logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Dalszövegkritika / 2019/03/30 / Szerző: Kitahito

Manhattan: Rossz vagyok

Megérkezett Geszti Péter, Kenguru, Exotic, Csoki és La Fontaine, hogy együtt Manhattan zenekarrá aljasulva pusztítsák az ízlést és a jó erkölcsöket. Ezekkel az arcokkal aztán nem lehet baszakodni! Vagy mégis?

Manhattan

Kezdem szépen lassan visszaszoktatni magam a kritikaírásra. Igazán nehéz, mert az utóbbi időszakban módszeresen le kellett építenem énemnek ezt a részén, hogy átcsusszanhassak a felsőoktatási tű fokán. A kritikus gondolkodás ugye nem jó társ, mikor el kell lavíroznod a politikai korrektség és az önazonosság közt feszülő vékonyka pókfonálon anélkül, hogy közben magadra haragítanád a vizsgabizottságot. Valahogy sikerült elérnem, hogy megalkuvásoktól mentesen kimondjam és leírjam azt, amit szükségesnek éreztem, elkerüljem az ebből következő metaforikus tarkólövést és Dunába zuhanást, valamint még a papír is a kezemben kerüljön. Na de legyen elég ennyi kitérő (értsd: a megritkult kritikák miatti indirekt magyarázkodásba oltott önfelszopás), térjünk rá a mai írásom témájára, vagyis a Manhattan együttes talán leghíresebb slágere, a Rossz vagyok dalszövegének elemzésére. A szám (legjobb tudomásom szerint) a Manhattan első albumán látott napvilágot 1991-ban, mely hihetetlenül fantáziadús módon a Manhattan címet kapta. Na nem mintha a hetedik albumuk (Hetedik), vagy az utolsó (Best of Manhattan) olyan komoly brainstormingról tenne tanúbizonyságot, de talán a rajtuk található dalok komplexitását tekintetbe véve ezen nem kell annyira meglepődni. Csoki, Kenguru, La Fontaine, Exotic, és persze a hazánk egén üstökösként végigsüvítő líra-géniusz, Geszti Péter akkorát dobbantott, hogy beleremegett a kultúra amúgy is alacsonyan lévő nívópálcája, és lejjebb csúszott pár centiméterrel, szellemünk OTP és Posta Bank reklámokkal bemocskolt vásznára pedig örökre beleégett az egész évtizedet felárazó sor: „ha szól a soul, vagy húz a blues“. Szóval, merüljünk alá a kilencvenes évek Magyarországának tudatalattijába, amikor még dübörgött a Rendszerváltás utáni önfeledt pozitivizmus, hittünk a Nyugatban, a demokráciában, a globalizációban, és a gagyi fiúegyüttesekben.

Manhattan: Rossz vagyok

Rázz fel engem ha álmodok
És altass ha éhes vagyok
Lépj csak át hogyha padlót fogok
És ringass ha szomjas vagyok
De vedd le az összes szép ruhád
Ne fázzon a szívem át!

Refrén:

Rossz vagyok de használható
Ez nekem jó, így jó
Úgy szeress hogy fájjon ha jó
Az neked is jó, legyen jó.

Járj és sétálj az ajkamon
Ha úgy érzed forró a szád
Ha szól a soul vagy húz a blues
De velem csak tangót járj
És vedd le az összes szép ruhád
Ne fázzon a szívem át!

Refrén:(4x)

„Rázz fel engem ha álmodok, és altass ha éhes vagyok! Lépj csak át hogyha padlót fogok, és ringass ha szomjas vagyok!”: Megkezdődik hát a vasúti hídon való bugizás és danolászás az ismeretlen múzsának, aki egy dauerolt hajú, joggingoló roma lány képében fut be a színre és tűnik el onnan. MAN! MAN! Miről énekelnek Csokiék? Mit kérnek a femme fatale-tól? Ne azt add, amire vágyok, sőt, szeress rosszul! Tendenciózusan és készakarva bassz ki velem, mert az eljövendő “szívmelengetéseket” ellensúlyozni kell valahogy, és én azt dobom be a közösbe, hogy a hozzám való tökéletlen, vagy szándékoltan helytelen viszonyulásodat én nemcsak hogy elviselem, de igénylem is! Süss rajtam mályvacukrot ha meggyulladok, és breakelj ha fractura cordis-t kapok! Suttogj perverz kis semmiségeket a fülembe ha a halott anyámat gyászolom, és menj ki a kertbe krumplit kapálni ha unatkozok! A lehetőségek tárháza közel végtelen, hisz igen sokféleképpen lehet nem kielégíteni valakinek a vágyait. Ez csak egy (bár igen jelentős) lépésnyire van attól, hogy a Bibliában hirdetett Jézusi tanítás inverze legyen: „Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket! Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket.” Vagyis gyűlöljétek szeretteiteket! Tegyetek rosszat azokkal, akik imádnak titeket! Átkozzátok azokat, akik áldanak benneteket, és gyalázzátok azokat, akik dicsérnek titeket. Esetünkben nincs szó gyűlöletről, rossztéteményről, átkozásról és gyalázkodásról, bár ez a degenerált szeretetnyelv nem is zárja ki őket, és azért valljuk be, ok nélkül felébreszteni az alvót vagy altatni az éhezőt legalábbis genyó húzás. Az irányelv úgy vélem csupán annyi, hogy csinálj velem random faszságokat, jót, rosszat vagy csak közönyöset, de semmiképp se azt, amire vágyok, illetve amire szükségem van. Egy ilyen kapcsolat nyilvánvalóan rendkívül izgalmas lehet, mert sose tudhatod, hogy a másik mikor fog neked támadni egy motoros láncfűrésszel, vagy mikor kezdi el lerágni a tapétát és a vakolatot a falakról, de egy prosperáló viszonyhoz ennél azért talán több kell. Hogy mi még? Azt megtudhatjuk nemsokára. A szóvégi összecsengés, mint látjuk, vagy (nem)tetszés szerint halljuk, a világirodalom legnagyobbjait idézi elénk, mikor a vagyokra a vagyok rímel, hisz végső soron minden rímel mindennel, ha nagyon akarjuk, és eléggé magasról szarunk az egészre. Nem kell aggódni a kontár verselés ingadozó minősége miatt, végig ezen a baltával faragott ork szinten maradunk majd.

„De vedd le az összes szép ruhád, ne fázzon a szívem át!”: Témánál vagyunk. Mi az üzenet? Amennyiben garantálod számomra a jogot a veled való kopulációra, akkor felőlem keverhetsz nekem betont ha lázas vagyok, és felolvashatsz a Zabhegyezőből ha éppen a wc kagyló fölé görnyedve okádok, vagy amit akarsz! Fair trade. Mert valójában te annyira sokat érsz, és én annyira keveset, hogy a köztünk lévő minőségbeli különbséget csak a direkt és indirekt alázással, az igényeim kielégítésének minden egyéb területen való deprivációjával lehet csak áthidalni. Ne legyenek illúzióink arra vonatkozóan, hogy mit jelent az a sor, hogy „ne fázzon a szívem át!“. A szívnek ebben a helyzetben vajmi kevés szerep jut, elképzelhetjük, hogy a lírai én nem egy sztoikus műértő távolságtartó nyugalmával kívánja csodálni a szép ruháitól megfosztott, hasonlóképpen dekoratív női testet, annak pusztán a plátói értelemben vett gyönyöreiben merítkezve meg, szemével falva, falatozva, pusztán csak a meztelen bőrfelületről visszaverődő fotonokkal töltekezve meg. Igazi úriember, igazi esztéta! Nem, a furfangos “művész” itt egyáltalán nem a szofisztikált gyönyörökre utal, arra a szellemi táplálkozásra, amit az ember például egy pazar festmény vagy építészeti remek befogadása közben tapasztal. A szívnél itt sokkal profánabb szervek megmelengetéséről van szó, hasonlóképp obszcén, ideális esetben nedves, de mindenképpen méltán magasztalt szervekben. Persze az azért sajátságosan hányingerkeltő, hogy a női combok közé való romantikátlan beavászkodást a “költő” egy ilyen szirupos és eufemisztikus sor mögé rejti, de hé! Ne várjunk többet Gesztitől! Már csak azért sem, mert beáldozta a feltétel nélküli vetkőztetés jogát a szöveg dallamra igazításának oltárán. Ha a fiúbanda által kiszemelt hölgyemény esetleg pörköltfoltos atlétatrikóban, szakadt, mosástól megfakult szoknyában, valamint lógó bélésű melltartóban és féknyomos alsóneműben találna megjelenni, akkor átfáznának és lekókadnának azok a szívek, mert maradnának a ruhák a helyükön. Értelemszerűen ez még nem kell, hogy gátat vessen egy jó gangbang-nek, de a szöveg felépítéséből arra lehet következtetni, hogy a szívmelengetés hatékonyságával fordítottan korrelál a női testen lévő ruhadarabok mennyiségével.

„Rossz vagyok de használható, ez nekem jó, így jó. Úgy szeress hogy fájjon ha jó, az neked is jó, legyen jó.”: Boruljunk le mindannyian a refrén dicsősége előtt! Itt aztán egy morzsányi igény sincs a nagyságra! Nem akarunk jobb emberek, állampolgárok, férfiak, szeretők lenni. Rossz vagyok, de használható. Minden korban szükség volt ilyen emberekre, sőt, talán a szerény-szolid cölöpökre még nagyobb kereslet is van egy rendszer stabilitásának megteremtéséhez, mint az ég hymen imperforatusát ostromló bábeli fall-oszlopokra! Ki fog ártatlanokat vasszűzbe tuszkolni, gázkamrába zárni, ki ver majd szögeket az állam ellenségeinek körmei alá? A korok babérkoszorútlan hőse. Az untermensch. A rossz, de használható. Na de ez itt mire használható? Sövénynyírásra? Hatos csomag ásványvíz cipelésére? Rovarok papírlapra való felpöcköléséra és az udvarra való kidobására? Az összegürizett minimálbér családi kasszába való beszolgáltatására? Vagy csupán arra, hogy valaki megspórolhasson két Duracell elemet a vibrátorból? Gondolom leginkább az utóbbira, hisz a szám folyamatosan a takaréklángon égő erotikának a pacsuliszagú bűvkörében gravitál, elhervasztva mindent, amihez közel kerül. Ennél alacsonyabbra nem is célozhat az, aki önidentifikációra vállalkozik, és nem akarja magát egy kupac gőzölgő excrementumnak titulálni. Mert ez nem az a ‘rosszfiúság, amiről például a Hooligans énekel a Félemberben, nem arról van szó, hogy hűtlen vagyok, lépten-nyomon félrekúrok, de legalább hozzád megyek haza, mert szeretlek téged nagyon Zsanett, legyél szombaton ötkor a szökőkútnál! Itt a lírai én elsősorban nem emberi minőségében, hanem teljesítményében rossz, de ugye még mindig van annyira potens, hogy “használható” legyen. Ez így jó, már ameddig használják is, mert a használat nélküli penge lekonyul hüvelyében, és akkor senkinek nem lesz jó, pláne nem neked. Szóval használj, használj ki, fájjon, mert egy kicsit azért mazochisták is vagyunk! Nem mindenki hajt az ötösre, az agya alatt dagadó alap izommal haknizva, ahogy egy bizonyos depresszív japán kardforgató tette annak idején, van, aki bizony megelégszik az elégségessel. Amíg görbül, és felfelé, addig jó nekem, jó neked, valamint a demográfiai szempontból is előnyös, hisz mégiscsak farkában él a nemzet! Sajnos a háromszoros sorvégi szóismétléssel legyilkolt költészet már annyira nem örül, de őt rugdossuk be egy meszesgödörbe, szórjunk rá néhány ásónyomnyi földet és lépjünk tovább az igénytelenség újabb bugyraiba!

„Járj és sétálj az ajkamon, ha úgy érzed forró a szád!”: Ezt a két sort roppant nehéz dekódolni. Először tegyük félre azt a nyilvánvaló kérdést, hogy mi a halálért kellene valakinek az ajkain mászkálni, miként kivitelezhető maga az aktus, vagy úgy eleve, mi értelme ennek az egésznek? Ha ez valami elcseszett metafora akar lenni, akkor sikerült méterekkel a kapu fölé lőni vele. Most komolyan, eddig arról volt szó, hogy szeress rosszul ENGEM, ez volt a szövegen átívelő narratíva, nem pedig az, hogy magadnak tegyél keresztbe. Ha a korábbi félfogyatékos logikát követnénk, akkor abban az esetben kéne az ajkaimon járni, ha mondjuk épp az adóbevallásomat írom, töltött káposztát főzök, vagy az lét nagy kérdésein elmélkedek. Bár nem látom be, hogy a milyen élethelyzetben lehet érvényes lépés valakinek az arcára taposni, hisz eddig racionális cselekedeteket vártunk el, melyek csak éppen az adott szituációban, reakcióként voltak irreálisak. Szerintem nincs olyan eset, amikor indokolt átgyalogolni valakinek a képén (nem vagyok hajlandó elhinni a groteszk mód kicsi lábak vagy az obszcénul nagy ajkak hazugságát…), bár a “lépj az arcomra, ha ég a pofám” legalább humoros lett volna. De most komolyan, mi a fene értelme van annak, hogy járj és sétálj az ajkamon? Apró csókokra kéne gondolni? Talán, de ennyi erővel akár azt is jelentheti, hogy rúgj nekifutásból szájon. Vagy: ülj az arcomra, ha viszket a… nos, de ez már egy másik történet. Engem személy szerint sokkal jobban foglalkoztat a járni ÉS sétálni rész. Mit akarsz, Péter? Azonos haladási sebességet feltételező szinonimaszavakat használunk? Ejnye! Csak nem arról van szó, hogy nem sikerült rendesen kihozni a szótagszámot, és ezért bele kellett erőszakolni valami helykitöltő hülyeséget az amúgy is végtelenül ostoba és értelmetlen dalszöveg ezen sorába? Á, biztosan nem! Ennél azért egy általános iskolás is ki tud találni valami jobbat, ha nagyon megerőlteti magát. Tessék, itt van mindjárt egy-két alternatíva, így menet közben, kisujjból, csak hogy ne legyen érje szó a blog elejét, hogy kritizálok, de nem állok elő semmilyen javaslattal, amivel javítani lehetne ennek a… khm… műnek a színvonalát: sétálj végig; járkálj hetykén; kószálj lázban; menj és hűsölj! Vagy csak vágjuk ki az egészet a francba! Tekintve, hogy mi jön nemsokára, ez minden magyarul beszélő számára egy kedvező megoldás lenne. Persze nincs lehetőségünk arra, hogy így évtizedek távlatából visszanyúljunk az időben, és lenyisszantsunk pár sort vagy ujjat, de a dobhártyánkat még mindig átszúrhatjuk vele, megkímélve magunkat a borzalomtól.

„Ha szól a soul vagy húz a blues, de velem csak tangót járj! És vedd le az összes szép ruhád, ne fázzon a szívem át!”: Ez az a pont, ahol kihullanak kezeim alól a billentyűk, elfogynak számból a szavak, és a koponyámban ülő gogoli kishivatalnok falhoz csapja a kihegyezett ceruzákat, majd leoltja a villanyt. Szól a soul! Húz a blues! Nehéz ehhez mit hozzáfűzni. Engem olyan mély, second hand szégyen fog el ettől a számtól, amit talán csak az angol cringe kifejezéssel lehet többé-kevésbé leírni. Van a szavaknak pár olyan kombinációja, melyeket ha leírsz vagy kimondasz, azzal kicsit korrodálod az egyetemes emberi kultúra több ezer éves felépítményét. Itt sikerült rögtön két ilyet is felvonultatni. Ez a két sor több önmagánál. Vitrinbe való mintapéldája annak az öncélú, modoros förtelemnek, amivel Geszti teleokádja a hazai könnyűzene világát. Micsoda hetykeség! Micsoda embert próbáló loholás a legaljasabb és legsilányabb trendek után! Micsoda eltökéltség, hogy ezeknek a trendeknek itthon is precedenst teremtsünk! Becsülendő lenne ez a semmitérő, görcsös affektálás, ha a világ kifordulna tengelyéből, és az erkölcsöt az Antikrisztusi végéről mérnénk, de szerencsére itt még nem tartunk, pedig mr. Gesztivál láthatóan minden erejével azon van, hogy aláássa a jó ízlés fundamentumát. Több kell ahhoz egy igyekvő fonálféregnél! „…de velem csak tangót járj!” – hogyan kell például blues zenére táncolni? Mi a véreres padlizsán emojiért táncolna valaki blues zenére?! Ki beszél már így, hogy velem csak tangót járj? És mit akar ez jelenteni?! Teljesen mindegy, hogy másokkal misszionárius pozícióban, vagy kis kanál nagy kanál felállásban közösülsz, de velem csakis kutyapózban kopulálhatsz? Nincs megírva ez a fogalmi társítás. A tangóhoz, a blues húzásához vagy a soul szólásához nincs és nem is lett kitalálva semmiféle kognitív kapcsolódás. Ez egy olyan üres metafora, ami meghivatkozik valamit, de hogy mit, azt még nem tudjuk. Majd te kitalálod. Mert Gesztit csak a hangzás érdekli, egyébként nem írt volna le olyasmit, hogy húz a blues. Lehet ilyen faszságokat mondani: ha szétdob a k-pop vagy meglep a dubstep; ha fedez a dzsessz vagy boldog a folk rock; ha izzó a diszkó vagy tetszene a cigányzene. Ezeknek sincs egy körömpiszoknyival sem több értelme. Ha … vagy … , velem mégis … és a kipontozott részt mindenki töltse ki magának! Verbális Rorschach-teszt. Ja, és vedd le az összes szép ruhád, hogy megmelegíthessem a combjaim között a logarlécemet. Igaz, hogy eddig a lírai én kapitulált a lopott numera reményében, de most már valamiért a nőt korlátozzuk tangózásra, mert velem ne járj charleston-t, vagy cha-cha-cha-t, ne rumbázz, szambázz, steppelj, keringőzz vagy polkázz, ne akarj néptáncba, esetleg akrobatikus rock and rollba bonyolódni (jelentsenek ezek bármit is önmagukon kívül), velem csak és kizárólag tangózz, mert az, mint köztudomású, azt takarja, hogy folytass velem részlegesen nyitott élettársi viszonyt közös rezsivel! Hát ennél nagyobb baromságot én nem hallottam ezen a héten, pedig már szombat van…

Ezután még párszor ledaráljuk a refrént, és véget ér szám. Nem volt forró, szóval nem fogok járni és sétálni rajta. Azt is érdemes szomorúan konstatálni, hogy bár nem igazán harmonizál az én ízlésemmel, a zene maga meglepően fülbemászó, jól lehet dúdolni vagy fütyörészni, mondjuk… nem is tudom, csirkekopasztás vagy húsklopfolás közben, szóval egy igazi slágergyanús alkotás. A gyanú beigazolódott, és a dal belevésődött a kollektív emlékezetünkbe. Mondjuk úgy, a maga hitványságában a hordozóanyag elfogadható, csak hát amit hordozni hivatott, azzal komoly gondok vannak, nem csupán stilisztikailag, hanem mondanivaló tekintetében is, hiszen az az értékrend, amit a Rossz vagyok közvetít, az minden, csak nem olyasmi, amit egy egészséges párkapcsolatot, szerelmi viszonyt vagy romantikus affért kialakítani és fenntartani vágyó egyénnek abszolválnia kéne. Ez a mentalitás jobban illik egy Polanski filmbe, mint egy toplistás dalba. Persze az is igaz, hogy Polanski azért adózna annyival az igazságnak, hogy bemutassa ennek az életszemléletnek és kapcsolatmenedzselési metódusnak a végtelen felszínességét és céltalanságát, és kifuttatná a malacjelmezbe öltöztetett totális kiégésig ahelyett, hogy örömtáncot járna felette, mint ahogy a Manhattan, vagy pontosabban az őket marionettbábuként zsinóron rángató Geszti tette. Felróhatjuk neki ezt a kulturális bűncselekményt? Igen, és fel is kell, a lehető legkeményebb módon, a “tisztellekszeretlek, de…” urambátyámkodása nélkül, hogy ne csak a jó fájjon, hanem a rossz is, és ne csak nekünk.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Elveszve az erd...

Következő kritika:

Krisna báránybő...

Még több Dalszövegkritika