Foglalkozzunk ezúttal Marosi Katalin blogjával! Bizony rég volt már, hogy utoljára ilyen témájú kritika írásába fogtam, hisz időm nagy részét olyan emelkedett témák boncolgatásával töltöm, mint például Tóth Gabi skizofréniája, az eljövendő férfi holokauszt, vagy hogy a Honfoglalás adaptálható-e pantomim előadássá (spoiler: nem). Néha azonban a céltalanul ide-oda röpködő szellem meg kell, hogy pihenjen az otthont jelentő gyümölcsösök ismerős ágain, hogy almabort, illetve citromos Dreher sört inhaláljon, így tértem meg én is a blogok, valamint az alacsony alkoholtartalmú italok szférájába. A hazatérés örömétől bódultan írom most e sorokat, abban a reményben, hogy bravúrosan szofisztikált irodalmi stílusom archaikus nyelvezetétől nem kap idejekorán csontritkulást az olvasó, vagy vágja fel ereit egy rozsdás konzervnyitóval. Mielőtt tehát bekövetkezne az elkerülhetetlen tragédia, fordítsuk értő tekintetünket Katalin félamatőr írónő blogja felé, és fixírozzuk azt feszült figyelemmel!

Kezdjük a kinézettel. Megérkezve a Katalin oldalára az első dolog, ami szemet szúrhat, az a fél képernyőt kitakaró fejléc. Sajnos (vagy épp szerencsére) nem emlékszem az összes blogra, melyről az elmúlt évek alatt kritikát írtam, de amennyire vissza tudom idézni, ez a legzavarosabb fejléc, amivel valaha találkoztam. Egymásra szerkesztett képek kakofóniája ez, ahol a havas tájon átfolyó folyó egy csapat denevérben állapodik meg, melyeket valamilyen misztikus oknál fogva majdnem elkaszál egy gömbvillám. Kissé hátrébb, néhány természetellenes módon nővő fa tetején áll a Halál, aki láthatólag a legújabb rapszámát készül felénekelni. Emellett megfigyelhetünk még egy fél farkast, mely a kozmikus lila ködben sodródó falevelek fölött üvölt, valószínűleg vagy azért, mert egzisztenciális válságot okozott neki ez a méltatlan állapot, de az is lehet, hogy egy meg nem nevezett személyt kíván “figyelmeztni” a háttérben megbújó sötét alak jelenlétéről. Igen… úgy tűnik M. Night Shyamalan volt a kreatív tanácsadó. Tovább rontja az amúgy sem túl kedvező helyzetet, hogy a blog neve csak úgy oda van pakolva a jobb oldalra, keret nélküli betűkkel, melyek a Marosi M betűjénél zavaróan belefolynak a háttérbe, szóval… ja, nem egy profi munka, annyi biztos.

Az oldalsávok elrendezése is érdekes. Már ha érdekesnek lehet nevezni azt, hogy a panelek asszimetrikusak, rálógnak a fejlécre, a modulok össze-vissza vannak rajtuk elhelyezve, és a bal oldali sáv úgy eleve teljesen felesleges. Valamiért a legértékesebb felületeket olyan hülyeségek foglalják el, mint a blogolj.eu reklámja, a Kapcsolat modul, és a Rendszeres olvasók, ráadásul indokolatlanul nagy betűkkel írva. Persze megtaláljuk itt a bemutatkozást, a chatboxot, egy megint csak túlságosan helyigényes facebook ablakot, a menüpontok pedig, melyeknek jól látható helyen kéne lenniük, be vannak suvasztva a modulok közé, ami kissé szerencsétlen döntés volt. Tovább csökkenti az amúgy sem túlzottan átlátható oldal átláthatóságát, hogy a bejegyzések nincsenek rendszerezve. Van egy Oldaltérkép nevű menüpont, de itt csak a különböző történetek fejezeteinek listáját találjuk, a verseket például elnyeli a bejegyzésfolyam anélkül, hogy külön rájuk tudnánk keresni. Nem igazán értem, hogy miért kell például a Reklámanyagoknak, a Hangok a sötétben előzetesének, vagy mondjuk a facebookos játékoknak külön (egyébként üres) oldalt szentelni, de nyilván nem vagyok annyira avatott a saját termékek promózásának terén, mint Katalin, szóval nem tudhatom, hogy megy ez. Persze nincs baj azzal, ha valaki reklámozza az írásait (pláne, ha a kiadó üzleti modellje ezt indokolja is…), de az ilyesmit lehet célravezetőbben, és… nos, nagyságrendekkel diszkrétebben is tenni.

Túllépve a kötelező kukacoskodáson, a leginkább az zavar, hogy az oldal felépítése, illetve a bejegyzések külalakja mennyire következetlen. Nincs egységes stílus, a külalak, tördelés, tagolás esetleges, emiatt nem kelt kifejezetten professzionális hatást. Ami pedig elvárható lenne, hiszen mint azt a címből is láthatjuk, ez Marosi Katalin HIVATALOS oldala (bár ahogy láttam, van még egy… oké), tehát nem egy kontár munka, amit valami útszéli rajongó hegesztett össze egy délután alatt. Szóval hogy a hírverés, és annak mértéke ne hozzon szégyent magára a felkonferált tartalomra, valamint az azt felkonferáló illetőre, érdemes lenne egy konzisztens felületet biztosítani a reklámoknak és promóciós anyagoknak. A bemutatkozás alapján a kinézet és a tartalom is átesett egy komolyabb ráncfelvarráson a közelmúltban. Azt javaslom Katalinnak, hogy ne álljon meg itt, és vigye végig a reformokat!

Nos. Ahogy láttam, Katalin számos megkezdett és megunt, vagy félbehagyott blogot tudhat magáénak. Bár én csak ennek az egy oldalnak a véleményezésére kaptam… kvázi felhatalmazást, azért szabadjon megjegyeznem valamit: igen ritkán célravezető egy írónak a kreatív energiáit ilyen mértékben elapróznia. Tapasztalatból tudom, hogy ha egy írás félbemarad, és az író kikerül a flow-élményből, akkor már nagyon nehéz újra felvennie a fonalat, és folytatnia a munkát. Így, elkerülendő a gombamód szaporodó blogok és történet töredékek további gyarapodását, érdemes lenne itt is rendet tenni. A káoszt jól jellemzi az, amire már fentebb is utaltam, vagyis hogy Katalin két hivatalos oldalt vezet… szóval ja. Ez eléggé csökkenti egy alkotó komolyan vehetőségét. Akárcsak az, hogy Katalin 19 (!) másik blogot ír (elvileg), melyek között csak a blogger-adatlap képez hidat. Csókok és csapások: 3 bejegyzés, melyből kettő afféle bemutatkozás. Johanna G. Prince meséi: 2 bejegyzés, zéró érdemi tartalommal. FÉNY: szintén 2 bejegyzés, szintén nulla. Damokhlész társaság: 2 bejegyzés, melyből egy legalább a (mondjuk) prológus. És még bőven folytathatnám.

Nem akarok olyan túldramatizált frázisokkal dobálózni, hogy mindenki magát minősíti az internetes ténykedésével, de úgy gondolom a halva született, vagy kidolgozásra váró ötleteknek is megvan a maga helye. Jegyzetfüzetek, asztalfiókok, diktafonok adattárolója, és számítógépek merevlemeze, csak hogy adjunk egy cuppanósat a modernitásnak is. Nem kell teleszemetelni az internetet. Vagy ha igen, akkor ott van A (és nem valamelyik) hivatalos oldal, ahová szépen fel lehet tölteni mindent, kategorizálva, rendszerezve, külön-külön menüpontokba elszeparálva. Akkor legalább kellő figyelmet kaphatnának, az alkotótól, és az olvasóktól egyaránt. Szem előtt lennének. A nullszaldót szem előtt tartva is meg lehet adni a tiszteletet annak, amit létrehozol. Érdemes lenne eldönteni, hogy kinek írsz valójában: magadnak, másoknak, vagy pedig a nyomdagépnek? Ha ezt kitaláltad, akkor hozzá lehet igazítani a mentalitást is. Vagy épp fordítva…

Tekintve, hogy az első hivatalos oldalon található írások közül a legösszefüggőbb a Hotel Sunshine történet 8 fejezete, úgy gondolom célszerű először azzal foglalkoznom, és majd csak később térek rá a két Aaron-novellára. Tehát… megismerhetjük Dóra Viktóriát (a.k.a. Vidorka), aki már nyolc éve motivációs blogger, bármit is jelentsen ez. Gondolom, valami olyasmi, mint a motivációs gyári munkás, a motivációs karosszérialakatos, vagy a motivációs mérlegképes könyvelő. #NEVERGIVEUPJUSTDOIT! Szóval hősünk életvezetési közhelyek véletlenszerű kombinációival igyekszik a nagyérdeműt egy boldogabb és önazonosabb létezéshez hozzásegíteni. Igen derék, igen jó. Az élete saját bevallása szerint olyan, mint egy szappanopera, és mivel tudjuk, a szappanoperákban a szereplőket rendszeresen küldik el internetes fórumtrollok melegebb éghajlatra, a hasonlóság teljességgel vitathatatlan. Amíg pontosan ugyanannyian akarják szétverni a fejedet egy viacolor térkővel, mint ahányan szeretnek, addig minden rendben van, a helyes úton jársz. Ilyen egy blogger élete! Sose vond kétségbe, hogy te vagy a legnagyobb király. Ha elegen hiszik el a hülyeségedet, akkor nyilvánvalóan igazad van. Hitler is jó blogger lett volna. Viktória anyukája írónő, ráadásul mindenki által ismert. Azt hittem, Oravecz Nora az, de kiderült, hogy csak Molnár Linda. Én például nem ismerem, tehát már most valótlant állít a történet, pedig még csupán a második bekezdésnél vagyunk. Persze lehet, hogy abban a fiktív világban, ahol a sztori játszódik, én nem is létezek. Őszintén szólva nem akarnék egy ilyen világban élni.

Tehát, az anyuka élete kudarcba fulladt, miután befejezte az egyetemet. Ezt többnyire akkor szokták mondani, mikor valami véglegesre, visszafordíthatatlanra utalnak. Kábítószer, prostitúció, szervkereskedelem, katonáskodás az Iszlám Államban, lefejezett újságírók, terror robbantás egy német vasútállomáson…stb. Itt szó sincs ilyesmiről, valószínűleg egy igen rövid hullámvölgyről lehetett szó (tudnám, ha olvastam volna a Katalin Hangok a sötétben trilógiáját, melyre az írónő igen tapintatos módon visszautal… a legnagyobb irodalmi nagyságok is elcsábulnak néha, hogy meghivatkozzák saját magukat!), hisz jött Zsolt, és pozitív energiáival megváltotta Lindát. Meg feltételezem az is segített, hogy kiadatta közel 300 könyvét. Ilyen a szerelem, kérem! So romantic! Gyerekük is született, akit úgy gondolták, érdemes már a rajtkőnél megszopatniuk, ezért elnevezték Tóth-Molnár Dóra Viktóriának. Miután az anyakönyvvezető rángógörcsöt kapott, és egy tompa grafitceruzával harakirit követett el, készen is voltak.

Ugrunk egy kicsit, hősünk már írónő, aki azért, mert irritálják a szülei, és hogy ne kelljen éjszaka dolgoznia a laptopján, elköltözik Budapestre, és továbbra is éjszaka dolgozik, tehát… gondolom megérte. Nyilván olyan durván intették óva a pályától, hogy már kék-zöld volt szegény lány, ezért kellett elhagynia a szülői házat. Anyuka gyakorló íróként gondolom inkább árufeltöltőnek, szobafestőnek, vagy bányásznak szánta a gyermekét. Hisz minden szülő gyűlöli, ha az utódja a nyomdokaiba lép. Mindegy. Reggel kilenckor telefonál az apuka, hogy meghívja a lányát ebédre Veszprémbe. Az efféle találkozókat általában pár nappal korábban szokták jelezni, szóval nem tudom, mit szívott a fater, vagy mi ilyen sürgős, de hát ez van. Ami ez után történik, azt lehet, hogy félreértem: úgy néz ki, hogy Zsolt papa feljött kocsival Budapestre, majd együtt repültek (gondolom repülővel, bár kétlem, hogy Veszprémnek lenne működő repülőtere…) vissza. Talán autóval mentek, de betéptek közben. Vagy Viki nem is Budapesten volt. Vagy csak megdolgoztatja a fatert azért a találkozóért. Ötletem sincs. Mindenesetre megérkeztek…

Idézet következik: „Hogy mekkora lett a szakadék köztem és köztük, mióta a fővárosba költöztem. Hogy ők már nem főszereplők, legalábbis nem abban a világban, amelyikben én élek. Hiszen ők ugyanúgy léteznek, ahogy eddig, ám ezzel ellenben magam is hősnővé emelkedtem fel.” – ez valami csodálatos. Katalin már megint visszautal a saját könyvére, kiragadva minket a történet közegéből, teszi ezt Viktória karakterén keresztül, aki belső monológjában kibeszél a cselekményből, sőt, az egész fiktív világból. Nehezen találok szavakat… ki az, aki úgy hivatkozik magára, mint hősnőre? Mennyire kell ehhez egoistának lenni? Vagy arról van szó, hogy Viktória tudatában van annak, hogy egy kitalált karakter, szabad akarat és önálló gondolatok nélkül? Tudja, hogy valaki más adja szájába a szavakat? Akkor azt is tudnia kell, hogy ezek sem az ő gondolatai. Ennél borzalmasabb fikciót nehezen lehet elképzelni. Írói húzásnak pedig meglehetősen olcsó. Viki tovább monologizál magában, azon keseregve, hogy mennyire elrepült az idő a szülei feje fölött. Már javában tapossák az ötvenet, tehát bármelyik pillanatban meghalhatnak. Gondolom Katalin nem hallott még a nyugdíjasok demográfiailag elhanyagolható rétegéről. Én is csak olvastam valahol, hogy vannak, akik akár 70-80 éves korukig elélnek. Jómagam még sosem találkoztam ilyenekkel, de majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy léteznek.

Hősünket kétségek gyötrik: bevallja-e író anyjának és kiadó-igazgató apjának, hogy író lett? Micsoda dilemma, micsoda nehézségek! Olyan durva megvallás lenne ez, mintha egy meleg srác mondaná el a homofób szüleinek, hogy együtt él egy Ricardo nevű AIDS-es chilei gyöngyhalásszal, vagy ha a Ku Klux Klan-os apukádat azzal lepnéd meg, hogy valójában néger vagy. Igazi Blikk-kompatibilis emberi dráma ez! Az ilyen aljadék celebnyavalygás bizony méltó a köz figyelmére! Mikor a lány végül kinyögi, hogy blogolással keresi a kenyerét (hogy egészen pontosan miként jut jövedelemhez közhelyes életvezetési tanácsok írásával, az rejtély), szülei azzal a kedélyes elégedettséggel nyugtázzák, mintha csak azt mondta volna, hogy elmegy Alaszkába aranyásóként megcsinálni a szerencséjét. Meg néhány aranyásót. Ebbe a bohém és kalandvágyó életbe teljesen beleillik, hogy Viki egy panzióban akarja tölteni a nyarat valahol. A szülei nyilván nem ilyen vad és veszélyekkel teli fiatalkort szántak neki, de hát bele kell törődniük: a kislányuk most már nő lett, és joga van másoknak szerencsesütiket megszégyenítő jó tanácsokat osztogatni. Természetesen a blogolást és a valódi írói hivatást egy blogos díj fényében jótékonyan összemoshatjuk. Végül is nem cipőkről meg designer farmernadrágokról ír értékeléseket, mint a Szex és New York címeres szőkesége. The art is strong in this one!

Megtudhatjuk, hogy hősünk apja, Zsolt milyen csodálatos ember, ugyanis már azelőtt képes euforikus örömöt érezni, hogy értesülne a lánya sikereiről, tehát vagy telepata, vagy bipoláris depressziós, és én inkább az utóbbira szavaznék, tekintve, hogy a médiumok, akikkel eddig találkoztam, még azt sem voltak képesek megjósolni, hogy nincs nálam aprópénz. Miután ez kiderült, Viki és a szülei asztalhoz ülnek. Van itt minden, mi szemnek és szájnak ingere. A családnak olyan jól megy a sora, hogy a különböző húsokhoz vegyes köretként eszik a rántott sajtot és a gombát. Jól ismerem a fajtájukat… ezek az abszintot kerítésszaggató házi pálinkával öblítik le. Tudnak élni! Tortával ünneplik lányuk hazatértét, hisz jó társaságban minden nap Karácsony, vagy legalábbis Hanuka. Mazel tov! (Ezúton kérek elnézést a Magyar Zsidó Hitgyülekezettől, kérem ne pereljenek be!) Ezután leülnek teázni, és mindenki nagyon elérzékenyül, látszólag teljesen indokolatlanul, hisz bár Viki két hónapja nem volt otthon, azért gondolom beszéltek Messengeren, vagy valami. Már nem a lovaskocsis/selyemfűzős korban élünk. Hősünk ismét bánkódik kicsit azon, hogy a szülei megöregedtek, és végigélték az életüket, továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy még jó 30 évig húzhatják, plusz-mínusz öt év attól függően, hogy kifogynak-e a Prostamol Uno és magnéziumtabletta-készletek. Úgy néz ki Viki már előre bankol a zsíros örökségre, vagy nem tudom, de nagyon előrevizionálja a halálukat. Elmerengenek egy kicsit a teanyelv idevágó szimbolikáján (annyira megható volt, majdnem lefejeltem a falat), és véget ér a fejezet.

Na, már csak 7 van hátra! Kénytelenek leszünk egy kicsit nagyobb sebességre kapcsolni. Vidorka hazautazik, szóval megmenekültünk a további, szirupos családi örömködéstől. Történetvezetési szempontból milyen szerepe volt ennek a kitekintőnek? Tettünk egy tökéletesen irreleváns kerülőutat, már az első fejezetben, amikor még azt sem tudjuk, mi lesz a főcsapás. Ez az “úgy kezdődött, hogy visszaütöttem” történetmesélési megfelelője, azzal a különbséggel, hogy már eleve a verekedés sem érdekelt senkit. Mindegy, a családbarát fanfiller után végre megtérünk Viki a fővárosi rezidenciájára, de már rögtön logikátlanságra futunk: hősünk egy nagy lakásban él, amit egyedül nem tud kihasználni, így bérlői vannak. Nem azért költözött el otthonról, mert a szülei zavarták az írásban? Most meg itt van, szabadon a nagybetűs BP-ben, mégis éjszaka ír, és maga mellé fogad mindenféle idegeneket, akik „szerencsére nem nagyon zavartak, csak néha“. Most akkor mi van? Néha zavartak nagyon? Néha zavartak nem nagyon, egyébként meg igen? Általában egyáltalán nem zavartak, de időnként átjöttek, hogy nem nagyon zavarjanak egy kicsit? Többnyire nem zavartak, de előfordult, hogy épp annyira zavartak, hogy zavaróak legyenek? Viszont akkor jelezted nekik, hogy ne zavarjanak, és egy időre megint meghúzták magukat? Na jó, így tényleg nem fogunk haladni, én meg lassan megőszülök…

Szóval elgkezdődik a keresgélés az ideális nyári nyaralóhely után. Hawaii? Karib-szigetek? Nah, man! Az túl kommersz, nem fogunk ilyen proli üdülőhelyeken hipszterkedni (pedig blogger fizetésből megtehetnénk, ugye…), helyette inkább szolid kis mecseki nyaralóra esik a választás, melyet Sasfészeknek neveznek. Here we go again, megyünk nácikat irtani! Na jó, nem. Viki, miután tárcsázza a nyaraló számát, meglepődik, hogy a telefonos hölgy milyen kedvesen köszönti, annak ellenére, hogy nem is hallott róla. Tudjuk, csak a “celebritás” iránti számító tisztelet szülhet kedvességet, amúgy mindenki tajparaszt. Mindenesetre úgy néz ki Orfűre még nem jutottak el a lány motivációs okosságai. (Hogy lesznek így boldogok, basszus!?) Ilyen ez a hírnév, csak talajszinten terjed, mint a szén-monoxid.

Miután sikerül egy nagyon unalmas beszélgetés keretében lefoglalni az apartmant (az ilyesmi tényleg senkit sem érdekel, minek leírni? Akkor már inkább mennyünk vissza anyuékhoz teázni…), Viki kitalálja a regénye címét (Élni és írni hagyni, egyébként nem is rossz, csak csöpög az önpátosztól), és kitűzi maga elé a célt: sikeres akarok lenni. Nagyon remélem, hogy Katalin nem osztja a karaktere motivációját, mert ez a legrosszabb ok, ami írásra és publikációra sarkallhat. Ne a pénzért vagy a hírnévért írj, hanem azért, hogy adj valamit az olvasóidnak! Azért írj, mert késztetésed van az írásra, és valamit közölni akarsz! Mesélni, értéket közvetíteni, minőségi alkotásokat papírra vetni. Ezt jelenti az írás. Ha csak a sikert tartod szem előtt, akkor ki kell szolgálnod a közönség kénye-kedvét, felülni a trendeknek népszerű témákkal, közérthető, jellegtelen stílussal. El kell kerülnöd a rizikókat, nem lehet saját identitásod, hiszen a tolladat nem te mozgatod, hanem a közönség. Aki ilyen indíttatással publikál, az irodalmi szempontból halott. Persze ettől még lehetsz best seller író, jól látjuk, hogy igyekezet, tehetség, és fantázia nélkül, csak sablonokra építkezve is lehet hírnevet szerezni. (Nem is nehéz, csak hajlékony gerinc, és vastag arcbőr kell hozzá.) A young adult paletta gyakorlatilag teljes egészében ilyen craft nélküli iparművészek futószalagon gyártott kommersz szarjaiból áll, de ideidézhetném akár a Vörös pöttyös könyveket, vagy más, hasonló kaliberű, romantikusnak szánt női softpornós szemeteket is. Mindenesetre azért jó látni, hogy már a feltörekvő generációt is sikerült ezzel a sikerhajhász demagógiával korrumpálni. Fényes jövő elé nézünk.

Hősünk épp kiválasztotta volna magában, hogy milyen perzsa faliszőnyegeket kéne vennie a jövőbeli rózsadombi luxusvillájába, mikor is megszólalt a telefon, és a változatosság kedvéért nem a haldokló szülei voltak azok, hanem egy kínosan affektáló gyökér, akit Szabó A. Farkasnak hívtak. Nem tudtam, hogy a Farkas használható keresztnévként is, de úgy néz ki az úriember nevében hordja legjobb tulajdonságait. Persze a modoroskodás nem jár egyedül, és Katalin nem tudja kihagyni, hogy legjobb tinimocsok hagyományait követve úgy beszéltesse egymással a szereplőit, mintha már ezer éve barátok lennének: évődnek, megy az adok-kapok, holott korábban nem is ismerték egymást. Ez elvileg a valóság, és nem a Jóbarátok. Itt nincs nevetőgép, meg szalagról lejátszott vastaps, csak a kínos mesterkéltség műanyagíze. Ilyeneket enged meg magának az írónő: „Hallottam, hogy szitkozódik a mi legendás Farkasunk.” – mi ez a többes szám? Engem ne vonjál be a te megjátszós monologizálásodba, basszus! Nem egy baráti társaságban könyökölgetjük egymást oldalba, összemosolyogva, hanem reagálsz egy teljesen váratlan, spontán beszélgetésre, nekem te ne kedélyeskedj itt, ne kacsintgass ki a helyzetből, mint egy szaros szitkomban! Az ilyesmitől szabályos agyrákot tudok kapni! Mintha az, aki a párbeszédet leírta, még soha nem beszélt volna élő emberrel! A való életben (tudod, ahol mi, hús vér emberek létezünk) egy téves hívás így zajlik: -Jó napot kívánok, XY-t keresem (vagy akár „Anya, te vagy az?“). Mire a másik: -Elnézést, azt hiszem rossz számot hívott. Elköszönnek, és bontják a vonalat. Ennyi. Nincs barizás, képzeletbeli légpacsi, és senki sem süt el idióta szóvicceket, nem röpködnek a szellemesnek szánt poénbombák! Nagyjából egy éve esett meg velem, hogy valaki tévedésből felhívott azért, hogy vegyen tőlem egy Yamaha robogót, de még akkor is a szerepemben maradtam, és meggyőztem, hogy a migránsok miatt bedugult az autópálya, így csak pár nap múlva ér ide a következő szállítmány. Még árajánlatot is mondtam neki! Szóval Viki vagy játssza el ennek a gyöpött nevű srácnak az anyját, vagy köszönjön el szépen, de ha még egy ilyen sort látok, mint ez: „-Nos, az a helyzet, hogy anyámék nagyon babonásak voltak, és elneveztek Angyalnak. Ennyi. Szia!” akkor keresek egy kiskutyát, és oldalba rúgom!

*Sigh* Miután hősünk lerendezi a telefonálót, illetve miután az rendezi le őt, gyorsan néz magának egy előadást a Corvinban, mert ilyen ez a blogger high life. Miután megkérdőjelezi (!) magában, hogy eléri-e az előadást, és rájön, hogy nincs vesztegetni való ideje, gyorsan felveszi a cipőjét, magára kapja a kabátját és elin… oh, nem, bocsánat. Inkább csinál magának egy melegszendvicset. Mert ennyire siet. A nagyon rövid miniszoknyához (az milyen, egy öv?) már nem is vesz melltartót meg harisnyát. De nem baj, ott a melegszendvics, azt bármikor beteheti a mellei alá, amíg ki nem hűl, addig még kellemes is. Elmetrózik a moziig, jegyet vesz, majd beül az előadásra. Vikit teljesen letaglózza, hogy a klasszikus mesefilmeknek manapság már vannak élőszereplős, felnőtteknek szóló változatai is (ha ezen meglepődik, akkor ne nagyon nézzen fel a Pornhubra). Miután kitámolyog a vetítőteremből, még mindig a vad szexjelenetek hatása alatt állva, meglát egy srácot a falnak támaszkodva, és egy hirtelen ötlettől vezérelve (nem kéne ilyen filmeket nézned, Viki…) felhívja a korábbi Farkast, és hát minő rohadt, teljességgel elképzelhetetlen, ám dramaturgiai szempontból roppant kedvező véletlen, pont az a random idegen a Farkas koma, aki amott a falat támasztja. Kicsi a világ, mi?! Egyáltalán nem gyanús! Egy 10 milliós országban, 15 milliós nyelvterületen épp mindketten a Vadász és a Jégkirálynőt akarták megtekinteni a Corvin moziban, pont egyazon időpontban! Ennek majdnem annyira minimális volt a valószínűsége, mint annak, hogy téged sorsoljanak ki az Éhezők viadalán résztvevőnek, amikor épp a könyvet olvasod a fürdőkádban! De hát megtörtént, deal with it, és tapsikolnék örömömben, látva, hogy Katalin milyen leheletfinom, szinte már észrevétlen írói eszközökkel terelgeti a történetet, ha a kezeim nem azzal lennének elfoglalva, hogy kiszaggassam a szemeimet az üregéből, és nekivágjam őket a falnak.

És a legszebb az egészben, hogy Viki meg sem lepődik, úgy fogadja ezt az égi csodát, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, sőt, annyira nem esik ki a megírt szerepéből, hogy még egy kis modoroskodásra is futja: „Ó, kedves angyalkám! Én még be sem mutatkoztam. Tóth-Molnár Dóra Viktória, azaz vidorka, a mosoly-blogger.” – csodálkozom, hogy egy ilyen mondat után nem borult be az Európai kontinens az óceánba, vagy szakadt ránk az ég, valahogy úgy, ahogy a gallok gondolták annak idején. Mosoly-blogger, basszus! Mosoly-blogger! Amikor az ember azt hiszi, hogy már olyan mélyen vagyunk, ahonnan egyszerűen nincs lejjebb, Katalin megmutatja, hogy csak egy ásó, és egy jó adag ízléstelenség kell ahhoz, hogy tovább aljasítsuk azt, ami már eleve jó érv lenne a könyvégetések mellett.

Ezen a ponton már tényleg semmiféle racionalitást nem vártam el a történettől. Egy olyan párhuzamos világban járunk, ami köszönőviszonyban sincs a miénkkel. Ha a szereplők egyszer csak kizuhannának az űrbe, mert megszűnik a gravitáció, azon sem lehetne meglepődni, mert ebben a fiktív szférában minden, még a fizikai törvényszerűségek is alá vannak rendelve az író, Katalin kénye-kedvének, aki az életszerűséget egy csettintéssel feláldozza valami vacak poénért. Azért ízlelgessük ezt egy kicsit: úgy hívják a srácot, hogy Szabó Angyal Farkas. SZABÓ. ANGYAL. FARKAS. (Angyalka. Érted, mert Angyal a középső neve! Angyalka! NEVETSZ MÁR!?) Lehet, hogy az író az általa létrehozott világnak az istene, de én szerencsére nem vagyok része Katalin abszurd képzelgéseinek. A karaktereivel ellentétben engem nem tud rákényszeríteni arra, hogy elfogadjam az agyszüleményeit.

Mégis miért van szükség egy ilyen ordítóan nyilvánvaló plot device alkalmazására, mint ez a, khm… véletlen találkozás? Nem tudta volna Viki felhívni a srácot, hogy -Hé figyu, megtetszett a hangod, és nincs egy szemernyi méltóságom sem, nem találkoznánk itt és itt, ekkor meg ekkor? Dehogy is, mert az legalább egy kicsit életszerű lett volna, abban nem lett volna ilyen sorsszerűség. A valóság nem romi’! És ez kell a közönségnek: az ablakban álló vámpír, aki nézi, ahogy horkolva alszol. Mi, vámpír? Hogy kerül oda? Honnan tudja, hol lakok? TELJESEN MINDEGY, PARASZT, ÉLVEZD A SZTORIT! Ja, tényleg, el is felejtettem: gyere csak ide, Buksi!

El tudja viselni ezt a lelkiismereted, Katalin? Remélem többet nem kényszerítesz bele ilyesmibe, még a végén jönnek a Radikális Állatvédők megkeresnek, lelocsolnak benzinnel, és felgyújtanak, persze a szeretet és az élet szentsége nevében! Viki és Kempelen Farkas ismét kedélyesen elbeszélgetnek, és olyan emberiség elleni bűntettek hangzanak el, mint például: „Ha olyan jóképű emberrabló visz el, amilyen te vagy, akkor csak siess!“, vagy mondjuk „Jegyezd meg, bébi: vidorka vagyok.“, és én közben azon morfondíroztam, hogy talán jobb lett volna megfojtanom magam az anyaméhben a köldökzsinórral. Most már végre emlékszem, hogy miért is tartottam szünetet a blogkritika írással: az ilyen kriminális mondatoknak komoly egészségkárosító hatása van!

„Ú, milyen kis hisztis menyecske vagy te. Felmegyünk szobára?” – Felvázolom az elméletemet. Ez egy időutazó, akit az 1600-as évekből küldtek el a jövőbe, hogy megállítson egy nemsokára öntudatra ébredő bálázógépet, ami el akarja majd pusztítani az ország mangalicaállományát. Sajnos ahelyett, hogy a végső összecsapásra készült volna, Farkas Bertalan inkább Big Brothert meg Jersey Shoret nézett, és próbálja megtanulni, hogyan vakerál a század embere. Vágod, öcsisajt?! Más magyarázat nincsen erre az iszonyatra. Olyan, mintha a kültelki ‘sékszpírt megerőszakolták volna egy karikás ostorral. Hús-vér emberek egyszerűen nem kommunikálnak így. Ez a párbeszéd nem történhet meg a valóságban. Sehol. Semmilyen körülmények között. Még a ’70-es évek pornófilmjei is életszerűbbek ennél! Úgy látszik a kulturálatlanság ezen szintjét már a hősünk sem bírja, így egy csípős egysoros után angolosan távozik, de a srác számát azért biztos ami biztos alapon megtartja, ugye, vészhelyzet esetére. Finom női eufemizmus arra, hogy a jövőben talán még elhasználunk egy-két óvszert együtt. Persze csak ha a SORS is úgy akarja!

Viki hazamegy, és úgy ahogy van bepusztul az ágyba, még „lezuhizni” (értsd: lezuhanyozni) sincs ereje. Elalszik, majd… inkább bemásolom, egyszerűbb: „Azt hittem, majd édes álmom lesz. Már ott voltam Orfűn, és a nyaraló előtt sétálgattam a fák között, amikor megjelent a mi angyalkánk. Remek, mondhatom! És csak jött, jött felém. Azt hittem, ott halálozom el rögtön. Ugyanis olyan helyes volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Bementünk a kis házikóba, és mondanom sem kell, rám vetette magát, és én sem ellenkeztem. Majd hirtelen az angyal farkassá változott, és éles fogaival tépte a húsomat. Verejtékezve ébredtem. Mint amikor egy jó szexből ocsúdik fel az ember.” – lépjünk most túl azon, hogy nyelvtanilag mennyire helyes az “ott halálozom el rögtön” – rész. Ilyen apróságokon már fenn sem kell akadni! Sokkal érdekesebb, hogy hősünk (értsd: Katalin) a jó szexet az alvásból való verejtékes felocsúdással azonosítja. Úgy gondolom, hogy szex közben azért nem árt ébren lenni. Vagy haladnom kéne a korral.

Persze egy nőnél ez igazából opcionális, de ha ő is jól akarja érezni magát, akkor tényleg előnyösebb. Tudom, tudom, ez talán így egyszerre kicsit túl sok, de hé, egyszer meg kell történnie a ráébredésnek. Sajnos a szexuális forradalom hozadékaként többek közt az előtérbe került, hogy a nők is szeretnék élvezni az aktust. Orgazmusra vágytak! Valaki, gyorsan! Szóljatok a püspök úrnak, hozzon szentelt vizet a parókiáról! Bezzeg a régi szép időkben ilyesmi nem volt. Ó nem… amikor arról volt szó, hogy befűtenek egy tüzes kis menyecske alá, akkor az esetek túlnyomó többségében a rőzsére, és a paraffinolajjal meglocsolt fahasábokra gondoltak, amikből a máglyát rakták. Viccet félretéve: tudjuk be ezt egy… kissé szerencsétlen megfogalmazásnak, rendben? Szóval Viki ellenáll a késztetésnek, hogy felhívja a srácot, és kikönyörögjön egy késő esti numerát. Mosoly-blogger vagyok basszus, nem fogok szexet koldulni ismeretlenektől! Hát ‘nanehogymár! Önbecsülés! Vidorkát nem lehet csak úgy megfarkalni! ‘Azangyalát! Na, ennyi ‘szóviccbűnözés elég egy napra. Vége a második fejezetnek.

Szívem szerint már itt abbahagytam volna az olvasást, de mivel három a magyar igazság (jelentsen ez bármit is…), még egy fejezeten hajlandó voltam végigküzdeni magam, de ennyi a maximum! Az én fájdalomtűrő képességemnek is van határa, és ez a történet szabályos fizikai fájdalmat okoz. Nem tudom, hogy Katalin több írása is ilyen minőségű-e, de ez eddig konkrétan értékelhetetlen. Még a legjobb pillanataiban is középszerű, de mikor zuhan a színvonal (különösen a párbeszédeknél), akkor nagyon mélyre zuhan, és elősejlik az írónő (bár ezt a titulust az eddigiek ismeretében már sokkal óvatosabban használnám)… tapasztalatlansága. Ritka, hogy visszasírom a semmitmondó, unalmas epizódokat, mikor Viktória lényegtelen hülyeségeken filozofál a maga nárcisztikus, álértelmiségi módján, de még mindig azok a sztori fénypontjai. Mint mikor a fogfájás csillapodik kicsit, és csak amolyan tompa lüktetésként van jelen az érzékelhetőség innenső oldalán… na, pont ilyenek azok a szegmensek. Ha kicsit jobbak lennének, akkor megütnék a semleges pH-értéket.

Na, de vissza a történethez! „Harmadik fejezet, amikor elutazom a Mecsekbe, és nem törődöm angyalkánkkal. Nem is jelzek neki, hogy elmentem.” – mi a francért kéne neki jelezned? Egyszer találkoztatok, akkor is valami statisztikai anomália miatt, és beszéltetek pár mondatot telefonon. Mi a viharért kéne értesítened arról, hogy elutazol? Basszus, nem a nőgyógyászod, bár ahogy elnézem, nem bánnád túlságosan, ha az lenne. És már megint behúzol a többesszámmal a saját affektálós kedélyeskedésedbe! Állítsd le magad! Kérlek. Amennyire most tudjuk, ez a Farkas Flórián lehet akár egy jöttment epizódszereplő is, de persze teljességgel egyértelmű, hogy Katalin valami nagyon fantáziadús módon be fogja lasszózni a történetbe, mert tényleg, ANNYIRA roppantul érdekes karakter ez a viktoriánus panelproli, hogy kitépkedném az összes szál hajam, ha egyik pillanatról a másikra eltűnne! Ingyen tipp: jelezd a srácoknak, ha elmentél, még akkor is, ha nincsenek ott az aktus alatt, hidd el, jót fog tenni az önbecsülésüknek! Angyalka, basszus… mert Angyalnak hívják. Érteeed! NEVETSZ MÁR, OLVASÓ?! ÉPP NAGYON HUMOROS VAGYOK!

Viki költözik. Összepakolta méretes csomagját, és indul a Sasfészekbe. A hatalmas függetlenség jegyében értelemszerűen az apját csicskáztatja, mert büdös neki hívni egy rohadt taxit. Arra lenne pénzed, hogy egész nyáron Hawaiin nyaralj, de bérelni valakit, aki elfuvaroz, na az hatalmas kiadás lenne, mi? Inkább autózzon (vagy repüljön) fel Veszprémből a fater, hogy segítsen elszállítani azt a 300 nagyon rövid miniszoknyát, 100 liter vazelint, és 1000 csomag vaníliás/málnás Durex gumióvszert Orfűre, ugye? Komolyan, én szégyenkezek, pedig csak olvasom azt, ami történik, hiába tudom, hogy egy bármennyire is életszerű világban elküldenének a picsába a hülye írói szabadságoddal együtt, ha ilyesmivel zaklatnád a haldokló, ‘ötvenes szüleidet. Így megy ez… rohadjanak meg, ha hajnali négykor szólnak, hogy esetleg le kéne már feküdni, holnap is lesz nap a társadalmi szempontból roppant produktív mosoly-blogoláshoz, de ha 20 kilós bőröndöket kell pakolni, akkor bezzeg rohadt jól jönnek! Arra a néhány csomagnyi időtartamra megfiatalodik a fater! Viki komoly érv nemcsak a születés előtti, de az az utáni abortusz mellett is…

Gyönyörű egyébként, ahogy Viktória elhiteti az apjával: ő bizony nagy író, és még nagyobb íróvá fog válni, szóval kell neki a szabadság, hogy azt csinálhasson, amit akar (kíváncsi lennék, hogy a valóságban ez hogy zajlott le…). Holott igazából nem csinált mást, csak nyolc éven át arról dumált random tizenéves lányoknak, hogy a pozitív gondolkodással meg lehet változtatni a világot. És valaki a Cafeblognál úgy gondolta, hogy érdemes ennek a lánynak 3 millió forintot adni azért, hogy fejlődjön. Mármint ugye nem amiatt kapta azt a pénzt (már ha egyáltalán…), mert annyira jó, hanem hogy elősegítsék a javulását. Ebből én azt olvasom ki, hogy a sereghajtónak adtak egy kis szociális támogatást a felzárkózásra, de persze egy rohadt, cinikus szemétláda vagyok, már csak azért is, mert azt képzelem, hogy ha kitömik a zsebed pénzzel, attól majd produktívabb és tehetségesebb leszel. Viki olyan hatásfokkal motiválta az embereket a blogjával, hogy a Cafeblog egy amolyan karitatív befektetésként patronálja őt, hisz ha a lány még több mosolyt fakaszt, akkor szép lassan megszűnnek a háborúk, eljő a világbéke, eltűnik a szegénység, vagyis beköszönt az aranykor, mikor az oroszlán és a bárány együtt fognak füvezni. Seems legit.

Tehát hősünk nagyban győzködi az apját, hogy Isten adta tehetségként miért is kell elvonulnia egy hegyi pornólakba. Vajon van internet a Tátrán? Lesz, aki a pozitív gondolkodás erejével ételt tegyen az éhező afrikaiak szájába? Lesz, ki sablon életigazságokkal szakszervezeteket alapítson a Nike gyárban robotoló kínai gyerekmunkásoknak? Ki fogja a közel-kelet levágott csiklójú nőit a csador mögött könnyekig meghatni? Mi lesz velünk, egyszerű, depressziós, megváltásra váró földi halandókkal az aszkéta remeteségbe vonult vidorka nélkül? Szinte hallom, ahogy a boldogtalan milliók egy emberként nyögnek fel hallatlan e tragédia hallatán! Kezdjétek spájzolni a leveskonzerveket és a sekélyes idézeteket! „-Most is lesznek nyilvános eseményeim, amire eljöhettek.” -igyekezett megnyugtatni apját hősünk. Oh, a megváltó nagyasszony, a bloggerség magaslatából alászáll, hogy kezéből égi mannaként szórva az igazságot jóllakassa a lelki szegényeket. Ha a mennyek országa nem is, de az akciós motivációs tréner-tanfolyam mindenképp az övék lehet! Gyere apa, kapsz VIP kedvezményt! Ezt követően Viki az isteni matematika hatalmával kiszámolja nekünk, hogy pontosan félmillió forintba fog kerülni a nyaralása, és ez olyan meggyőző, annyira borzalmasan érdekes volt, hogy az apja egyből irigykedni kezdett, bármi is volt a véleménye azelőtt (azt már nem tudjuk meg, hogy pontosan mi volt a véleménye korábban, hisz még egy kartonpapírból kivágott Ördög Nóra reklámtábla is kidolgozottabb karakter, mint Zsolt).

És tovább beszélgetnek a pénzügyekről, meg elszámolásról, mert ez tényleg olyan rohadtul izgalmas, nem is tudom, mihez kezdenék, ha nem tudnám ezeket a történet szempontjából kritikus fontosságú információkat. 184.000Ft ennivalóra! Holy shet! Ha apuka lennék, aki két hónapja nem látta a lányát, és most tudnám meg, hogy azt a mesterséget űzi, amitől mindig is tiltottam (blogger, nem prostituált), akkor esetleg ezekről beszélgetnék vele, nem pedig arról, hogy mennyibe fog kerülni a vakáció. Téma van bőven, szóval még a távollét miatt keletkezett szakadék ellenére is ki lehetett volna hozni ebből egy érzelmes, ütős párbeszédet, persze ehhez az kéne, hogy Katalin képes legyen elszakadni a könyveléstől, és egy kicsit az ember-ember közti kapcsolat talán pár fokkal érdekesebb finomságaira koncentrálna. És ez nem annyit jelent, hogy időnként leírjuk: szomorú lettem, vagy összeszorult a szívem. Finoman, tudod. A filmekben se néznek bele a színészek a kamerába, és mondják el, hogy mit éreznek. Indirekt közlés. Néha még csak közölni sem kell a dolgokat, csak hagyni, hogy magától rájöjjön az ember a helyzetbe való beleélés által. Semmiképp sem az a megoldás, hogy fogod az érzelmeket, és mint valami döglött pontyot, izomból nekicsapod a szerencsétlen olvasó arcának, hogy NESZE KÖCSÖG! ÖSSZESZORULT A SZÍVEM! SZERETLEK APA!

Mindegy, célhoz érnek. Viki, az elkényeztetettség és téveszmék komolynak szánt karikatúrája magában már Hotel Sunshinenak nevezi a Sasfészek apartmant… ki tudja miért. Valószínűleg egyébként azért, mert Katalin kitalálta ezt a címet, és valahogy bele kellett préselni a sztoriba, tehát megint: tessék, paraszt! Tálalás nélkül, bele a pofádba! Még ott sincs a csaj, nem tudja, hogy milyen lesz a hely. Romos víkendház egy elvadult dzsindzsás közepén, akkora pókokkal, hogy leharapják a kisujjadat, és a fáktól még az eget se lehet látni, nemhogy a Napot, de nem baj. Hotel Sunshine! Ő megelőlegezi, basszus. Aztán ha nem felel meg az elvárásoknak, akkor max Hotel Shithole lesz. Majd kiderül. Egyelőre maradunk az első verziónál, aztán meglátjuk! De érted, a helynek van saját neve: Sasfészek. Mi a francért kell neked új nevet kitalálnod neki? Túl kommersz lenne úgy hívnod, ahogy valójában hívják, Viki? Elmész a Burger Kingbe, elnevezed Völgyzugolynak? Hogy lehet valaki ennyire elviselhetetlenül fake? Ha Katalin egy gúnyrajzot akar készíteni ez egoista, megélhetési kamuművészekről, akkor nagyszerű munkát végez, és gratulálok hozzá!

Szóval kiszállnak a kocsiból, és megismerkednek a “családias hangulatú” Rita nénivel, aki, mielőtt megkínálná a lányt bauxitlevessel, előtte még feltesz neki három kérdést. Ismerjük, a Gyalog Galoppban sem lehet csak úgy átmenni a hídon. Ha rosszul felelsz, ledobnak a szakadékba, szóval jobb lesz vigyázni, Vikikém!
„– Mi is a pontos neved?
– Tóth-Molnár Dóra Viktória.
– És honnan érkeztél? Mi az állandó lakcímed?
– Budapest, Üllői út 157.
– És mennyi idős vagy?
– Huszonhét éve láttam meg a napvilágot.”
– Nem, huszonhat! – Kiáltott ekkor Bözsi néni, és ledobta Vikit a Tátráról!

Na, ez egy olyan fordulat lett volna, ami miatt én is elmorzsoltam volna egy hümmögést. A kisebbik fajtából, természetesen. De sajnos nincs ekkora szerencsénk. A néne egy ávós tiszt lelkesedésével hallgatja ki hősünket. Ha a kontextusából kiragadva elolvassuk ezt a a pár sort, szinte már érezhetjük az acélbetétes gumicsizmákat a gyomrunkban. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, Rita néni régen a Párt ellenségeit is ilyen következetesen vallatta ki. Családias hangulatú elektrosokkozás és lábkörömletépkedés. Rita néni, a jó zsaru és a rossz zsaru egy személyben. Skizofrénia középhaladóknak.
„-Mióta érdekel az írás? – érdeklődött Rita néni.
-Nagyon rég bloggerkedem, „Vidorka, a mosolyblogger” jeligével. És most jutottam el arra a pontra, hogy hosszú bloggerkedős időszakomat meg kellene koronázni egy regénnyel is. Igazából a blogot már olyannyira sikerre vittem, hogy megnyertem a hárommilliós díjat, amiből most itt tudok lenni a nyáron. Verne megírta a nyolcvan nap alatt a föld körült, én pedig vezetem majd szépen a 92 nap alatt Orfűnt.” – Rita néni valószínűleg ezen a ponton rájött, hogy talán jobb lett volna nyugatra emigrálnia még ’56-ban.

Én komolyan agyérgörcsöt kapok ettől a csajtól. Utána elkezdi ecsetelni, hogy nemsokára ő is Magnóliás szerző lesz (jelentsen ez bármit is, ugye…), mint az anyja, mivel sikerül meggyőznie az apját… aki gondolom az érintett kiadó főnöke. Egyébként miért kellene őt meggyőzni bármiről is? Csak így van értelme a dolognak. Viszont ha ez a helyzet, akkor ennyire szemérmetlenül még senki sem kérkedett azzal, hogy protekciós. Meg fogom győzni apucit, hogy kiadja a szar könyvet, amit még meg sem írtam! Hát, gratulálok. Igazán büszke lehetsz magadra. Tényleg. Csomagot cipelni, fuvarozni, meg kéziratokat kiadni jók, de zavarni ne zavarjanak! Fő a függetlenség, ugye. Elvégre ilyen egy blogger élete!

Oh, és ez is csodálatos! Hősünk épp erről a Magnóliás hülyeségről “beszélget” a nénivel (értsd: egy udvariassági kérdésre öntelt kiselőadást tart), aki bedobja a kalapba az anyja nevét, mert szereti az írásait. És a nő egy ilyet talál mondani: „Megvan itthon mind a 299 megjelent kötete, beleértve a novellákat, verseket és regényeket is.” – ez egy nagyon fontos, beszédes sor, tekintve, hogy Katalin jelenleg 21 blogot vezet, és 30 regényt adott ki (valamilyen formában). Gondoljunk utána kicsit a dolognak! Azt tudjuk, hogy az anyuka kb. 55 éves, igaz? Ha mondjuk 20 évesen jelent meg az első regénye (legyünk jóindulatúak, hátszél nélkül, önerőből, egy kis csodával talán még sikerülhet is!) akkor úgy 35 éve ír. Ha 300 kötettel dolgozunk, akkor a nőnek évente átlag nyolc és fél könyvet kellett kiadnia ahhoz, hogy ezt a számot produkálni tudja. Ami annyit jelent, hogy kevesebb, mint másfél hónapot szánhat egy könyv megírására. Ha eltekintünk a kiadás körüli ügyintézéstől, meg arról a ténytől, hogy a húszas évei elején nyilván egyetemre járt, tehát nem lett volna kapacitása ilyesmivel foglalkozni, akkor is elképzelhetetlen, hogy kijöjjön ez a szám, de arra legalább jó, hogy rávilágítson egy érdekes dologra Katalin személyiségét illetően. Nem szeretek pszichoanalizálni, mert se nem tisztem, se nem szakmám, de most igazán indokolt. Mit mondd el nekünk ez a sor? Azt, hogy Katalin szemében csak és kizárólag a mennyiség számít, ha az alkotói munkáról van szó. Hogy minél több írást préseljünk ki magunkból, minél gyorsabban, ne vesztegessük az időt azzal, hogy csiszoljuk a produktumot, hanem rohanjunk vele a kiadóhoz! Az a biztos, ha már papíron van! Minél többet, többet, TÖBBET kiadni, mert az egyetlen érték, az egyetlen valóban lényeges dolog, hogy minél több helyen ott legyek! Ismerjetek meg, lássatok, tudjátok a nevemet, és beszéljetek rólam, teljesen mindegy, hogy jót vagy rosszat! Szeressetek! Gyűlöljetek! Teljesen mindegy, valaki akarok lenni!

A fejezetből még van egy kicsi, de azon túl, hogy Viki és Kati néni onanizálnak egy ideig Linda művésznő nagyságán, és istenadta tehetségén, nem sok minden történik. Megint kattogunk a felesleges, senkit nem érdeklő dolgokon. Eleinte még magam elé vizionáltam egy Köpök a sírotokra-féle forgatókönyvet, megszínesítendő Viki hegyi tartózkodását, de valljuk be, erre azért nem sok esély van. A blog olvasását már úgyis befejeztem, még a mazochizmusomat meglovagolva sem tudom tovább kibírni ezt a szenvedést, szóval térjünk inkább vissza Katalinra. 30 könyv és 21 blog, köztük két hivatalos oldal. Miért? Szenvedélyből? Írói passzióból? Nem hiszem. Ez inkább nárcizmus és célt tévesztett bizonyítási vágy. „Anyukám írónő. Tőle tanultam meg elviselni a negatív kritikát.” – a kritikát nem elviselni kell, Katalin, hanem tanulni belőle! Tudod, a világ nem úgy oszlik föl, hogy vannak a csúnya emberek, akik mindenféle csúnya dolgokat mondanak, és nem szeretnek, valamint a rajongók, akik szerint OMG EZALEGJOBBSZTORIAVILÁGON #marosikati4ever, és ők tudják jól. Aki csak a dicséretet hallja meg, és a negatív kritikára süket, az hazugságban él. Kényelmes hazugságban, de mégis csak hazugságban. Egy író nem engedheti meg magának ezt a luxust.

Értelemszerűen nem olvastam a többi munkádat, de abból kiindulva, hogy 7 órája tetted közzé a facebook oldaladon a hírt, hogy ez a történet is nyomtatásba került, azt gyanítom, hogy a Hotel Sunshine a legfrissebb írásod. Ha 30 regénnyi írói fejlődés eredményeképp ez az a szint, ahová el tudtál jutni, akkor nyugodt szívvel kimondhatom, hogy nyomdai szemetet termelsz. Az esőerdők érdekében nagyon remélem, hogy az írásaid csak digitális formában, vagy legalább kis példányszámban jelennek meg, mert ha én fa lennék, bizony rosszul esne, ha azért ölnének meg, hogy ilyen színvonalú történeteket nyomtassanak a belőlem készült papírra. Persze egy fa, még ha tudna is gondolkodni, valószínűleg nem törődne ilyen apróságokkal, de itt vagyok én, hogy a fák helyett értékítéletet hozzak. Elvégre erre kértél fel.

Elmesélek egy kis történetet. Bear with me! Ez az egyik legkorábbi emlékem a gyermekkoromból. Talán 3 éves lehettem. Az édesanyámmal épp indulni készültünk valahová. Piacra, nem tudom, de igazából nem is lényeges. Volt egy apró piros könyvecském. Lakattal, hozzá pici aranyozott alumínium kulccsal. Nagyon szerettem, és mindig abba rajzolgattam. Olyan ostobaságokat, amiket a gyereket általában: házat pálcikaemberekkel, fát, kutyát, dinoszauruszokat. Szóval anyám már majdnem kész volt, felvette a kabátját, nyaka köré tekert egy kockás sálat, és szólt nekem, hogy menjek én is. Éppen rajzoltam. Szerettem rajzolni, mint mindenki. Már órák óta bíbelődtem valamivel, amit nagyon fontosnak tartottam. Ház, pálcikaemberek, kutya. Aprólékosan színezgettem, nehogy kimaradjon valahol egy rész. Biztos szép lett volna, ha befejezem. Amikor meghallottam, hogy szólnak, lapoztam. Új lap, új rajz. Odafirkáltam egy amorf pacát. Szemet, szájat kanyarítottam neki. Lett lába is, és keze. Hasonlított valamire. Egy rajzra például. De nem volt rajz. Csak egy paca. Újabb lap, újabb paca. Lapoztam. Még egy paca. Megint lapoztam. Paca. Paca. Paca. Végül anyámnak ki kellett rángatnia a szobából. Nem tudom, mi lehet a piros könyvecskémmel, talán ott még ott porosodik valamelyik szekrény fiókjában, de nem merem elővenni. Tudod miért? Mert szégyenletes. Szégyenletes, hogy azt hittem, a minőséget valaha is fel lehet váltani mennyiséggel. Persze vannak területek, ahol lehetséges, de a művészetben semmiképp. Fontos az az egyenes derék. Ezért emlékeztetem magam rendszeresen erre az esetre, és ezért meséltem el neked.

Mert mit kapsz, ha lecsupaszítod az alkotói munkát a felesleges sallangtól? Egy könyvet. Egy verset. Egy festményt. Egy szobrot. Egy zeneművet. Az egész életed arra kell áldoznod, hogy létrehozd azt az EGYET, és szerencséd van, ha sikerül. Nyilván tudjuk, hogy a szerencsének vajmi kevés köze van ehhez. Ha lenne, akkor te csinálnád jól. De ez nem tombola. Attól, hogy több szelvényt veszel, és többet dobsz bele a kalapba, még nem nő meg az esélye annak, hogy a tiédet fogják kihúzni. Mert ez a verseny valójában minőségi alapon működik. Akkor is így van, ha kommersz témában írsz sablonos művet, tehetség nélkül. És akkor is megalkothatod az EGYET. Hogy akkor mi kell hozzá? Nem tudom. De az biztos, hogy több, mint 1.4 hónap. És nem csak akkor, ha az a célod, hogy az örökkévalóságnak adj valamit. A sikerhez is több kell ennél. Azzal a szemlélettel, amit most követsz, a 300 kötet bálványozásával csak távolabb kerülsz a hírnévtől. Ajánlom figyelmedbe a haiku műfaját. 3 sorban kell átadnod valamit. 5-7-5 szótag. Rettentően kötött. Szinte fojtogató. Amikor haikut írsz, kénytelen vagy a közlésről minden felesleges szennyeződést, minden apró foltot lemaratni, hogy csak a lényeg, az oszthatatlan igazság maradjon. Lehet, hogy nem nagy igazság, talán pont csak egy virágsziromnyi. Viszont az igazi lesz. A helyedben elkezdenék haikukat írni. Hobbiszinten, de terápiás célzattal. Ugyanis a szemléletmódod beteg, és ha valami maradandót akarsz alkotni ebben az életben, akkor muszáj lesz kipurgálnod magadból a kórságot. Sajnos a probléma sokkal mélyebb, és elemibb annál, hogy puszta gyakorlással orvosolni lehessen. Ehhez ki kell lépned a komfortzónádból. Nem szívesen írok ilyeneket, pláne, hogy kedves lánynak tűnsz, de tartozok annyival az objektivitásnak, hogy púderezés nélkül elmondjam, amit gondolok…

Annak, amit jelenleg létrehozol (talán a gyerekeknek szóló mesék kivételével), nincs semmi irodalmi értéke, sőt, még az átlagos blogos fanfiction színvonalát sem üti meg. Gyakorlatilag nincs saját stílusod, lényegtelen dolgokon elidőzve, össze-vissza csapongva írsz, vázlatosnak sem nevezhetően jellemtelen szereplőkkel bábozol el teljességgel életszerűtlen szituációkat, és a valódi kommunikációval köszönőviszonyban sem lévő párbeszédek miatt a cselekmény még a maradék hitelességét is elveszíti. A történet olyan, mint egy luftballon. Nem látom a tartalmat. Nincs benne semmi fantázia, hiányzik belőle a lélek, ami élővé varázsolná. Futószalagmunka. Egy valódi sztori silány, szánni való utánzata, paródiája. Csak egy következő strigula. 31. 32. 33… Egy író nem bánhat így a saját kreálmányaival. Ez rettentően méltatlan. Ha mindent beleadtál a Hotel Sunshineba (amit kétlek), és csak ennyire tellett tőled, akkor hagyd abba az írást, mert nincs tehetséged hozzá. Ezért kár erőlködni. Kár a papírért. Viszont ha nem tettél meg mindent, nem préselted ki magadból az utolsó csepp igyekezetet is, akkor talán tedd fel magadnak a kérdést: miért? Miért adok ki félkész, hitvány munkákat a kezeim közül? Tényleg csak ennyire vagyok képes? Tényleg csak ennyit érek?

Akárhogy is legyen, a betegséget akkor is fel kell tárni és ki kell kúrálni. Olyan ez, mint letépni egy gyantacsíkot. Minél tovább halogatod, annál nehezebb lesz rászánnod magad. Szedd össze a kellő lelki erőt és önismeretet ahhoz, hogy megtedd. Nem kell most rögtön, igazából ráér akár 4-5 regény múlva is. Vagy csak egyszerűen hagyd figyelmen kívül amit mondok, végül is csak 15 oldalnyi időt vesztegettem el az életemből arra, hogy értékeljem a munkásságodat, nyilván a merő rosszindulat, cinizmus, és irigység beszél belőlem.

Mit tettem le az asztalra? Milyen jogon ítélkezek egyáltalán? Goromba vagyok, sőt. Kifejezetten kegyetlen. Valószínűleg kedvem se volt elolvasni a blogodat. Megvetem a női nemet, menthetetlenül pesszimista vagyok, és egyébként sem tudom, hogyan kell kritikát írni, vagy hogy miről kell egy kritikának szólnia! Mutass rá valamelyikre, és hidd el. Esetleg még küldj el a francba valami fölényeskedő, passzív-agresszív szöveggel. Nekem elhiheted, ha azt mondom: teljesen hidegen hagy, hogy melyiket választod, de azért a saját érdekedben fontold meg a döntést!

- Kitahito

Megosztás