez egyáltalán nincs kidolgozva. Lehetnének akár lakótársak is, mert annyira nincs köztük semmi. Szikrázás? Összhang? Kémia? Romantika? Ilyenekről ne is álmodjon senki. Nem csak azért elképzelhetetlen, mert Sasha egyszerűen képtelen eljátszani ilyesmit, hanem mert (meglepetés!) ez sem létezik. Kamu az egész. Szappanbuborék…

Most elmesélem az életemet egy percbe sűrítve!

Imádom, amikor ilyen történik egy ügyféllel. Találkozol vele és kialakul egy igazi kapcsolat, de ez más. Egy ügyfél más, mint egy pasi. Ez egy más fajta kapcsolat, itt határvonalak vannak, amik egy kissé mesterségesek. De ami közted és Chris között van, az igazi kapcsolat.“- mondja bele a pofánkba Chelsea barátnője. Mert érted, nincs idő arra, hogy ezt meg is mutassa nekünk Steven Soderbergh. Magunktól rá se jönnénk, ilyen ostobák vagyunk, ezért kell egy névvel nem nevesített megmondóember, aki felvilágosít minket erről. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy ezeket a szavakat Chelseanek címezték. Nem, mi lettünk megszólítva. És ezzel sikeresen megspóroltak nekünk 15 percet, amit érdemi karakterábrázolásra és a karakterek közötti viszonyok felfestésére kellett volna pazarolni! Köszönjük. Nincs időnk az ilyen ostobaságokra, csak történjen meg az akció, igaz?

A film egyébként 77 perces, stáblistával együtt. 77! Ami nevetséges. Ennyi idő alatt nem lehet egy ilyen komoly témát érdemben körüljárni. Nem mintha igény lenne rá. Az egyetlen, amire itt van igény, az az üres és közlés nélküli művészieskedés. Pedig Steven Soderbergh nem egy tapasztalatlan rendező, ezt mindenképp el kell ismerni. Ezért is állok tanácstalanul a Barátnő rendelésre előtt, mert jól illene egy tejfelesszájú, médiaszakon végzett egyetemistához, aki valami csoda, vagy kiaknázott ismeretség segítségével beszervezett egy pornószínésznőt a legújabb projektjébe. Egy ilyen többé-kevésbé talentumos és rutinos rendezőtől ez piszkosul kevés. Videoklip-alapanyag. Amatőr. Azokról a béna dokumentarista igényű párbeszédekről már nem is beszélve, ahol mindenféle nagyívű mondatokkal dobálózik Chelsea és a háttal ülő partnere. Hamis az egész, úgy ahogy van. Egy rohadt bolhacirkusz. Egyszerűen nincs eldöntve, hogy mi akar lenni a film. Egyszerre próbál társadalomkritikus, drámai, romantikus és erotikus lenni úgy, hogy közben folyamatosan és görcsösen esztétizál. Ez az egyveleg pedig irritáló és borzalmas. Nem haladunk semerre. Ugyanaz az ostoba formula ismétlődik újra meg újra, megszakítva teljesen irreleváns vágóképekkel és snittekkel. Csúcspont? Jobb híján az utolsó jelenet, mikor a zsidó ékszerész elélvez attól, hogy megöleli a hősnőnket. De az a… történés is csak arra volt jó, hogy képzeletbeli kérdőjeleket aggasson a fejem fölé. Vajon mire gondót’ a tisztelt alkotó ‘őmétósága?

„On October 18th, I met with Dan. I wore a vintage black cashmere sweater, earnest sewn jeans, and Pour la Victoire boots. Dan talked the entire time. We didn’t have sex.”

És azért mondjuk ki: ha valaki Sasha Grey nevével fémjelzi a produktumát, az hallgatólagos ígéretet tesz a nézőnek, hogy itt lesz egy-két szexjelenet. Mert mi másért alkalmazná valaki pont Sasha Greyt, ha nem a szex művészetében szerzett széles spektrumú tapasztalatai miatt? Ez benne a nézőcsalogató. Nekem is csak emiatt szúrt szemet a film, mert gondoltam érdekes lehet, ha egy prostituáltat pornószínésznő játszik el. Erre mit kapunk? Meglepetés: semmit. Még ennyit sem! De tényleg. Sem a kegyetlen valóságot, sem a cifra képzeletet. Pedig egyesek szerint ez egy nagyon őszinte és egyedi darab. Viszont legalább kicsit rehabilitálják Sashat, és most már megnyílhatnak előtte Hollywood kapui. Talán még térdepelnie sem kell érte…

Van itt minden: Menóra, arany, drágakövek… már csak egy Tóra tekercs kéne.

Mindenesetre az események nem tolódnak el nyomasztóan lélekromboló irányba, és megmaradunk a kvázi családbarát történetvezetés berkein belül? Értem. Hol vannak a testet-lelket leamortizáló közösülések, a kikötözés, a kényszer mélytorok, a csoportos nemi erőszak fantáziák feszülős bőrruhában és japán iskoláslány kosztümben? Erre kellett volna koncentrálni, mert akkor bár ugyan ilyen direkt és baltával faragott lett volna a film, de legalább igazi. Lett volna min szenvelegni, mert a kulturált külsőségek mögötti brutalitás és perverzió súlyt adott volna a karakter látható fásultságának. Erre mit tud felmutatni a rendező? Egy fülpiszkálót, amit egy kissé mosdatlan netes kritikus fel akart nyomni Chelsea vaginájába. BORZASZTÓ! EZ a valóság, kérem! A kőkemény prosti-reality!

Ez a hardcore pornográfia, a durva, elfajzott emberi aberrációk legmélyebb bugyra! És ezen a prostink megrökönyödik, lesokkol, és összezuhan! “Egy kliens, aki három napja nem zuhanyzott! OMG!” Hát most pisiljünk magunk alá, hogy később ne kelljen! Tényleg rohadtul kimerészkedtünk a fétisek sötét és nonkonform birodalmába! Oké, luxus prostituált, de aki képes 2-3000 dollárokat kifizetni egy nőért, az nyilván nem egy tollpihével fogja simogatni a választottja bimbóudvarát. Luxus ár, luxus igények, luxus prosti! Ha nem is minden alkalommal, de legalább 10-ből kétszer-háromszor eltérhetnek a konszolidált vanilla forgatókönyvtől, nem? Persze lehet, hogy már megint én vagyok a hülye, és a világ valójában egy nagyon kedves, erkölcsileg megkifogásolhatatlan, és a Katolikus egyház által is a hét bármely napján szentesíthető hely. Legyen így! Én örülnék a legjobban, ha ennek a legalább a fele igaz lenne!

„If they wanted you to be yourself, they wouldn’t be paying you.”

A film nem vesz el, nem ad, nem szórakoztat, de nem is húz le. Nincs hatása. Teljesen pH semleges. Nem képes érzelmeket kiváltani. Vagy a csalódottság érzelemnek számít? Vicc a viccben, hogy Sasha Greyt úgy akarják eladni, mint egy gyönyörű nőt. Pedig nem az. Egy teljesen átlagos kinézetű csaj, aki anno a kommerszebb pornós körökben a bevállalós hozzáállása és a szinte nemlétező öklendezési reflexe miatt tudott híressé válni. Azóta már ez az alap. Felteszem ezért is igyekszik a komolyabb filmek irányába nyitni, egyelőre kevés sikerrel. A nagy kapitalista sikerhajhászásban kiüresedtek az emberek, az emberi kapcsolatok, és úgy látszik a filmművészet eme darabja is. Ezek közül Sasha egyet képes volt többé-kevésbé orvosolni. És sajnos nem a legutolsót…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Előző kritika:

Masquerade

Következő kritika:

Kis nyuggerhatá...

Még több Filmkritika