Megtévesztő a címadás. A néző naivan azt hiheti, a film Abraham Lincolnról, az Egyesült Államok 16. elnökéről fog szólni. Ugyanakkor Spielberg mozija a 13. alkotmánykiegészítés elfogadtatásának hosszadalmas és rettentő unalmas procedúráját követi végig. Két és fél órányi zakó, cilinder és lovaskocsi, meghintve korrupcióval, asztalcsapkodással, “én akkor is katona akarok lenni”-vel, gagyi és gagyin bemutatott fehér fajvédő ellenzéki propagandával, és nyomokban Lincoln-ízű teagranulátummal. Oké, hogy sikerült ezt az ikonikus és idealizált történelmi pillanatot lerángatni a silány önérdekek és aljas politikai machinációk talajára, ezzel nincs is semmi baj. Le kell rombolni a hamis illúziókat, hamis patrióta programjelszavakat, mert azokból csak egy olyan önazonosságtól mentes, téveszmés szörnyszülött keletkezhet, mint amilyen mondjuk az Egyesült Államok. Minden nemzetnek megvannak a maga sötét korszakai, simliskedései, gyalázatos szükségintézkedései, de ezekkel egy egészséges nép szembe tud nézni, és ki tud velük békülni. Ellenben a diktatúra, a népbutítás és agresszív imperializmus orgiájának szerelemgyereke ezeket a mozzanatokat jótékonyan elpalástolja valamilyen ideológiával, és csak a legjobb esetben enged meg magának annyi álszent bűnbánatot, hogy a cél szentesíti az eszközt örök érvényű fasisztoid frázisával mossa kezeit. Az így épített betonfalakat kiskanállal megkapargatni dicséretes dolog, de önmagában ez egy korrekt, élvezhető filmhez kevés.

Lincoln és a téglalap alakú mahagóniasztal lovagjai.

Pláne, hogy ez az úgymond “múlttal való szembenézés” is álságos, mert bár Spielberg mozija elismeri, hogy Lincolnék mocskos játékot játszottak (mely néhány törött térdkalács és letépett köröm kivételével beillett volna bármely diktatúra jellemrajzába), mégis úgy definiálja e nagy elődök ténykedését, mint az emberi nívó és az igazságosság nyugodt lelkiismerettel vállalható mértékét biztosítandó intézkedést, melyért nyugodt lelkiismerettel lehet a legitimitás vékony határmezsgyéjét egy kőhajításnyival túlhaladó eszközöket használni. Pláne, ha a politikai ellenfeleink azonosulhatatlan, ellenszenvesre maszkírozott, patkányarcú rohadékok. Az északi elit nem állt volna meg itt a felvilágosodás terjesztésével, elhozta volna a XXI. századi szociális jólétet, de hát ez a fránya közeg nem képes még befogadni a rabszolga felszabadításnál emelkedettebb társadalmi kérdéseket, mint például a nők szavazati jogát (-Szabadítsuk fel a niggereket? Mi lesz a következő, adjunk szavazati jogot a nőknek?!). Mindegy, majd pár év múlva. De tegyük félre a moralizálást, hiszen az ilyen ideológiai okfejtések általában oda vezetnek, hogy valakit félbevágnak egy negyven kilós pallossal. Van itt bőven probléma.

Először is: ha van bárki, BÁRKI, akit az érdekel, hogy képviselőket hogyan vesztegetnek meg zsíros hivatalok ígéretével, az szóljon, vagy hallgasson örökre. Mert ez a film erről szól. Az alkotmánykiegészítés elfogadtatására kétharmados többségre van szükség, és mivel Orb… illetve Lincoln republikánus siserehada nem rendelkezik kellő támogatottsággal, kénytelenek minden eszközt bevetni annak érdekében, hogy az ellenzék megmondóembereit a saját táborukba csábítsák vagy ellehetetlenítsék. Egy epikus zenei aláfestésű montázs erejéig kitérhettek volna erre is, de a film két harmadát erre szentelni egyszerűen felesleges volt. El tudom képzelni, hogy az a 8-10 ember, aki mélyebben elmerült ennek a varázslatos időszaknak a rejtelmeiben, igen érdekesnek találja eme hosszúra nyúló jeleneteket. De az emberiség többi része, akik magasról tesznek az efféle machinációkra, viszont esetleg kíváncsiak az USA 16. elnökére, igencsak csalódni fognak. Nem mintha Lincoln lenne a MŰ CÍME, VAGY ILYENEK!

Másodszor: a film rettentő lapos, ugyanakkor abban a pár pillanatban, amikor tényleg lehetne dobbantani, menthetetlenül és megbocsájthatatlanul érzelgőssé válik. A távozó elnök után megrendülten bámuló fekete szolga arca, a keserédes lovaskocsikázás, a feleséggel való lelkizések… megkeseríti minden jó ízlésű néző szájízét, hogy egy kemény és karizmatikus államférfit úgy próbálnak emberivé tenni, hogy eltúlzott és nyálas jelenetek tocsogós mély vizébe vetik szerencsétlent. A végeredmény kissé bizarr lesz.

The star spunged bunner.

Daniel Day-Lewis rutinból hozta Lincolnt, felejthető a szereplése (szerintem itt a legközépszerűbb egész kimagasló színészi pályafutása alatt), akárcsak a karaktere: csak egy habókos, szórakozott idős pasas, akit senki sem vesz komolyan a béna kalapjával és a szövegkörnyezetbe egyáltalán nem illő anekdotáival. Képtelen voltam átérezni a karaktere drámáját, mert mikor épp nem államférfiúi gondterheltséggel meredt a semmibe, akkor valami teljesen irreleváns tanmesével boldogította a környezetét. Nagyon kedvelem DDL-t, mint színészt, de hogy ezért az alakításért nem érdemelt Oscart, az is biztos. Sokkal inkább értékeltem Tommy Lee Jones, Sally Field és Jared Harris játékát. Nem bántam volna, ha többet szerepeltek, de tekintve, hogy a címadó karakter is csak mellékszereplő volt a saját történetében, és a demokrácia szimulátor hatalmasra lett fújve, elnéztem az elsikkadásukat.

De tegyük félre a kritikai köpőcsövezést, és ismerjük be: a Lincoln látványvilága elsőosztályú, és nem abban az értelemben, hogy egy első osztályos is képes lenne ilyen jelmezeket előállítani. Tényleg igen autentikus az egész, épp ezért sajnálom, hogy olyan sok időt töltünk a Fehér Házon belül (akkoriban még tényleg FEHÉR ház volt… és ezt jól az arcunkba is vágják). Ahelyett, hogy a Polgárháború (mely alatt ironikus módon a feketék csak ideiglenes szabadságjogot kaptak, ergo, nem polgárként, csak felfüggesztett státuszú rabszolgaként harcoltak a színes ezredekben) vérgőzös állóképeit, hátborzongatóan naturalista kompozícióit nézhetnénk. Vagy legalább reflektálnánk erre az eseményre, de ha nem tudnánk hogy a messze távolban folynak a harcok, akkor kis túlzással azt hihetnénk, hogy béke van. Az a pár alkalom, amikor kitekinthetünk, tényleg nagyszerű, pláne azután, hogy hosszú órákat töltünk fehérgalléros gáncsoskodások történelmileg hiteles(nek tűnő) szemlélésével, mert az nagyon érdekes dolog. A különböző színű emberek hulláiból emelt dombok pedig szinte elfeledtetik a nézővel, hogy ennek a háborúnak valójában milyen kevés köze volt is a rabszolgasághoz. Szinte…

Összességében a Lincoln egy unalmas, vontatott, és felejthető darab. A színészi játék megmenthette volna, de a sok millió dolláros gárda helyett kaptunk sok millió néger felé tanúsított fehér bűntudatot. Ez pedig nem túl érdekes, legalábbis nekünk, európai embereknek, de gyanítom hogy az óceánon túli barátainknak is kezd elegük lenni belőle.

4 / 10

- Kitahito

Megosztás