logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2017/03/20 / Szerző: Kitahito

Házasság és identitásvesztés.

Meglehetősen ambivalens érzéseim vannak azzal az általános gyakorlattal kapcsolatban, hogy házasság során a pár női résztvevője felveszi a férje nevét. Egyrészt tagadhatatlanul megvan a szépsége, mint az odaadás és a valakihez tartozás gesztusa, ugyanakkor érzek egy nagyon káros működést, mely az egyék fél teljes identitásvesztését eredményezi. Ez a szimbolikus aktus rávilágít egy olyan attitűdre, mely a kapcsolaton belül, ha nem is azonnal, de tendenciózusan megbosszulja önmagát.

Identitásvesztés

Elmélkedjünk el egy kicsit közösen… közösen? Micsoda ostoba szófordulat! Egyedül csak én fogok elmélkedni, és még ha az olvasó be is csatlakozik, akkor is egymástól térben és időben elválasztva, külön-külön fogunk filozofálni. Miféle közösség lehet ez? Mindegy. A kérdésem a következő: miért veszik fel házasságkor a nők a férjük nevét? Azon túl persze, hogy szokás. Talán ennyire el akarják veszejteni magukat a másikban? Ezzel az elköteleződéssel is nyomatékot akarnak adni a kapcsolatnak, és stabil hátteret biztosítani a jövendőbeli gyermekeknek? Vagy ez csupán egy ártatlan megnyilvánulása a szeretetnek, és nincs ok mögé látni mindenféle gonosz, hímsoviniszta tradíciót? Véleményem szerint mindenképpen egyfajta identitásvesztésről van szó. Azzal, hogy a nő megházasodik, technikailag megszűnik individuumként funkcionálni (régen még a házasság előtt sem volt az…), és onnantól kezdve már csak a férfi viszonylatában létezik tovább. Az egyéni lét korszakának a lezárását szimbolizálja a névváltás. Kiss Eszter no more. Vége a leányéveknek. Helyette megszületik Kovács Istvánné, a derék, kötényes/kontyos feleség, és majdani édesanya. Olyan, mintha a nő életét a házasságkötés pillanatában elvágnák. A férfi megőrzi a jogfolytonosságát, az marad, aki korábban is volt, a másik fél viszont kénytelen belesűríteni a korábbi X évét, a régi énjét egyetlen sorban a személyi igazolványon: Leánykori neve.

„Az asszony nem cselekedhetik soha az ura tudta és hozzájárulása nélkül. … Ha a törvénynek ez a felfogása, hát akkor a törvény hatökör! Akkor a törvény hülye, kérem! … Ha a törvény szeme ezt látja, hát rosszul lát!”

Persze önmagában ez nem tragédia, és keményvonalas polgárjogi élharcosnak kéne lennem ahhoz, hogy pusztán csak emiatt a jelképes aktus miatt elkezdjek hőbörögni, hisz nem jelent szükségszerűen veszélyt. Ettől a házasság maga még lehet egy teljesen harmonikus, idilli konstrukció, melyben mind a két fél jól érzi magát, gyarapodik, és kiteljesedik a saját személyében. Még sosem találkoztam ilyesmivel, de elméletben elfogadom, hogy létezhet ilyen kapcsolat is. Engem a nők többségének a viselkedése zavar, akik teljesen magától értetődőnek veszik azt, hogy feladják a nevüket. Na nem mintha azok a túlbonyolított, címeket és rangokat egymásra halmozó névválasztások, melyeket egyes agybetegek megengednek maguknak, szimpatikusabbak lennének. dr. Vécseiné dr. Hornyák P. Éva, és társai. Persze ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Ha egy mongol kánra akarsz hasonlítani, akkor csak tessék.

De térjünk vissza a tradicionális névváltókra! El tudom képzelni, hogy vannak példák, mikor a férj, a család, vagy úgy eleve a környezet ráerőszakolja a nőre ezt a hagyományt. Nyilván előfordul, visonghatnak miatta a feministák, de meg vagyok róla győződve, hogy ez az esetek elenyészően kis százalékát teszi csak ki. Sokkal valószínűbb, hogy a nők többsége még mindig teljesen természetesnek veszi azt, hogy ilyen mértékben feloldódik egy kapcsolatban. Még a new age-es, felvilágosult fiataloknál is a nő az, aki valamilyen formában nevet vált. A férfi a karó, a nő pedig a szőlőtő, amely körülfutja, hogy ilyen pacsuliszagú hasonlattal éljek. Látva, hogy mennyire alapvető mentalitása a női nemnek az, hogy idomuljon, alkalmazkodjon ahelyett, ezt kész vagyok elfogadni egyfajta feminin princípiumnak. De idomulás és az individuum szimbolikus öngyilkossága, majd az ego legyalulása teljesen különbözik. Felmerül a kérdés, hogy lehet-e, illetve érdemes-e felvilágosítással, átneveléssel, sulykolással megváltoztatni ezt a természetesnek tűnő gondolkodásmódot? Nos, ha megváltoztatni nem is, de korrigálni mindenképp. Óvatosan és empátiával. Finom eszközökkel elérni, hogy az odaadás ne csapjon át önmaga sötét, identitását eldobó perverziójába.

„Vannak lények, akikben már nagyon korán kialakul az a rémítő vonás, hogy képtelenek önmagukban élni, képtelenek szemtől szemben megvizsgálni a saját életüket, teljes egészében, árnyékos övezetek nélkül, háttérdíszletek nélkül.”

Azt látom, hogy van egy törpe kisebbség, mely fennhangon száll síkra az egész női nem nevében olyan jogokért, melyeket igazából rajtuk kívül senki sem kíván magának. Természetesen nem azt mondom, hogy a női egyenjogúság gyakorlati alkalmazásán nem lehet már csiszolni, de a feministák és a gender mozgalom nem azon fáradozik, hogy ezeket a kátyúkat befoltozza, hanem egységfrontot akarnak szervezni a férfiak ellen (világ vaginái, egyesüljetek!), és dogmatizmussal felelnek a dogmatizmusra: megmondva, hogy ha IGAZI nő vagy, akkor így, így és így kell viselkedned, ezt és ezt kell gondolnod, holott pont az lenne a lényeg, hogy mindenki a saját maga dönthessen az életéről, és ne mások döntsenek helyette. Én a szabadságban hiszek, nem pedig a tiltásban, szabályozásban és büntetésben. Hiszek az emberben. A világ működését egy képlettel leíró ideológiákat pedig sosem szívleltem. Nézzük erről az oldalról: ha minden házasuló nőnek kötelező jelleggel fel kéne vennie a férje nevét, az rohadt egy dolog lenne. Viszont az sem jobb, ha am block megtiltják a névváltoztatást. És remélem érthető, hogy ez egy metafora, és a neveknél többről van most szó.

Nem kell lenézni az átlag nőket, kedves (mert ugye mi férfiak szeressük a kedélyeskedő, enyhén lekezelő tekintélyelvű, hímsoviniszta megszólításokat) radikális feministák! Mondanám, hogy nem kell megvívni a harcokat helyettük, de valójában már szinte nincsenek is megvívandó harcok. Mondanám azt is, hogy gondolkodni sem kell helyettük, ha valóban látnák a hangos ideák mögött agymunkát, de csak rosszindulatot, savanyúságot és önös érdekérvényesítést érzek. És azt is szívesen mondanám, hogy nem kell dönteni a nők helyett, de hát megmutattátok, hogy a nők mennyire alacsonyabb rendű, megvezethető, és fogyatékos lények, akiket testi és szellemi fogyatékosságukért a felelős, humánumában kiteljesedni vágyó társadalomnak istápolnia kell, kvótákkal, pozitív diszkriminációval gyámolítva őket a természet adta versenyhátrányuk miatt, szóval igenis dönteni kell helyettük! Tanuljunk a nagy tanítóktól! Girl Power, meg ilyenek! Ha lehet, inkább ne… a történelem már megmutatta, hová vezet, ha egy magát felsőbbrendűnek és felvilágosodottnak tituláló, erőszakos kisebbség megpróbálta a saját, világjobbító szándékait ráerőltetni másokra. A kommunizmus sem a meszesgödröknél, a gulágoknál, vagy a csengőfrásznál kezdődött, hanem a termelőeszközök egyenlő elosztásánál. Aztán láttuk, milyen jól sikerült elosztani azokat a termelőeszközöket…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Berserk and the...

Következő kritika:

Marosi Katalin ...

Még több Kommentár