Nos. A szerző felkérésére ezúttal az Angyalok és Démonok c. blogot fogom górcső alá venni. Azok számára, akik nem ismerik ezt a kissé avítt szót: mikroszkópról beszélek. De természetesen nem fogom a képernyőmön megjelenő pixeleket több százszoros nagyításban megnézni, ez amolyan átvitt értelmű kifejezés, mely arra akar utalni, hogy igen alaposan megvizsgálunk valamit. Most, hogy az autizmus skálának szerencsétlenebb végén elhelyezkedő polgártársaink is megértették a mai kritikám alapvetését, haladjunk tovább Iodine (Zsanett) korhatáros blogja felé.

Sajnálatos, vagy épp örvendetes módon az oldal épp (feltételezem) ráncfelvarráson esik át, így a látványvilág kimerül egy fekete háttérre írt szürke, 45-ös méretű Cardo betűtípusú cím, néhány .gif fájl, valamint a menüpontok dicstelen sorainak halmazában. Amennyiben a széthullást majd a magasabb nívójú végeredmény követi, úgy örömmel üdvözlöm az átalakítást, de ha csak az entrópia űzi méltatlan játékait a felületen, akkor kénytelen vagyok elmarasztalni Iodine-t (az egyszerűség kedvéért a továbbiakban inkább a Zsanettet használom) hanyagsága és a rend megőrzésével kapcsolatos kötelezettségeinek elmulasztása miatt. Megjegyzem, nem hiszem, hogy az utóbbiról lenne szó, valószínűleg csak rossz pillanatban szántam rá magam a vizitre (pár nap elteltével tényleg javult valamicskét a kinézet). Mindenesetre az aloldalak így is hozzáférhetőek: megtekinthetjük innen a Supernatural sorozatról írt fanfiction történeteket, “blogregényeket” (jelentsen ez bármit is), verseket, valamint van itt egy társalgó is, ahol lehetne társalogni, de eddig még csak ketten mertek megpróbálkozni vele, és az egyik maga Zsanett. Ha volt annak idején archívum, most már nem elérhető, így a blogon való navigálás kissé nehézkes. Akárhogy is, azt hiszem felesleges hosszabban értekezni valamiről, ami minden valószínűség szerint épp átalakul, szóval lépjünk is tovább az érdemesebb témák felé.

Kezdjük először a versekkel, hisz azokból relatíve kevés van. Szám szerint négy. Nem tudom, hogy ez a négy írás Zsanett lírai költészetének legjava hivatott lenni, tehát valamilyen rostán már átestek, vagy pedig ez minden, amit valaha e területen alkotott. Reménykedjünk az utóbbi forgatókönyvben. Nem arról van szó, hogy szégyellnivalón rosszak, csak épp rettentően kiforratlanok. Túl direktek, egyszerűek, és ez nem az alapos önvizsgálatból következő egyszerűség, inkább az a fajta differenciálatlanság és infantilizmus, mely a komoly és mély érzelmi tartalmat is komolytalanná teszi. Utálom gyerekességnek nevezni, hisz amit leír, az semmi esetre sem nevetség tárgya, viszont a közlés némileg faragatlan módja jószerivel elérvényteleníti az átadni kívánt érzelmeket. Ilyenkor kell segítségül hívni a bennünk élő iskolást, vagy legalábbis az empátiát, mellyel még ha nem is elnézzük, de megértjük azt a megfeszített igyekezetet, mely enyhíteni akarja a belső feszültséget, de még nincs meg a képessége arra, hogy több legyen puszta szelepnél. Az ilyen verseknek még az enyhe slam poetry/rap dalszöveg beütéssel együtt sincs számottevő irodalmi értéke, tisztán funkcionálisak, mint egyfajta elemi, szellemi önkielégítés.

„Engem nem lehet észrevenni, engem nem lehet megszeretni, mert a testemben én csak szenvedek, így büntetnek az Istenek.”

Szimpla rímek, szimbólumok, mondanivaló. Enyhe Anti Fitness Club utóérzés. Aminek sosem örülünk. Az eszköztelenségében legautentikusabb és épp ezért legélvezhetőbb darab mindenképp az Ennyi volt…, a szerelmi (vagy bármilyen egyéb) csalódásban és depresszióba hajló melankóliában nagyon kicsi a választóvonal a hiteles és a mesterkélt között, így a hamisság sem olyan szembeötlő. Nem fertőzték meg olyan látványosan a szentimentális közhelyek, mint az Isten tudja, vagy sokkal inkább az Alfa c. verset (a Négy sor még ebben a tekintetben sem említésre méltó darab). Vannak bizonyos hívószavak (remény, csoda, lélek, mennyország, pokol, szív, vér, kárhozat, fájdalom, glória, szarvak, végtelen, álca, hazugság…stb), melyeket érdemes nagyon messzire elkerülni, mert a használatuk többnyire egy slágerlistás pop song dalszövegének kulturális színvonalára zülleszti a művedet. A közérthetőség fontos dolog, mindegy, hogy az olvasóknak kommunikálsz, vagy egyszerűen csak a saját belső érzéseidet artikulálod magad számára, de mindenképp érdemes a szélesebb verbális repertoárra törekedni, részben a pontosabb leírás, részben pedig a magasabb művészi érték kedvéért. Ez természetesen gyakorlással és “kultúrafogyasztással” magától kialakul. Szóval tessék olvasni, írni, és nem hallgatni az irodalomtanárra, kivéve persze, ha ő a nyelvtantanár is.

Folytassuk a blogregényekkel, melyekből egyből hármat is kapunk: Misfit love, Laurent, és One Week. Az elnevezés kissé csalóka, hisz míg a Misfit love egy 12 “fejezetből” álló történetfolyam (megfelelve a regény formai és terjedelmi kritériumainak), a One Week (kvázi) 9 bejegyzéséve mondjuk egy kisregénynek feleltethető meg, addig a Laurent leginkább a novellákkal van rokonságban. Nincs ezzel különösebb gond, de érdemes lenne következetesebben kategorizálni az írásokat: bármennyire is hívószava a blognak a Supernatural, nem érdemel külön menüpontot (különösen, hogy mindössze egy 16 bejegyzéses történetfolyamot és egy novellát tartalmaz), inkább érdemes lenne hosszabb történetek és rövid történetek elv alapján szortírozni, és bízni benne, hogy az olvasó értelmi képességei elbírják az aloldalak között való navigálás titáni terhét. De ez a következetlenség még nem olyan súlyos probléma, és amúgy is könnyedén orvosolható. Mindegy, haladjunk a rövidebbtől a hosszabb felé.

Először legyen tehát a Laurent. Cannabis (illatú füstölő) meggyújtva, let’s go! Adott tehát Miranda (Mira, Mija, vagy Miju, tetszés szerint), aki épp a kiállítása nyitóbeszédében tárja fel egyik legféltettebb titkát, miszerint gyermekkorában egy háztűzben elveszítette a szüleit, és ő is meghalt volna, ha nincs egy rejtélyes idegen, aki a tragédia bekövetkeztekor az ágya szélén ült, és megmentette. Egyesekben talán felmerülne a kérdés, hogy van-e ok-okozati kapcsolat a hívatlan látogató, és a családot kis híján elpusztító tűz között, de Miju nem az a fajta lány, aki ilyen mélyen belegondol a dolgokba. Ő a megmentőjét látja a férfiban, akivel annak rendje és módja szerint le is fekszik, mikor legközelebb találkoznak. Érdemes megjegyezni, hogy hősünk akkor középiskolás volt, szóval mondjuk 16-17 éves szóval az illető, nyilvánvalóan jóval idősebb férfi egy ittas, és érzelmileg sebezhető állapotban lévő fiatalkorúval közösült. Azt hihetnénk, hogy a józan önértékeléssel és racionális gondolkodásmóddal (khm…) rendelkező Miranda nem fogja a végletekig idealizálni az illetőt, de… nos, tough luck. Jegyezzük az infót, még fontos lesz! Szóval kiállítás. A teátrális előzménysztori kissé indokolatlan expozíciós monologizálása után Miranda felfedi legfontosabb munkáját, a tisztán személyes értékkel bíró portrét arról az idegenről, aki azon a végzetes éjszakán felgyú… mármint megmentette, és egy másik végzetes éjszakán megron… bocsánat, bevezette a szerelem és szexualitás rejtelmeibe.

Azt hihetnénk, hogy ez minden jelenlévőt roppant mód feszélyezni fog, vagy legalább teljességgel hidegen hagy, de akad egy Nina, akinek hasonló tapasztalatai voltak. Értelemszerűen nem úgy, hogy az ő szüleit is elevenen elégette egy pszichopata, hanem hogy őt is molesztálták, mikor nem volt épp beszámítható állapotban. aZt HiHeTnÉnK, hOgY mIrAnDa MaJd EnNeK hAtÁsÁrA áTéRtÉ…. de nem. Sütizgetnek, megosszák egymással „egyszerre fantasztikus és nagyon ijesztő” élményeiket, és a körülményekhez képest viszonylag higgadtan konstatálják, hogy az egyiknek az aktus után közvetlenül meghalt az anyja, a másiknak pedig tengerbe fulladt a barátnője. Azért írom, hogy higgadtan, mert már maga a személyes esemény is okot adhatna arra, hogy néhány évnyi terápiával kelljen kiköszörülni a megrázkódtatás okozta lelki károkat, de most, hogy felfedeztek egy mintázatot, sikoltva kéne elrohanniuk, vagy minimum nem piszkálgatni az ügyet. Elvégre csak annyit kell tenned, hogy ha feltűnik az illető, akkor, nem is tudom… NEM FEKSZEL LE VELE, VAGY ILYENEK?! Whatever, kezdjünk el kutatni! Vajon másoknak is volt ilyesféle élménye? Nos, derítsük ki! Na de hogyan? Azt hihetnénk, hogy az internet korában, amikor a közösségi média felületein milliókhoz lehet eljuttatni a tartalmaidat, a válasz kézenfekvő. Természetesen tévednénk, hisz Ninának az a rendkívüli ötlete támad, hogy az elkövetőről (akit egyébként Miranda Laurentnek nevezett el, mert zsákos ember, és ahhoz mindig is nagyon vonzódott szexuálisan…) készült rajzot tegyék ki a galéria kirakatába, hogy az adott útszakaszon sétálgató és maguk elé bambuló random járókelők majd esetleg évtizedes viszonylatban néhány alkalommal ránézzenek, és akkor lehet reménykedni, hogy azok között is van olyan nő, akit ugyanaz az illető molesztált, emlékszik az arcára, felismeri, és szembeszállva az esetleges traumával veszi a fáradtságot, hogy ezért bemenjen a galériába, megtudakolja az alkotó kilétét, elérhetőségét, és felvegye vele a kapcsolatot. Komolyan mondom, zseniális terv!

„-Én pedig azt hittem hogy olyan részeg voltam hogy megálmodtam, sőt még éreztem is a szüzességem elvesztését…- hajolt közelebb Miranda hogy ezt az információt Nina fülébe súgja.- Mikor láttad utoljára?”

Szóval miután ebben megegyezének vala, ugrunk egyet az időben, méghozzá visszafelé, és betekintést nyerhetünk Miranda siralmaiba, aki épp eljött a tengerparti buliról, ahol kiskorúak alkoholizálással és a nemlétező szüzességük elvesztésével múlatják az időt. Hősünk sajnos hoppon maradt, úgy néz ki szíve (és a négy pohárnyi Margarita koktél) választottja nem akadt a horgára, vagy pontosabban ő nem akadt annak a horgára. Big sad, go walk! A parton való sétálgatás során a lánynak az a roppant nagyszerű ötlete támad, hogy ha már úgysem sikerült egy srác nemi szervével átszakíttatnia a szűzhártyáját, akkor akár úszhatna egyet részegen a tengerben, éjszaka. Úszásra nem kerül sor, mert mikor már félmeztelenül besétált a vízbe, Laurent egy kagylóért való lemerülés áldásos pillanatát kihasználva materializálódott előtte, és némasága ellentmondást nem tűrő férfiasságával összezúzta a lány szendeségét, félelmét és látszólagos tiltakozását. Tudjuk, a nem az csak akkor nem, és nemi erőszakot igazoló elutasítás, ha ellenünkre van a dolog, vagy utólag megbánjuk. Persze a helyzet és a férfi mentségére legyen mondva, Miranda megtehette volna azt a gesztust, hogy legalább sikoltozik egy kicsit. Heveny áldozathibáztatást félretéve, hősnőnk várát igen hamar beveszik. Annál is inkább, hogy Laurent „nyilván jobban értett mindenhez amit szex alatt értettek“, mint bármelyik fiú az osztályában, szóval igazából örülni kell, hisz ha már a foreplay is lángra lobbantja lánykánk szende, szűzies belsejét. Mi lesz itt még? Hát az, hogy most már a feltüzelt (vagy tüzelő, alpáriságtól függően) Miju kezdeményez, csókol, és kérdez, a legfontosabb kérdést, amit ilyenkor az egyik ember a másiktól megkérdezhet: ugye van nálad óvszer?

Na jó, nem. Ne álljon már valami csíra kis STD vagy nem kívánt terhesség a szenvedélyek útjába, kérem! „Szeretkezel velem? Szeretném, ha te lennél az első….” Hát, erre egy férfi sem mondhat nemet, pláne nem Laurent, aki nem mond semmit… úgy eleve, csak zavarba ejtően mosolyog, ami egyáltalán nem gyanús, és semmi okot nem ad az aggodalomra. Zsanett hosszadalmasan, részletesen, de legalább kellő ízlésességgel írja le az együttlétet, bejelentkezve E. L. James örökségéért, már ami a női olvasótábor softcore pornográfia iránti igényeit illeti. Kissé talán túl részletes is lett az aktus bemutatása, és már épp megejtettem volna egy kéretlen szemforgatást, mikor a jelenet betetőzéseként elhangzik a korábban már hiányolt, de teljesen más okból feltörő sikoltás, és vége lesz mindennek. Némi pihegés után hősnőnk elalszik, csak hogy másnap reggel barátnője noszogatására ébredjen fel részeg álmából. Szeretném azt hinni, hogy a korábbi leírás csak egy traumatikus erőszakjelenet (vagy egy törött kagylóval való véres önkielégítés) eufemizált változata, a tudat alatti hazugság, mellyel Miranda Ginától túlfűtött agya megpróbálja átnarrálni az estét, mely valójában nem volt olyan kellemes és Hollywood-kompatibilis, mint ahogy olvashattuk. One can only dream. A dolgot persze könnyen el lehetne dönteni némi “önvizsgálattal”‘, de akár megkérdezhetnénk Christ, aki később ágyba vitte hősnőnket, vagy magát Mirandát, és kétségtelenül érezhette a különbséget, de ennek a kérdésnek az eldöntése nyilván túl fontos a cselekmény szempontjából, hogy ezen a ponton leleplezzük, szóval söpörjük be a szőnyeg alá, hisz az írónő is nagyvonalúan eltekint attól, hogy orrunkra kösse az egyes szám első személyben elmesélt sztori megoldókulcsát, aminek ugye van értelme Zsanett szemszögéből, viszont semmi értelme sincs Miranda szemszögéből. De mielőtt elkezdhetnénk ennek a problematikáján, vagy Candy, a barátnő halálán elmélkedni, kilépünk a korábban megalapozott narratív keretből, és most mindennemű magyarázat vagy körítés nélkül Nina élménye kerül elmesélésre.

„-Készen állok, nem kell ezt csinálnod….- húzta el magától a férfi kezét egy erőltetett mosoly kíséretében.- Csak gyere!”

A történetet egy üres épület, estébe nyúló, magányos balett gyakorlás és némi Mefedron gyúlékony keverékével indítjuk, melyre szikraként pattan rá a körülmény, hogy egy hirtelen áramszünet véget vet a táncnak. Azt hihetnénk, hogy aki látott már életében legalább három horrorfilmet, az felismeri a szcenárióban rejlő fenyegetést, és hanyatt-homlok menekülni próbál, nem várva meg, hogy Jason vagy Jack Torrance széjjeltrancsírozza. Nem úgy Nina, aki a két kapszulányi stimuláns hatására felerősödő paranoiája ELLENÉRE sem képes úgy viselkedni, mint bármely élő ember stimulánsok nélkül, így felhívja a gondnokot, hogy bejelentse a problémát, majd lemegy az öltözőbe lustán letakarítani magáról a sminkjét, fésülködik, mustrálja magát a telefonja fényénél a tükörben, azon gondolkodik, hogy miért nem sikerült összejönnie a kiszemelt fiúval… szóval nagyjából úgy viselkedik, mint azok a szereplők a horrorok elején, akikkel csak azért kötünk rövid életű ismeretséget, hogy pár perc után kicsontozzák őket, nagyszerű hangulatteremtő előzményt szolgáltatva ezzel a film valódi történetének. Nina tehát nem veszi észre, hogy épp készül besorolni a bárgyú töltelékkarakterek sorába, akik gyanútlan vagy ignoráns módon nem vették komolyan a fenyegetést, és hát jól meg is lettek ba… ltázva. Levetkőzik, és az öltöző zárt ajtajának vélt biztonsága mögött igyekszik átvedleni utcaiba. Nem tudatosul benne, hogy ő van bezárva, és nem a támadó. Amit meg végképp nem vesz észre, hogy a nincs egyedül.

Nina nem kap olyan fokú gyengédséget, mint amilyet Miranda. Ahogy az egy olcsó ’80-as évekbeli pornófilmhez illene, Laurent latinó vízvezeték szerelőként hassal az asztalra dönti a lányt, fenék fel, és minden előjáték vagy finomkodás nélkül belehatol. Még csak annyit se mond a rohadék, hogy „Are you lost, baby girl?“, mielőtt erőszakot tenne rajta, szóval itt már azért kicsit átbillenünk a bíróság előtt nehezen védhetőből a pofára 10 év kategóriába, de ez mit sem számít, hiszem Ninában felgyulladt a vágy, ami nyilván mindent legitimál. „Ha valaki rájuk nyitott volna, azt gondolta volna, hogy egy fiatal táncoslányt éppen megerőszakolnak. Nina zokogva élvezte az aktust…“. Úgy látszik a valós erőszaktevőknek csak az a hibája, hogy rossz nőket szemelnek ki maguknak. Olyan lányokat kell megrontani, akik vágynak a szexre, és kicsit sub beállítottságúak, amúgy magával a tettel és annak megvalósulási formájával igazából nincs is semmi probléma! Ez tényleg olyasmi, amit ha egy férfi ír le, akkor jó eséllyel nyilvánosan meghurcolják miatta, viszont ahogy számos népszerű példa is mutatja, ha női szerző tollából kerül ki az ilyesmi, akkor az efféle szexuális fantáziálgatás rendben van. Szóval nem arról van szó, hogy szárazon behatolva úgymond meghágni valakit kicsit egyoldalúvá teszi a dolgot. Nem. Csak keresd meg a megfelelő csajt, aki vevő az ilyesmire.

És persze legyél vadítóan dögös, mint Laurent, a #álompasi. Nem elhanyagolható szempont, ugye. Persze az is könnyel lehet, hogy a vágybeteljesítő nemi erőszak kizárólag Laurent kiváltsága. Ahogy a görög mitológiában a közepes méretű repedéseknek és kissé kellemetlen társalgásoknak is megvan az istene, úgy lehet, hogy Laurent a beleegyezés nélküli nemi aktusok ura. Tőle még a brutalitás is olyan, amit hát örömmel kell fogadni, a pattintott kőbaltával faragott közösülési technikája pedig olyan magas rendű, annyira éteri és nem e világi, hogy még a liliomtiprás kegyetlen profanitását is képes magához nemesíteni. Világos. Amúgy csak mellékesen jegyezném meg, hogy pont az teszi borzasztóan nehézzé az ilyen támadásokon átesett (többségében női) áldozatok számára a trauma feldolgozását, hogy sok esetben, és pusztán testi szinten, de élvezetet jelentett számukra az erőszak. Sejthető, hogy ez igencsak tönkre tudja tenni az ember szexualitáshoz való viszonyát, szóval talán nem kéne az ilyesmit romantizálni… de hé! Ki vagyok én Laurenthez képest, aki tudja, hogy a nőket végső soron jól meg kell ba… rátkoztatni a gondolattal, hogy nagyjából annyit érnek, mint egy papír zsebkendő.

Jó szokásához híven a szerető az ejakulációt követően elpárolog (a gyerektartásnak reszeltek…), majd feltűnik a gondnok, aki a zárt ajtón túlról igyekszik megtudakolni, hogy mi a franc van. Miután megkapjuk minden nők legnagyszerűbb első mondatát azok után, hogy egy vadidegen (vagy ahogy Zsanett megfogalmazza: alkalom szülte szerető) nemi erőszakot követett el rajtuk („Elzsibbadtam…“), hősünk ajtót nyit a férfinak, aki ezek után egy jobb világban kénytelen lenne új munkahelyet keresni. Mentő körülmény, hogy megkérdezi Ninától, hogy bántotta-e valaki, és miután a csapzott, hiányos öltözetű, remegő lábú, és nyilván mindenféle testnedvektől lucskos lány nemleges választ ad, annyiban is hagyja a dolgot. Viszont ha már itt van, meginvitálja generátort javítani (ugye mi jobb dolga lenne este egy tizenéves lánynak…), ami a jobbik eset, mert lehet, hogy ő is észrevette a kínálkozó lehetőséget, és szeretne alkalom szülte szerető lenni. Úgy tudom, a gépzsír jó síkosító. Már azzal is többet tett volna, mint Laurent, de ezt nem firtatjuk! Anyways, az nem derült ki, hogy a légyottból lett-e valami, mert megint ugrunk. Ja, előtte meghal Nina anyja. Csak úgy mellékesen.

„Belekényszerült abba amire titkon a legjobban vágyott de sosem merte volna bevallani, élvezhetett valamit amit az anyja mocskos és undorító dolognak nevezett, és közben mégis ő volt a szegény kiszolgáltatott.”

Szóval, kikatapultáltunk a némiképp kéretlen a visszaemlékezésekből, és folytatódik a történet. Nina meglátogatja Mirandát, mert a bolygók finoman szólva is valószínűtlen együttállása (gondolom a Mars belecsapódott az Uránuszba, vagy valami hasonló…) miatt egy Carmen meglátta a galéria kirakatában kiállított képet, és betűzött az ajtóba egy levelet, mely szerint… „ismeri a pasit, és hívjam fel, ha tudom“. Nem vagyok benne biztos, hogy jól értem az üzenet lényegét, de a tévedés terhe mellett képzeljük el a következőt: negyvenes, enyhén molett afro-amerikai nő vagy, van egy ismeretlen szeretőd, aki a férjed háta mögött heti rendszerességgel lefekszik veled, és te ezért valahogy késztetést érzel arra, hogy írj egy levelet egy galériának, ahol van egy rajz, ami elvileg arról az illetőről készült, mindezt azért, és csakis azért, hogy találkozz az alkotóval, és előrébb vigyétek a novella cselekményét. Érdemes azt is megemlíteni, hisz eddig nem tértem ki rá, hogy Miranda azt a rajzot olyan emlékek alapján készítette, melyeket részegen, az éjszaka szerzett, és már másnap (!) fakulni kezdtek, tehát élni lehet a gyanúperrel, hogy (megint csak roppant finoman fogalmazva) a férfi arcát nem sikerült száz százalékos pontossággal megörökíteni még akkor sem, ha feltételezzük a hozzá szükséges tehetség meglétét. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy ennek a találkozónak, mely a történet szempontjából kulcsfontosságú, finoman fogalmazva is igencsak valószínűtlen a létrejötte. Ráadásul ilyen gyorsan sor kerül rá! Miranda és Nina még láthatólag fiatalok, a menopauza előtt vannak, szóval nem telt el olyan vészesen sok idő sem. Hagyjuk, nem fogom magam tovább túráztatni ezen, úgy érzem még bőven lesz okom problémázni.

„Nem tudjuk hogy ki ő, de úgy gondoljuk, hogy veszélyes. (…) Valószínűleg tényleg nem emberi lény, nem tudhatjuk hogy mire képes.” – mondja hősnőnk, én pedig értetlenül állok (illetve ülök) e kijelentések előtt. Miért hiszitek, hogy veszélyes? Hát eddig én voltam az, akinek ellene kellett beszélnie a két lány árnyalatokat nélkülöző vonzalmának, amivel körülrajongták ezt a rejtélyes férfit, most meg azzal jönnek, hogy veszélyes?! Honnan veszitek ezt? Csak én hozakodtam elő az erőszaktényével, ti voltatok, akik remegő lábakkal és csorgó nyállal védelmeztétek, sőt mosdattátok a molesztálót és (legalábbis vélelmezhető) gyilkost, most meg hirtelen, mikor a történet megkívánja, gyorsan farkast kiáltotok, és tanakodtok, hogyan lehetne leszámolni vele? Ez tényleg nonszensz. Viszont az abszurditás nem áll meg itt, hisz már valahogy időközben azt is kisakkozták magukban, hogy Laurent nem lehet ember. Igaz, hogy ennek a gyanúnak semmiféle jelét nem adták korábban, és az írónő is fontosabbnak látta részletesen bemutatni az aktusokat ahelyett, hogy az ilyen kicsit sem mellékes fordulatokhoz és elhatározásokhoz vezető utat bemutatta volna! Biztos vagyok benne, hogy le lehetett volna gyalulni a soft pornóból egy fél bekezdést, és jobban elővezetni ezt a találkozót. Nagyon nem szeretem az ilyen hangsúlyeltolódást, pláne, ha a történet élvezhetőségének kárára megy. Szóval most már Laurent gonosz, nem szeretjük, ki kell ‘ördögűzni a francba!

Összeállt a csapat, Laurent angyalai, menni kell javasasszonyt keresni. Előfordulhat, hogy ezzel megsértem számos javasasszony olvasómat, de én lehet, hogy első körben egy pappal konzultálnék, a katolikus egyház egész otthonosan mozog ezen a területen, de valószínűleg jó lesz az a füvesnéne is. Úgy hallottam a máktea némi csattanó maszlaggal megbolondítva nagyon hatásos az incubusok meg mindenféle kangörcsös túlvilági rohadékok ellen. A terv meglepő módon nem jött be, viszont a banya kiterjedt kapcsolati hálója révén jól ismeri a helyi wicca közösséget (gondolom még az adója egy százalékát is nekik adja), így útba is igazítja őket a boszorkányok főnökéhez. Igen. Ebben a fiktív univerzumban tényleg minden ilyen könnyen megy. Nem is kell alaposabban kifejteni. A bővebb leírást meghagyjuk azokra az alkalmakra, mikor valakit megdugnak egy asztalon. „Most éppen kivel huncutkodik az a pajzán kis ördög?” – teszi fel a kérdést a boszorkányok háziasszonya, akinek valószínűleg nem sikerült maradéktalanul abszolválnia a helyzet komolyságát, itt ugyanis emberek halnak meg, és már úgy néz ki a hőseink is kezdik észrevenni, hogy ez bizony veszélyes. Mindenesetre elmondja azt, amit már eddig is tudtunk, vagyis hogy Laurent szeret nőket megrontani, és ezen kívül még szereti a szexet is. Továbbá kiderül az is, hogy a főboszorkány ismerte Miranda anyját: „Emlékszem anyádra! Imádta az ezoterikát, tagja is volt az egyik csoportnak. Egyszer, amikor már csak ketten voltunk, megkérdezte hogy tudnék- e segíteni neki. Gyűlölte apádat és meg akart szabadulni tőle, persze nem merte megölni. Elmesélte hogy rendszeresen megverte, hogy mennyire kegyetlen ember volt.” – ezt nevezzük expozíciós monologizálásnak. Micsoda szerencse, hogy sikerült egy nap alatt megtalálniuk azt az egy embert, aki mindenről tud, mindent képes megmagyarázni, és képes segíteni a kialakult helyzetet rendezésében is! Nem akarok durván fogalmazni, de az efféle megoldások elképesztő lustaságról árulkodnak. A korábban felemlegetett hangsúlyeltolódás itt érhető igazán tetten. Zsanett most futhat az események után, és bele kell írnia a sztoriba egy ilyen lehetetlen karaktert, hogy megpróbálja helyrehozni azt a kárt, amit korábban okozott. Csak hogy tiszta legyen: ez csak egy picit elegánsabb megoldás annál, hogy valaki bekopog Mirandához, elmondja a mondókáját, és továbbáll. Ordítóan életszerűtlen. Így nem írunk történetet.

„-A te ártatlan kis lényed vonzotta, ahogy Carmennél pont fordítva volt. Imádja megrontani az embereket- mutatott először Ninára a boszi- de szereti jól is érezni magát.”

Szóval mint kiderül, a morálisan megfellebbezhetetlen boszorkány segített a hasonló erkölcsi nagyság anyukának, megidéztek egy démont, hogy megölje Miranda apját, amiért cserébe a cseppet sem önző és elmebeteg anyuka nagyvonalúan felajánlotta a lánya életét cserébe, de mivel Miranda akkor még kiskorú volt (ahogy egyébként később is, de úgy látszik a démonok nem szaroznak a beleegyezési korhatárral…), ezért inkább Laurent kiirtotta az egész családot, hősnőnket kivéve, akinek megkegyelmezett, várva, hogy beérjen a vetés, amit aztán a péniszével arathat le. Rettentően türelmes egy démon ez. Igazából ráér. Nincs jobb dolga. Csak hát felmerül a kérdés, hogy ha ez így van, akkor mi a hurutos tüdőgyulladásért kellett felgyújtani a házat? Azt hihetnénk, hogy ha így is úgy is várnia kell, akkor tiszteletben tartja a szerződését, és nem rendez értelmetlenül vérfürdőt, de hát átverték ugyebár, és ő gondolom nagyon kanos volt, így kicsit túlzásba esett, na! Fiatalkori botlás. Mindannyiunkkal megesik. Később megemberelte magát, és megvárta, amíg Miranda készen áll az aktusra, és akkor is igyekezett a másik kedvére tenni, szóval kedves erőszakoló, és jó polgár. Én már szinte meg is bocsájtottam neki. Szinte. Viccet félretéve, hősnőnk a szüzessége elvesztésének szemérmes megvallása miatti arcpír formájában válaszol arra a kicsit talán meglepő tényre, hogy az anyja lemészároltatta az egész családját egy irreálisan magas libidójú szörnyeteggel ahelyett, hogy felhívta volna a NANE helyi megfelelőjét, elköltözött volna, vagy ne adj Isten elválik. Úgy látszik az irracionalitás náluk családi hagyomány.

Rövidesen tehát mindenki egyetért abban, hogy a démontot bezony’ meg köll állítani! Még Carmen is, aki pedig egész jól elszórakozott túlvilági szeretőjével, de úgy látszik a gyerekei fontosabbak számára a saját jóléténél. Ezzel a gesztussal már kapásból tízszer jobb szülő, mint amilyen Miranda anyja volt, és néhány tucatszor jobb ember annál, mint amilyen a fő boszorkány („…csakis egy felnőtt nő lehet a megállapodás tárgya, nem egy kislány, azt hitte, az incubus majd csalódottan visszabújik a föld alá amikor rájön hogy hoppon maradt, persze nem így lett.” – ugye tudod, hogy kb. fél mondatba került volna megelőzni a tragédiát? Miért nem világosítottad fel alaposabban?). És ennek az erkölcsi csődtömegnek a tanácsát készülnek megfogadni hőseink. Ezek után természetesen én is fenntartások nélkül megbíznék a javaslataiban, és kockára tenném az életemet úgy, hogy az egyetlen mentőkötelet ennek a rohadt szélhámosnak a semmitérő információi jelentik!

Ugrás, rövid telefonbeszélgetés Ninával, melyből kiderül: Mirandán kívül mindenkit annyira érdekel a tetőpontjához vészesen közeledő helyzet, hogy még véletlenül sem érnek rá visszamenni és közösen konzultálni a boszorkánnyal. Igaz, hogy a fejük felett Damoklész kardjaként leng Laurent ágaskodó férfiassága, de nekik valamiért mégiscsak fontosabb a tánc, meg az a meg nem nevezett halaszthatatlan elfoglaltság, amivel egy konyhás néni szembekerülhet. Mindenesetre megtudjuk, hogy a boszorkák gyöngye beszélt egy atlantiszi auralátóval, aki felfedte neki a nagy megfejtést: a démon azért van itt, mert nem lett visszaküldve! You don’t say?! Sokkal bölcsebbek lettünk tehát. Amúgy meg nem akarok kukacoskodni, kedves b@szorkány, én nem vagyok jártas a kóklerségben és a gyilkosságokhoz való asszisztálásban, de véletlenül NEM A TE FELADATOD LETT VOLNA VISSZAKÜLDENI?! Vagy úgy gondoltad, hogy miután értékes segítséged nyomán az illető háza 10 perccel később lángoszloppá változott, a te teendőid itt véget is értek? Mit mondtam, hogy Carmen több tucatszor jobb ember? Nos, már három számjegyű szorzónál vagyunk! Mi lesz itt még? Mégis hová fajulhat innen az helyzet? Á, ennél rosszabb már biztos nem lehet. Kivéve… ha… a lányát is lehúzza pénzzel, mert… segít eltüntetni a mocskot, amit… ő okozott. Hello darkness my old friend…

Na de mi a terv, kérdezheti a gyanútlan olvasó, aki még nem tudja, hogy az őrületnek nincs alkonya, mert éjszaka. „Csak annyi a dolgod, hogy miután mindenki jelen van aki szeretne megszabadulni tőle kezedbe veszed az egyiket, megszorítod, és hívod a démont. Miután megjelenik, úgy kezded hogy Miranda, Nina és Carmen nevében, aztán…” – elnézést, tisztelt kisújszállási asszonyság, de remélem nem feltételezed, hogy összesen 3, azaz HÁROM embert érintett ez az incidens?! Most komolyan azt kéne hinnünk, hogy mindenki, akit valaha a démon megfarkalt, és akinek ismerősei haltak meg emiatt, az teljesen véletlenül pont egymásra talált egy random galériában kiállított skicc miatt? Vagy hogy csak ennek a három nőnek van baja a démonnal, mindenki más elégedett, és köszöni szépen a szolgáltatást? Abszurdum. Ezért is rugóztam annyit a karakterek összeboronálásának módján fentebb, az akkor feltárt aknára épp most készülünk rálépni. Ezek után az a MINIMUM, hogy a varázslat nem fog működni, mert nincs ott mindenki, aki a démon távozását akarja. Jelzem, ez a kedvezőbb forgatókönyv, mely még akár lehetőséget adhat Zsanettnek egy gangbang jelenet ízes ecsetelésére, és azzal ugye nem nagyon lehet mellélőni. Mindenesetre Miranda gyorsan fel is olvas hangosan egy keveset abból a varázsigéből, amit csak egyszer lehet használni, és utána soha többet. Ha nagyon erősen koncentrálunk, és elég türelmesek vagyunk, akkor meghallhatjuk, ahogy hősnőnk fejében az agysejtek lustán egymáshoz koccannak. Így már (legalábbis a boszorkányok gyöngye szerint) sikerült magára vonnia az incubus figyelmét, szóval még nyugodtan lehet egy-két erőszakjelenet a végső nagy katartikus konfrontáció előtt!

Újabb telefonhívások, melyben újfent kiderül, hogy Carmen a legjobb karakter a történetben, hisz ellentétben Ninával, akinek (kissé bizarr és helyzetidegen módon) azon jár az esze, hogy esetleg megejthetnének egy búcsúkamatyot az erőszaktevőjével, a fekete konyhás nő leginkább a gyerekeit félti, és komoly parasztlengőket helyez kilátásba arra az esetre, ha a démon próbálkozna valamivel. Szóval #teamcarmen, meg ilyenek. Ezen a ponton már repesett a szívem, hisz rákanyarodtunk a befejezésre. Laurent először Ninánál, majd Carmennél próbálkozik be, akik többé-kevésbé hűen az adott szavukhoz (sejthető, hogy ki többé, és ki kevésbé…) ellenállnak a kísértésnek. Egy félvállról megejtett megjegyzés azonban emlékeztetett valamire, amiről elfelejtettem beszélni: „Mondjuk olyan ember még nem született aki felvehette volna vele a versenyt.” – utalva itt értelemszerűen a szexdémonra. Annak ellenére, hogy Zsanett részletesen leírja Niki és Miranda “kalandját”, nem tudjuk meg, miben is áll az incubus fennen emlegetett tudománya, ami olyan különlegessé, ellenállhatatlanná és… kielégítővé teszi, hisz abból, amit olvastunk, ez nem igazán derül ki. Mi az, ami elemeli őt egy kicsit is figyelmesebb férfi szintjétől (már ami a Mirandával való aktust illeti…)? Erről nyilván akkor kapnánk világos képet, ha az aktusokat nem két szűzlány, hanem Carmen, a tapasztalt férjes asszony szemszögén keresztül látnánk, de erre persze nem kerül sor, hisz ő középtájon csatlakozik be a novellába. Ha kissé indiszkrét akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy ez valószínűleg inkább arra vezethető vissza, hogy maga az írónő sem rendelkezik jelentős tapasztalattal, és ebből következően az ártatlanabbik oldalról közelíti meg a kérdést. De ezzel semmi baj sincs. Egyrészt azért, mert ahhoz képest a leírások kifejezetten érzékletesek, másrészt pedig mert a szűziesség méltatlanul alulértékelt és stigmatizált. Én leszek az utolsó, aki emiatt pálcát tör mások felett. Akárhogy is, igényeltem volna valami démoni lepedőakrobatikát, ami megmagyarázza Laurent szexuális kvalitásait. Apró probléma, de fontosnak láttam megjegyezni.

„Elég nehéz volt tettetni az alvást, miközben minden porcikája beleremegett az érintésébe. Szerencsére nem kellett sokáig így tennie, mert a démon hamar feladta és szó szerint eltűnt a szobából.”

Aztán ott van Miranda, aki egy váratlan agyérgörcs miatt nem tervezte megfogadni a saját tanácsát, legalábbis csak így tudom dekódolni azt a nettó ostobaságot, amit a hősnőnk leművel. Mivel anyja minden ékszerét kölcsönadta egy barátnőjének (ugye azzal lehetne majd megéleszteni a démont), kitalálta, hogy inkább berendez valami romantikus közeget, és úgy csalja oda Laurent…et (?). „Nagyon fontos lett volna még aznap legalább egyet visszaszereznie, mert akkor könnyen megidézhette volna a démont és nem kellett volna attól tartania, hogy esetleg veszélybe kerülnek a sorstársai.” – szóval ez a krumpli megpróbálta volna megidézni a démont úgy, hogy a többiek ne kerüljenek veszélybe. Very vell, nemes tett, meg ilyenek. Csakhogy aztán meg arról beszél, hogy neki van joga ahhoz a búcsúszexhez, és nem Ninának. Akkor most mi van? Magához akarta vonzani az incubust, de nem azért, hogy megvédje a másik két nőt, ahogy az előbb magában monologizálta, hanem mert féltékeny volt Ninára, és inkább ő akart lefeküdni azzal a démonnal, aki kiirtotta a családját, aki több nőt megerőszakolt, aki miatt emberek haltak meg, és aki majd ezért az éjszakai mókázásért is meg fog ölni valakit? „-Vártalak. Örülök, hogy ittvagy!- suttogta amikor végre karnyújtásnyira került hozzá.- Voltál Ninával is?“. Vannak pillanatok, amikor az ember annyira megzavarodik egy esemény hatására, mely annyira abszurd és olyan sok probléma van vele, hogy elfogynak a szavaid, és egyszerűen csak nevetsz. Amikor ezt a bekezdést olvastam, és szembesültem a jelenettel a maga valójában, abba kellett hagynom az írást, mert először hitetlenkedtem, aztán majdnem elpattant egy ér az agyamban, mikor átmenet nélkül elkezdtem hahotázni. És a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy nem tudtam volna megmondani, miért. Szerencsére itt van nekem ez a kritika, ahol két szó között napok telhetnek el, hogy megállhassak egy pillanatra elgondolkodni , hogy mi is történt pontosan…

Bocsáss meg Miranda, de te teljesen elmebeteg vagy?! Ugye tisztában vagy vele, hogy mit tettél? A nagy, egész éjszakán át tartó duhajkodásod jó eséllyel még akkor is egy emberéletbe kerül, ha nem orgazmusonként nyújtják be a számlát. Annak a gondolata, hogy a te élvezetedért gyanútlan ártatlanok halhatnak meg, emelte az együttlét élvezeti értékét? Vagy esetleg a tudat, hogy épp a szüleid gyilkosával fekszel össze? Valamiféle beteges elégtételt jelentett számodra a tény, hogy a démon, aki kiskorú balett táncosoktól kezdve a kövér milf konyhás nénikig mindenkit kész péniszvégre kapni, mégis nálad állapodott meg ezen az estén? Megmondták, teljesen egyértelműen megmondták neked, hogy TARTSD TÁVOL MAGAD ATTÓL A ROHADT DÉMONTÓL! Mi a franc bajod van? Nem is zavar, hogy miközben a megmentőd kivezetett téged a lángoló házból, a szüleid… vagy legalábbis az anyukád élve elégett, nem mellesleg annak az önzetlen jótevőnek a jóvoltából, akinek épp a kezét fogtad? Meg sem fordul abban a kétbites agyadban, hogy a démon esetleg meg akarja akadályozni, hogy visszaküldjék őt, és mondjuk halálra kopulál, vagy egy (korábban már demonstrált dühkitöréshez hasonló módon) egyszerűen felgyújt a versikéddel együtt? Arra sem gondolsz, hogy ebben az esetben Nina, Carmen, és a gyerekei (akikért elméletileg leírhatatlanul aggódsz!) meg lesznek lőve, mert még ha a gyépés boszorkán segítene is nekik, akkor sem tudják majd, hogy hol vannak az anyád ékszerei? Az ember azt hihetné, hogy a nemrég megvallott motivációd után, hogy elbánj Laurentel (és akkor még nem is tudtad, hogy egy rape demon, vagy hogy ő felelős a szüleid haláláért…), majd nem fogod az első adandó alkalommal széttenni neki a lábad! Mert az a tengerparti 5 perces dugás az olyan szenzációs volt, hogy azt muszáj mások halála árán is megismételni! Ilyen egy önző, erkölcstelen, ostoba pics… komolyan, őszintén kívánom, hogy a hátralévő napjaidban legyen mindig nedves a zokni, amit viselsz, és mindig rúgj bele kis lábujjal az asztal sarkába! Úgy látszik Miranda tényleg az anyatejjel szívta magába az erkölcsi kettős könyvelésre való hajlamot.

„Miranda, Carmen és Nina nevében eter dera ester derina!”

Másnap a lány elmegy (illetve másnap is, csak másképp…), és visszaszerzi az anyja gyűrűjét. Hogy pontosan mi értelme volt ennek a történeti tiszteletkörnek, arról fogalmam sincs, hisz gyűrűvel vagy anélkül is képes volt magához csalni a démont, és úgy tűnt nem elűzni akarja, hanem (erős eufemizmussal élve) lefoglalni, ahhoz meg nem nagyon kell segítség, legfeljebb csak Gwyneth Paltrow vaginaillatú gyertyái. Akárhogy is, megvan a gyűrű, jöhetnek a ‘jányok, kezdődhet a rituálé. Meg is idézik a démont. „Ha esetleg el akarnátok búcsúzni, vagy ilyesmi…“. Vannak pillanatok, amikor az ember annyira megz… MIRANDA BASSZUS, NEM ÉRTED, HOGY EZ ITT BÁRMIKOR KITÉPHETI A TÜDŐDET, ÉS KÖZÖSÜLHET VELE? Persze, ne is zavartassátok magatokat, végső soron egy démonról beszélünk, aki a férfiasságával egy pillanat alatt meglékelheti a koponyátokat, hogy új értelmet adjon a mindfuck kifejezésnek! Lehet, hogy én vagyok ilyen maradi, idejétmúlt elveket valló ember, aki elvár olyan dolgokat, mint az ésszerűség vagy a logika, de amikor éppen arra készültök, hogy egy GYILKOS DÉMONT kiűzzetek a világból, akkor mellőzzétek már kérlek a simi-simit, a puszi-puszit, meg a szirupos, könnyes búcsúzkodást! Az a hajó már elúszott, most az exorcizmus ideje van! Purge the unclean! Mert elismerem, lehet, hogy Laurent tényleg egy korrekt, erkölcsös démon, és nem bántja azokat, akiket korábban megerőszakolt, vagy van valami alvilági becsületkódex, hogy akinek a szüleit élve megsütötted, azt már nem taposhatod bele a linóleumpadlóba, de erre azért talán mégsem lehet apellálni! Tényleg ennyire meg akartok halni?!

Nyilván én vagyok a hülye, hisz nem történik semmi, senkinek nem tépik le a karját, és dugják fel a végbelébe. Még Carmen, a voice of reason, az ostobaság sötétjét bevilágító gyertyaláng is csak beszél, ahelyett, hogy kitépné a telefont Miranda kezéből, és felolvasná a verset. Hősünk eközben vívódik, hisz az alacsony IQ értéket sajnos nem lehet kialudni: „…így sem volt könnyű, mivel az egész lakás az éjszaka égetett gyertyák illatával volt tele.” – ami úgy látszik elég, hogy elnyomja az anyuka leolvadó bőrének és cseppfolyósodó zsírszövetének a szagát. „Túl sok kellemes emléket elevenített fel a lányban” – Mint például az anyja sikolyait, miközben a szemgolyói felforrtak az üregükben és kipukkadtak, mint egy túlérett paradicsom? „-Tudom hogy nem a te hibád ami történt.” – az anyja hibája, hogy olyan gyúlékony volt, Laurent egyszerűen nem tehetett róla! A démonmosdatás tovább folytatódna, de eljött az idő. “Hősünk” elmondja a versikét, ami igazából csak egy sor, és nem is rímel. De mint kiderül amúgy is csak egy kamu volt, és Miranda jól átverte a társait, akik a legjobb hiszemben lelépnek, ő pedig magához láncolja a démont egy másik verssel, hogy innentől kezdve örökkön örökké szexelhessenek, míg a halál vagy a gátszakadás el nem választja őket. Vannak pillanatok, amikor az ember annyira… vannak pillanatok… vannak pillanatok… vannak pillanatok… vannak pillanatok… ∞

Persze amilyen egy utolsó aljadék véglény ez a Miranda, nem foglalkozik azzal a mellékes kis körülménnyel, amire a boszorkány korábban rávilágított: „-És miért haltak meg körülötte? Vagy körülöttünk? -Ezt nem tudom pontosan. Talán nem adja ingyen a gyönyöröket.” – magyarán roppant boldogok vagyunk, amiért sikerült belekényszerítened a démont egy monogám párkapcsolatba, de egész pontosan mikor is született meg benne ez az elhatározás? Mert nagyjából addig a pontig, hogy Nina a búcsúszexről kezdett volna beszélni, Miju is azon volt, hogy megtalálja a módját Laurent elűzésének. Ja, hogy amint képbe kerül egy másik nő, akkor beindul a féltékenykedés és a rivalizálás, és az abúzust elkövető egyértelműen ÉLETVESZÉLYES személyt már nem eltaszítani akarjuk, hanem magunkhoz láncolni? Tényleg, a legnemesebb női kvalitások (értsd: jellemhibák) kerülnek itt felvonultatásra, és állítjuk őket piedesztálra, mert ugye a démon… az mégis valami más. Meg hát ő volt az első, és minden későbbi aktus ahhoz a széjjelidealizált első, holdfényes tengerparti kagylómasz… mármint 5 perces Disney csodával kerül versenybe, és bukik el, mert hát tudjuk, a nő mindig kész félredobni minden racionális érvet azért, hogy lefeküdhessen egy pokolbéli démonnal, aki megölte a szüleit, meg még néhány random embert. Nyilván Miranda minden, csak nem a nemének képviselője. Nehéz elhinni, hogy valaki tényleg ekkora retardált lehet, bár látjuk, volt honnan tanulnia, hisz az anyja is egy abuzív partnerhez kötötte az életét, majd ahelyett, hogy kibérelt volna egy albérletet, inkább megidézett egy démont, majd leégette magát. Ja, és odaígérte neki a kislányát. Egy olyan lénynek, ami arról híres, hogy szétkopulál minden nőnemű egyedet, ami él és mozog. Tehát igen. Ez egy elég problémás család. És csak mellékesen, pusztán hogy lezárjam ezt a menekülőutat is: ha Miranda az anyja döntése és az apja viselkedése miatt, kvázi bosszúból döntött volna úgy, ahogy, akkor azt érzékeltetni kellett volna valamilyen módon, mert így tényleg csak a “nagyon viszketett a sunája, Maónika” rettentő vulgáris magyarázatát lehet felhozni a védelmére, és ez sem mentesíti őt az abszurd, teljesen ad hoc, több szempontból karakteridegen, és messzemenőkig immorális tette súlya alól.

„-Rendben! Vigyázzatok magatokra!- kísérte az ajtóhoz a lányokat a házigazda. Alig várta hogy végre magára maradjon.”

Mert hát very happy end, meg minden, de azt azért nem ártana tudatosítani magunkban, hogy emiatt az emberi hulladék főszereplő és a nyomorult orgazmusa miatt mostantól rendszeresen fognak ártatlanok meghalni, és a legszörnyűbb, hogy Miranda vagy annyira végtelenül sötét, hogy ezt nem fogja fel, vagy akkora pszichopata, hogy nem érdekli. Akárhogy is legyen, a történet ezer sebből vérzik, agyérgörccsel fenyeget, és úgy általában nagyon komoly egészségkárosító hatása van. Nem a legrosszabb akármi amit valaha olvastam, mert amúgy formailag rendben van, de nagyjából ez a legjobb dolog, amit elmondhatok róla. Furcsa és bizarr módon az elején megkifogásolt, és a történet szempontjából valójában szükségtelen szexjelenetek voltak azok, melyek javítottak az összképen, mert minden más annyira átgondolatlan, életszerűtlen és dühítő, hogy már tényleg ott tartottam a végén, hogy keféljenek csak, mert addig sem beszélnek, és nem történik semmi olyasmi, ami miatt a falba kéne vernem a fejemet. Zsanett vonzóvá tette számomra, hogy borderline (a határt leginkább a túloldalról támasztó) nemi erőszak fikciós fillert olvassak! Ilyen mélyre süllyedtünk! És ez még csak egy novella volt, hátra van még három regény! Még nem tudom, hogy ezek közül a kecsegtető alternatívák közül melyiket fogom elemezni, de akárhogy is legyen, erre rá kell piálnom. Lazítok kicsit, nézek valami törpe pornót, bdsm hentai-t, esetleg valami durvább Parlamenti közvetítést. See you tomorrow!

Nos, 72 órával és egy Astrazeneca oltással később újra itt vagyok. Folytassuk hát, és jöjjön a hat részes One week (cselekménybe bele nem integrált “előzménysztorikat” már csak presztízsből sem olvasok el…). Jó hír, hogy viszonylag hosszabb fejezeteket kapunk, szóval van idő kidolgozni a történetet. Rossz hír, hogy ha úgy kerül kidolgozásra, mint a Laurent esetében, akkor bizony érdemes lesz megkeresni azt az ominózus konyhai reszelőt, mert még az azzal való önkielégítés is vonzóbbnak tűnik, mint újra kitenni magam egy korábbihoz hasonló irománynak. Retorikai túlzást félretéve, tényleg remélem, hogy ezúttal nem lesz okom elővenni a gorombábbik énemet. Tehát, a nyitányban megkapjuk a pompás felütést: adott Kate, a főszereplő, akit egy kártyaadósság miatt barátja konkrétan kiprostituál egy gazdag orosz “üzletembernek”, Alec Trenerovnak. Az olvasó elmerenghet azon, hogy ki az az épeszű ember, aki képes vállalni az egy hétnyi testi-lelki abúzust és elmondhatatlanul aberrált nemi erőszakot (Kate így képzelte és erre is készült) egy olyan férfiért, akit láthatólag nem is szeret, de hé, hősünket olyan fából faragták, hogy bármikor kész bevállalni egy kis bdsm gangbanget a fiújáért. Ha a Vatikán esetleg szeretne egy védőszentet avatni a mártíromkodó, ostoba libáknak, hát van egy komoly jelöltem. Anyways, Kate a barátja által gondosan kiválogatott cédaruhájában eltipeg a kijelölt klubba, ahol megismerkedik a talpig úriember, félelmetes és vonzó, veszélyes és gyöngéd, gazdag és nagyvonalú rohadékkal… kérlek mondd, hogy ez nem ilyen 365 nap/Szürke 50 árnyalata copy lesz! Ugye nem…

Sajnos de. Tehát miután kiderült, hogy milyen kulturális helyi értéken kell kezelni Zsanett történetét, figyeljük meg, ahogy az szépen sorban kipipálja az összes checkboxot, amit egy ilyen sztori kipipálhat: a férfi mondhatni karcos szépség, nem az a klasszikus “jópasi”, de erős maszkulin kisugárzása van; természetesen elképesztően gazdag, és nem rest választottját végighempergetni tejben, vajban és 24 karátos aranyporban; veszélyes szociopata, akit az igaz szerelem tüze megszelídíthet és megválthat, vagy legalábbis ebben a hazugságban kéne reménykedni; oldschool gentleman (értsd: rendkívül manipulatív), tehát felcsigázza a nő vágyát azzal, hogy még véletlenül sem közeledik felé, elérve ezzel, hogy hősünk bizonyítási vágytól égő, tüzelő szukaként magát kellesse. Check, check, check. Véletlenül se értsenek félre: nem akarok senkit megszégyeníteni a szexuális preferenciáiért. Ugyanakkor a szexuális fantáziák kiélésének, és pláne ilyen formában, az irodalomban egyáltalán nincs helye. A kortárs írók művei esetleg azt az illúziót kelthetik, hogy ez másként van… de nem. Tisztában vagyok azzal is, hogy számon kérni az eredetiséget egy efféle íráson legalább annyira abszurd, mint egy kutyát az ugatásáért elmarasztalni, hisz már az alapul szolgáló művek is csak silány másolatai valaminek, ami szintén csak egy gyenge utánzata valaminek. Meg hát mégiscsak a pornóval egylényegű, női közönségek célzó fétisfantáziáról beszélünk, ugye. Mindazonáltal ENNÉL azért talán illene jobban megerőltetnie magát annak, aki veszi a fáradtságot, hogy tollat, illetőleg klaviatúrát ragadjon.

„Kate nem nézett körül, mégis beszippantotta az atmoszféra, libabőrös lett mire eljutott a bárpultig. Szinte érezte hogyan alakul át csábító, dögös nővé aki bármelyik férfit megkaphatja a bárban.”

Igaz, hogy az originalitás hiánya talán a legkisebb probléma, és az ilyen jellegű művek kultúra- és ízlésromboló hatását kéne felhánytorgatnom, valamint azt, hogy milyen téves mintákat mutatnak a társadalomnak a férfi és női szerepeket illetően, de majdhogynem felesleges, hisz ezt a destruktív munkát már jószerivel elvégezték a “nagy elődök”, így Zsanett (kellő publicitás hiányában pláne) már nem nagyon tud mit felborogatni, legfeljebb elevickélhet a blockbusterek farvizén. És még csak azt sem mondom, hogy az ilyen irodalomnak nincs meg a piaca, hisz látjuk, hogy erre a hitványságra igencsak nagy a kereslet. Továbbá azt sem rovom fel, amire korábban utaltam, vagyis ha egy férfi szerző próbálna meg ilyen szemérmetlenül a női bugyikban matatni, akkor azt nyilvánosan lámpavasra húznák, míg egy női írótól az ilyesmi a bátor önkifejezés jele, amiért kijár neki a népszerűség és a megbecsülés. Mindezekről Zsanett egyértelműen nem tehet, hisz valójában ő is csak a jelenség áldozata. Az viszont nagyon nem szimpatikus, ha valaki már a startpisztoly eldördülésekor korrumpálja magát, és elkezd tömegfogyasztásra szánt, kommersz szemetet gyártani. Komolyan az az írói víziód, hogy a legmocskosabb trendeket meglovagolva bazírozz a sikerre, és kinky softpornót írj unatkozó háziasszonyoknak? Amennyiben nincs így, akkor minden rendben: ha ezzel csak be akarsz törni, nevet szerezni, hogy aztán majd jöjjenek az értéket képviselő regények, akkor nem szóltam egy szót sem (persze a módszer akkor is meglehetősen visszás, de legalább a cinizmus mögött az önértékelés intakt marad)! Nagyon remélem, hogy ez történt, mert őszintén szólva ritkán látni, hogy valaki ennyire készségesen bepucsítson az emberek rossz ízlésének.

Ez elég pontos…

Most, hogy némi képzavarral élve azt a port is elvertem Zsanetten, ami nem, vagy csak részben az ő sara, térjünk vissza Kate sanyarú semmittevéséhez. Alec, a bősz orosz csődör mégsem annyira bősz, mint amilyennek először hinni lehetett (mármint nem nekünk, mi azért talán sejtettük, hogy nem 6 fejezetnyi folyamatos közösülésre fizettünk be…): karizmatikus szóváltások, komfortos limuzinozgatások, vásárlás, finom vacsora és kifogástalan diszkréció fogadja hősnőnket, aki nem győzik lépésenként elcsodálkozni azon, hogy miért nem erőszakolta még meg senki, és igyekszik tenni is azért, hogy ezen változtasson. Ám a férfit nem olyan fából faragták, hogy csak úgy ripsz-ropsz péniszvégre kapjon minden szembejövő kártyaadósság-fedezetet, ő a stílus és a kifinomultság embere, vagyis csak akkor erőszakol, ha erre megkérik (check). Ez Kate természetesen elkezdi sérelmezni, hisz az azért mégsem járja, hogy őt nem akarják úgy használni, akár egy eldobható zseblámpát, sérti a női mivoltában, hogy megkaphatnák őt, de mégsem, és izgatja is a dolog, imponál neki, mert hát tudjuk, ha elég következetesen alázzuk udvariasan és ignoráljuk egy nő nőiességét, akkor előbb-utóbb magától a kardodba dől, hisz az önértékelési zavaroktól ingatag lénye ennyi ellentmondást egyszerűen nem bír el. Látjuk, itt is a femininitás lényegének legszebb hagyományai vannak reprezentálva (check). Alec már ebben az első fejezetben megmutatja, hogy gyakorlatilag minden tekintetben ő a teremtett világ legtökéletesebb férfija: intelligens és humoros társalkodópartner; illedelmes és jó ízlésű; tiszteletet parancsoló erős karaktere van, valamint jelentős hatalommal bír mások felett; a kemény külseje ellenére érzékeny lélek, aki bármikor kész neked kotta nélkül Beethovent játszani; veszedelmes csábító, aki pontosan tudja, hogy kell meghódítani egy nőt; és ahogy a konyhában a szakácsnőn demonstrálta, azt is tudja, hogy kell jó alaposan meghágni valakit. Felfestettük hát az istenembert, akinek az egyetlen érdemi jellemhibájára (ne legyünk naivak, a maffiózó mivoltját senki nem fogja a fejére olvasni…) egy szemetesbe dobott véres zsebkendő enged következtetni, tehát az orosz mondjuk úgy nem épp gyöngéd, és érzelmileg távolságtartó… vagyis itt van a vadállat(nak titulált abszurd férfi ideálkép-karikatúra, ami soha a büdös életben nem létezett, és nem is fog), arra várva, hogy Kate megzabolázza és magához láncolja, vagy legalábbis megpróbálja, mert hát ugye még az “aprócska” furcsaságával együtt is remek férj alapanyag. *Sigh* (check).

Némi medence mellett tőzsdehír olvasgatás, egy roppant kínos találkozás Alec mostohatestvérével (Travis Jones, de nem muszáj megjegyezni, mert többé nem tűnik fel…), majd vásárlás, és irány egy kiskorú prostituálthoz az orosz társaságában. Véget ér a fejezet. Ja, előtte még lelepleződik, hogy Mike valójában egy igen jelentéktelen kártyaadósság miatt adta kölcsön hősünket, tehát megint felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Kate miért nem száll ki a kocsiból, buszozik haza, hogy összepakoljon, és elköltözzön albérletbe, mert ezek szerint a férfi megtakarított pénze fedezi a tartozását, tehát nincs veszélyben az élete, maga Kate pedig emiatt van itt, és látható módon rohadtul nem a halálfélelem tartja vissza. Persze tudjuk, hogy azért nem teszi, mert egyrészt olyan ostoba, mint egy kupac sóder, másrészt pedig a történetnek folytatódnia kell, mert Zsanett írni akarja, és még ugye senkit sem keféltek meg úgy igazán (a szakácsnő nem számít, hisz nem “láttuk”), az pedig nagyon fontos szempont egy olyan sztori esetében, ahol minden a kopuláció körül gravitál. Nem kell rá sokáig várnunk: a második fejezet egyből egy Mira nevű prostival indít, akit Alec demonstratíve Kate előtt hajt fel és visz haza, csak hogy ezzel is tovább forgácsolja hősünk nemlétező ellenállását, aki már most kész lenne fogva tartója lábai elé vetni magát, hogy körbecsókolja a férfiasságát, de nem baj, a játék folytatódik tovább. Kate nem is bír magával, és míg “házigazdája” a másik szobában igen szakszerűtlen nőgyógyászati vizsgálatot végez Mirán, addig ő össze vissza matat… a könyvespolcokon (bár ezen a ponton az sem lenne meglepetés, ha a combjai között tenné), majd incselkedés, és még több incselkedés. Kate bugyijából már szinte csavarni lehet a testnedveket, de becsületére legyen mondva, még mindig nem próbálta meg letámadni a férfit, igyekezve kierőszakolni, hogy végre letámadják. Na, az sem várat sokáig magára.

„Kate úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Mike nem volt tökéletes, de úgy érezte, mellette talán végre boldog lehet.”

Alec ugyanis elviszi őt vacsorázni (Kate lényegében már forgalomirányító bójákkal tereli a férfit az altája felé…), ahol kiderül, hogy Mike ott ül tőlük nem messze, és épp az orosz egyik sztripperével enyeleg. Igen, az is ennyire retardált. Valamiért azt hitte, hogy ez a dolog nem fog 15 másodperc alatt kiderülni, majd a körmére égni… vagy nem is hitt semmit, pusztán csak tényleg ilyen faék egyszerűségű ember. Tessék figyelni, mert Zsanett történetében végre mi, egyszerű hétköznapi, nem ‘kőgazdag orosz üzletember bdsm dom mester férfiak is képviseltetve vagyunk, örvendezhet tehát az egyszemélyes férfi olvasótábor, hisz magamra ismerhetek én is. Itt van nekünk azonosulási pontként Mike, a tróger rohadék, minden tekintetben megvetendő, szánalmas, ember alatti hulladék, az a féreglény, akivel még nem történt meg az az evolúciós váltás, hogy farkát lóbáló és szarral dobálózó majomemberből a homo sapiens berkeibe lépjen. Ha esetleg megvan a Rasszizmus szívás videókban feltűnő, ikonikus Zsigulis alkesz focidrukker, aki a cigányoktól idegenkedő szőke gold digger csaját elfuvarozza, akkor nagyjából belőhetjük, milyen ősképet hívtunk életre. Ismételten felmerülhet bennünk a kérdés, hogy Kate mi a pudvás francért volt együtt ezzel az emberrel, ráadásul annak ellenére, hogy saját bevallása szerint „Persze voltak intő jelek, az ivás és a verés…“.

Érted, részegen verte a nőt, kiprostituálta egy kártyaadósság miatt, és ez a szerencsétlen lelki nyomorék Kate még ezek után is képes lett volna visszamenni hozzá, HA NEM CSALJA MEG! Ez sokkal inkább dr. (!) Kate személyiségéről mondd el nekünk valamit, mint Mike-ról. Mert érted, Mike úgy látszik nem árult zsákbamacskát, neki a férfiúi repertoárjának része volt az, hogy bepiálva a hűtő ajtajához csapkodta a fejedet, de te voltál az, aki ott maradt mellette, ugyanis valamiért azt képzelted, hogy mindezek ellenére (vagy talán épp ezért) elérhetitek a borús égbolt mögötti szivárványos boldogságot, és együtt ellovagolhatnak a naplementébe. Áldozathibáztatásnak minősül, ha idiótának nevezlek, Kate? Ami azt illeti nem érdekel, mert tényleg az vagy. Bizony ne legyenek illúzióink, Mike karakterét direkt és tendenciózusan kell az elképzelhető legalacsonyabb szintre lökni, minden tekintetben lejáratni és megsemmisíteni, hogy kései sebtapaszként meg legyen indokolva Kate egyébként teljesen indokolatlan “vonzalma” Alec iránt, és az, hogy már az étteremből hazafelé menet megpróbál rámászni, majd addig hecceli a férfit, hogy az a félreértett macsóság gesztusaként inkább megdugatja a sofőrjével a kocsi motorházának tetején.

„Egy darabig állt és szivarral a kezében figyelte a pornóba illő jelenetet, ahogy kigyúrt embere teljes erőből keféli az barátnőjét, aki egyre csak könyörög neki hogy ne engedje, aztán visszaszállt a helyére és nyögések- sikolyok kíséretében elolvasta a legújabb üzenetét, még egy telefont is lerendezett.”

Nem kéne ezen ilyen hosszan időzni, de tényleg, annyira szeretem, hogy az efféle történetekben az írónő valahogy mindig késztetést érez, hogy az alternatívákat a lehető legvállalhatatlanabb szintre rugdossa le, hogy még véletlenül se mulasszuk el észrevenni az átlagos(nak hazudott, de valójában emberalatti véglény) partner, valamint az übermensch álompasi fantáziaképe között tátongó hatalmas szakadékot. Az elképzelhetetlen, hogy Kate mondjuk egy normális és meghitt kapcsolatban él, de becsúszik egy hiba, és a nő önként beáldozza magát, vállalja az egy hetes szenvedést a boldog életért. Nem. Ez túl árnyalt, és nem felel meg a baltával faragott, kétbites történetírás szabályainak. Ezért muszáj Mike-ot egy ’40-es évekbeli zsidó karikatúra szintjére zülleszteni, ordas szörnyeteggé maszkírozni, mert egyébként még szó érheti az intelligens, tanult, szép és karakteres Kate becsületét, ambivalens érzéseink lehetnek a viselkedésével kapcsolatban (Isten ments, hogy esetleg emberi lénynek néznénk!), vagy mondjuk nem tudnánk teljes hévvel az orosz kan ölébe fantáziálni magunkat, mert a valósághűség egyszerűen elrontaná ezt a fiktív szituációt! Ezért írom, hogy ez egy semmitérő műfaj, és köszönőviszonyban sincs az irodalommal, mert nem több vágyfantáziánál, ami akkor jó, ha rosszul csinálod. Borzasztóan sérelmezem, hogy ilyesmit kell olvasnom, mert láthatóan Zsanett írói kvalitásai azért egyértelműen felette vannak ennek a szintnek, de a tartalom magához aljasítja a stílust, és a végeredmény élvezhetetlen. Nem tudom respektálni az amúgy viszonylag korrekt fogalmazásmódot, ha az, amit leír, ennyire elhibázott. Ahogy korábban kitértem rá, valahol az is Zsanett alkotói teljesítményének a kritikája, hogy ilyen semmitérő ötleteket dolgoz ki, mert hiába van meg a képesség az alkotásra, ha a villám a legmagasabb fa helyett egy latrinába csap bele.

Ezen a ponton a játéknak gyakorlatilag vége. Élvezkedhetünk annak a fájdalmas nagyszerűségén, hogy Igor Cullen az ágy felett áll, nézi, ahogy alszol, megzabálhatna, de helyette inkább átölel borscstól bűzlő vámpírkarjaival, majd gyengéden beléd hatol, és megkérdezi, hogy fáj-e, abbahagyja-e, de lényegében a meccs már le van játszva, Kate kiállt a kapuból, és Alec (vagy akit épp odaküld Zsanett a kispadról) annyi gólt rúg neki, amennyit csak akar. Persze még felderíthetjük az orosz Bádogember lelkének minden tragikus múltbéli horpadását, hogy a csalódásba fúló aktus végül egy későbbi szenvedélyesebb együttlétbe fúljon, de valójában nem nagyon tud érdekelni, a szcenárió összes kis piszkos dramaturgiai fogását ismerem, és nem látom értelmét, hogy több időt fecséreljek erre a sztorira. Ennek ellenére folytatom tovább. Legalábbis ennek a fejezetnek a végéig. Tehát Kate és Alec elmennek a Pokol nevezetű klubba, ami olyan exkluzív, hogy 500 dollár egy belépő, szóval tudhatjuk, hogy NAGYON exkluzív. Befut egy Steve, aki az orosz üzlettársa, és meglátva Kate-et egyből kész lenne 1000 dollárt engedni az árból, ha elmegy vele egy numerára. Ami vagy azt jelenti, hogy sértegetni akarja őket, mert nagyon nagy összegből enged két belépőnyit egy ad hoc kufircért, vagy pedig Alec Zsigulit jött vásárolni. Nem derült ki, hogy melyik, viszont lemegyünk a pincébe, ahol a kínzókamrák vannak, de nem olyan softcore fajták, mint amit mr. Grey is tart otthon, itt minden van, a szikéktől kezdve a tűkön át a szöges korbácsokig, szóval a Pokolban valóban kemény bdsm folyik. Alec azt is elmondja, hogy ezen a helyen tényleg nincsenek határok, aki egy órára bérbe adja magát, azt konkrétan leamortizálják, mert nincsenek kötöttségek, nincs finomkodás, ez itt az aberrációk legmélyebb, legsötétebb bugyra. Mi sem természetesebb hát, mint hogy Kate egyből ki akarja próbálni magát, tovább bizonyítva, hogy joggal kételkedhetünk az épelméjűségében. Egy nőnek nyilván irtózatosan vonzó az, ha vadidegenek kínozzák és kúrják félholtra. Hogy a viharba ne lenne? Lélekben persze már eltökélte, hogy Alec Massimo mellett fogja leélni az életét, és mint minden erős és független nő, egyből kész feladni önmagát, csak hogy a partnere kedvében járjon. Tehát teljesen evidens, hogy random perverzekkel lenyúzasd a bőröd, tűkkel átszúrasd a csiklódat, vagy véresre korbácsoltasd a hátad, pusztán azért, mert azt feltételezed, hogy a kiszemelted igen specifikus és feltérképezetlen ízlésével majd egybe fog vágni ez az egész szituáció? Kate tényleg elmebeteg, de ezt már korábban is tudtuk.

Ha valamit lehet értékelni Zsanett történetében, az az, hogy nem rest átváltani (látszólagos) hardcore üzemmódba, ha a helyzet úgy kívánja. Meg akkor is, ha nem. A számra, vagy esetünkben az ujjaim hegyére kívánkozik az öncélú jelző, szóval ja, ez a dicséret nem sikeredett túl… dicséretesre. Ettől általában a hasonszőrű sztorik óvakodnak, hisz az ilyesmi nem vág össze az átlag nyárspolgárné ízlésével és ingerküszöbével. Igen, ott tartunk, hogy már az igaztalanság részleges hiányát is dicsérni kell. Mindenesetre Kate szépen beigazítja magát a kalodába, fenék fel, csomag óvszer karnyújtásnyira, és kezdődhet a móka. Viszonylag könnyen megúszta, valószínűleg azért, mert (legyünk jóindulatúak) az írónő nem akarta részletezni az aktust és az abúzust, így egy kicsit fulladt, egy kicsit megvágták szikével és megcsapkodták, de lényegében szerencséje volt, hisz még megvoltak a mellbimbói, egy fogát sem tépték ki fogóval, nem amputálták le az ujjait és kauterizálták a csonkokat, valamint nem kapott gátrepedést sem a testnyílásaiba tömködött különféle segédeszközöktől. Kifogta a világ legszofisztikáltabb perverzét, na! Alec bizonyára megkent valakit, vagy megkérte az egyik haverját, hogy segítsen be, nem tudom. Az orosz visszatér, hősünk nem kéri az aktusért ott hagyott pénzt (tényleg mindent elkövet, hogy függő viszonyban tartsa magát….), aztán távoznak.

„Elrabolták a családomat. A szüleimet a szemem előtt ölték meg, de előtte egy hétig kínozták őket. Nekem is ez lett volna a sorsom, de apám egyik barátja, Ivan Jones közbelépett. Mondhatni, fizetett értem, megvette az életemet. A seb savtól származik, szerencsémre csak eddig jutottak…”

Itt is van! A szomorú előzménysztori! Az esemény, ami miatt Alec az lett, aki. Feltárult a vérző sebhely, most már látjuk, hol kellene Kate doktornőnek szíve és vaginája gyógyító erejét latba vetnie. Már egy ideje nem csináltam, de most akkor bepótolom: check, check, check! Feltűnik mr. öreg orvos, hogy megvizsgálja hősünket, és bizonyítsa: létezik még objektivitás ebben az elcseszett, izzadtságtól és női testnedvektől ragacsos álomvilágban. Persze az ilyesmit nem lehet szó nélkül hagyni, Alec egyből meg is jegyzi, hogy: „Sokan nem tudják elviselni hogy másnak több jutott mint nekik. Az erénycsőszöktől mentsen az ég!” – igen, az örökbecsű kommentbölcsesség! Ha valaki kritikát fogalmaz meg veled szemben, és számon kéri rajtad a gyarlóságodat és alávalóságodat, akkor az biztosan csak irigy lehet! Ráadásul ebben az esetben álszent irigy, hisz segít azokon a nőkön, akiket te tönkreteszel, és ezért pénzt merészel elfogadni! Erkölcscsősz rohadék! Hát nem tudja, hogy megvásárolni valakinek a becsületét, majd véresre verni, az lényegében csak a szeretet egyik formája? Ő az egyik kezével üt, a másik kezével bekötözi a törött karodat százdollárosokkal! Hogy merészelsz ítélkezni? Hisz kifizette, hogy ne ítélkezz! De már hozzászokott. Haters gonna hate! Még mielőtt felszögeznéd magad arra a metaforikus keresztre Alec, sajnálom, de vannak dolgok, melyek nagyobbak annál, mint hogy egy köteg bankóval be tudd dugaszolni őket, de természetesen én és az orvos vagyunk a gyökerek, hisz nem értjük, Alec milyen egy roppantul érzékeny ember! Meg hát amúgy van neki szomi’ sztorikája is, ami feljogosítja mindenre! Tudja, hogy a férfi legyen férfi, a nő pedig nő! Egy igazi férfi véresre veri a nőit, ez már csak így van, ebből áll kérem a férfi princípium! És nem rugóznék ezen, ha a történet, valamint Kate viselkedése nem legitimálná teljesen ezt az elcseszett, beteges narratívát. Kate valójában nem hívja ki a férfi nézeteit, hanem önként és dalolva betagozódik alájuk. (Check!) Hát mégiscsak gazdag! Basszus, és tud zongorázni is! Veri emósönöl!

Moonlight Sonata intensifies!

Megjelenik Mira, akinek épp lelőtték az apját (casual friday night, ugye). Mennyé fürödni és aludj, ribanc! Ezen az egész tragédián felbuzdulva Kate tovább húzza a férfit, mert egyszerűen nem bírja elviselni, hogy nem ő van a középpontban, és nem akarják megerőszakolni, szóval ejtünk pár szót a nemi szerepek elferdített és kiforgatott változatáról. Hentai filozófia. Tudjuk, milyenek ezek a nők. Először ellenkeznek, nemet mondanak, sikoltoznak meg zokognak, de nem képesek ellenállni a férfi maszkulinitásának. Valójában csak arra várnak, hogy az alkalmas hím hülyére bassza őket. Engedelmessé kefélni… teszik az eszüket, de ez az igazság. Minden más csak felesleges sallang. Hát látjuk Alec odaáll, nagyon néz, és Kate lába között már meg is nyitották a csapot, készen áll mindenre, de persze az orosz nem tépi le a virágot, mert ő ennél nemesebb hódításra vágyik. Véget ér a fejezet. Megkaptuk tehát a követendő férfi és női referenciákat. Check. A szívnek mindig kedves látni, hogy ezeknek a szerepeknek a rettentően széles és komplex skáláját le akarják szűkíteni egy tetszőleges változatra, mely univerzális érvényt kap. Nem mondom, hogy nincs abban igazság, amit Zsanett lefest. Csak épp ez az igazság egy kicsi és végletesen eltúlzott szelete. És basszus, legyen bemutatva. Én aztán nem fogom megtiltani senkinek, hogy fétistárggyá alacsonyítsa magát. Viszont legyen érdemben megtámadva ez a nézet a kisregény világán belül, legyen egy harc, ami eldől vagy erre, vagy arra, vagy születik egy kompromisszum, de ez így elégtelen. Ha másért nem is, hát azért, mert rohadtul érdektelen az efféle kritikátlan (és életszerűtlen) behódolást látni. Az a nő, aki ilyen hamar kész csak úgy hirtelen felindulásból rongyosra erőszakoltatni magát egy bdsm klubban, mégis mi a francot fog tudni felmutatni a későbbiekben? Ha idáig hátrált, akkor honnan fog visszatámadni? Azon túlmenően, hogy egy ilyen “karakter” (valójában nem az, csak egy placeholder az olvasónak, pontosabban Zsanettnek) még Mike teljességgel kiszámítható árulásával együtt is elmondhatatlanul hiteltelen, ellehetetlenít minden azonosulási kísérletet, és minden ízében unalmas, még a történetet is rombolja, hisz nem ellenpólusa Alec erős, domináns személyének. Kate-et nem kell betörni. Ő már az első pillanattól kezdve az utolsó pillanatban van. Nincs fejlődési íve, mert Zsanett a kész állapot fényében alkotta meg őt, és csak felfedi az addig elkendőzött “személyiségjegyeit”. Tessék rendesen megírni a karaktereket! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ez a deficit mennyire egyhangúvá teszi a cselekményt.

„-Látja? Ezt nevezem én behódolásnak. Fájdalmat okoztam magának és mégis akar engem. Innentől kezdve csak egy gyenge nő… kiszolgáltatott és harcképtelen.”

Úgymond részben teljesen igazat adok annak, aki mostanra inkább kiszállt, és készülékét falhoz csapva felhagyott az olvasással, kihangsúlyozva persze, hogy sem a fal, sem pedig a készülék nem vétkes, így rajtuk bosszút állni igencsak méltatlan dolog. Megvallom, talán én is szívesebben törnék össze valamit egy vertikális felületen, mint hogy Alec apai kvalitásainak feltérképezésében, vagy Kate további morális mélyrepülésében tettestárs legyek, de mostanra átkerültem abba a tudatállapotba, melyet azok érezhetnek, akik egy lángoló óvoda vagy kórház mellett megállnak selfizni. Az utam ezen mérföldkövéhez érve úgy gondoltam, hogy a misery loves company jegyében csatasorba hívhatom az egyik lányismerősömet, fussa át ő is az irományt, hátha rácáfol a lesújtó verdiktemre, és bizonyítja, hogy a női lélek tényleg olyan diszfunkcionális, mint ahogyan Zsanett felskicceli, vagy ha azt nem is, legalább rányomhatja a feminin szempontrendszerek kóser pecsétjét az alkotásra. Nem akarom szó szerint idézni azt, amit válaszképp megküldött nekem, egyrészt mert úgy vélem a barátságunk felhalmozott kreditjeiből már így is elég sokat eljátszottam azzal, hogy elolvastattam vele a One Week-et, másrészt pedig mert ő nem olyan finoman fogalmaz, ahogy én, de annyit azért elárulhatok, hogy az abszurd, silány, összecsapott és groteszk szavak különböző permutációja határozta meg a véleményét. Továbbá alapvetően neki is az volt a benyomása, mint nekem, vagyis hogy a szavak mögött nincs meg a kellő élettapasztalat-fedezet, és emiatt az iromány… nos, igencsak hiteltelen és életszerűtlen lesz.

Akárhogy is, a következő fejezet erős érdektelenséggel indít: megjelenik Alec lánya és volt felesége, majd pár mondat után el is tűnnek, szóval ez a cliffhanger nem bizonyult túl kifizetődőnek. Kate úszik egy kicsit a medencében, miközben a korábbi fazon (Jonathan), aki meghágta őt a motorháztetőn, most a limonádéval igyekszik kedveskedni neki. All in all, igyekszünk rákanyarodni a hetedik nap után várható (de egyértelműen soha be nem következő) végső búcsúra. Örömmel fogadom ezt a valóság szögesdrót kerítésén fennakadni hivatott ábrándot, nyilván nem elfogódottságtól mentesen, hisz ez a történet befejezését is jelentené, amit meg már kifejezetten várok. Hősnőnk tehát összepakol (magától értetődően elfogadja azt a sok méregdrága ruhát, amit Alec vett neki, hát mit neki önérzet, ingyé’ van!), majd kap még egy ékköves aranyláncot is, csak hogy tiszta legyen a sugar daddy viszony. Vacsora. Tisztázódik egy félreértés, ami olyan egyértelmű volt, hogy nem is vesztegettem rá szót. Most sem fogok. Búcsú a reptéren, majd pedig bizonyítandó, hogy Kate milyen egy autonóm személyiség, négy X után (ez nem az éveinek száma, hanem az eltelt két hónapét, ami ugye számunkra érdektelen, nem kell bemutatni és nyugodtan át lehet ugrani, Zsanett nem szarozik olyan dramaturgiai finomságokkal, mint a lelki folyamatok felfestése, melyek oda vezettek, hogy Kate visszamenjen Alec-hez…) már ott kilincsel az első epizódból megismert bárnál, hátha megtalálja az orosz lovagját. Sajnos Alec már Rómába költözött, leépítette az itteni érdekeltségeit, így ez a szerelem(nek hazudott kétbites vonzalom) zátonyra fut, és ezzel a keserédes zárással véget is ér a sztori. *sigh* Nincs ekkora szerencsénk…

„Miután hazament Mike-hoz, először minden szép volt és jó, de lassan előjöttek a kényes kérdések, hogy Alec miket művelt vele.” – ismételten a legelőkelőbb női tulajdonságok reprezentálódnak, és persze hitetlenkednénk, hogy mindazok után, amik kiderültek Mike-ról, valamint azok után, amiket megtapasztalt, Kate hogy a véreres vastagbélrákba mehet vissza az abuzív, csalfa, semmirekellő párjához, akinek saját bevallása szerint még a közelségétől is undorodik, de tudjuk, két szék között a pad alá esni, és Isten ments SZINGLIKÉNT létezni néhány pillanatig olyan elképzelhetetlen és borzalmas dolog, hogy ahhoz képest még Mike is vállalható alternatíva. Kodependencia at its best! Most komolyan, viccen kívül: Kate, kedvesem… elvileg te egy erős, független, intelligens nő vagy, magas képesítéssel, jól fizető állással, és olyan külsővel, hogy bármelyik random sztriptízbár-tulajdonos visszakézből állást ajánl neked, szóval mégis mi a halál bajod van neked? Az olyan olcsó kifogásokat pedig, hogy azért nem költözöl el, mert nincs félretett pénzed, még te sem hiszed el, nemhogy én. Csak hogy ne értsük félre egymást: egy orvosi keresetből BÁRMIKOR ki tudsz ugrani egy ilyen helyzetből. 2 hónap alatt egészen pontosan kétszer van fizetésnap. Ez a probléma, amit Zsanett itt felvázol, pont hogy fordított felállásban zajlik: a háztartást vezető, gyereket nevelő, jövedelem nélküli nő nem képes otthagyni a párját, mert az következetesen anyagi függésben tartja. Itt meg azt kéne elhinnünk, hogy egy minden tekintetben független, erős nő nem képes otthagyni az alkoholista, munkanélküli párját, mert nincs pénze a kaucióra.

„Már meg volt ágyazva a kanapén, a nappaliban. Többször aludt már itt, mint a barátja mellett és Mike ezt nem tette szóvá. Amióta visszatért hozzá, látványosan kerülte a testi érintkezést, egyszer részegen a fejéhez is vágta hogy undorodik tőle.”

Miközben mellesleg ott csörög a zsebében az Alectől kapott ékköves aranykarkötő. Szóval el lehet menni a büdös pi… oké Kate, tudom, hogy ez alatt a kritika alatt többször is megkérdőjeleztem már az épelméjűségedet, de nem győzök csodálkozni azon, hogy mennyire egy szánalmas véglény (a.k.a. roppant rosszul megírt karakter) vagy. Komolyan egy parasztlengőre van szükséged ahhoz, hogy kibillenj az egyensúlyi állapotodból, és akkor is csak arra vagy képes, hogy az egyik rohadékot egy másikra cseréld? Tényleg ennyire képtelen vagy az önvizsgálatra, és ilyen nevetségesen rossz emberismerő vagy? Ha maradt is bármi reményem veled kapcsolatba, az mostanra már rituális öngyilkosságot követett el. Annál is inkább, mert semmi szükség nem volt erre az egészre, Zsanett megírhatta volna, hogy az orosszal töltött egy hét ráébresztette hősünket, hogy ideje lépni, összecsomagolt és elköltözött a szüleihez, vagy egy barátnőjéhez, albérletbe ment, a kórház orvosok számára fenntartott pihenőszobáiban csövezik, esetleg felkeresett egy nők számára fenntartott védett házat…stb. Ha már nem kerül bővebb kitárgyalásra, akkor szükségtelen ezt a vonalat így kibontani, mert ahogy látjuk, csak újabb és újabb problémákat szül. Az ilyesmi szemet szúr, és rontja a hitelességet. Az olvasónak el kell hinnie, hogy a történet nem egy olyan alternatív univerzumban játszódik, ahol mindenki retardált, hanem itt, amelyben mi élünk. És ezt nagyon megnehezíti, sőt gátolja, ha ilyen égbekiáltó logikátlanságok tűzdelik az irományt.

Hé, csak elég gazdagnak kell lenni hozzá!

Kate tehát úgy véli, ideje megkeresni Alecet. Ahogy már említettem, az idevezető ~2 hónapot talán nem két bekezdésben, hanem két fejezetben kellett volna kitárgyalni, hogy jobban elmerülhessünk a családon belüli erőszak gyakorlati és lélektani oldalának posványában, de három jó okot is tudok, hogy ez miért nem valósult meg: egyrészt abban az időintervallumban nem volt lehetőség a fétisszexre, az időközben hardcore alkoholistává avanzsált munkanélküli Mike unalmas, vanilla hülyesége (és még az sem realizálódik) pedig nem fogja úgy magával ragadni a closet mazochista olvasót, mint az Aleccal való kavarás; másrészt Zsanett a jelenlegi képességeivel képtelen lenne ezeket a nagyon finom, az emberi lélek mély ismeretét igénylő folyamatokat méltó módon bemutatni; harmadrészt pedig az írónő látnoki képességekkel előre tudta, hogy ha plusz két fejezetet kéne eltöltenem Kate amőbaagyából kipislogva, bizonyára harakirit követtem volna el egy rozsdás konzervnyitóval, szóval ha ez nem a humánum megnyilvánulásának legmagasabb foka, akkor nem tudom, hogy mi az. Mindenesetre Mike és Kate meghívást kapnak a férfi unokatestvérének esküvőjére, ahol mit ad Isten feltűnik Alec, hogy káprázatos zongorajátékával szórakoztassa az egybegyűlteket. Milyen kicsi a világ, igaz?! Miközben hősünk a száján keresztül az agyvelejét is kicsorgatja a nyálával együtt, szerencsétlen pasija mindent megtesz, hogy megakadályozza a jelenlévő férfiakat, hogy egy emberként rányomuljanak a barátnőjére, tovább bizonyítva azt, amit már így is tudunk, vagyis hogy ebből a ínséges kényszerkapcsolatból egyszerűen képtelenség lenne kilépni. Persze nem járhat sikerrel, hisz a férfiak tényleg egy emberré változnak, és “váratlanul” (én úgy meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem kínomban lefejelni az íróasztalom lapját) előlép szovjet übermensch, hogy táncra kérje a meglepett, instant eufóriát átélő nőt.

Némi enyelgés után bepofátlankodik a képbe Mike, hogy ismét egy neandervölgyi panelproli szintjére visszazuhanva bizonyítsa troglodita mivoltát, és kiélezze a kontrasztot a két férfi között, amit nem is szükséges jobban kiélezni, hisz már így is felvághatjuk vele az ereinket. Köszönjük Zsanett! Amúgy Mike milyen jogalapról hánytorgatja fel Kate-nek az orosszal való vélelmezett közösüléseket, mikor pont ő prostituálta ki a barátnőjét egy piti kártyaadósság miatt? Tudom, hogy ilyen apróságokon már tényleg nem kéne fennakadnom, de ennyi következetességet talán el lehetne várni, nem? Úgy értem, ez is mennyire életszerű már, nem? Odaadom a barátnőmet valakinek, hogy tessék, egy hétig koptassad az összes testnyílását, vagy ha akarod, nyugodtan vágj neki újakat, majd pedig azzal revolverezem a nőt, hogy mekkora egy büdös kurva! Tényleg, annyi mindent rá lehet olvasni Kate fejére. Ha fogsz egy darts nyilat, megpördülsz párszor a tengelyed körül, és eldobod, 99.9% valószínűséggel egy olyan érvet fogsz eltalálni, amit jogosan lehet felhozni a nő ellen. EZ NEM AZ AZ ÉRV! A férfi kirángatja hősünket a teraszra, és elkezdi megdolgozni, de megjelenik az orosz, így inkább elpárolog, hogy hívjon egy taxit, és otthagyja a barátnőjét… azzal a személlyel… aki elől el akarja menekíteni. Most komolyan, ember… előbb hiszem el, hogy a férfit megkenték, mint hogy ilyen orbitálisan ostoba legyen. Mindenesetre hagy elég időt, hogy Alec meggyőzze a nőt, tartson inkább vele. Well played. Értjük, hogy azért kell Mike-ot leszállítani előember szintre, és Kate-et kiszolgáltatottnak hazudni, hogy jöhessen az orosz herceg fehér lovon, és megmenthesse. Jó látni, mikor az alkotói szándék ilyen kínos egyértelműséggel kikönyököl a sorok közül.

„-Te is, mi?!- húzta durván magához Mike miután a “vetélytársa” eltűnt a képből.- Jó újra látni a régi szeretődet, mi?! Benedvesedett a bugyid?”

Mikor Mike visszatér, megtörténik az összeütközés(nek csúfolt szánalom), és a nyomorult, munkanélküli alkoholista farkát behúzva elkullog, miközben szétvert méltósága szilánkjai potyogtak a nyomában. Kate, Alec és a barátnője, Ashley közösen taxiba szállnak (nem lepődnék meg, ha ezt is Mike-tól lopták volna be), elmennek egy diszkóba, ahol egy Jorge nevű barát azonnal elszereti Alecet, így a két nő egyedül marad, és beszélgetni kényszerül. Bár ne így lett volna. Megtudjuk viszont, hogy Kate nem kurva. Lassan mondom, hogy Orbán Viktor is megértse: nem kurva! Igaz, hogy azért, amit csinál, mások iparűzési adót fizetnek, de ő akkor sem olyan nő! Hát jó, hogy nem az, és a ‘nemkurvaság jegyében gyorsan végig is piálja az itallapot, hogy hangulatba jöjjön a későbbiekben esedékes, vélelmezett orgiákra. Természetesen zokszó nélkül követi Alecet az egyágyas szállodai szobájába, ahol ismételten hitet téve amellett, hogy nem kurva, meztelenre vetkőzik, és rögtön rá is nyomul a bekokózott oroszra: „-Mit szólna ha beszéd helyett inkább szeretkeznénk egyet? -Azt, hogy nagyon fáradt vagyok. És nem szoktam szeretkezni. -Még a végén kiderül hogy egy Mr. Grey fekszik előttem! -Az nem tudom ki, de ha ő szürke, akkor én fekete vagyok. -Rendben, Mr. Black. Akkor csak feküdjön…” – Zsanett nem bírta megállni! Egyszerűen nem bírta ki, hogy ne vonja meg a nyilvánvaló párhuzamot az előddel, és muszáj volt kikonkretizálnia. A Twilight utalást még elnéztem, de ezt nem. Ezt már nem veszi be a gyomrom, mert több puszta kikacsintásnál. Amikor egy író annyira nem bízik az olvasó intellektusában, hogy meg kell fognia a fejét, és bele kell nyomnia az orrát az ő mocskába, hogy értse, az üzenetet: EZ OLYAN, MINT AZ A SÖTÉT TÜNDÉRMESE, CSAK EZ SOKKAL DURVÁBB! ÉRTEM?! E. L. James forog a sírjában, pedig még meg sem halt, és amúgy is túl kövér lenne hozzá. Mr. Black, basszus! Ez a szennyes ‘jópofáskodásba oltott modoroskodás annyira fájó, olyan szekunder szégyent érzek tőle, hogy szabályosan lyukat éget a homlokomra. Ez egy nagyon fontos pillanat. Csak hogy tiszta legyen: az ilyesmit ki kell érdemelni, és még akkor sem szabad verbalizálni. Te még csak ki sem érdemelted. Ennek a szituációnak meg kellett volna ágyazni, jó alaposan elő kellett volna vezetni, de itt, ezen a ponton rohadtul nincs helye, különösen azért, mert a párbeszéd magát hitelteleníti el, hisz a kvázi magatehetetlen Alec testén és akaratán Kate épp erőszakot készül tenni (Mert hogy máshogy érthetnénk azt, hogy akkor csak feküdjön? Feküdjön uram, én majd intézem a többit! Így kell jól érteni…). Tényleg egy csodálatos, #nemkurva pillanat.

WTF is wrong with you, girl?!

Miután visszatettem az agyamra az ékszíjat, reggel lett, és Kate arra ébred, hogy Alec (aki látszólag nem emlékszik semmire a tegnap történtekből) már leszervezett neki egy házat a Kirill nevű barátjával. Ezt a nagylelkű ajándékot hősünk zokszó nélkül elfogadja, és hálából csak annyit kell tennie (legnagyobb sajnálatára, hisz már vazelinezte volna Alec lágyékát…), hogy otthagyja a pasiját. Mi sem egyszerűbb ennél! Félredobni, és továbbállni, de csak akkor, ha már van hová lépni. Ismételten a legszebb párkapcsolati minták kerülnek képviseltetésre. Autonóm női individuum? Az meg micsoda? Hisz egy nő csak a férfi viszonyrendszerében tud létezni, az ő vonatkozásában tudja meghatározni magát: ha szarba sem vesznek, akkor szar vagyok, de ha hercegnőként kezelnek, akkor hercegnővé válok. Ez a korszellem narratívája, és ezt visszhangozza ez az írás is Kate személyén keresztül: egyik kapcsolatból a másikba kell ugrani, úgy óvakodva az egyedülléttől, mint a tűztől, hisz a támaszték nélkül maradt nő képtelen magában funkcionálni, és egyszerűen összeomlik. Minek vesződni azzal, hogy kiépíts magadnak egy önálló egyéniséget, mikor elég csak hozzáidomulnod az épp aktuális partneredhez? Ezért is írtam korábban, hogy mennyire problémás Kate akarat- és jellemgyengesége. Mitől lesz izgalmas egy ilyen jellegű történet? A duettől. A férfi fejnehéz, a nő pedig szívnehéz, tehát mindketten más helyzetekben és máshogy tudnak hatást kifejteni a másikra. A dominancia libikóka ide-oda billegése… ettől lesz érdekes a sztori. Ez a dinamika mozgatja a cselekményt. Csak jelzem, hogy ezt még a legsilányabb művek is értik, annyira evidens. Kate pedig nem több, mint a “vágya”, és ez nagyon kevés. Őt nem kell bevezetni a rosszba, nem kell megrontani, mert önként, kérés nélkül végzi el magán ezt a műveletet, és aljasítja le magát olyan szintre, amitől minden épeszű ember viszolyogna. Az Angyalok és Démonok név egyfajta dualizmust sejtet, itt viszont szó sincs ilyesmiről. A mérleg egyik nyelvén egy tollpihe van, a másikon pedig egy másfél kilós ólomsúly. Az első perctől borítékolható a végeredmény…

„Fiatalabb volt mint Alec, de hasonlóan sötétszőke volt a haja. Az arca hosszúkás volt, a szeme kék. Szinte ordított róla hogy rosszfiú, és bár nem volt kimondottan jóképű, mégis volt benne valami megfejthetetlenül vonzó.”

Hősünk megismerkedik a tulajjal és lecsekkolja új lakhelyét, majd pedig elmegy felhajtani a cuccait a régi otthonából. Ez feltételezne egy újabb, ezúttal komoly konfrontációt Mike és Kate között, de az esemény elmarad: a nő szimplán csak megvárja, míg az ex elmegy otthonról, majd összepakol és végleg távozik. Azt hihetnénk, hogy egy munkanélküli alkoholista nem nagyon jár el hazulról, de persze tévednénk, hisz az életszerűséget magához hajlító történetvezetési akarat kész kipenderíteni a férfit az ingatlanból, nehogy véletlenül megtörténjen az amúgy érdekesnek ígérkező helyzet. Mindegy, leányunk belakja az új kéróját, barizik a környékbeliekkel és sétálgat, majd pedig elrabolják. Egy pillanatra megörültem, hogy másnap már betoncsizmában fog a halakkal aludni, de mondanom sem kell, nincs ekkora szerencsénk. „Egy rendőr barátom figyelmeztetett hogy egy barna borítékban érkezett hozzájuk egy levél amiben mocskosabbnál mocskosabb dolgokkal vádolnak. És akik aláírták… maguk ketten. Mike és Kate. Kate, hogy tehette?!” – konfliktus time! Hát nem az orosz csődör raboltatta el Kate-et, mert azt hitte, hogy ő is bűnrészes volt a maffiózó bemószerolásában? Most komolyan… Alec kedves, jól vagy? ‘Tisztellekbecsüllek, mert elvileg egy tisztességes tisztességtelen szociopata bűnöző vagy, de úgy tűnik te sem tudod elkerülni, hogy az IQ-szintedet a történet szükséges pontján elosszák hússzal. Szóval adott Mike, akit most hagyott el a barátnője, alkoholfüggő, nincs állása, láthatóan agressziókezelési problémái vannak, nagyon sértett az önérzete és nagyon sok haragot táplál Alec iránt, és komoly haszna származna abból, ha tönkre tudná tenni őt. Valamit ott van Kate, aki papucsállatka-lényének minden idegszálával imádja az oroszt, mindent elkövet, hogy a kedvében járjon, úgy vonzódik hozzá szexuálisan, mint csapágygolyó az ipari mágneshez, és talán nem túlzás azt állítani, hogy valamiféle szerelmet is érez iránta. …KI A HALÁL LEHET AZ ELKÖVETŐ?!

Ez egy olyan helyzet, aminek nem lenne szabad megtörténnie, mert az ég világon semmi értelme sincs. Nagyjából másfél másodperc kemény agymunka kell hozzá (tudom, ez talán nem mindenkinek az erőssége errefelé…), hogy rájöjj: Mike küldte a levelet, és vagy egy korábban aláírt papírt használt, vagy odahamisított egy szignót, mindenesetre Alec úgy találta jónak, hogy kitervelje és kivitelezze ezt hatásvadász marhaságot. Orosz rulett vagy billiárd(golyó)? Mike választ először, és az utóbbi mellett dönt… vagyis nem fog biliárdozni az életéért, hanem lenyeletik vele a golyót, és meghal. Értem. Szóval ha a másikat választja, akkor Kate-et ölik meg, aki egyértelműen vétlen? Mekkora egy infernális idiótaság már ez?! Mi a példastatuálás ebben? Az egyik biztos meghal, a másik meg 50% eséllyel meghal. Sanszos, hogy nem marad senki, aki tanulhatna a leckéből, de a jobbik esetben is az egyik “munkatársad” (esetünkben Kirill, mert hősünk őt választja ellenfelének…) agyonlövi magát! Csodás ötlet! Ráadásul az, hogy ki hal meg és ki él, teljességgel a szerencsén múlik. Milyen tanulságot lehet ebből levonni? Maximum azt, hogy az orosz rulett veszélyes. Mike abban a hiszemben választotta a billiárd golyót, hogy a képességei által méretik meg, nem pedig vakszerencse útján. Tehát egy rohadt féreg, és kétszer is el kell mondani! Vagy azért kéne rohadéknak tartanunk, mert őt kérdezték először, és nem kezdett el udvariaskodni, hogy hölgyeké az elsőbbség? Tényleg nem értem. És ha Kate nem tud biliárdozni, akkor nem az a fair, ha te mész helyette? Úgy látszik nem, mert a feltett kérdésre egyértelműen az lett volna a helyes válasz, hogy férfiasan beleállsz az orosz rulettbe, Kate-et pedig meggyilkolják. Logikus, csak nem kell belegondolni!

Ő is csak vaktölténnyel nyomja…

Kirill lovagiasan vállalja, hogy először neki húzzák meg a ravaszt. Túléli, majd elhangzik egy ilyen szöveg: „-Bassza meg, ez meleg volt! Kurva meleg! Nos, kisasszony, magán a sor! Pörgessünk, vagy maradjon? Kate pityeregni kezdett. -Mindegy.- suttogta.” – Kate, drágaság… rohadtul nem mindegy. Revolver 101: Mivel a hatlövetű hengere körbe forog, a benne lévő lőszer is körbe forog. Ha nem pörgetik meg ismét, akkor nem öt az egyhez, hanem csak négy az egyhez az esélyed. Az nem féregmagatartás, hogy át akarjátok verni a nőt? Vagy ilyen profi maffiózók vagytok, hogy nem tudjátok ezt a teljesen egyértelmű dolgot? Vagy Zsanett nem gondolt bele eléggé? Van egy tippem, de nem akarok találgatásokba bocsátkozni. „-Öt az egyhez, végülis jók az esélyei! Ha nem durrantom szét a fejét, életben marad, és elmehet.” – bocsánat Kirill, hogy mondod? Tehát akkor csak egy menetig megy a meccs, nem pedig addig, amíg valaki meg nem hal? És Mike a rohadék, mert biliárdozni akart? Egy pörgetéssel csak ~16.7% esélyed van meghalni, és átengedte ezt a kedvező lehetőséget Kate-nek, míg ő elment abban a hiszemben, hogy majd kiáll valami kompetens ellenféllel, de közben szimplán csak megölték. Fogadok, hogy vaktöltény van abban a fegyverbe! Ezektől már tényleg mindent el tudok képzelni. Nem lehetett volna szimplán csak tarkón lőni Mike-ot, és megspórolni ezt az egész szennyes kutyakomédiát? Egy pörgetés! Oké, nyilván nagyon félelmetes, ha megmaradunk annál a baltával faragott szintnél, hogy JUJ, PISZTOLY!, de mivel a másik lehetőség az lett volna, hogy egy ököl méretű billiárd golyód tuszkolnak le a torkodon, és megfulladsz, talán nem annyira fenyegető alternatíva…

„-Van egy üzleti ajánlatom.- gugolt le a nő elé váratlanul.- Egy választási lehetőség. A lövés, vagy én? -Micsoda?! -Vagy a játék, vagy a feleségem lesz és eljön velem Rómába. Itt hagy mindent és mindenkit, elbúcsúzik szépen hogy ne keressék. Csak az enyém lesz. Ez az ajánlat korrekt. Pénzért egy hét, árulásért egy élethossz.”

Ahogy látjuk, az elmebaj nem áll meg itt, sőt! Ezen a ponton már tényleg minden, de minden kapcsolatot elveszítünk a realitásokkal, miközben fél mondatonként újrafogalmazódik a narratíva. Alec ajánlatot tesz: Kate bevállalhatja a golyót, vagy akár a felesége is lehet. Bocsánat, MI VAN?! Igaz volt az itt elhangzottakból bármi is? Volt egyáltalán levél? Megölték Mike-ot? Töltött volt a revolver? Komolyan, milyen mélyre ér el az intrikus idiotizmus vízere? Miért kellett ez a színjáték? Kate golyó nélkül is a golyóidat válassza! A volt barátjának halála ezen a ponton már semmiféle jelentőséggel nem bír, hisz egy hete kikerült a képből, és csak amiatt jött vissza, mint a rossz horrorfilmekben a halottnak hitt tini az erdőből, hogy 10 másodperc után ismét meghaljon. Amúgy pedig jaj, olyan romantikus, a maffiózó megfenyeget, hogy vagy hozzámész, vagy agyonlő! Minden lány álma! Zsanett, most tettem vissza azt az ominózus ékszíjat, miért kellett egyből letépned a helyéről? Ja, bónusz elmebaj: tényleg nem volt töltve a fegyver. Az egész csak egy rohadt előadás volt. Igen, és ezt le is kell leplezni Kate előtt, csak hogy már a startpisztoly eldördülését is meghamisítsuk, és korrumpáljuk az amúgy is manipulációra épülő kapcsolatot! Minden, és ezt tessék jól érteni, MINDEN magára valamit adó nő elküldené a picsába Alecet, amiért kitette őt egy ilyen élménynek. Mi szükség volt erre? Miért kell egy ilyen szituációban traumatizálni a választottadat, és milyen önértékelési zavarokkal küzdő, emberi selejtnek kell lenned ahhoz, hogy az ilyesmi imponáljon neked, sőt, még el is jegyeztesd magad a bántalmazóddal?

Miután megtörtént az antikrisztusi leánykérés, Kate, Alec és Kirill azon melegében repülőre is ültek, aztán irány Róma, hisz be kell költözni a “nagy házba”, ami olyan hatalmas, hogy külön szárnyai vannak, elszeparált lakrészekkel. Itt fognak vígan együtt élni hőseink, megadva a lehetőséget a sorsnak, hogy egy váratlan deus ex machina gázrobbanással az egész szereplőgárdát eltörölje a föld színéről, persze ehhez egy olyan istenség is kéne, akinek ez érdekében áll, és nem akarja még három hosszú fejezeten keresztül húzni ezt a történetet. „…semmit nem érzett Mike miatt. Ez persze köszönhető volt talán annak is, hogy életveszélybe sodorta őt is azzal hogy belekeverte a bosszújába ami nem sűlt el valami jól… Aztán meg az a jelenet a billiárddal…. Képes lett volna lelövetni csak hogy mentse a bőrét…” – Kate elgondolkodik, és ismét megmutatja, hogy finoman szólva nem a szellem embere.

Amikor az A. és a C. metszi egymást…

Ő egy pillanatig sem volt életveszélyben, és a kérdés úgy szólt, hogy billiárd vagy orosz rulett, szóval még akkor is te kaptad volna a jobbikat, ha tényleg biliárdozni kell az életben maradásért. De persze ez a kretén az ilyen komplex evidenciákat képtelen abszolválni. Ezután még néhány sornyi rettentően modoros és ostoba párbeszéd következik, és mellékesen kiderül az is, hogy Kirill elrabolt egy süketnéma nőt (és egy rejtélyes másikat…) majd véget ér a fejezet, valamint a jövőbeli filmadaptáció. Lassan a harmincadik oldalnál vagyok, és a WordPress szövegszerkesztője elkezdett akadékoskodni (nagyjából 3 órányi szöveget kellett újraírnom egy “váratlan hiba” miatt, és azóta is problémázik…), mintha csak jelezni akarná tiltakozását a folytatást illetően. Megmondom őszintén, erős a kísértés, hogy engedjek neki. Az már biztos, hogy az Odaát fanfiction kisregény átolvasása elmarad (úgyis csak 2 évadot láttam belőle még másfél évtizeddel ezelőtt, szóval nem tudok hozzászólni…), mert már így is kezd túl hosszúra nyúlni ez a kritika, és valószínűleg a Misfit love c. 10 fejezetes blogregény sem kerül terítékre, pedig szerettem volna átrágni magam rajta, de azt hiszem felesleges. A történetek elég frissek, így biztos kézzel dolgozhatok abból a matériából is, amit a One week biztosít a számomra.

„Már csak azt muszáj, amit én mondok. Maga nem egy zálog többé. Nem kell vigyáznom, nem kell visszaadnom, viszont szeretném, ha a nászéjszakánkon történnének meg amiknek meg kell. Hogy semmi ne rontsa el.”

Akárhogy is, a következő felvonás egy reggelivel indul, ahol megismerhetjük a világtól elbitorolt ‘babygirl-t, Magdalenát, valamint a tolmácsként funkcionáló barátnőjét, akik ugye halálra vannak rémülve. Kate mindezt a megszokott enyhén cinikus nyugalmával fogadja. Valószínűleg bele lehetne géppuskázni a Dunába egy csapat zsidó gyereket tőle pár méterre, akkor sem esne ki a mobilis kamera szerepből. Ő egyébként egy egyetemet végzett doktornő, akinek most kellett otthagynia az egész korábbi egzisztenciáját, és mégis úgy viselkedik, mint egy magát nagyon szellemesnek képzelő tinilány, akinek teleengedték héliummal meg pillangókkal a fejét. Persze értjük. Új élet vár, felejts el mindent! Mindent ami fáj! Jövőd fényesebb, jól tudod. Régóta rájöttél, boldog élet rád, csak szociopata orosz maffiózók közt vár! Legalább egy kicsit próbáljon már meg úgy tenni, mintha nem erre készült volna óvodás kora óta! Pár pillanatig elmímelhetné, hogy valódi, hús-vér ember! Elvan, mint aranyhal.png a gömbakvárium.jpeg-ben, aztán meg surprised pikachu arcot vág, hogy a két elrabolt nő kissé ellenséges vele szemben. Kate, nem egy hajóban eveztek, feltűnt? Míg te önszántadból, sőt, örömmel vagy itt (eleve, Alec menyasszonyaként mutatkozol be, mi a francot vársz?), őket akaratuk ellenére tartja fogva egy hangulatingadozásos, drogos skizofrén. És nem lenne probléma, ha csak Kate lenne ilyen sügér, de láthatólag Zsanett sem kíván ezzel az egész kérdéssel érdemben foglalkozni. Két párhuzamos narratíva van itt jelen: a hősünké, aki egy erotikától fűtött romantikus film főszereplője, valamint a Magdalenáé és Juliáé, akik egy dráma/thriller/horror történet áldozatai, attól függően, hogyan alakulnak a továbbiak. És mi az edgy ‘tündércsillámpóniság szemüvegén keresztül látunk rá az eseményekre, nem pedig az illúzióktól megfosztott naturalizmusén. Ha az a cél, hogy elhitessük a szerencsétlen olvasóval: Kate egy innen-onnan összeollózott viselkedési manírokkal operáló, kartonpapírból kivágott figura, vagy legalábbis egy android, az már jóval korábban sikerült. Ideje lenne elkezdeni kidomborítani a drámát a melaszos, medvecukros felszín alól. Mert ott van az, valahol mélyen a komoly diabétesz rizikófaktort jelentő felszín alatt, csak nem veszünk róla tudomást, mert megy a bdsm high life.

„A nevem Kate Bonny, Alec menyasszonya vagyok. Én is Londonból jöttem, ahogy ti. Tudom hogy rémes lehet az az állapot amiben vagytok.” – képzeljük el azt a jelenetet, ahogy Mária Magdolna odamegy a kereszten lógó Jézushoz, és azt mondja neki: tudom, hogy rémes lehet az az állapot, amiben vagy! És nem csak azért hozom ezt a példát, hogy újfent lekurvázzam Kate-et. A valóságban nem így beszélnek egymással az emberek. Egy olyan idegen lénynek lehet hasonló elképzelése az emberi kommunikációról, akit kiskorában bezártak egy pincébe, és csak Szomszédok epizódokat nézettek vele. Ez egyébként végig meghatározta a párbeszédeket: modorosság, műviség, smug ‘jópofizás és ki nem érdemelt bizalmaskodás homogén elegye. Nem karaktereket látok egymással interakcióba lépni, hanem rosszul megírt szereplőket rosszul megírt sorokat felolvasni egy forgatókönyvből. Az alkotói önkénynek nem szabad az életszerűség kárára mennie. Oh, ha már itt tartunk: amennyiben az elmúlt 3 fejezetet a főszereplő szemszögéből mesélted, akkor ne lépj ki ebből a perspektívából csak azért, mert Alec elment egy legénybúcsúra, és el lehet sütni a “veszélyben vannak, pedig nem” klisés helyzetet, ami egy pillanatig sem hihető, de legalább még értelme sincs, hisz ha a társaság, vagy legalább “az ünnepelt” a vélt fenyegetésre válaszul teljesen jogosan pisztolyt ránt, és elkezd lövöldözni, az hamar vérbe fojtja a bulit. Tessék következetesnek lenni, és nem bejátszani ilyen felesleges hülyeségeket.

Amúgy feltűnik két újabb szereplő: Nikolaj, Kirill testőre, barátja, és esetleg szeretője, bár ezt nem lehet tudni; valamint Jurij… akiről úgy eleve nem lehet semmit se tudni. Apropó Kirill! Mivel Magic Mike kikerült a képből, ideje új “monster of the week“-et generálni, szóval az orosz elkezd teljesen indokolatlanul beszámíthatatlanul viselkedni, melynek csak a nyitánya, hogy random… khm, elszöktet két nőt. Vajon ki lesz a gyenge láncszem?! Úgy látszik ez a fejezet a reggelizés jegyében telik. Kate bizonyítja, hogy a lénye még mindig elfér egy gyufásdobozban (és még a gyufákat sem kell kivenni hozzá…); Alec továbbra is a mértéktartó maszkulin maffiózó, akinek megismertük; Kirill folyamatosan csúszik lefelé a karakterfejlődési ív lábainál elhelyezkedő lankás lejtőn; Magdalena kitartóan süketnéma; Jurij változatlanul schrödinger titokdobozának kvantum bizonytalansági állapotában pattog; Julia pedig elkezdte megásni a sírját azáltal, hogy lenyúlta a barátnője 20.000 fontot érő ajándék nyakláncát. Anyways, közeledik a várva várt nap, amikor megköttetik a házasság két degen… mármint kivételes személy között. Verjétek félre a harangokat, hegyezzétek a karókat és palackozzátok a szenteltvizet, mert szükség lesz rájuk! A fő konfliktus ugyanis, hogy a gentleman Alec… most tessék figyelni: csak a HÁZASSÁG UTÁN AKAR LEFEKÜDNI A NŐVEL! Aki meg már persze konstans peteérést produkál, mert már annyira várja a nagy alkalmat. Meg kell adni a módját, na! Büszke lesz a plébános úr! Legyen meg a szentségtelenség szentsége. Az a nagyon kemény ebben, hogy a vágyfantáziában minden kell! Nem baj, ha az egyes karakterjegyek ellentmondanak egymásnak, a tökéletes pasit akkor is össze fogjuk fércelni, mindegy, hogy ha életre hívnánk, 5 másodperc alatt alkotóelemeire esne szét! Akkor is muszáj egymáshoz varrni a részeket! Mert ez most tényleg ENNYIRE ROHADT KÜLÖNLEGES, ÉRTEM?! „-Bocsáss meg!- tért magához előbb a férfi, majd lemászott Kate-ről, aki nem úgy nézett ki, mint aki haragszik, max. azért, mert nem mentek tovább.- Az önmegtartóztatás nem vezet jóra egy ilyen kívánatos nő mellett.” – A kurvázó szadista szociopata keserédes romantikája! Give me a break!

Amúgy korábban befutott egy telefonhívás Nastyától, ami alapjaiban rengetné meg Kate és Alec kapcsolatát, ha történetesen lennének alapjai, így viszont csak egy bolhafing méretű fennakadást okoz. Mindenesetre Alec elviszi hősünket vacsorázni és ruhát venni, miközben tovább gyalulja annak amúgy sem túl jelentős érdekérvényesítő képességét. Mert ugye egy manipulatív szemétláda (értsd: igazi férfi) már csak ilyen. Selyemtakarókon, bársonyszalaggal fojtja el benned az individuumot, és aláz szofisztikáltan addig, míg nem marad belőled semmi, csak a nyers anyag, amit aztán a kedvére formálhat. Igaz is! Check! Hány napja is vannak Rómában? Kettő? Ideje venni egy házat! Hát hogyne! A vagyonosság folyamatos prómózása nélkül nem is lehet meglenni! Visszamennek, Kirill-t összeverték. „-Szerintem meg kellene néznie egy orvosnak.- súgta oda neki Kate, de olyan választ kapott, amire nem számított. – Pont az következik… Vizsgáld meg!” – ha esetleg elfeledkeztünk volna róla, hogy a hősünk olyan ostoba, mint egy féltégla, most lehetőségünk van újra rácsodálkozni. Ez a nő elviekben letette a hippokratészi esküt, bár készséggel el tudom hinni, hogy mélytorkozásból doktorált, de ahhoz is túl hülye volt, és a fülével próbálta meg. Valami mindenesetre az agyára ment, és nem vagyok biztos benne, hogy nem egy különösen vékony pénisz volt az. Dr. Kate javaslata törött bordák okozta fájdalomra: „Egy jó alvás most segíthet.” – igen, ez az a kegyelemkettes, amiért franciázni kellett…

„Onnantól kezdve csak egy testőr lettem és egy néma szemtanú, hogy hogyan lesz egy normális, félénk kisfiúból egy sérült lelkületű pszichopata skizofrén drog-, és alkoholfüggő nem is tudom micsoda… Nincsen rá jó szó.”

The plot thickens! Kirillt az apja, Jakow agyalta meg (akinek láthatóan fogalma sincs a fekete pedagógia alapvetéséről, vagyis hogy a nevelő célzatú verésnek nem az a lényege, hogy agykárosodást okozzunk a gyerekünknek…), ami majdnem annyira érdekes, mint a reggelizés és az ifjú pár új házának lakberendezési bravúrjai, de sajnos valahogy nem tudok összekaparni annyi lelkierőt, hogy az orosz mellékszereplők diszfunkcionális családjainak mindennapjai foglalkoztassanak. Persze ez nem érdekli Zsanettet, és akkor is elmeséli Kirill és Nikolaj szomorú háttérsztoriját. Jelzem, hogy mindjárt a fejezet végén vagyunk, nyakunkon a (hősünkön kívül senki által nem várt) esküvő, és mi még mindig kiszervezett töltelékeseményeken meg purhabként funkcionáló slice of life hülyeségeken időzünk, amikor arra kéne szánni az időt, hogy Kate (nemlétező) érzelmeit és gondolatait fessük fel. Mindjárt beleugrik egy minden tekintetben elhamarkodott, egyértelműen hibás házasságba, ez az időszak, és különösen a másnap fordulópont az életében, és FOGALMUNK SINCS RÓLA, HOGY MI A FRANC JÁR A KARAKTER FEJÉBEN! Hol van ebben a kapcsolatban… a kapcsolat? Hol vannak a résztvevők? Hol van a mindenfelé szétspriccelő testnedvek módjára locsolt szexuális feszültségen túl az az intimitás és beltartalmi érték, ami ezt az egész nevetséges, hitvány és rossz paródiába hajló krisz-kraksz karikatúrát egy bármennyire is hihető viszonnyá maszkírozhatná? Talán nem arra kéne értékes bekezdéseket elvesztegetni, hogy Kirill asszonyt lopott, Alec mennyire menő gyerek a rajudijával, vagy hogy valamelyik orosz testőr vagy lényegtelen céda kavar valamit a háttérben. Fókuszálj! Mert mindenre fókuszálunk, csak a lényegre nem. A One Week olyan, akár Pollock festmény másolatának a másolatának a másolata, amit egy felfújt luftballonra rajzoltak. A zérusponthoz tendáló minőségű beltartalom, cserébe viszont a külcsín is hagy némi kívánnivalót maga után.

Vacsora, perspektívaváltás (aminek a korábbinál legalább egy hajszálnyival több létjogosultsága van). Bizonyítva Hamvas Béla méltán elhíresült mondatát, miszerint a Pokolnak nincsen feneke, abban a zuhanás örök, Julia rányomul Kirillre, mert ő is meglátja, hogy itt a #nemkurva viselkedésért bizony házat, kocsit, drága ruhákat, ékszereket és fényűző életet osztogatnak. „-Magdalena nem érdemel meg….- suttogta a fülébe miközben hátrasimította a haját. – Én sokkal hálásabb típus vagyok, jobban is mutatnék melletted!” – kb. két napja raboltak el titeket, és hurcoltak el egy másik országba, ahol azóta is bezárva tart egy kokainista félőrült, és bármennyire is megértem, hogy igyekszel pótolhatatlanná tenni magad, mert nem akarod egy árokban végezni, talán illene kicsit kevésbé élesnek lennie az átmenetnek, és nem egy nyolcmilliós arany nyakláncnak indukálnia azt. A mesterterv, hogy kitúrja vetélytársát abból a szerepből, amibe nem is vágyott, nagyjából fél perccel a kikényszerített aktus után megbukik (legalább egy valamennyire épeszű ember van ebben a történetben, bár még róla is nyugodtan kiderülhet, hogy retardált…), hisz fény derül a nagy, háttérben megbúvó cselszövésre, miszerint a lelki szemeink előtt a horizonton lángoló kérdőjelként ragyogó Jurij valójában a jelbeszéd nagy ismerője (csavar!), aki folyamatosan jelentette Kirillnek, hogy Julia végig félretolmácsolta a jövendőbelijének szánt üzeneteket (csavar!).

Nahát, ez a nő már az első pillanattól kezdve azt tervezte, hogy megszerzi magának az elrablójukat? Gyakorlatilag rögtön felocsúdott a kezdeti sokkból, hogy az egész addigi életét elvették tőle, és elkezdte megtéveszteni a barátnőjét, hogy lecsaphasson arra az elmebeteg maffiózóra, akitől legalábbis meg kéne próbálniuk megszökni, és akit annyira kéne utálnia, mint Anakin Skywalkernek a homokot? Tényleg roppant hihető, egyáltalán nem bullshit fordulat. Egy olyan twist, ami annyira érdektelen, annyira mellékes, olyannyira nem foglalkoztatott minket, hogy egyetlen pillanatot nem szántunk rá, hogy megkérdőjelezzük az eredeti felállást, mert annyira evidens, hogy ha valaki elrabol, akkor NEM AKAROD MÁR A FURGONBAN LESZOPNI, de úgy látszik Zsanett számára ez nem nyilvánvaló. Épp ellenkezőleg! Táptalaj, melybe elvetheti az amúgy legunalmasabb és legfeleslegesebb fejezet tetőpontjának a magját! Ez a befejezés! Hogy egy karakter, akiről annyit tudunk, hogy létezik, és tolmácsol egy másiknak, aki szintén létezik, és együtt összesen kb. 3 alkalommal szerepeltek, na az a nő az át akar verni egy másik, kicsit fontosabb mellékszereplőt, akinek amúgy szintén az ég világon semmi köze sincs a történet fő témájához, vagyis Alec és Kate szennyes viszonyához. Nem akarom elkoptatni a szekunder szégyen kifejezést, hisz nagyon szeretem, de ez már olyan szintem argentin szappanopera nívó, hogy tényleg nekem ég tőle a képem. Andrea Gonzalez, elhitetted Juan Carlos Rodriguez unokatestvérével, hogy vak vagy, miközben megpróbáltad Don Vargast kiforgatni a nagybátyja örökségéből! De azzal nem számoltál, hogy Rosalinda Zambrano, aki süketnek tettette magát, és Cristina Gutierrez, aki pedig szobalánynak tettette magát, kihallgatják a beszélgetéseteket a család ügyvédjével, Alfonso Martinezzel!

„Julia mindent egy lapra feltéve lassan elhúzta a fejét, majd érzékien végignyalta a pisztoly csövét, közben le nem véve a szemét a férfiról.”

Ez volt a nő válasza arra, hogy számon kérték rajta a hazugságát. Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: nooooormális?! Jól el is viszik, hogy legyen kinek szórakoztatnia a tíz fős testőrcsapatot, szóval mindent összevetve érdemes volt ügyeskednie. A következő fejezetben folytatódik a szovjet Barátok közt: Alec és Kirill beszélgetnek kicsit a ribancokról meg a nyolc napon túl gyógyuló testi sértésről; megjelenik Jakow, és hoz némi “keveréket” a vőlegénynek, majd le is lép. (Nem mellesleg ő ennek a bandának a főnöke.) Magdalena keresi a barátnőjét, és a Julia vonal továbbra is olyan elmondhatatlanul fontos így az esküvő napján, hogy követjük Kirillt és Nikolajt, ahogy elmennek abba a bordélyházba, ahová a nőt beadták ‘ingyenkurvának. Ez megint csak roppantul érdekel minket, nem lehetett volna az előző fejezet sejtelmes befejezésével annyiban hagyni a dolgot, és rábízni a többit az olvasó képzeletére. Nem, nekünk a két főszereplő házassága előtt egy órával is azzal kell foglalkoznunk, hogy mi lett Juliával. Annál is inkább, mert Kirill a “testvérét” is rá akarja venni, hogy ha már úgyis ott vannak a kuplerájban, ugyan dugja már meg ő is a csajt, akiből úgy látszik a fogaival együtt nem sikerült a gunyorosságot is kiverni. Amíg az aktus tart, Kirill egy 16 éves, szűz prostival enyeleg, és próbálja a madame-ot rávenni, hogy adja már el neki a lány első alkalmát. Nem úgy van az, señor Kirill, annak nagyon borsos ára van, 10.000 euró, ami majdnem pont annyi, mint a csak úgy random ajándékba adott (lopott, de értékét akkor is tovább őrző) aranylánc árának a fele, emberünk mégis hüledezik, nem győzve csodálkozni az összegen, mintha ennyi pénzt még életében nem látott volna, szóval azt hiszem van itt egy kis ellentmondás.

Mindenesetre úgy látja, itt az idő ránézni a kamatyolókra. Némi szemlélődés után szóba elegyedik Juliával, akit épp kutyapózban büntetnek, de ez egyiküket sem zavarja, különösen nem a nőt, aki tényleg meg akar halni, ezért elkezdi sértegetni a bekokainozott oroszt. Juliát azon nyomban meg is kötözik, aztán irány az erdő. Gratulálok! Lehetséges, hogy a tolmács azt képzeli, ha kinyíratja magát, akkor újrakezdheti az életét egy automatikus mentési pontról, mint valami Isekai animében. Más magyarázatot egyszerűen nem tudok elképzelni arra, hogy valaki ilyen elmondhatatlanul idióta legyen. A kocsiban a két orosz vitatkozik kicsit, hogy mi legyen a nővel: Kirill értelemszerűen meg akarja ölni, de Nikolaj azzal érvel, hogy inkább hagyják életben, mert „Akkor ő nyer! Szándékosan provokált, nem vetted észre? Szabadulni akar a bordélyból, annál amit most csinál, még a halál is jobb neki.” – nagyjából 12 óra telt el a pisztolycső-nyalogatás óta, és a mesterstratéga Julia már új játszmába kezdett! Azzal akar mattot adni Kirillnek, hogy szándékosan megöleti magát! Úgy látszik tényleg nem volt benne életösztön, ha fél nap alatt felad minden reményt a megmenekülésre. Jean Valjean 19 év után szabadult, Edmond Dantes 14 évig raboskodott If várában, és Clemens Forell is lehúzott 5 évet abban az ominózus ólombányában, mielőtt megszökött volna! Az irodalom és a filmművészet megszámlálhatatlan alkotással állított már emléket az ember élni akarásának, mely elmondhatatlan viszontagságok leküzdésére sarkall és még a legnyomorúságosabb megpróbáltatásokon is átsegít, vagy minden logika és ráció ellenében akkor is űz tovább, ha esély sincs a megmenekülésre, kiásatja veled a saját sírodat, amibe utána belelőnek, hogy ezzel is nyerjen még néhány másodpercet a létezésben! Erre itt van Julia, aki eddig bírta a szopást, és már napkeltekor elkezdte lakolgatni, hogy ha félrenyeli, akkor talán megfullad, és vége lesz ennek az egész kellemetlenségnek. Oh well, it’s time to die I guess… igen, az emberek továbbra sem így működnek.

„Lesz itt egy megkötözött nő. Igen. Azt csináltok vele amit akartok, de aztán vakítsátok meg! A módszer engem nem érdekel, csak csináljátok! Igen. Aztán vigyétek el Martha-hoz és mondjátok meg neki, hogy minden marad a régiben. Ennyi!” – hát, ez nem jött be. Gyakorlatilag ott vagyunk, mint a legelején, viszont sikeresen elpocsékoltunk fél fejezetet erre az idióta, hatásvadász közjátékra. Pedig ezt az időt fordíthattuk volna arra is, hogy… nem is tudom… A HÁZASODNI KÉSZÜLŐKKEL FOGLALKOZZUNK?! És nem állunk meg itt, mert tovább kell ütni a forró vasnak hazudott, morzsalékos kutyagumit: Kirill rosszul lett a bordélyban felszívott kokaintól, menjen hát oda Nikolaj, és derítse ki, mi a francot adtak neki! Ez bizony megint rettentően érdekes, én magam már a vakolatot kapartam, azon aggódva, hogy ez a teljesen jelentéktelen mellékkörülmény nem kerül tisztázásra. És mikor már azt hiszed, hogy ennél nagyobb ostobaság már tényleg nem történhet, ráébredsz, hogy ez az egész bizarr kitérő csak azért kellett, mert időközben visszavitték a bordélyba az erdőben hagyott Juliát, akit a világ leggyorsabban dolgozó verőlegényei ködös utasítások alapján megkerestek (muszáj megjegyeznem, mert a falra mászok az ilyen idétlenségektől: a „Gyertek a régi viskóhoz!” enyhén szólva sem elégséges módja az útbaigazításnak), rommá erőszakoltak, megvakítottak, és elfuvaroztak a kuplerájba, mindezt annyi idő alatt, míg Kirillék hazaértek, és a férfi átöltözött! Teljesen hihető, csak nem szabad belegondolni! Ahogy abba sem, hogy még mindig egy, írói kegy miatt nevesített háttérstatisztának az ügyeire pazaroljuk az értékes időnket ahelyett, hogy fontosabb ügyekre és alaposabb bemutatást igénylő kapcsolatokra koncentrálnánk.

Mondj búcsút a látásodnak, ribanc!

Miután Nikolaj ad egy vázát a leamortizált Juliának, hogy legyen mivel öngyilkosságot elkövetnie (korábban nem vette észre, de úgy látszik akkor még nem akart igazából meghalni…), végre visszatérhetünk Katehez. Sosem hittem volna, hogy örülni fogok annak, hogy ismét ennek a kétbites véglénynek a szemgödreiből leselkedünk ki, de itt vagyunk… újabb nap, újabb mélypont. Persze mint minden más, ez az öröm sem tart sokáig, hisz megalapozva a színvonalat rögtön két szőkeség gerjesztette ‘plázapicsa small talk fogad minket, ahonnan Alecnek kell kimentenie hősünket. Aztán kiderül, hogy míg mi azzal voltunk elfoglalva, hogy Kirillék mit bohóckodnak Juliával, szépen le is maradtunk az esküvőről. Végül is teljesen mellékes, úgyis csak a nászéjszaka számít, igaz? Azért milyen már, hogy akaratlanul bár, de még a történet felépítése is reflektál arra, hogy ez az egész szertartás mennyire nem jelent senkinek semmit, és mennyire nincs emögött az egész kapcsolat mögött semmiféle tartalmi fedezet. Azt meg is érteném, hogy Alec ennyire illúzióktól megfosztott és pragmatikus, de Kate káposztalével töltött koponyájában azért megfordulhatna ez meg az, ami alatt nem a combjai összedörzsölgetéséből származó megkönnyebbülés igényét értem. Illik gesztusokat tenni az olvasó felé, mert valószínűleg a 95 százalékuk nem azzal a mindset-tel menne neki a helyzetnek, hogy essünk már túl ezen a szaron, aztán basszanak meg végre! Nem véletlen a vulgaritás: Zsanett kb. mindenre koncentrál, ami testiség, és mindent elkerül, ami érzelem vagy elvontabb gondolat. Még a férfi közönségnek is kell némi körítés, a nőknek pedig egyenesen ez jelenti a gerincét az élménynek. Ilyen alapon nézhetnénk akár pornót is, nem? Megérkezik Alec, a köpcös moszkvai pizzafutár a nagy kolbászossal, Kate doktornő pedig a kanapén várja szétszilikonozott alakján feszülős hálóingben, hogy végre “analizálják”.

„Nagy mázlista vagy! Megfogtad az Isten lábát, csak ne engedd el! Ő a herceg a fehér lovon, ha ügyes vagy, minden a tiéd lehet amit csak akarsz!”

Az elméletben teljesen átlagos, placeholder hősünket igenis érdekelnie kéne ennek az egésznek. Végre megfogta az Isten, vagy legalábbis álmai orosz maffiózójának a lábát, és a legtöbb, amit ki tud préselni magából, az egy olcsó poén Kirill drogfüggőségéről. Teljesült a vágya, amire hónapok óta trenírozta magát, erre csak ül ott az asztalnál, és bambul ki a debilis fejéből, mintha épp a reggeli vonatra várna. „Csak összeadtak minket, olyan volt, mintha nem is lett volna igazi a dolog.” – mondja, mintha ez változtatna bármin is. Újra és újra vissza kell térnem rá, hogy egy főszereplő nem funkcionálhat így, különösen nem egy ilyen jellegű sztoriban. Az első fejezetben elgurított hógolyó mostanra már lavinává duzzadt: minden alkalommal, mikor Zsanett megspórolta Kate lelki világának alaposabb bemutatását, kicsit nagyobbra nőtt, és most már ott tartunk, hogy a katartikus jelenetet, melyben a két szereplő összeköti az életét, és megvalósul a hűsünk ki tudja hány hónapja dédelgetett álma, egyszerűen ki kell ollózni azt a történetből, mert amúgy ordítóan egyértelmű lenne, hogy Kate képtelen megélni a vele megtörténő sorsfordító pillanatot, mert nincs karaktere, nincs személyisége, fogalmunk sincs hogy néz ki (szerintem még az is csak az előző fejezetben derült ki, hogy vörös haja van…), nincsenek gondolatai, érzései, egyedül azt a leheletnyi attitűdöt tudja felmutatni, ami alkalmi szájalásban és kotnyeleskedésben merül ki. Fontos megérteni a jövőre nézve, hogy az ilyen alapvető hiányosságok tendenciózusan elszabotálják a cselekményt. Mert ha ott vannak azok a tartalmak, csak nem látjuk őket, akkor jobban kéne őt zavarnia annak, hogy tárgyként kezelik, és folyamatosan erőszakot tesznek az autonómiáján. Vagy az egyik, vagy a másik.

Jakow szórakozik egy kicsit a poszt-traumás Kirill kontójára, Alec lelép egy random nővel, Kate pedig kénytelen volt rádöbbenni, hogy OROSZ MAFFIÓZÓK KÖZÖTT VAN, akiknek a keresztényi erkölcs nem éppen kenyere. Elképesztő reveláció, igaz? Hát mik vannak? Belengetik, hogy a társaság elkezdheti felavatni a menyasszonyt, kezdve Kirill-lel, majd véget ér a fejezet. Nyugalom, már csak egy van hátra. Reméljük, hogy túléljük, valamint azt is, hogy a jó doktornő nem, bár nem szép dolog a lélekben szegények halálát kívánni, de aki ennyire nem képes átlátni a dolgokat, az valahol megérdemli. Folytassuk hát a saga utolsó részével! Kate megússza a csoportos nemi erőszakot, hisz Kirill pusztán eljátssza, hogy lefekszik vele, a többiek pedig az alatt a 10 perc alatt lelépnek (gondolom nem eléggé hagyománytisztelő gengszterek…), így hát jön Alec, és már viszi is a menyasszonyt. Ezért érdemes volt belengeti egy irracionális feleségavató orgiát, hogy aztán abszurd módon kihátráljunk belőle! Mert ugye nagyon hihető, hogy a nyilvánosan bejelentett demonstratív alázás után mindenki csak úgy elpárolog, és még csak le sem ellenőrzik, hogy az első elvégzi-e méltatlan kötelességét. Értelmetlen, de persze nem ez az első eset, felesleges hát meglepődni. „-Ez azt jelképezi, hogy Alec nem tartozik hűséggel, és magának kötelessége ezt tűrni. És a nászéjszaka előtt bárki aki Alecnél magasabb pozíciót tölt be, elviheti önt egy menetre. -Milyen ostoba dolog!” – ez hősünk reakciója arra a bejelentésre, hogy előreláthatóan több tucat ismeretlen fog végigmenni rajta az elkövetkezendő órák során. Elvégre csak ájulásig fogják erőszakolni, mit sem törődve az igényeivel. #omglol, how silly, am I right?! Egyetemet végzett doktornő, ne feledjük!

Meanwhile in Alecland.

Van szerencsénk csatlakozni a Kirill/Nikolaj pároshoz, mert hát továbbra is roppantul érdekelnek minket: némi bájolgás és táncikálás után elérkezik az ideje, hogy még érdektelenebb dolgokkal foglalkozzunk, név szerint Julia hullájával, melynek elföldelését egy ismeretlen taktikai megfontolásból nem a rengeteg alacsony rangú “alkalmazott” valamelyikére bízzák, hanem személyesen intézik, mi pedig ott vagyunk, hogy tanúi legyünk ennek az elmondhatatlanul jelentőségteljes eseménynek. Good for us! Természetesen most kell kitárgyalni a szerelmi ügyeket is, vagyis Niko barátnőjét (akit a másik orosz finoman szólva nem kedvel), valamint Kirill vélelmezett homoszexualitását, mely kis híján átcsap egy aktusba (tudjuk, nem mindegy, hogy milyen golyót kapsz…), de befut Jakow, és elejét veszi a rektális vérfürdőnek. Legalábbis egyelőre. Tovább folytatódik az elmebaj, ezúttal a főszereplők asszisztálásával, ugyanis elérkezni látszik a várva várt nászéjszaka, és Kate továbbra is úgy viselkedik, mint valami infantilis szellemi fogyatékos, és azzal szopatja a férjét, hogy elrejti az ágy alá a cuccait. Olyan, mintha még mindig egy teljesen másik sztori részese lenne, és nem lenne képes felfogni, hogy mi is történik vele és körülötte. Valószínűleg így fordulhat elő, hogy addig hergeli a férfit, amíg az felpofozza, majd hősünk mond egy ilyet: „Csak nem gondolod hogy ezek után lefekszem veled?!“. És csak ebben a pillanatban fogalmazódik meg az “okos kis fejében” a gondolat, hogy talán valami nagy hibát követett el, és Alec nem az a Disney herceg, akinek hitte. Minden, ismétlem MINDEN normális ember erre már 4-5 fejezettel korábban ráeszmélt volna, de még a legtévképzetesebb kétbites plázatinik is levonták volna ezt a következtetést az orosz rulettes fiaskó után. Nem úgy Kate, aki tényleg a világ nyomorultja a maga egy számjegyű IQ hányadosával és a szexualitáshoz való legalábbis kétségbevonható viszonyával. Ha a főszereplő ennyire égbekiáltóan ostoba, éretlen és jellemgyenge, az kissé megnehezíti az azonosulhatóságot, valamint a komolyanvehetőség kárára megy. Nem újdonság ez sem.

„Az igazság pillanata! Vagy a hazugságé, ugye? Most jön az a rész amikor a konok hölgy szembesül a saját képmutatásával! Amikor kiderül hogy egyszerűbb lett volna bevallania a gyengeségét mint játszani az erőset! De nekem így jó, mondtam, szeretem megtörni a makacs nőket! Én megmondtam hogy nem illünk össze, de te csak kötötted az ebet a karóhoz!”

Big twist time! Kiderül, hogy anno Alec nem fizetett le valami idegent, és nem kérte meg valamelyik barátját, hogy álljon oda Kate mögé, hanem ő maga dolgozta meg a nőt a bdsm pincében. Most aztán lelepleződött a turpisság, kérem! Hát kiderült… amit végig tudtunk, hogy… a férfi… szereti a kínzást? Ne haragudj Zsanett, de mi van?! Tessék szíves lenni a történet nívóját és az olvasó értelmi képességeinek vélelmezett mértékét nem leszállítani Kate tökkelütött szintjére! Azon túllépve, hogy a főszereplő ennyire lehetetlenül hülye, a cselekményt nem kéne hozzábutítani az ő egyszerűségéhez. Neki nem volt egyértelmű, mert gyakorlatilag debilis. Nem képmutató, vagy konok, hanem retardált. Nincs rendben, de rendben. Mindenki más tudta! Ez a nagy leleplezés legfeljebb hősünknek lehet reveláció, de az is mit ér? Hisz csak az ő bárgyúságát bizonyítja. Alec egy pillanatig nem játszotta meg magát, soha nem akarta magát másnak eladni, mint ami. Te pedig az egész sztorit arra fűzted fel, hogy Kate nem veszi észre a nyilvánvalót, ezzel egy fiktív személyen kívül mindenki számára átélhetetlenné tetted a sztorit. „Szóval ezért vitte el Norát a mentő! És ezért fél tőled Mira! És ezért mondta Nastya hogy meneküljek! Mert egy vadállat vagy!” – de legalább a hősünk jól szórakozik, vagy ha nem is, hát érez valamit, én pedig a megcsömörlöttség és apátia sajátságos keverékén kívül nem tudok mást kipréselni magamból. Ha valaki ennyire sötét, akkor az még annak a nagyon primitív örömétől is megrabol, hogy megkapja amit érdemel. Nem tud kiváltani belőlem semmit, hogy elverik rajta a félkegyelműségét (ismét diszkréten nem kerül bemutatásra, ahogy Kate hátából szikékkel népművészeti csipketerítőt készítenek, pedig ha valahol, hát itt helye lett volna az érzékletes, naturalista leírásnak…). Ideje váltani, hisz mindannyiunk két kedvenc mellékszereplője ismét galibába keveredett, és ez ugye sokkal fontosabb, mint Alec és Kate elcseszett viszonyának kicsúcsosodása, amit másfél bekezdésben lerendezünk.

Az elkövetkezendőkben nagyon sok dolog történik nagyon hirtelen, és mint sejthető, az értelem továbbra is bezárkózva zokog valahol egy takaró alatt. A lényeg, hogy Kirillt és Nikolajt teljesen rommá verték, Jakow meghalt, Kate pedig ez alatt a rövid idő alatt (meg miután megkapta azt a bdsm terápiát, amire végig pontosan számíthatott) olyannyira kiábrándult a férjéből, hogy rögvest el is akarja hagyni. És ehhez ki lehetne jobb segítőtárs, mint Kirill félholt testőre (minden humánum hordozója, mert köztudottan szeretjük az árnyalt szereplőket…), akit sikerült valami orvosi mágia folytán víz és fertőtlenítőszer elegyével többé-kevésbé stabil állapotba hozni? Kb. bárki, de azt hiszem a retorikai kérdések ideje már elmúlt. Legyen akkor Jakow. Oh, ő eltávozott, béke poraira, és a kidolgozatlan karakterére. Akkor Kirill esetleg? Nope, ő beleszarik az egészbe, ráadásul szintén haldoklik. Akkor ezt inkább jegeljük, ugyanis meg kell beszélni, hogy ki örökölje a maffiabirodalmat. Ez legalább egy hajszálnyival érdekfeszítőbb, mint az agyhalott Kate kisstílű kálváriája. A főnökké avanzsált kábszeres orosz lepasszolná, Nico nem akarja, így hát megegyeznek abba, hogy nem egyeznek meg semmiben, az előbbi viszi a pereputtyát Moszkvába, az utóbbi pedig felszívódik egy rövid időre (Londonba, a barátnőjéhez), de előtte még el kell mennie, hogy megkeresse Jakow tárcáját (!), mert lehet, hogy a hirtelen felindulásból elkövetett erdei elföldelés során nála maradt. Vagy ez a legrosszabb kifogás, hogy megölesd a barátodat, vagy tényleg ennyire hülyék vagytok, mindenesetre abban van az összes maffiózó bankkártya meg jelszó, és ha azok nincsenek meg, akkor egy vasuk sincs. …nem, nem fogok belemenni, hogy ez mennyire logikátlan! Egyszerűen nem éri meg.

Ez a pillanat megint alkalmas egy kis abuzív, fojtogatós szexre, csak hogy érezzük, lehullott a máz az álompasiról, és megpillanthatjuk az alant megbúvó szörnyeteget. Ismét nyafogás van. Mert ha én prostituálom ki magam vadidegeneknek egy szado-mazo szexbarlangban, akkor semmi gond, mehet az oviromantika, de ha kiderül, hogy az a férfi náspángolt el, aki előtt bizonygatni akartam, hogy a ‘náspáng engem nem hat meg, akkor MINDENNEK VÉGE! Kate egy sügér, old news, lépjünk tovább… a következő idiótaságágig: hősünket megszállja az ihlet, és ráeszmél, hogy ha menekülni akar ebből a házasságból, akkor „…valahogy össze kell “barátkoznia” Kirillel, bármennyire is tiltakozott ez ellen teste és lelke egyaránt. Egyszerűen nem volt más megoldás.“. Szóval kész lenne a lehető legbeszámíthatatlanabb karakter segítségéért folyamodni, mert nincs más megoldás. Tényleg, ebben a történetben a szereplők a kritikus pillanatokban tendenciózusan és gondolkodás nélkül a legradikálisabb alternatívákat válasszák.

Mike félreállítja magát a leveles baromságával; Kirill elraboltatja a két nőt; Julia az első adandó alkalommal megöli magát; Alec eljátssza a képtelen lánykérését, majd egy hatásvadász, bajuszpödörgető rajzfilmes gonosztevő módjára leplezi le a defektességét, és még nem értünk a végére! Szóval Kate fog egy vödröt, némi langyos vizet, hogy most majd minden csáberejét latba vetve cseberből vederbe ugorjon, de feltűnik Magdalena, hogy ő mosdassa le a férje kék-zöld testét. Tough luck, bitch! Úgy látszik a keresztapa “eltűnt” tárcája mégsem volt annyira fontos, mert a tényt, hogy nem sikerült megtalálni, Kirill egy vállrándítással elintézi. Majd ha becsempészik a gyémántokat, akkor lesz pénze! Én valószínűleg nem venném ennyire félvállról, ha a ki tudja hány évtizede működő bűnszervezetem teljes összeharácsolt vagyona elveszne, de egyrészt nem vagyok orosz maffiózó, másrészt hé! Majd a gyémántok! Hogy ki csempészi be, honnan, hova, vagy hogy miből fogják kifizetni az illetőt, az ugye mellékes.

Nos, hirtelen az összes fogdmeg elkezdte követelni a bérét (Ez egy tisztességes munkahely, kérem! Minden hónap negyedikén annak rendje és módja szerint érkezik az utalás, mínusz 15% személyi jövedelemadó, 10% nyugdíjjárulék, 7% egészségbiztosítási járulék, és 1,5% munkaerő-piaci járulék!), nem törődve azzal, hogy ÉPP MOST ÖLTÉK MEG A FŐNÖKÜKET, és nem egészen tisztázott, hogy pontosan ki is vezeti őket. Nyilván ez a legalkalmasabb pillanat, hogy az egy-két napot csúszó jövedelmük miatt zúgolódjanak, tényleg, rohadt életszerű, hogy pont most jutott eszükbe, egyszerre mindnek, és senkit nem ástak el az erdei kunyhó mellett emiatt. Képzeljük már el azt a szituációt, ahogy Alexei Alexeivich, a bejárati ajtó mellett szobrozó balról a második biztonsági őr így odaszól Nikolajnak, hogy -Hé hallod, igaz, hogy a большой босс fél órával ezelőtt lett eltemetve, meg minden, de szóljál már oda a fiának, aki nyilván nagyon gyászol, hogy kéne már az a kis fizu, há’ vágod Nikókám, nekem sem a legyek hordják ám össze azt a heroint, érted amit mondok, aranyapám? Igen, ez valóban egy hihető szcenárió. Én már majdnem elhiszem. Akárhogy is, a megoldás, hogy el kell küldeni őket szabadságra (akkor már nem tartanak igényt a pénzükre, értelemszerűen…), MINDET és MINDENHOL, hogy Kirill őrség nélkül maradjon, és a történet további része megvalósulhasson. Igencsak átlátszó, de ami még rosszabb, hogy maga Kirill rendeli el! *clap*

„-Komolyan elhiszi hogy bármi jó történhet itt velem?! Lehet hogy mire visszajön, már el leszek ásva a kert végében!”

Hősünk, aki valamiért azt képzeli, hogy körülötte forog az egész rohadt univerzum, tovább folytatja a siránkozást, hisz ha nincs meg a magadhoz való eszed (értsd: hülye vagy, mint egy rántott hús szagú cserepes muskátli), legalább terhelj másokat is a nyomoroddal, és várd, hátha megmentenek a bajból, amibe te sodortad magad! Szóval mindenki el lett küldve, így csak Kirill (akit hirtelen mindenki elkezd a pénz miatt zaklatni), Magdalena, és Kate marad a házban. Chance! Ismét egy csábítási kísérlet, ismét egy kudarc. A nő már tényleg bárkinek kész lenne széttenni a lábát, csak segítsenek neki megmenekülni a “cúna gonyosz” Alectől. Nico közben Angliában henyél a nőjével, és mit ad isten találkozik valamelyik konkurens banda tagjával (Dima), aki felismeri (kicsi ez a világ, eh?), és azon melegébe le is akar számolni vele, de sokkal inkább a főnökével (az egész helyzetet le lehetne szerelni annyival, hogy Kirill nincs itt, de ugyan miért akarnánk bármit is értelmesen megoldani?), majd mikor rájön, hogy nincs itt, inkább stratégiát vált, és meg akarja erőszakolni Nicolaj barátnőjét. Tehát tisztázzuk: emberünk azt tervezi, hogy megrontja a nőt, miközben a pisztolyával sakkban tartja a pasiját. Értem. Szóval ha minden jól menne, akkor az aktus közben és után adna száz meg száz lehetőséget, hogy letámadják, így hát inkább nem is bonyolítja túl a dolgot, elvégre elég udvariatlan dolog mások idejét rabolni, tehát egyből hátat fordít a sakkban tartandó férfinak, aki él is a lehetőséggel, és véresre veri. Itt tényleg mindenki meg akar halni?! „Még nem végeztünk! – sziszegte válaszul. – Már mindenki tudja hogy Kirill Rómába költözött! Végetek lesz!” – a válasz: igen. Egy ilyen helyzetben biztosan nem provokálnám azt, aki az ujja legapróbb mozdulatával véget vethet az életemnek, de hát ki vagyok én, hogy megítéljem ezt? Elvégre szégyenszemre, de szeretek élni, és (remélem) nem csak amiatt rángattak a létezésbe, hogy 1-2 jelenet erejéig felesleges konfliktust generáljak egy mellékszereplő életében. Jó, nem vagyok igazságos, még le is leplezi a csudálatos tervet Kirill kiiktatására, esélyt adva ezzel Nikolajnak a közbelépésre. Ordító plot device sem vagyok egyébként…

Dima elmenekül, a barátnőnek pedig úgy tűnik alacsonyabban van az ingerküszöbe, mint Kate-nek, így ennyi is elég volt, neki, hogy elpártoljon a barátjától. Ő nyugalomra és családra vágyik, egyszerűen nem fér bele neki, hogy random emberek megtámadják őket az utcán. Látszólag ez volt az első alkalom, amikor ilyesmi történt, de ennyi is elég volt. Rendben van, hogy veszélyes helyzet volt, meg minden, de a férfi ténylegesen vétlen, és többé-kevésbé korrekt módon kezelte le a helyzetet, megmentve ezzel a nőt, aki feltételezem tisztában volt vele, hogy a párja maffiózó, nem zavarta különösebben, hogy ritkán találkoznak, vagy hogy darabokra verve érkezett hozzá, a pénzével járó minden előnyt kiélvezett, de egyből elege lesz, mikor a negatívumok rá is hatással vannak. Szóval gyanítom, hogy elég gyenge lábakon állt ez a kapcsolat, hogy az első kis szellő el tudta billenteni. Persze ne legyenek illúzióink, be van lengetve már a Kate x Nico románc, szóval gyorsan el kell takarítani a konkurens ribancot az útból, mert rontja itt az összképet nekünk. Megint csak nagyon diszkrét módja a történetvezetésnek. (Amúgy itt érdemes megjegyeznem, hogy az elemzés túlnyomó többsége a fejezetek olvasásával egy időben íródik, többek közt azért, hogy hitelesen érzékeltessem a cselekményhez való viszonyomat menet közben, hogy hol működnek, vagy esetünkben hol nem működnek megfelelően az írói fogások.)

Kirillt óramű pontossággal meg is látogatja négy fogdmeg, mert XY orosz maffiózó kéri a pénzét. Így most, kb. egy nappal Jakow halála után. Rászállt az apja adóssága, na! Véletlenül épp ekkor elégelték meg a dolgot. Oké, kaptak egy tippet valakitől (ha nem Alec volt, akkor megeszem a kávésbögrémet…). Mindenki kapott egy fülest, aki Jakow halála után telefonon kereste őt? A szervezet gondolom gyorsan világgá kürtölte a vezetője halálát, nagy vörös célkeresztet rajzolva a saját homlokára, így tudhatta meg rögtön kb. az egész világ, hogy mi történt, ugye? Azt kell tehát hinnünk, hogy Jakow tele volt adósságokkal, amiket kifizethetett volna, hisz a “tárcájában” rengeteg pénz volt, de valamiért nem tette, ellenben őt nem zaklatták percenként telefonokkal és nem küldtek rá verőlegényeket, viszont miután megölték, mindenki gyorsan elkezdte követelni a jussát, mindezt úgy, hogy nem is egyértelmű, kit is kell megszorongatni. Mint ahogy elhangzik, Kirill még nem vette át az apja helyét, egy senki. De annyira azért valaki, hogy rajta lehessen számon kérni azokat az adósságokat, melyeket majd a leendő vezéren kéne behajtani. Ismételten: vagy az egyik, vagy a másik. Az nem működik, hogy szabad préda vagy, és semmilyen védettséget nem élvezel, de azért elvárják tőled, hogy annak a pozíciónak a kötelezettségeit ellásd, mellyel még nem is rendelkezel. És elfogadnám, hogy ez csak egy duma, valójában csak le akarnak vele számolni. De akkor nincs szükség egyáltalán semmilyen szövegelésre, nem kellettek volna a telefonok, nem kellett volna az alkalmazottak zúgolódása a fizetésért… de ha ezek nem lettek volna, akkor nem lehetett volna ilyen kényelmes módon rajta ütni és elfogni. Az egész szituáció olyan, mint egy kibogozhatatlan gordiuszi csomó, melyet csak úgy lehet megoldani, ha kivágod a fenébe a történetedből. Illetve ami még jobb, bele sem írod. Ha Alec ki akarja használni a hatalmi vákuumot, és félre akarja állítani Kirillt, ezt meg lehetett volna úgy oldani, hogy lefizetett pár embert, “nézzenek félre” egy kicsit. Vagy mivel bizalmas viszonyban vannak, Kirill egyszerűen őt bízta volna meg a ház védelmével, amíg a vezércsere lezajlik, Alec pedig a saját embereit állítja oda. Egyszerű, teljesen hihető, és még helytakarékos is. Egy félmondattal el lehet intézni. Nem kell mindent túlbonyolítani, csak magadat gáncsolod el vele.

Az emberrablók úgy gondolják, célravezető stratégia a pénzük megszerzéséhez, ha egy elhagyott raktárépületben folyamatosan verik az oroszt, aki ettől majd nyilván hozzá tud férni olyan forrásokhoz, melyekhez nem férhet hozzá addig, amíg nem ő a főnök, és nem kaphatja meg a titulust, amíg egy raktárban verik. Kate nyilván ezt az alkalmat ragadja meg, hogy ismételten rányomuljon a férfira, hisz mint ismeretes, a halálfélelem és a stressz a legjobb afrodiziákum. Egy doktornőnek illene tudnia, hogy ezek a tényezők mennyire megnehezítik az erekciót, még akkor is, ha történetesen kívánod a partneredet. Ez fiziológiai alapvetés! Nem baj, ő nem olyan nő! Mármint #nemkurva. Azt, hogy nem az eszéért szeretik, nem kell tovább bizonygatni. „-Utólag könnyen okos az ember! Beleszerettem, majd’ megőrültem érte!” – oh igen, a szerelem, a mindent megmagyarázó szabadkártya bármilyen ostobaságra. Csak akkor látnám, ahogy így kilábalva a rózsaszín ködből végre összekapar egy kis intelligenciát, mert nekem most is épp olyan hülyének tűnik, mint előtte, bár lehet, hogy rossz szögből nézem. Kirillt tovább kínozzák, és levágják az egyik ujját, mert késik az utalás… állítólag elkapták a gyémántcsempészt a határon (kokainba kellett volna göngyölni, azt úgy tűnik gond nélkül lehet szállítani). „Húszezer euro kellene.” – várjunk, nem pontosan ennyit ért az a karkötő, amit Magdalena kapott? Nem akarok a szükségesnél többet kukacoskodni, de elképzelhetetlen lenne azzal kiegyenlíteni a tartozást? Ott az autója is, amit szintén elhoztak. Komolyan 7 millió forintért szórakoznak egy nemzetközi bűnszervezet (kvázi) vezetőjével? Hány milliót érhet az a palota Rómában? Vagy azt kéne hinnünk, hogy MINDEN tulajdona elkobzása után pont 10.000 euró (+10.000 euró kamat) adóssága maradt? Nem tudom elfogadni, hogy ez nem egy alibi indok, illetve ha az, akkor miért kajálja be Kirill. Mindegy, rácsörögnek Alecre, hogy dobja már meg őket egy kis pénzzel, és a férfi bele is megy, én pedig nem értem, hogy miért nem ez volt az első reakció az után, hogy itt van ez az arany karkötő, vigyétek! Vagy hogy a konkurens bandának miért az volt az első ötlete pár sikertelen telefonhívás után, hogy elrabolják az örököst és elkezdik sorban lemetélni az ujjait. Megint ez az indokolatlan, abszurd végletesség…

„Kirill nem fűzött nagy reményeket a dologhoz, de felhívta Alecet. Ő volt a legjobban meglepődve amikor a férfi hajlandó volt segíteni neki, igaz, csak a tartozás felével, de biztosította hogy napokon belűl megszerzi a hiányzó összeget. Soyka egyeztetett a főnökével, aki belement a dologba, alig telt el fél óra, meg is történt az átutalás.”

Miután hőseink sikeresen hazatérnek, két fontos dolog is történik: először is Jakow számlájáról valaki (Alec) leemelt egymillió eurót (nem ártott volna zárolni, vagy odaszólni a tulajdonosváltást illetően, de persze nem sokat konyítok a ‘maffiózáshoz…), másrészt Kirill még a történtek után sem hajlandó felfogadni testőröket, mert ugye mi oka is lehetne rá. Nikolaj egy hét múlva tér vissza. Mégis mennyire lehet költséges 7 napra felbérelni pár fegyverest, hogy kártyázzanak a nappaliban, míg a főnökük gyógyulgat, és elintézi a hatalomátvétel körüli teendőket? Azt még esetleg meg tudom érteni, hogy az incidens előtt nem látta szükségét (bár az, hogy az összes emberét szabadságra küldi, továbbra is kapitális baromság), de most igazán megtehetné, ennyi félretett pénzem még nekem is van. Vagy mivel kb. mindenki tudja, hogy hol tartózkodik, elrejtőzhetne kicsit, visszamehetne Londonba, elutazhatna, és tarthatná telefonon a kapcsolatot az embereivel. Vagy nem, és csak meglapulna, amíg rendeződik a helyzet. De megint csak fel kell áldozni az életszerűséget az elmesélni kívánt történet oltárán. Ha Kirill egy kicsit is racionálisan viselkedne, akkor nem történhetne meg a végjáték. És ha valamikor, hát most illene annak lennie. Feltételezem, hogy nem áll szándékában meghalni.

Kate olyan, mint egy molylepke, aki előtt elég meglengetni a lámpafényt, és minden korábbi sérelmét feledve megbabonázva megy a megadott irányba: Alec megemlíti, hogy elmehetne vele egy fogadásra, és a nő képtelen ellenállni a lehetőségnek, hogy vagizhasson mások előtt, és kiélje a Szürke 50 árnyalata fanfiction ábrándjait, pedig még be sem gyógyultak a sebek a hátán, elvileg továbbra is utálja a férjét és retteg tőle, valamint még mindig el akarja csábítani Kirillt, de inkább magára hagyja reménybeli megmentőjét, pedig most, hogy Magdalenát elvitték prostituáltnak, tényleg nem áll semmi a mesterkedése útjában. +1 like, +1 Amazing Grace a következetesség temetésén. Az esemény remekül alakul, Alec meg is dönt valami random ribancot egy fészernél, Kate pedig rajtakapja őket, és mivel csak “romkom” klisékben tud működni, el akarja játszani a megcsalt és sértett feleség monodrámáját, de értelemszerűen nem talál partnerre a téveszméihez. „Ha minden a terv szerint alakul, hamarosan megszabadulunk egymástól.” – mondja Alec, és hősünk ezt nem úgy dekódolja, hogy egy bordélyban fog dolgozni, vagy belelövik az árokba, így amikor másnap az orosz elküldi őt taxival a városba, hogy ne legyen láb alatt, amíg ő egy másik nővel enyeleg, gyorsan el is veti a szökés gondolatát, hisz „Alec már csak azért is megkerestetné.“.

Akkor most pontosan mit is várna Kirilltől? Hogy ölesse meg a férjét? Mert ugye itt van a tökéletes alkalom, hogy lelépjen, gyakorlatilag egy ilyen szabadulási lehetőségben reménykedett, de egy vállrándítással dobja, mert bár rohadt kétségbeejtő a helyzete, annyira azért mégsem kétségbeejtő. Csak akkor hajlandó sürgősen elhagyni a férjét, ha ezt úgy tudja megtenni, hogy elvarr maga mögött minden szálat, tehát senki nem fogja keresni, nem akarják visszavinni, és nem akarnak majd rajta bosszút állni. Röviden szólva, valaki nyírja ki Alecet, és vigye el érte a balhét, hogy ő tiszta lappal újrakezdhesse az életét. Még valamit, esetleg? Tejeskávét, tejszínhabbal és csokireszelékkel? Egyfelől NAGYON elege van, és menekülne az elviselhetetlen testi-lelki abúzus elől, másfelől viszont válogat, mert neki a legtökéletesebb és legvalószínűtlenebb befejezés kell, amit csak egy deus ex machina valósíthat meg (ugye Alec baljóslatú és félreértett kijelentésében aligha lehet bízni…), de ugye itt van nekünk Zsanett, aki gondoskodik róla, hogy megtörténjen a lehetetlen!

„Meggondolhatta magát. Akkor világos hogy ki dobta fel a gyémántszállítmányt. És valahonnan azt is megtudták, hogy itt laksz. Lefogadom hogy apád tárcája is nála lesz. Megölte apádat, ellopta a tárcát, miután biztosítottad hogy megörökli a birodalmadat, felnyomott az ellenségeidnél és megpróbált ellehetetleníteni hogy megöljenek. Zseniális.”

Alec ezzel a szöveggel szedi rá Kirillt. Szedjük hát szét ezt az állítást! Nikolajnak, a barátja felajánlotta, hogy átadja neki a szervezet vezetését. Ő nem akarta, és el is utazott, ahogy megparancsolták neki… de ez csak egy ravasz csel volt! Mert ellopta Jakow tárcáját, eltérítette a gyémántszállítmányt, elraboltatta Kirillt, és meg akarja öletni. Mindezt azért, hogy megkapja azt… amit amúgy is… megkaphatna, ha kérné. Erre jön Alec a nagy ötlettel! Írd át a végrendeletedet, hogy a halálod esetén ne Niko, hanem ő örökölje a birodalmat! És működik! Ezzel a baromsággal át lehet vágni valakit! Az első pillanattól kezdve gyanús, hogy Alec kavarja a szart a háttérben, de ez egy akkora vallomás, hogy még Kirillnek is rá kéne jönnie, ki az ellensége, de előbb kezd el kételkedni a GYEREKKORI BARÁTJÁBAN, AKINEK SEMMI OKA SINCS ELÁRULNI ŐT, mint Alecben, aki épp a saját nevére akarja íratni az orosz maffiát! Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok már kiakadni semmiféle ostobaságon, gyorsan letudom ezt a néhány bekezdést, történjen csak meg, aminek történnie kell, de ezt tényleg nem lehet szó nélkül hagyni!

Ennyire nem lehet hülyének lenni. Valamint ennyire nem lehet hülyének nézni az olvasót, feltételezve, hogy majd ő is elfogadja ezt az agyrém magyarázatot. Komolyan, el kéne hinnünk, hogy ezek az emberek képesek egy nemzetközi bűnszervezetet üzemeltetni, miközben akkora aberrált kretének, hogy ilyen kamu dumákkal állnak elő, és ami még rosszabb, be is veszik azokat. Egy MINIMÁLISAN realisztikus szcenárióban Kirill abban a pillanatban tarkón lőné Alecet, amint a férfi vigyorogva elfordítja a fejét. Nem létezik olyan alternatív világ, ahol ez másként lenne. Mert az emberek hoznak irracionális döntéseket, de azok mögött is van valamiféle logika. Ez semmiféle módon nem logikus. Ha egy befejezést csak úgy lehet megvalósítani, hogy elfordulsz a józan ész útmutatásától, és felbontod az ok-okozati összefüggések kauzális kötését, akkor érdemes lenne átértékelni a dolgokat. Íróként nem az a feladatod, hogy a saját elképzeléseidet izomból rákényszerítsd a történetedre, az akaratod nem csorbíthatja meg a realitást csak azért, mert megteheted, hisz te vagy az általad alkotott világnak az istene. A One week elviekben a mi világunkban, méghozzá egy nagyon pragmatikusság vezérelte környezetben játszódik, tehát az általunk ismert racionalitás szabályainak érvényesnek kell lenniük rá, különben az olvasó (nem csak a hozzám hasonló analitikus szemléletű, de a hétköznapi is) elveszíti a bizalmát a művedben. Van egy nehezen lefordítható angol fogalom, a suspension of disbelief (~hitetlenkedés felfüggesztése), mely nagyjából arra vonatkozik, hogy az ideális élmény megtapasztalása érdekében a médiafogyasztó elnézi a kisebb valótlanságokat, vagy ha úgy tetszik, meghitelezi az alkotónak, hogy később majd megmagyarázza őket. Az ilyen pillanatok, mint például ez is (és az írásod sajnos hemzseg tőlük…), kiragadják az olvasót a sztori világából, tönkreteszik az immerziót, felélesztik az elfojtott kritikus gondolkodását, vagyis átbillentenek egy kapcsolót, mely után sokkal, de sokkal kevésbé lesz megbocsájtó. (Ha e hibák történetileg fontos helyeken jelentkeznek, akkor a negatív ellenhatás még erősebb lesz.) Ez az, amit minden áron el kell kerülnöd!

Enemy plot hole spotted!

A helyzet tovább éleződik, mikor Alecet meglátogatja a gyermeke anyja azzal, hogy leégett a házuk, pénz kell. A férfi nem akar adni, viszont magához venné a lányát, amit meg a nő nem szeretne, szóval ez a szál is lassan elvarrásra kerül, mert itt a történet vége, és minden szálat el kell varrni. „Kate alaposan kihasználta a nyakába szakadt szabadságát és a költőpénzét amit Alec a kezébe nyomott taxira és ebédre. Sorra járta a ruhaüzleteket, felpróbált mindent ami megtetszett neki, még néhány idősebb nénivel is szóba elegyedett.” – a férje egy szociopata, szadista gengszter, aki folyton megcsalja, agyba-főbe veri, tárgyiasítja, megalázza és minden tekintetben lekorlátozza, de ha megnyílik a pénzcsap, akkor megint high life van, élvezi az életet, gondtalan lesz, és úgy eleve roppant jól szórakozik. Ez nagyjából be is árazza az egész drámájának a súlyát. Elmegy a reptérre jegyeket nézegetni, de persze ez is csak window shopping, hiszen még nem akar hazautazni (látjuk, a szabadulás egyetlen módja valóban az, hogy befekszik Kirill alá…), csak ott kell lennie, hogy összefusson az épp Londonból visszatérő Nikoval. Micsoda véletlen, ugye?! Teljesen ad hoc módon pont akkor ment ki a reptérre SZEMÉLYESEN informálódni a jegyárakról, mikor az orosz megérkezett! Hú, hát biztos nem a cselekmény továbblendítése miatt esett meg ez a finoman szólva is rettentően valószínűtlen találkozás! Bizony nagyon rosszmájú és cinikus embernek kéne lennem, ha azt feltételezném, hogy ezzel Zsanettnek valami igen konkrét célja van! Véletlenül sem azért kellett, hogy a két szereplő közelebb kerüljön egymáshoz, és Nikolaj gyanút fogjon Alec mesterkedéseit illetően! Nastya, aki valamiért ott ragad a házban, megtalálja Jakow papírjait Alec szobájában, és készít egy kompromittáló felvételt a férfi terveiről. Másnapra be is sorol segítőnek, és kifuvarozza Kirillt (természetesen fegyvertelenül és őrök nélkül, #nemgyanús) a híres erdei ‘kisházhoz, mert úgy látszik az illegális ügyleteket itt bonyolítják le. Előzékenyek, na! Ha egyszer lebuknak, akkor a rendőrségnek már nem is kell keresnie az elásott prostituáltakat!

„-Végre eljött az én napom! Végre bosszút állhatok rajtad és Alecen is! Tudod hogy nem sokkal azután hogy megerőszakoltál, kiderült hogy terhes vagyok? Született egy kislányom, aki szőke hajú és kék szemű! Még az is lehet, hogy te vagy az apja.”

Ismét Argentin szappanopera warning! Újabb csavarok, csak hogy egy nagyjából 2-3 alkalommal felbukkanó háttérstatiszta is beleköpjön a levesbe: Nastya megöli a bérgyilkost, akit Alec odaküldött, majd többször lábon lövi Kirillt, aki egy Nikolajnak küldött másfél soros sms alatt szó nélkül el is vérzik. A nő fogja a pisztolyát, és a halott orosz kezébe teszi, majd elhajt, és reménykedik, hogy senkinek nem szúr szemet ennek az egész ügynek az abszurditása. Milyen abszurditás? Nos. Ha lábon lőnek, és éppen elvérzek, akkor nem az a legfontosabb dolgom, hogy ott ültében írjak egy üzenetet, és a seb ellátásának kísérlete nélkül meghaljak, mert ez nem túl életszerű. Gondolom Nastya nem bajlódott azzal, hogy véres ujjlenyomatokkal összepacsmagolja a telefon képernyőjét. Egy profitól elég szokatlan, hogy direkt a lábára céloz valakinek a mellkasa vagy a feje helyett, és mivel a halálod után már nem nagyon tudsz lövöldözni, a feltételezett elkövetőnek igencsak sok ideje volt a megfelelő irányba tartani a fegyverét, de azt kéne hinni, hogy mégis szánt szándékkal a lábába eresztette a golyókat. A láblövések okozta sérülés és sokk után nem maradsz talpon, a földről agyonlőni valakit pedig teljesen más kimeneti nyílást eredményez, mintha szemből tennéd. A nő a bérgyilkos robogójával hagyta el a helyszínt, így (már csak a keréknyomok miatt is) egyből felmerül a kérdés, hogy hol van a jármű, és ki vitte el. „Alec meg akart öletni! Bérgyilkost küldetett rám! Lelöttem, de ő is eltalált engem! Nála vannak apám iratai. Nem tudom hogy mi folyik itt… az erdőnél vagyok, a háznál!” – ez volt az üzenet, amit a nő Nokolajnak küldött… egyrészt sebesülten és a földön agonizálva, adrenalintól remegő kezekkel nem gépelsz ilyen pontosan, tömörebben fogalmazol, ráadásul Kirillnek nem lehetett tudomása arról, hogy Jakow iratai Alec birtokában vannak. Ez az üzenet önmagában is egy harmadik fél, a motoron távozó illető létét igazolja, aki mind a két oldalt ki akarta játszani.

Tudomásul véve ezeket az első pillantásra és nagyjából 5-10 másodperc utánagondolással felismerhető tényeket, a helyszínre érkező Nikolaj feltétlenül rá kellene jöjjön, hogy valami nem stimmel, és… nem, egyszerűen csak odamegy Alecék házához, szó nélkül fejbe lövi a férfit, majd elveszi a nála lévő készpénzt, Jakow dokumentumait, a végrendeleteket megsemmisíti (legalább utalta volna el azt a rengeteg eurót egy alapítványnak, vagy valami…), majd fogja a saját történetében mellékszereplővé degradálódott Kate-et, és közösen lelépnek… megkeresni Magdalenát, aki miatt a nyomaik eltüntetése és a haláluk eljátszása után feltétlenül érdemes elmenniük Moszkvába, és újra kapcsolatba kerülniük az orosz maffiával, kockáztatva, hogy majd őket is hasonló módon kivégzik. The End! És ezzel véget is ért a kritikám, mindenkinek további szép napot, ‘báj!

. . .

Nos, nagyjából ennyire elhamarkodott volt a befejezés! Van erre egy találó angol kifejezés: f*ckin’ anticlimactic. Konkrétan nem történik meg a tetőpont. Egy rövidke oldalban gyorsan lezavarunk mindent, kapkodva, vázlatosan. Ez a pár jelenet volt a 6 fejezeten át tartó kisregényed klimaxa, és egy spontán erektilis diszfunkcióba fullad, mert nem hagyunk elég időt neki. Csak miheztartás végett: a Kirill elrablása, megkínzása és kiszabadítása mellékszál, mely lényegében teljesen felesleges, három-négyszer ekkora terjedelemben kerül kibontásra. Ez nonszensz! Nagyjából akkora baromság, mintha a Trónok harca 8 évadon át vezette volna fel a Mások invázióját, folyamatosan érzékeltetve, hogy milyen irtózatos fenyegetést jelentenek Westeros népeire, és úgy en bloc az emberi civilizációra nézve, megmutatva, hogy minden hatalmi harc, árulás, háború, viszálykodás, intrika mennyire eltörpül az élet és a halál végső nagy, kataklizmikus harca mellett… hogy aztán mikor az ellenség végre valahára megérkezik, fennakadjanak az első településen, Aria pedig egyszerűen hasba szúrja az Éjkirályt, és… oh, right. Expectations subverted, I guess.

Borzasztóan örülök, hogy Zsanett története lezárult, de ennek ellenére muszáj megjegyeznem, hogy legalább egy fejezet le lett spórolva a végéről. Nicolaj megtudja, hogy ki ölette meg a testvérét, de nem tehet semmit, mert Alec időközben túlságosan megerősödött, átveszi a szervezet vezetését, és rögtön bebiztosítja magát. A bosszúnak várnia kell. Nico magában szövögeti a terveit arról, hogy hogyan kéne leszámolnia az ellenségével, közben a bizalmába férkőzik, a testőre lesz, így közelről láthatja, ahogy Kate egyre keményebb testi-lelki fenyítéseknek van kitéve. A nő folyamatosan nyomást gyakorol rá, és mivel relatíve sok időt töltenek együtt, a férfi szép lassan bele is szeret, nem tudja tovább nézni a szenvedését, emiatt elhamarkodottan megy neki a főnökével való konfrontációnak (mondjuk az ajtón kívülről kénytelen hallgatni, ahogy Kate a szikék pengéi alatt sikoltozik, és nem bírja tovább, vagy valami hasonló), az indulata miatt elvéti a lövést, tűzharc alakul ki, mindketten megsebesülnek, majd egymás után meghalnak, mert az ágyhoz kötözött Kate nem tud rajtuk segíteni, és ott marad egyedül, tehetetlenül várva arra, hogy megérkezzen a reggeli őrségváltás, és velük a bizonytalan, de egyáltalán nem reményteli jövő. Valami ilyesmi. Semmi erőltetett twist, semmi véletlen találkozás, indokolatlan és önmagát elgáncsoló csűrés-csavarás, csak a táblára felhelyezett bábukból evidens módon következő lefolyása az eseményeknek.

„Ez volt az utolsó mondata, mielőtt a testőr bosszút állt a barátjáért. Nikolaj egyenesen a halántékára célzott, esélye sem volt a túlélésre.”

Tekintve, hogy már 46 oldalt írtam, azt hiszem ideje rákanyarodnunk az összegzésre, mert bár nem olvastam el minden munkáját, úgy érzem az eddigiek alapján igen pontos kép alakult ki bennem az alkotó kvalitásairól. Nagyon felemás érzéseim vannak. Egyrészt a sok negatív jelző és szarkazmus után talán meglepetésre ad okot, de alapvetően nem tartom Zsanettet rossz írónak. Általában nem fordít elég figyelmet a tájleírásokra, így olyan, mintha a szereplők vékony kontúrvonalakkal megrajzolt skiccek között mozognának. A párbeszédei sok esetben nem túl életszagúak, a cselekmény vázizomzata alól pedig rendre ki-kikandikálnak történetnek keretet adó idea csontjai. A karakterek kidolgozatlanok, nem fejlődnek, egy-két konstans jellemvonás határozza meg őket, és még így is képesek önellentmondásos, bizarr, és logikátlan módon viselkedni. Sajnos fájóan evidens, hogy nem többek fából faragott figuráknál, melyeket az őket dróton rángató bábmester önkénye mozgat. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a hibák felismerésével, és egy jó adag munkával ezek a gyengeségek korrigálhatóak. Viszont! Ami valóban releváns, az a szemléletváltás. Mert Zsanett elfogadhatóan ír, csak éppen rossz témában teszi. Hiányzik a tapasztalat, a humor, az érzékletesség és az ember természetének beható ismerete ahhoz, hogy ilyen tárgyú és kaliberű regényeket készítsen. A stílusa bár sótlan, de viszonylag egyenletes, nyelvtani hiányosságok szinte csak az utolsó fejezetben fordulnak elő, tehát formailag akár még rendben is lenne, viszont tartalmilag hiányt szenved. A szexualitás és az azt körülölelő történet nem alkot homogén egészet, egymás hatását gyengítik. A végeredmény emiatt meglehetősen identitászavaros.

És ha eljutna oda, hogy végre magabiztosan alkosson, akkor is… mit nyerne vele? Gyárthatná a softcore, kommersz pornográfia és a hardcore réteg pornográfia közé eső, valójában az egyiknek túl sok, a másiknak túl kevés ingerrel kecsegtető műveket, olyan “kulturális” termékeket, melyek az erotikus ponyvairodalom egyik legértéktelenebb részét gazdagítanák, és tudjuk, hogy az egész úgy ahogy van egy fabatkát sem ér. Persze mindezt le lehet rázni azzal, hogy előítéletes vagyok a műfajjal szemben, amit készséggel hajlandó vagyok elfogadni. Viszont mutasson nekem valaki a Decameron c. Boccaccio novellagyűjteményen kívül mondjuk 10 másik olyan kimondottan erotikus művet a szépirodalom több évezredes történelméből, mely széles körben ismertté vált, és pozitív példaként igazolhatná az ilyen témájú írásokban rejlő kulturális lehetőségeket! De legyen csak 5! Tényleg, engem meg lehet győzni, de valahogy a valóság nem nagyon akar rácáfolni a prejudikációmra! És ne essünk abba a hibába, hogy az emberi lélek sötét mélységeinek, vagy a szexualitás és a kapcsolatok árnyoldalainak értő és alapos feltárásának hasznos műveletét összemossuk az erotikus irodalommal. Az előbbiből tanulunk, hisz egy biztonságos közegben megmerítkezünk a mocsokban, és élményszerűen abszolváljuk a levont következtetéseket. Az utóbbi legfeljebb csak az állatias énünket stimulálja.

A tömegek vállukra veszik a Szürke 50 árnyalatát, vagy a 365 napot, ünneplik a hitványságot, sikerrel és gazdagsággal honorálják a legkárosabb beidegződések és legállatiasabb, amorális ösztönök szervilis kiszolgálását. Mit kell ennek üzennie nekünk, akik írásra adjuk a fejünket? Hogy rohanjunk mi is beállni a sorba, tartva a markunkat a korszellem asztaláról lehulló könyöradományért és kérész életű grátiszért? Hogy ami népszerű, az már pusztán a népszerűségének vélt önértéke okán automatikusan jó is? Hogy nekünk csak annyi dolgunk van a világgal, hogy filléres szórakozást gyártsunk a vágyvezérelt fogyasztóknak, terméket az épp felfutó piaci kereslet kielégítésére, az Izaura meg a Jocky TV-vel konkurálva? Én úgy hiszem, hogy elvesztegetett minden igyekezet ami a silány közízlést hivatott kiszolgálni, és nem szabad lefeküdni a rossz trendeknek, hanem arra kell törekedni, hogy akár a többséggel szembemenve megváltoztassuk azokat. Nyilván senkit sem fogok arra kötelezni, hogy áldozza fel magát a művészet oltárán, és protest módon haljon meg az önkifejezés remetéjeként, de ha lehet, ne piszkítson rá, és ne szemetelje körbe.

Zsanett, te többet tudsz ennél! Tisztában vagyok vele, hogy újradefiniálni magad nem egyszerű feladat, különösen, hogy a blogodat ennek az irányvonalnak szentelted, de mindenképpen úgy vélem, hogy egy csapdahelyzetben vagy, és előnyödre válna a váltás. Nem szenteltem volna ennyi időt és energiát erre a kritikára, ha nem így gondolnám. Tényleg az a véleményem, hogy remek író válhat belőled. De nagyon sokat kell dolgoznod magadon, mert úgy érzem, egyrészt nem tudod pontosan, hogy mit akarsz, másrészt nem teszed bele a kellő erőfeszítést, hogy meg is valósítsd a célodat. Igenis invesztáld bele azt a plusz napot, vagy akár hetet, hogy kidolgozd a történeted következetlenségeit! Építsd fel jól a karaktereidet a lehető legalaposabban! Ha kell, olvasd fel hangosan a párbeszédeket, és írd át újra meg újra a soraidat, amíg nem hatnak természetesnek! Ne elégedj meg az eléggel! Tegyél bele még többet! És még annál is többet! Végezz felesleges munkát! Váljon szenvedélyeddé, hogy a lehető legnívósabb, legtartalmasabb írásokat add ki a kezeid közül! Ez a mostani egosérelem, még ha igazságtalannak is tartod, legyen motiváció arra, hogy ebbe az irányba fordítson. Őszintén remélem, hogy mindebből tudsz majd kamatoztatni valamit. Nem magamért, én így is úgy is megtalálom a saját munkám önigazolását, és az úgymond “elvesztegetett” délutánjaim semmiképp sem vesznek kárba. Kizárólag csak miattad. Azért, hogy majd egy olyan regénnyel örvendeztethesd meg a világot, amely örökre kőbe vési a nevedet. Türelmesen várom a napját…

- Kitahito

Megosztás