logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2015/08/25 / Szerző: Kitahito

Liz Frey blogjai

Egy szerző, három blog, fél váll, homeopátiás mennyiségű tartalom. Ritka, hogy ilyen tisztán, ennyire fájdalmasan kirajzolódnak azok a tulajdonságok, melyeket elítélek, alkotóban és alkotásban egyaránt. S bár apu ökölbe szorult keze vagyok, kísérletet teszek a korrekcióra.

A jó, a rossz, és a nagyon CSÚF

Abban a szerencsében lehet részünk, hogy pennavégre kaphatjuk Liz Frey blogjait. Ez a mai kritika rendhagyó lesz, hiszen egy rendhagyó kérést teljesítek vele. Egy szerző, három blog. Igazi kihívásnak ígérkezne, és azt hihetnénk, hogy valami monumentális méretű írást kell produkálnom e hatalmas tartalom körülölelésére, de fájdalom, erre sajnos hiába készítettük be a kakaót és a mézes puszedlit. A mai írásom során az fogja az egyetlen kihívást jelenteni, hogy ne veszítsem el a türelmemet. Nem is tudom, melyik végén lenne érdemes megragadni a problémát. Kezdjük talán az Álmaimban láttalak c. oldallal… igen, ez lesz az! Nagyon áldásos ez így, mert ha a végére hagynám, akkor garantáltan úgy fogalmaznék, ahogy az “írónő” megérdemli. Nos…

Fogalmazzunk megfontoltan! Ez a blog üres. És nem abban az értelemben, hogy amit kapunk, az fantáziátlan, sablonos és érdektelen. Jön majd az is. Nem, ez a blog tényleg nem tartalmaz semmit. Van egy borzasztóan ronda, alacsony felbontású fejléc, egy pixelpöttyös kék háttér, és egyetlen bejegyzés, melyben Liz közhírré téteti, hogy majd alakít a kinézeten, valamint jönnek a fejezetek, de addig is iratkozzunk fel, és/vagy olvassuk a másik két blogját. Nem értem. Miért kér valaki ilyesmiről kritikát? Mit lehet ezen véleményezni? A nívótlanságot? A lustaságot? Azt a pár röpke sort a történet vázlatának vázlatáról, és hogy honnan lett merítve az ötlet? Oh, igen, van még egy kis szösszenet az oldalsávon arról, hogy két ember alszik. Vajon miről álmodnak? Kiderül a folytatásban! Nyilván volt valamiféle igény a kérés mögött, és ha így van, akkor kénytelen vagyok azt megtisztelni legalább egy bekezdésnyi értékeléssel, mert egyébként még szó érné a házam elejét.

A kinézet, mint már fentebb is utaltam rá, elmondhatatlanul igénytelen. Ha van totális ellenpólusa a dekoratívnak, akkor valami hasonlót kell elképzelni, mint az Álmaimban láttalak designja. Rendben, nyilván változni fog. Talán még javul is valamicskét. Legyünk jóhiszeműek, és előlegezzük meg neki, hogy tényleg bekövetkezik ez a fordulat. De ha így is van, nekem a jelenlegi, szánni való állapotát kell látnom, és ez nem jó érzés. Nagyon nem. Ahogy Dsida Jenő is mondotta volt: „Fáj a földnek és fáj a napnak s a mindenségnek fáj dalom, de aki nem látta még Liz Frey blogját, az nem tudja, mi a fájdalom!” Talán a költő kissé elragadtatta magát, de ennyit meg lehet engedni egy olyan kaliberű művésznek, mint Dsida Jenő.

Ami a történetet illeti: egy Larry Stylinson blog? Na, ilyet se hallottam még! Ilyen vadonatúj, ropogós, átütően egyedi témafelvetéssel már rég nem találkoztam! Mindig is becsültem, ha valaki kész letérni a már sokak által kitaposott ösvényről, és valami sajátságosat alkotni! Sajnálatos módon az Álmomban láttalak ettől igencsak távol áll. Már most is tökéletesen kiszámítható az egész sztori, pedig még el sem kezdődött. Amíg az egyik szereplő nem kattan be, és nem kezdi el álmában felkockázni a másikat, azt mondom, hogy ez egy végtelenül csöpögős, sablonos és fél dimenziós történet. Azon túl, hogy egy ilyen prológus valószínűleg a 10-12 éves lánykákon kívül senkinek sem érdemes a figyelmére, egészen pontosan mit lehet belőle kihozni? Egy srác, és egy lány. Az előbbi természetesen egy jól ismert színész és filmes szereplő, mert így le lehet spórolni a karaktere jellemrajzát. Álmukban enyelegnek, aztán felébredve elfelejtenek mindent, és csak fáj a szívük. Szegények. De rossz nekik. Egészen addig, amíg valahogy szagot nem fognak, elkezdik keresni egymást, csak hogy a végén a valóságban enyeleghessenek.

„Az alvás halál. Minden reggel feltámadás. A hús feltámadása.”

Ez lenne a logikus lezárási pont, de ide nagyjából 10 fejezet után el lehet jutni, már ha az események normál tempóban haladnak, és az “írónő” nem lassítja be őket mindenféle sminkelések meg hiteltelen lelki vívódások ecsetelésével. 10 fejezet, aztán vége. De persze nem lesz vége, mert muszáj folytatni, nyújtani a sztorit. Így hát hozzá kell vágni a szereplőkhöz mindenféle misztikus terepakadályt, gonosz varázslókat, pont most életre kelt démonurakat, ősi vámpírokat, egy-két idegen civilizációt és szerelmi riválisokat, akik látszólag mind azért szövetkeztek, hogy ezt a két semmirekellőt szétválasszák. Lesznek problémák…. veszekedések, talán még egy-két szakítás is (#sohatöbbénemakarlaklátni), de aztán persze minden rendeződik, mert a l’amour utat talál magának. Már most kavarog a gyomrom. Kár is erre több szót vesztegetni. Nekem is, meg a szerzőnek is.

Térjünk át a Menekült című blogra, ahol már 2, azaz kettő fejezetet kapunk kézhez! Itt már az én kukacoskodó jellemem is falba ütközik, most már tényleg ki kell osztanom azokat a tarsolyomban dédelgetett dícsérő szavakat, nincs mese! Kivételesen kapunk valamit, amiről lehet és érdemes is beszélni, nem igaz? Mi baj lehet? Nos, kezdjük ott, hogy ez megint egy fantáziátlan fanfiction. Ezúttal Dylan O’Brien kerül terítékre, várva, hogy éhes tinilányok széjjelszaggassák az élesre fent kis tejfogaikkal.

Rendben, ne legyünk előítéletesek. Olvastunk már jó fanfictiont is. Én személy szerint egy kezemen meg tudnám számolni, hogy mennyit, és maradna pár ujjam ennek a kritikának a legépelésére is. Na de komolyra fordítva a szót. Legyen bármilyen elvetemült és semmitérő a műfaj, az még önmagában nem fogja kivívni magára az istenek haragját. Arra ezúttal is, mint minden alkalommal, ott van az író…

A kinézet ezúttal elfogadható. Már ha el tudjuk fogadni, hogy egy kicsit ki kell törnünk a nyakunkat, ha szemtengely ferdülés nélkül akarjuk olvasni az oldalt. A menüpontok és a bejegyzések túlságosan jobbra tolódnak, hogy helyet adjanak az indokolatlanul nagy és kontrasztos fejlécnek. Ami amúgy nem is nézne ki rosszul, ha nem pózolna rajta (legalább) 3x ugyan az a srác. Értem én, hogy nagyon sármos fiatalember, meg minden, de ha ennyire tetszik, akkor állíts neki egy kis oltárt a szobád sarkába, vagy tedd a képén a fehérneműs fiókodba. Diszkréció. Értjük, hogy a blog erről a srácról szól. Nem kell még a valagát is az arcunkba dörgölnie. Nekem legalábbis személy szerint nincs igényem erre.

„Az író az örökkévalóságnak is élhet – a sztár csak a percnek.”

Kétszer lettem figyelmeztetve, hogy itt mindent szerzői jog véd. Általában amikor ilyen figyelmeztetéseket látok, mindig megjegyzem, hogy az ég világon senki sem akarja ellopni a gyermeteg kis blogodon közzétett fantáziálgatásaidat, szóval felesleges aggódni. De ha kétszer jön elő ez a hülyeség, akkor már kicsit elkezd rángatózni az ideg a szemem alatt! Legyen indirekt gyanúsítgatás, vagy túlfejlett egoizmus, nem érdekel. Azon túl, hogy BÁRMI más értelmesebbre lehetne használni az oldalsávon lévő kevés felületet, inkább írnod kéne a blogot, és nem azon aggodalmaskodni, hogy valaki ellopja a produktumodat. Mit gondolsz Liz, valaki egész nap a gép előtt ül, és árgus szemekkel figyeli, ugyan mikor írsz meg végre egy fejezetet, hogy gyorsan kiollózza, majd rohanjon a legközelebbi kiadóhoz? Egyenlőre örülhetsz, ha sikerül valakinek az érdeklődését felkeltened, hogy olvassa az írásaidat. Ne legyünk nagyra törőek. Vagy ha azok vagyunk, legalább legyünk racionálisak: először le kell tenni valamit az asztalra, és csak utána aggódni az esetleges plagizálási kísérletek miatt!

A prológus a fülszöveg is egyben, amit el tudtok olvasni a jobb oldali menüsávban.“- csakhogy nincs jobb oldali menüsor. A bal oldalon viszont a következőt láthatjuk (dacolva a szigorú figyelmeztetésekkel, bemásolom az egészet, minden jövőbeli írónövendék okulására): „Mit tennél, ha Téged gyanúsítanának egy olyan dolog miatt, amiről még csak nem is hallottál ezidáig? Mit tennél, ha rejtőzködnöd kéne a szabadságod megőrzéséért? Mit tennél, ha minden fenekestül felfordulna egy aprócska ballépés miatt? Mit tennél, ha az emberek elfordulnának Tőled, és csak Te lennél az, aki tisztázni tudná ezt az egész helyzetet, de senki nem hallgat meg? Rejtőzködnél, vagy még nagyobb port kavarnál, és csak aztán lépnél le? Dylan az utóbbit választotta, és csak reménykedhetünk, hogy sikerrel jár…

Megint csak tanúi lehetünk annak, hogy hová vezet a lelkesedés, ha hiányzik mögüle a fantázia szikrája is. Ez egy nagy nulla. Ha nem Dylan O’Brien lenne a főszereplő, senkit sem érdekelne. És ez a legolcsóbb húzás. Eladni az unalmas, végtelenül közhelyes történetedet egy ismert névvel. Persze minél primitívebb a megoldás, annál többen használják. Buta formula, buta embereknek. És igazából be is válik. Mert a tömegeknek mindig szüksége van a szarra. Kultúrát még távolról se látott az ilyen produktum, és a művészeti értéke is olyan alacsony, hogy mellette egy félig teli kutyakonzerv avantgárd szobornak tűnik, de hé! Miért érdekelne ez bárkit is? Amíg eldöcög a szekér, és van hely a hátulján, addig kapaszkodjon fel rá mindenki, aki bírja a szagot! Elvileg ezek lennének a sorok, melyekkel felhívod a történetedre annak a néhány embernek a figyelmét, aki véletlenül az oldaladra téved. Talán nem kéne őket leplezetlen közhelyparádéval fárasztani. De akkor én is felteszek egy kérdést: mit tennél, ha a blogodról kritikát író személy több időt és energiát fordított volna az irományaid értékelésébe, mint amennyit te a megírásukra szenteltél? Elgondolkodnál, szabadkoznál, hárítanál, vagy netán megkérdőjeleznéd a kritikus képességeit, és sértődött, passzív-agresszív stílusban csaholnál a leírtak ellen?

„Ha az ember rendszeresen a legkisebb ellenállás útját választja, mindig elsőbbséget fog élvezni nála az a lehetőség, amelyik a legkevesebb gonddal jár. A választásai ily módon előre eldöntöttek lesznek, és az élete nem csak hogy nem lesz szabad, de unalomba is fullad.”

Viszont! Itt van nekünk Dylan, aki épp a saját vérében fuldoklik, de ez ugye nem valami érdekes, ezért ugorjunk vissza két hónapot (megint egy mindenki által roppantul kedvelt húzás), amikor is hősünk sátrát készül felverni, és nem a jobbik értelemben. A kesztyűtartóban drog, a saját keze által készített titkos lyukban (-I made this hole with my bare hands, baby!) pedig pénz, valahol pedig több hétre elég konzerv főzelék. Úgy látszik itt valami hardcore kempingezés készülődik. Bár a szemfüles olvasó a visszatekintés és az elejtett megjegyzések alapján kitalálhatja, hogy itt nem holmi kirándulásról van szó, hanem Dylant bizony üldözik! Ugye milyen izgalmas? Vadállatok, ismeretlenek, és ismeretlen vadállatok. Pompás. Most, hogy megkaptuk a felütést, a sátor áll, mint a cövek, ideje lefektetni a főszereplőt, hogy egy csillaggal átvezessük az olvasót a következő jelenetbe.

Ahol épp egy Hans csapkodja az asztalt, mert a monitorán nem látszódik egy nyomkövető villogása sem. Mégis hány embert követtek, ti rohadékok! Majd következik egy kis bájcsevej, melyben a szereplők külsejének bemutatása helyett Liz egy-egy tulajdonságukkal jellemzi őket minden párbeszéd végén. Így szép lassan kiderül, hogy Hans egy bajszos, kopasz férfi, társa pedig egy… nő. Úgy tűnik Fray fantáziavilágában a gonosz karakterek mindig káromkodnak, így ezek a szerencsétlenek nem tudnak egy mondatot sem elmekegni anélkül, hogy azokat szükségtelenül meg ne tűzdelnék trágár kifejezésekkel.

Ez az elején még vicces, de nagyon hamar idegesítővé válik, és a két nyomorult csak nem hagyja abba, érdektelenül locsognak a semmiről. A gonoszok már csak ilyenek. Semmi agy, semmi jellem, csak káromkodás, meg egy csomó modern nyomkövető berendezés, ami nem működik. És amilyen sivár és egysíkú a beszédük, olyan üresek és primitívek a gondolataik:

„Azt hitte, hogy senki nem fog az útjába állni, és nem próbálnak neki sakkot adni. Azt gondolta, hogy ő fog mindenkinek mattot okozni…”

Persze nem lehet rájuk haragudni ezért. Alaktalan masszák, kocsonyás kontúrvonaluk remeg a nemlétező, ki nem dolgozott élettérben, ahol leledzenek. Fray kárhoztatta őket erre a létre, aki nem vette a fáradtságot arra, hogy rendes leírásokkal vagy jellemrajzokkal színesítse a szöveget. Talán el tudnám hinni, hogy ezek a fél dimenziós karakterek létezhetnek valahol, talán valamelyik Super Nintendo kazettán, de inkább arra voksolok, hogy az írónőnek fogalma sincs arról, hogyan kell fogalmazni. Látszik, hogy nem tudja, miről beszél, mert amikor ki kéne fejteni, körül kéne írni, be kéne mutatni valamit, akkor egyszerűen nem teszi meg. Legfeljebb megpróbálja elvonni a figyelmünket a totális fogalmatlanságról egy kis ribancozással, de ennél többet kár remélni.

Aztán Dylan reggel felébred, összeszólalkozik egy vadállattal, ami megharapja, ő meg gyorsan elhajt a kocsijával. Tiszta sor. És most, hogy kiért a fák közül, látszódik a műholdakon, a nyomkövető berendezés jelet fog (gondolom egy ólomerdőben járt éppen—), és megkezdődik a biztató pittyegés a monitoron, mire Hans és a nő (Nina…) elégedetten dörzsölhetik a markukat. Tehát, csak hogy mindenki számára világos legyen: vagy arról van szó, hogy a nyomkövető berendezés akkor indul be, ha Dylan beröffenti a rozoga tragacsát, vagy az a pár csenevész fa leárnyékolta a jelet, melyek között hősünknek volt szerencséje tábort verni. Milyen csodálatos véletlen, hogy pont ilyen speciális módon korlátolt modern nyomkövetési rendszereket alkalmaznak. Mihez is fog kezdeni a hős, ha ennyire komoly technológia dolgozik ellene? Na, köszöntem… ez nevetséges.

Hogy lehet valami ilyen pitlák és kisstílű? Ennyire amatőr, átgondolatlan, és ostoba dolgot már régen nem olvastam. Értem én, hogy Fray nem rendelkezik kellő tudással ahhoz, hogy hitelesen láttassa a szcenáriót. A probléma, hogy ez a történetünk alapvetése, és ha nincs értelme, akkor az egész, amúgy is rozoga felépítmény összeomlik. Ha nem megy, ne dobálózzunk műholdakkal, nyomkövetőkkel, titkos szervezetekkel, hanem fogjunk egy gonosz vadászt, adjunk a kezébe egy rohadt puskát, aztán gyerünk, kergesd a hőst! Bugyuta dolog lenne, persze, de még mindig hitelesebb ennél! Az író feladata, hogy kialakítsa a történet világát az olvasó számára, ezért ismernie kell azt, amit el akar mesélni.

Tökéletesen ki kell magában körvonalaznia. És még ez is kevés. Mert nem elég, ha az író látja a víziót. Ha megértette a történet konklúzióját. Képesnek kell lennie arra, hogy továbbadja a magában leképeződött valóságot. Liz erre képtelen. És nem csak azért, mert tapasztalatlan író, szegényes szókinccsel és ismeretanyaggal, hanem mert nincs meg benne a saját történetének a víziója. Hogy is lenne, ha egyszerre három blogot ír?

„A kudarc az az állapot, amikor van annyi energiád, amivel megoldhatnád a kihívást, azonban a lustaság, a gyávaság, a kifogások keresése, a hanyagság, a tunyaság, a nagyképűség, az önzés erősebb, így nem teszed bele mindazt, amire képes lettél volna.”

Elköteleződés. Lendület. Tehetség. Ez a három tényező adja az öntőformát, melybe belehelyezheted az ötletet. Fray csak a lelkesedéssel rendelkezik, így hiába kanalazza bele a három ötletének nem túl homogén matériáját, az szétfolyik, összepacsmagolva mindent. Nem lehet eldarabolni az odaadást, a csírázni vágyó tehetséget, mely minden alkotó szellemű emberben ott lapul. És hol van ez elkötelezettség? Aki így dolgozik, az nem író, de még csak nem is iparművész. Hanem kisiparos. Gyári munkás. Zöld gomb, piros gomb. Kész a történet, mehet a polcokra! Friss, finom, dobozos kakaóval máris fogyasztató! De ez rohadtul nem így működik. Az így kapott termék lélektelen. Üres. És teljességgel értéktelen…

Érdemes ezek után a harmadik blogról beszélni? Nos, nem igazán. Amennyire 5 fejezet alapján megállapítható, az is egy sablonos futószalagmunka. Together Again. Ismét Larry Stylinsonnal, a mutáns One Direction fantáziaszüleménnyel a főszerepben. A design ezúttal is csúnya, de legalább nem annyira, mint az első volt. A történet a változatosság kedvéért unalmas, de az elbeszélésmód legalább már megüti az átlagos (általános iskolás…) színvonalat. Persze ne várjunk kiforrott karaktereket, korrektül bemutatott érzelmeket, érdemi konfliktusokat vagy bármi olyasmit, ami egy silány alapötletet megmentene a teljes érdektelenségtől. Hogy őszinte legyek, elég volt átfutnom az első fejezetet ahhoz, hogy elmenjen a kedvem a többitől. De azért becsületből kivégeztem még kettőt, csak hogy kiderüljön az, amit már eddig is tudtam.

Több szempontból is mérges vagyok Lizre. Egyrészt elmarasztalom a lustasága miatt, amiért konzerv-ötletekből akar történetet formálni, és mert ilyen hanyag munkát végzett a design terén. Azért, mert látható módon meg sem próbál belehelyezkedni az írásaiba, erőfeszítéseket tenni. De mindez eltörpül amellett, hogy elaprózza az amúgy is kiforratlan képességeit arra, hogy ilyen szennyes, 12 egy tucat blogokat kreáljon. Ha nem minősítenék az írásai, akkor megtenné helyettük a mentalitása, ahogyan hozzááll az íráshoz.

Nem vagyok az a fajta ember, aki mindenféle csipp-csupp ügyön fennakad, de az azért egy kicsit túlzás, hogy valaki odacsap elém félkész, meg el sem kezdett történeteket, és elvárja, hogy véleményezzem. Nem is tudom, mit gondoljak. Ennyire nincs képben az alapvető illendőségi szabályokkal kapcsolatban? A saját írói kvalitásaival kapcsolatban? A kritika fogalmával kapcsolatban? Esetleg nem olvasta a figyelmeztetést, amit épp ilyen esetekre írtam ki az oldalsávra?

Itt nem buksisimogatás folyik. Nem karitatív szeretetszolgálat vagyok. Időt és energiát fektetek a kritikáim megírásába, még akkor is, ha az alany ezt nem érdemli meg. Ha ilyen blogokkal rendelkeznék, nekem nem lenne képem kritikát kérni róluk. És nem azért, mert rosszak. Még csak nem is azért, mert fanfictionok. Hanem azért, mert nem állnak készen a kritizálásra. Sem az írás, sem az írója. Kész vagyok elsiklani afelett, hogy ilyen semmitérő írásokat kellett véleményeznem. De ha valakinek ilyen mértékben problémái vannak az önértékeléssel, és ennyire nem képes önkritikát gyakorolni, azt már nem tudom megbocsátani…

„Megfelelő hozzáállás, alázat, megbízhatóság, akarat – azaz kőkemény munka – nélkül nincs igazi siker.”

Talán felesleges, de lenne egy tanácsom: a háromból szüntess be két blogot. Még ma. Teljesen mindegy, hogy melyik marad, és melyik megy a kukába. Az a lényeg, hogy válaszd ki a neked leginkább tetsző történetet, és foglalkozz azzal, de ezúttal teljes gőzzel! A legrosszabb, amit magaddal tehetsz, hogy elaprózod a képességeidet. Ehhez még nagyon kevés vagy. És ha így folytatod, mindig is az maradsz.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Killer is Dead

Következő kritika:

N(y)ERegben vag...

Még több Blogkritika