Nos. Most, hogy felfrissítettük a depresszió gödrébe belerugdosott lelkünket, és a szellem napvilága is felragyogott házunk ablakában, foglalkozzunk Tonhalszendvics blogjával, mely a Csak egy lépés az ég címet viseli. Enyhe kultúrsokk, elismerem, hogy a korábban konzumált Női portál cikkek kegyelmi állapotából kizuhanunk ide, ahol mindenféle orv pincefirkászok és wannabe-értelmiségiek tanyáznak (enyhe képzavarral magamra kacsintok), de tarts ki kedves olvasó, talán, talán visszatalálunk a fényre. Vagy rakunk egy hatalmas máglyát Szabó Péter és Brian Tracy könyvekből, hogy annak tüzénél melengessük meg átfázott intellektusunkat. Meglátjuk.

Blogkritikáimat általában az adott oldal kinézetének értékelésével szoktam kezdeni, azonban a legutóbbi írásom óta mint emberileg, mint szakmailag rengeteget fejlődtem: puszta külsőségek alapján ítélkezni? Undorító! Aki ezen szempontok alapján értékel… nem. Aki ezen szempontokat figyelembe veszi… nem. Aki ezen “szempontokat” EGYÁLTALÁN szempontoknak tartja, az egy kirekesztő, gyűlöletkeltő, hímsoviniszta, faszista… akarom mondani fasiszta, vagyis egy náci, és az ilyenekkel nekem semmi dolgom sincs. Bár valójában az efféle embereket legszívesebben mind összegyűjteném, bevagoníroznám, és minden további nélkül elküldeném átnevelőtáborokba. Érzékenyítő videók, kiscsoportos beszélgetések, közös éneklés, esetleg lefekvés előtt egy kis rekreációs célzatú veselerugdosás, prosztatavizsgálat ólmosbottal… a Kínai modell, ugye. Te lenni polkorrekt, igen?! Ott majd megtanulják, de még mennyire…

„Tonhal beóvakodik balról, egy tepsi mögé rejtőzve, hátha nem dobáljátok meg szarral.”

Szóval ami a blog kinézetét illeti, némiképp konzervatív, visszafogottan elegáns, már-már puritánnak mondható, de felépítését tekintve pragmatikus a maga módján, nincs rajta semmi felesleges, világos önazonosság jellemzi. Lelki szemeim előtt megjelenik egy közepes termetű, bajszos osztrák alpinista képe, kantáros térdnadrágban, fején hetykén oldalra csapott fácántollas vadászkalapban, mert azért érti ő a tréfát. Gyorsan elhessegetem magamtól a gondolatot, még mielőtt a fiktív illető el találna követni egy fiktív sörpuccsot, és megbillentem a fácántollmentes kalapomat a letisztult, viszonylag minimalista design felé, azzal a nyilvánvaló ténnyel együtt is, hogy a zöldeskék árnyalatú Sarki fényre helyezett szürke téglalapok talán nem a legszerencsésebb párosítás.

De ne is húzzuk tovább az időt, már így is túl régóta mellőzöm Tonhalszendvics blogját (mellesleg ugye, pusztán a fairplay kedvéért, a sajátomat is…), és kb. másfél hónapja fogyasztom kisebb-nagyobb adagokban, szóval ideje, hogy rátérjünk a belbecsre, mely igencsak becses már csak amiatt is, mert egy Hetalia fanfiction oldalról van szó. Aki esetleg nem tudná (én például nem tudtam, de most már nyugodtan mehet a plebs magas lóról savazása), a Hetalia egy igen különleges történet, melyben a karakterek egyes országokat személyesítenek meg, és nem olyan akarom is meg nem is módon, mint ahogy például Conchita Wurst képviselte Ausztriát az Eurovíziós Dalfesztiválon. Természetesen azoknak a karaktereknek, melyekbe egy-egy nemzet lelke összpontosul, fanfiction-kompatibilis alakoknak kell lenniük, tehát nem hagyhatjuk például, hogy a II. Világháború Olaszországát a tésztaképű, kopasz Benito reprezentálja, még akkor sem, ha tagadhatatlan ennek az ötvenes úriembernek a diszkrét maffia capo bája. Nem, nekünk szép szál legények kellenek, angyalarcú ifjak, akik távolba révedő tekintettel karolhatnak egymásba és menetelhetnek a… mármint karolhatnak egymásba és pont. A jó művész bármikor kész batisztkönnyű yaoivá szelídíteni a valóság durva és borostás profanitását, mint az tudvalevő. Ebben az aktusban, ahogy megragadod egy nemzet karakterét, és valós alakká képzed át, tagadhatatlanul van lehetőség. Ha nem így lenne, hát akkor a ’30-as ’40-es évek propagandistái és karikaturistái sem tudtak volna olyan nagy erővel akkora tömegeket megmozgatni. A művelet ugyanaz, a szándék és a megvalósítás különböző, hisz a Hetalia esetében nem az a cél, hogy felhergeljük a közönséget, és rászabadítsuk a szomszédos országokra, itt a komédián, a burleszk bohózaton van a hangsúly. Még nem jött el a kerekesszékes, csonkolt végtagú Magyarország-chan ideje, aki Kárpátia számokkal nosztalgiázik a korábbi vélt nagyságon. Majd egyszer. Majd egyszer…

A Hetalia: Axis Powers eredetileg webmanga formájában látta meg a napvilágot, onnan nőtte ki magát nyomtatásban is megjelenő mangává, nem sokra rá pedig anime adaptációt is kapott, mely két sorozattal, számos ONA és special résszel már 150 epizód körül jár, és megvallom őszintén, elkacérkodtam a gondolattal, hogy a kritika apropójából ledarálom őket… de aztán mégis a Goblin Slayer, az Orange, Zombieland Saga és a Promised Neverland mellett döntöttem, melyek olyan dühítően rosszak voltak, hogy en bloc el is ment a kedvem az animéktől. Most épp regenerálódok, gyógyítgatom a lelkemet a hentai kutatásommal (eredeti szakdolgozat-témám, de aztán rájöttem, hogy egyébként le szeretnék diplomázni…) és a Zarathustra olvasásával. Feltételeztem, hogy a novellák és a hosszabb írások élvezetéhez elég az anime (és az elmúlt pár ezer éves történelem) felületes ismerete is, nem szükséges elmélyülnöm a forrásanyagokban. Ha a One Direction fanfiction blogok esetében tartottam magam ehhez az elvhez, akkor nem most fogom beadni a derekamat. Persze ott azért nagyságrendekkel komolyabb veszély fenyegette az agysejtjeim épségét, de hát ez van. Nem számít. Pár bejegyzés után amúgy is beigazolódtak a sejtéseim.

„A karjaiban tartotta, simogatta napszítta szőke fürtjeit, és énekelt neki, míg a csodálkozó kék szemek le nem csukódtak, míg a feje Arthur vállára nem bukott.”

Betámolyogtam tehát az archívumba, ahol a novellák szépen, terjedelem és betűrend szerint sorakoztak, mindegyik alatt rövid információval, hogy a potenciális olvasó előre is fogalmat alkothasson arról, hogy mibe vág bele. Hej, ilyen ez a mai olvasó! Csak semmi kellemetlenség! Csak semmi újdonság! Egy tapodtat se a komfortzónából kifelé! Nehogy valami olyasmivel találkozzon, amit kényes ízlését sérti. Még a végén bele talál invesztálni mindenféle érzelmeket egy karakterbe, kötődni kezd, megtapasztalja az empátia Ördögtől való rezdüléseit, aztán meg ne adj Isten kiderül, hogy a főszereplő BUZI! Mehet is egyből a a paphoz, hogy felírjon rá néhány ‘miatyánkot! Mivel én mélységesen elítélem ezt a fajta magatartást, elővettem hűséges, Kalandjáték-könyveken elkoptatott hatoldalú kockáimat (redundancia intended), hogy így határozzam meg, mely írások alapján fogok értekezni. Ez már csak azért is rendkívül előnyös, mert így a saját lustaságom helyett mutogathatok Fortuna istennőre, hogy hé! Ő tehet róla, nem én! Ha rajtam múlik, én az összeset elolvastam volna, kétszer is! De hát így alakult, mit lehet tenni? Tanár úr kérem, én készültem!

A kocka el van vetve: 5-öt (≠10) dobtam, melynek eredményeképp az Átok c. novella került megnyitásra. Nyúlfarknyi kis darab, vagy inkább macskafarknyi, mivel egy macskáról szól, na meg Dániáról (Denny), aki pillanatnyi gyengeségből magához vette. Ártalmatlan írás, két korty tea közt elolvasható egyperces (több szó ne is essék a teaivási sebességemről…). Leginkább az zavart benne, hogy a sztori sokkal inkább szól a macska apropójából másokról, mint magáról a macskáról, vagy épp Dennyről, vagy kettejükről, jelentsen ez bármit is félgőzös ‘nemszeretemségből a megtűrtség holtpontján át a be nem vallott ragaszkodás skálán. Persze akinek van, vagy volt macskája, az saját tapasztalatból könnyedén kitölti az arcon ülés, dörgölőzés és billentyűzeten sziesztázás közötti narratív hézagokat, tehát ilyen szempontból eléggé magas az a labda, mindazonáltal nem lehet okunk a panaszra, mert a szöveg tényleg nagyon feszesen meg van írva, látszik, hogy ezek nem Szendvics-kun első szárnypróbálgatásai.

Újabb gurítás, ezúttal két egyest kapok, valamint A karácsonyi levelek történetét. Ez a novella már eleve két szubjektív mínusz ponttal indult, mint kb. minden olyan történet, mely 1945 és 1990 között játszódik a Keleti blokkban, de az egyre aktuálisabbá váló „kurva hideg” ellenére a kezdeti ellenérzéseim elég hamar felengedtek, és képes voltam élvezni az irományt. Jól megírt darab ez is, bár kicsit kurta, még ez az előnytelen éra is elbírt volna némi szocreál tájleírást (az olyan, mint a normál tájleírás, csak tetszőlegesen megszórva munkásmozgalmi jelképekkel…). Ezt a Hidegháborús helyzetet, különösen így a megszemélyesített országok szemszögéből kifejezetten érdekes lett volna jobban körüljárni. Persze értem én, hogy a rövidség és az egy gondolatra felfűzöttség elhagyhatatlan sajátosság, ugyanakkor még engem is érdekelt volna a bővebb szemlélődés, pedig ettől a korszaktól a nap bármely szakában, kipihentségi állapottól függetlenül képes vagyok elálmosodni és teátrálisan unatkozni. Kiváltképp értékelem Tonhal kiforrott írói stílusát (elöljáróban: itt is, meg úgy eleve), hogy nem akarja a XIX. századi magyar szépirodalom túltolt, modoros majmolásával halálra kínozni az olvasót, vagy egy tizenéves eszköztelenségével és igénytelenségével elmesélni, ami épp eszébe jutott. Ugye ez a fanfiction blogok két fő csapásvonala. Itt viszont egy igen szofisztikált koncepciót láthatunk, melyhez az alkotó következetesen tartja magát… a zilált ikernovellájától most jóhiszeműen tekintsünk el. Igaz, helyenként kissé vulgáris, de ahogy Karinthy Frigyes mondotta volt: -Ki a picsát érdekel?!

„Depresszióm új szintre hágott, avagy minek foglalkozzam bármivel, ha úgyis szar a végeredmény.”

A következő a tizenkettes, és hagyom, hogy a részeredményeket balladai homály fedje. Fanfiction á la Észak. Mármint a novella. A történet ismét szinte elhanyagolhatóan minimális: Izland átugrik Norvégiához, aki felfedezte az internetet, és a róla szóló homoerotikus fanfictionok pontatlanságán kesereg (pontatlanságán, nem pedig létén, khm). Hisz ő mégiscsak egy erős, férfias jelenségnek képzeli el magát, mind a három mellszőrével és feminin küllemével együtt… persze a veterán netező tudja, hogy a lelkes rajongók bárkiből képesek csipkés habruhás hercegnőt varázsolni egy jó (illetve az esetek túlnyomó többségében rossz) amatőr folytatás vagy grafika kedvéért. És ugye aki országnak áll, az ne csodálkozzon, ha ba… rátai a legcudarabb ítéletidőben átugranak hozzá pizsamapartit tartani, és a kandalló kellemesen meleg fényénél hasonlóan meleg írásokon élcelődni. Nagyjából ez is zajlott le, azzal a kiegészítéssel, hogy a skandináv dumaszínházas felolvasóest előtt még tanúi lehetünk a testvéri szeretet legintimebb megnyilvánulásának. Természetesen a hajmosásra gondolok. Biztos erről is van valami Rule 34-en. Ahol a gender studies és a Pride mozgalom megágyazott, oda Dánia rögtön be is fektette Norvégiát, véget vetve ezzel a rögtönzött pasiestnek. A többiek heveny megrökönyödéssel fogadták ezt a fordulatot, látjuk tehát, hogy északi testvérinknek LGBTQ+ tolerancia terén még mindig van mit tanulnia a Coca Cola plakátokat tépkedő, ‘csikólázó magyaroktól. Ahogy korábban, úgy itt is a stílus és a jó íráskészség viszi el a hátán a novellát. Kicsit zsúfolt, már ami a szereplőket illeti, ez visszatérő makula az amúgy remek művekben, bár itt fokozottan indokoltnak tűnik ezt felemlegetni: nyilván megvan annak a pikantériája, ha egy fanfic “kikéri” az alanyai véleményét magáról a műfajról, mondhatni kézenfekvő gondolatkísérlet, azzal együtt is, hogy a végeredmény mindig, minden körülmények között undor és borzadály lesz, melyet jobb esetben árnyal vigasztalásképp egy-egy értékelhető darab, ahol a karakterek nem kezdenek másfél bekezdés után vad közösülésbe egy nyálcsorgató tini marionettbábos türelmetlen mozdulatai nyomán. Tonhalszendvics polgártárs munkássága ebben a tekintetben is jó referenciaalap lehet mindenkinek, aki fanfiction írásra adja a fejét.

Mivel ezen a ponton a kockadobás kezdi elveszíteni random jellegét, így ideje emelni a tétet, valamint a dobókockák számát. Duplázunk, innentől néggyel játsszuk a játékot. Ezúttal a tizennégyes számú Fogadást pörgette ki a sorskerék. Rövid terjedelem és fesztelenség, valamint hozzájuk illő alacsony szereplőszám. Most nem neszezett bennem az a nehezen artikulálható, de ezen a ponton többé-kevésbé kikörvonalazódott érzés, mintha egy divatbemutatón lettem volna, ahol a modellek csak a jelenlevés miatt voltak jelen, kitipegve a kifutóra, ahol megpördülve, majd visszariszálva az említetlenség sötét backstage-ébe. Pont kellően szerény volt a merítés: két szereplő, egy passzentosan rájuk szabott történetben. Se nem túl sok, se nem túl kevés. És még homo-mellékzöngék sem voltak benne, szóval nem fog tőle a Jézuska lefordulni a keresztről. Na de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (én botor pedig azt hittem, ez lenne a cél…), miről is van szó? Anglia egy fogadás miatt jelentkezik az America’s Got Talent műsorba, hogy ott bizonyítsa be énektudását, Calvin Harris (valóban meglehetősen középszerű) Blame c. számát adva elő, melyet a közönség néma áhítattal fogad, és nem csak azért, mert végre valakinek sikerült kihúznia a fejét Ed Sheeran valagából, hanem mert az álszakállas szigetország tényleg jól énekel. Ezután behajtja a sorok között megbúvó ex-gyarmat testvérétől a méltán megérdemelt elismerést, majd egy adok-kapok ölelés után angolosan távozik. …maga a sztori jóval koherensebb és könnyedebb annál, mint ahogy felvázoltam, ígérem. És még a Hetaliát sem kell feltétlen ismerni az abszolválásához. Jól eltalált mű, mind formailag, mind tartalmilag. Respect! – drops the mic.

„Derekánál fogva kapta fel a röhögve tiltakozó norvégot és hurcolta el az emeletre, a hálószoba irányába.”

Ahogy a koncentrációm saját torkába harapó kígyóként tekereg a klaviatúrán, hagyom a gondolataimat a Youtube-os szabad asszociációk nyomvonalán elkalandozni, és a Blue Man Group nevű formációnál kötök ki. A három kattintással ezelőtti Schubert vajon mit szólt volna, ha ezt látja/hallja? Rég kihűlt kávémaradékba döglött cigarettacsikkek sercennek el egy utolsó értelmetlen nikotinsóhajban, ahogy kialvatlanságtól kocsonyás agyamból igyekszek kipréselni még néhány botladozó, fáradt mondatot. Reggel fél öt van, a normalitás még magzatpózba gömbölyödve kizsarol magának néhány percet az ébresztőórától. A mindenség csupán tátongó üresség fölött billegő böngészőablak. Az ablakon túlról nemsokára beásít a céda hajnal. Egy szóköz, és ellobban 12 óra. Újra itt ülök, a kávésbögréből kikapart hamu helyét frissen gőzölgő, sűrű fekete folyadék vette át, készen arra, hogy meglengesse felettem a heveny aritmia és a szívinfarktus Damoklész kardját. Az első korty előtti hosszú, várakozással terhes pillanatot kedvelem a legjobban. Akkor szinte elhiszem, hogy ez a nap jobb lesz, mint a korábbi. Nos, ideje munkához látni.

Ezúttal eggyel alálőttem, elolvastam hát a Fizetséget. Az eddig kisorsolt írások közül mindenképpen ez volt a legösszeszedettebb és a legmélyebb. Ha lenne mit megbiccentenem, most megtenném. És nem a nemlétező lokálpatriotizmusom miatt, de örülök, hogy Magyarország is végre megjelent a színen (jól ismert kisebbségi komplexusával, melyet a történelmi kontextus ismeretében talán némiképp alábecsült mértékű feszültség koszorúzott). Vállalom elfogultságomat, hisz egyrészt titkos vesszőparipám a Francia forradalom, a jakobinus diktatúra, na meg Danton és Robespierre szimbolikus szembenállása, másrészt, ha lefejtem a novella mögött meghúzódó gondolatiságról az érthető módon rákent fanfiction mázat (adózzunk egy perc néma csönddel a galériáért, ahová Francis és Erzsi hajléktalantörvény hiányában nem juthatott el. RIP modern művészet…), igen hasonlóan vélekedek a történelemről, mint ahogy itt fel lett vázolva. Anélkül, hogy a humorra való képességének elismerését elvitatni vagy kisebbíteni kívánnám, muszáj nyomatékosítanom, hogy mennyire jól áll Tonhalnak a filozofálás, hisz ahogy a könnyed témák könnyedségét, úgy a fajsúlyos témák súlyosságát is éretten, biztos kézzel kezeli, és az utóbbi lényegesen nehezebb feladat. Ez a fajta avatott tisztánlátás üdítő, azzal együtt is, hogy a potenciális vezető ilyetén felkarolását és államférfivé emelését a narratíva szükségszerű mellényúlásként értelmezi, holott én nem zárnám ki a pozitív kicsengést. Igaz, ‘Bölcsvezérünk még nem vezetett át minket az 承諾 土地jére, de hiszem, hiszem, hogy eljön majd a nap, mikor újra három tenger mossa hazánk partjait! Vagy négy, ne legyünk már kishitűek! Bízzunk hát a globális felmelegedésben és a tengerszint emelkedésében! Mindenki égessen el egy-két Zetor traktor kereket az udvaron! Együtt sikerülhet!

„Azért tilos, mert ha segítünk nekik, akkor valami félrecsúszik bennük. Radikálisak lesznek, és minden esetben vért és pusztulást hoznak magukkal.”

Összeszedtem minden közelben lévő dobókockát, fiókokat túrtam át és láttam olyan dolgokat, amiket ti, emberek, el se hinnétek. Elveszett pillanatok és könnyek eredményeképp egy marokra való ilyen-olyan kockával tértem meg monitorom pixelfala elé, hogy ismét próbára tegyem a szerencsémet. Napsugár. Legalábbis a novella. Odakint egyre kevésbé. Úgy vélem a művészetnek feladata, már ha van neki ilyen, annyi, mint a világ valóságának rideg és illúziótlan pragmatizmusának élményszerűvé lefordítása, vagy áthazudása, ha szükséges. Széppé hazudni. Valójában ezt teszi itt Szendvics, átélhetővé kozmetikázza a történelem lexikonszagú mozzanatát, allegorikus kontextusba helyezve azt. A tárgyvesztés krízisével mindenki képes azonosulni, akit már egyszer összegyűrt és kisimított az élet. Nem igényel bővebb magyarázatot. Az USA függetlenedése Anglia számára… mint a gyermek, melyet elszakítanak az apjától. Persze, erősen romantizált, némiképp igaztalan, de mégsem lehet felróni neki, mert nem rossz szándékkal teszi, ráadásul hatásos. A megszemélyesített országok alapkoncepciója elbír ennyi komolyságot. Vagy többet is. Nyilván az angst – fluff tengelyen inkább az előbbi felé billenek el: jobban rezonál velem a dráma, mint a komédia, így örömmel vettem, hogy nem került sor humorbonbonokkal való feszültségoldásra. Szóval igen, ez így meglehetősen rendben volt.

Még egy utolsót. Elvégre a hetes mágikus szám: a Kabbala szerint például… na de még a végén lezsidóznak, és akkor nem lesz mit a szűzlányvérbe aprítanom! Figyeljék a kezemet, mert csalok! Dobjunk nagyot! Az Une grande perte friss darab, és időszerű, hisz a Notre Dame leégésének okán született. Nehéz egy olyan témáról, mely már a startkőnél ennyire át lett politizálva, ennyire apolitikus módon írni. Lám, még az ország lovagkeresztes uszítója sem állotta meg, hogy a Miasszonyunk parázsló tetemét a ki tudja kik, de sejtjük, hogy kik miatt (kacsint, kacsint) lángoló európai kultúra szimbólumaként láttassa, majd sámlit húzzon a tűz mellé, és elkezdje sütögetni a pecsenyéjét. Francis, és írója zsebében ellenben nem nyílik ki a guillotine, és nem kezd el terroristákkal árnyékbokszolni, nem merül el sem a gyászban, sem a hisztériában, hanem nyugalomra int, konszolidál, vagyis nem él vissza az önmagára ruházott felelősséggel. A felindultságot csupán két elütés jelzi, mely ha másra nem, arra jó, hogy emlékeztessen az eddig méltatlanul szó nélkül hagyott, példás helyesírásra, mely a szerzőt jellemzi. Az ember csak legyint, hisz valahol ez természetes kéne, hogy legyen, de az eddigi tapasztalataim alapján világos, hogy mennyire nem az. Ironikus, hogy hiányosság apropójából dicsérek. Székesegyházak omlanak porrá, és most még ez is… Ami a novellát illeti, története igazából nincs, rövidke, tényleg csak egy karaktereken keresztüli reflexió az eseményekre. Egyesek az irodalomban teszik meg ezt, vannak, aki kéretlen kommentárokban értekeznek ilyesmikről, mások meg szétlőnek egy-két mecsetnyi fegyvertelen muzulmánt. Ki-ki a maga habitusa és barbarizmusa szerint, ugye. Az európai kultúra lángtengerben elmerülő T-800-as terminátorként emeli magasba hüvelykujját az ilyen derék írói állásfoglalás láttán.

„Erzsi meghatottan felnézett. Belenézett Gilbert komoly szemébe, próbálta nem megkönnyezni a helyzetet, és végre kibökni azt az igent. Egyik se jött össze. Elbőgte magát.”

A korrektség megköveteli, így természetesen beleolvastam még pár novellába, csak hogy lehetőséget adjak a valóságnak, cáfoljon csak rá az értékítéletemre, ha épp olyanja van. Potyogtak az atombombák, felmentünk az űrbe George és Sandra helyett is, facebookozunk facebook nélkül, és szándékoltan félreértjük a kívánós anyát, aki a partnere német virslije helyett inkább olasz pasztára vágyik. Akárhogy is, a kialakult kép nem maszatolódik el, szóval nyugodt szívvel léphetek tovább a terjedelmesebb írások felé. Na nem a legterjedelmesebbek felé, azok mindegyike külön-külön is megérne egy kritikát, és bármennyire komolyan veszem kritikusi szerepem, nem vetemednék arra, hogy akár csak megkíséreljem három évnyi íráskényszer eredményét méltó módon értékelni. Ilyen hatalmas mennyiségű szöveget látva a remegő kezű ítész vonakodva bár, de az indukció elégtelen módszeréhez nyúl, és reménykedik benne, hogy a vizsla tekintetét elkerülő példák nem hazudtolják meg a gondosan felépített verdiktet. De elkerülendő a neurotikus idegrángásokat, elolvastam 2-3 fejezetet az Assenzából, és megnyugtattam magam, hogy nagy valószínűséggel hiába is kutakodnék, nem lepne meg valami irodalmi szörnyszülött, hogy giccstől és hatásvadász dramaturgiai fogásoktól csöpögő hentai-csápokkal erőszakot tegyen mindazon, amit eddig legépeltem. Szóval úgy döntöttem, kiválasztok még három középhosszú történetet, hogy legyen mit kiértékelni a végső, tetőpontszerű összegzés előtt. Stílszerűen mindegyikhez különböző körítést rendeltem: az elsőt, mely a Forró kakaó címet viseli, egy Duna-parti padon ülve fogyasztottam el; a másodikat, az Anonim Alkoholisták Klubját kocsmában könyökölve, már három korsó Heineken után, de még másik kettő előtt; végül pedig az Ich will-t a vonaton, egy katolikus filmklubról hazafelé menet, ahová Isten tudja minek járok…

Kezdjük tehát a Forró kakaóval. Itt érdemes megemlíteni, hogy ez volt az első dolog, amit Tonhalszendvics blogján elolvastam, már ha eltekintünk a menüpontoktól, és átugrottam a bevezetőt, tehát a lehető legfelkészületlenebbül ültem le elé, azzal az igénnyel (még ha nem is elvárással), mintha egy klasszikus író tollából kikerült, reflexből komolyan vehető műnek álltam volna neki. Most persze igazságtalan vagyok, már csak az összehasonlítás végett is, de ha nem is értünk vele feltétlenül egyet, azért tudjuk, hogy a fanfiction, na meg az anime, ezek bizony kicsit stigmatizált műfajok. Horrorfilmnek sem nagyon adnak Oscart, pedig azért vannak érdemesebb darabok a híg excrementum tengerben, de még egy szuperhősös bohóckodáshoz is majdnem hozzávágták a best picture szobrocskát… a lényeg, a saját viszonyrendszeréből önkéntelenül kiragadva annak láttam a novellát, ami volt. Mert hát az élvezhetőséghez mit ad hozzá, vagy mit vesz el belőle az a tény, hogy Tonhal szándéka szerint Basch Zwingli Svájcot reprezentálja, Anneliese pedig Ausztriát? Értelemszerűen tisztában vagyok vele, hogy így jó néhány inside joke és elrejtett utalás elkerülte a figyelmemet, melyeket utólag, a második olvasásnál már elcsíphettem. Én úgy vagyok ezzel, mint azoknak a színészeknek a közös játékával, akik amúgy a film világán kívül valamilyen különleges kapcsolatban állnak egymással: Tom Cruise és Nicole Kidman párkapcsolata érdekes mellékízt vitt például a Tágra zárt szemekbe, James McAvoy és Michael Fassbender barátsága pedig új narrációs réteget adott az X-men előzményfilmekben való szembenállásuknak. Ugyanakkor a filmek önmagukban álló alkotásokként élvezhetőek kell legyenek az ilyen adalékok és kitekintések nélkül is. Továbbmegyek, a már felhozott példánál maradva egy X-men film akkor is teljes értékű produktumként kell funkcionálnia, ha még soha az életben nem találkoztál a Marvel univerzummal, és teljesen szűz szemmel ülsz be a moziterembe. Az persze más kérdés, hogy se így, se úgy nem teljesítik ezt a kritériumot, de ez már legyen 20th Century Fox (illetve most már a Disney) problémája. Ők meg ugye magasról tesznek a minőségre, bármilyen hulladék kikerülhet a kezeik közül, amíg pénzüknél vannak.

„Basch abban a pillanatban leginkább meghalni szeretett volna. Vagy a nyakánál fogva hintázni egy kötél végén. Oh, az ugyanaz.”

Ezután a nagyra fújt elővezetés után talán kissé csalódást fog okozni, de a Forró kakaó megugrotta ezt a követelményt, tehát képes volt még egy hozzám hasonlóan avatatlan olvasót is szórakoztatni. Nem mint Hetalia tartalom, vagy mint valami ország x ország softpornó, hanem egyszerű, klasszikus vonalvezetésű romantikus történetként. Jól megírt szöveg, biztos kézzel felrajzolt karakterek, és megfelelő tempó, ahogyan Basch cinikus zárkózottsága szép fokozatosan felenged… ízléses volt, na! Ami roppant ritka egy szerelmi sztori esetében, romantikus fanfiction esetében meg pláne. Meg kell jegyeznem ugyanakkor, hogy a naiv első olvasat felfedezett a két főszereplő románcának kibontásában olyan hiányosságokat, melyek csak a kapcsolat történeten túllógó részei pótolhattak ki, de ezt kész vagyok elnézni, egyrészt azért, mert a hiba most kivételesen az én készülékemben volt, másrészt meg mert a sztori ezekkel a hiányosságokkal együtt is magasan a megszokott blogos nívószint fölött teljesített.

Tehát, a második az Anonima Alkoholisták Klubja. Ez több szempontból eltér az eddig tárgyalt írásoktól. Egyrészt, mert enyhén már illuminált állapotban kerítettem rá sort, ami ugye egy hozzám hasonló, józan életű aszkéta esetében szinte példátlan (például most is többnyire teát kortyolgatok…), másrészt, mert ez a darab kissé aggályos volt számomra. Leginkább az elején. Én legyek az utolsó, aki mindenféle bigott, szemforgató okok miatt ‘csendőrködni kíván a humor felett, úgy vélem mindennel lehet, és bizonyos szempontból kell is viccelni. Ugyanakkor véleményem szerint a mód, ahogy mértéktartó országok erőszakkal és elvben jó szándékú ármánykodással egy fedél alá hozták alkoholproblémákkal küzdő társaikat, majd pedig erővel megtagadták tőlük a kényszerű terápiáról való távozást, valamint mindennek a komikusnak szánt tálalása túl éles ellentétben álltak egymással. Túl hamar, “csak úgy” történt meg a dolog, ráadásul pont egy olyan szereplő (Tino/Finnország) szemén keresztül láttatva, akit Svéd partnere konkrétan kirángat az otthonukból, szóval igen… ha addikció, akkor kötelező jelleggel jelentkeznek a Rekviem egy álomért flashbackek.

Erről nyilván csak részben tehet a szerző, de ha a probléma súlyossága indokolja az efféle drasztikus fellépést, akkor jól elő kell vezetni a szituációt, hogy feloldást jelentsen a humor, mert így az lehet az ember benyomása, hogy csupán egy szóvicc apropóján nyúltunk egy ilyen kényes témához. Az abszurditás ott hág a tetőfokára, mikor a menekülni vágyó országok összefognak, hogy megrohanják a kijáratot elálló társaikat, és az egész helyzet rövid időn belül egy orgiával vegyes tömegverekedést idéz, ahol a résztvevők gumikalapácsokkal püfölik egymást, csetlenek-botlanak több számmal nagyobb cipőikben, széles Piedone-parasztlengőkkel pofozzák le ellenfeleik bohócorrát mindenféle retró rajzfilmes hangeffektek kíséretében, te pedig nem tudod, hogy ezek most le akarják ölni, vagy fel akarják izgatni egymást. Tényleg nem kedvelem az efféle szenteskedő érvelést, de úgy érzem kénytelen vagyok élni vele, mert ez így kissé… rossz szájízt hagyott maga után.

Ezen a ponton azt éreztem, hogy nem csupán a karakterek tetteinek, drámájának, örömeinek, de még a puszta létesésének sincs súlya, nincsen tétje, elérhetetlenek, mint valamiféle emberek közé tévedt és dekadenciába csúszott görög istenek, akik a halandó világ díszletei között játsszák a saját végtelenített szappanoperájukat. Összevesznek, majd kibékülnek, különböző kombinációkban szeretik egymást, “szitkomosan” évődnek, saját szeszélyes kedélyük és vágyaik szerint áradnak ki és apadnak el. Minden csak bulvár, minden csak trash reality. Mint a valóságban. Pont emiatt nem akartam ezt érezni. Mondjuk elgondolkodtató és átfogó narratíva lehet, hogy miután a megszemélyesített országok kiégették magukat a viharos évszázadok során, így a Fukuyama-féle történelmi végponton túl már csak a létezés önértékéért élnek, és nem maradt más számukra, csak a pillanatba zártság súlytalan, pink sugar illatú hedonizmusa.

„Úgy kapta fel a visítozó Arthurt és Erzsit, mintha csak tollpihék lennének, aztán hosszú indítással átdobta őket a szobán, a párnákra.”

Némileg árnyalja a képet, hogy maga a terápia, illetve annak hiánya már sokkal elfogadhatóbb: itt nem fedezhető fel az az aránytévesztés, ami a korábbiakat jellemezte, és ha egy-két bekezdésnyi semleges tónusú előszó után kapom, akkor vajmi kevés okom lett volna a panaszra. Mondjuk valószínűleg akkor is említést teszek az Egyesüljünk a Szabad Alkoholfogyasztásért Rendtársulat-képviselte, és végső soron szentesített szemléletről, mely viccesen bár, de összemossa az alkoholizmust, mint tényleges szenvedélybetegséget mindenféle, gyakorlatban ártalmatlan jellemhibákkal, azt mutatva, hogy végeredményben az egész konfliktus elüthető egy-két sörszagú mosolyt követő csókkal, szóval némiképp elbagatellizálja az egész kérdést. Ami egy olyan ország esetében (Erzsi), ahol Európában a legmagasabb az alkohollal kapcsolatba hozható halálesetek száma, talán nem a legpéldamutatóbb életvezetési stratégia, de hát ki vagyok én, hogy így két Heineken közt nekiálljak moralizálni? Pláne annak tudatában, hogy olyasvalakikről beszélünk, akiket sem májzsugor, sem STD nem fenyeget. Így könnyen legény az ember a nemlétező gáton. Aki pedig nappal legény, éjszaka még nyugodtan lehet leány. Vagy mi. Kezd beütni az a koccintós Jézusvér…

Na, és az Ich will. Ez valamivel hosszabb értekezést kíván. Töredelmesen meg kell vallanom, annak idején, a zenei pubertáskoromban én is sok Rammsteint hallgattam. A Rosenrot volt nálam a leválási pont, az elmúlt 13-14 évben nem követtem nyomon a munkásságukat, tehát nagyjából 6 dalnyi lemaradásban vagyok. Bizonyos mértékig még most is szeretem a számaikat, bár a nagy részüket már elkoptattam, így csak kevés van, amit jó szívvel be tudok tenni esti relaxálások aláfestőjeként. Az Ich will például ilyen. Igen, a germánok még a lefojtott szégyenletességeikkel való szembenézést is kérlelhetetlen alapossággal végzik. Magában a történetben is valami ilyesmi zajlik, miután Ludwig, a XIX. században megszülető német egység felcseperedik, majd még tojáshéjdarabkákkal a fenekén, saját ereje fölött érzett önhittségében kétszer is lángba borítja az öreg kontinenst. Mindannyiunknak vannak korai botlásaink, olyan ballépéseink a gyermekkorból való tétova kibicegésünk során, amikre nem vagyunk túlságosan büszkék. Van, aki besurrant a lányok öltözőjébe alsóneműket szagolgatni, van, aki alkoholos filccel firkált obszcén szavakat buszmegállók falára, akadnak olyanok is, akik elemeltek egy kisebb összeget a szüleik tárcájából, hogy leutazhassanak a Balatonra piálni, és persze az sem megy ritkaságszámba, hogy ifjonti hevületedben falra kensz néhány generációt és elgázosítasz 6 millió zsidót. Persze utólag legtöbbünk nagyon bánja a dolgot, ilyen ez, megmosolyogjuk hibáinkat, de hát mégiscsak bölcsebbek lettünk, tanultunk ezekből a fiatalkori malőrökből.

Így van ezzel Ludwig is, akinek (ha jól értem a megszemélyesült nemzet saját országával való viszonyát) bár csak közvetett felelőssége volt a modern világ két legvéresebb konfliktusának kirobbantásában (már ha eltekintünk olyan kétes hitelességgel dokumentált eseményektől, mint az Azték birodalom leigázása, a Tajping-felkelés vagy a Második kínai-japán háború) azért mégis rendkívül bántja a dolog. Hát igen, #oopsie. Az olvasónak talán nehezére eshet empatizálnia valakivel, akinek… most mit szépítsük ‘Maónika, mégis csak százmilliók halála írható a számlájára, és az azonosulásban nem segít az a fajta whataboutism sem, amivel rámutatunk a szovjet rezsim hasonlóan népirtó jellegére, mert bár amit el kell ismerni, azt el kell ismerni, de attól még, hogy kontextusba helyezünk bizonyos mindenek felett álló tragédiának kikiáltott történelmi eseményeket, attól még azok mértéke (és ha van, a saját felelősségünk) egy szemernyit sem csökken. És én értem a történet által felrajzolt ívet, félretéve a korábban leírtakat, látom azt a fajta karakterfejlődési nyomvonalat, amit a szereplő bejárt, mint ahogy látom a nemlétbe szép lassan belesimuló porosz bátyja, Gilbert iránt érzett gyöngédségét is, de ugyanakkor meg nem tudok nem arra gondolni, hogy egy Ludwig-féle karakternek még ebben a fiktív univerzumban is betoncsizmában kéne pihennie valamelyik óceán fenekén.

„Ludwig nem értette őt. A népnek az a dolga, hogy meghajoljanak az akarata előtt, amiért cserébe megadja nekik, amire szükségük van.”

Mert egy “emberben” megjeleníteni valamely ország több évszázados történelmét finoman szólva is problémás, és ezen csak nagy jóindulattal segít, ha a karakter összképébe vagy a narratíva dramaturgiájába bele nem illő tényeket kényelmes módon ráfoghatjuk az országot vezető diktátor vagy miniszter személyére, meg a körülöttük lévő államapparátusra, akiknek nézeteivel ugye az adott nemzet-inkarnáció nyugodtan megteheti, hogy nem ért egyet. Legfeljebb börtönbe vetik vagy száműzik, mint ahogy erre korábbi történetek során volt is utalás. Nem azt mondom, hogy szükségszerű, csupán azt, hogy egyáltalán nem lenne meglepő, ha Ludwig ezek után az ifjonti bakik után egy ólomszarkofágban pihenne valamelyik titkos katonai létesítmény alagsorban, várva, hogy az Európai Űrügynökség elérjen arra a szintre, mikor is egy összkomfortos űrhajóval belelövik őt a Napba. Bár lehet, hogy Ivan és Alfred készségesen összefogna e nemes ügy mentén, Hidegháború ide vagy oda. Persze ennyi realizmust az élni és élvezni hagyni fanfiction formula nem bírna el, már csak azért sem, mert ezek után kissé nehéz lenne megindokolni Ludwig jelenlétét a következő sztoriban. Mindez természetesen nem Szendvics hibája, hisz kétszeresen is hozott anyagból kénytelen dolgozni, ráadásul az Ich will egy korrektül megírt elbeszélés, aminek kifejezetten jól áll ez a széles időspektrumot felölelni hivatott epizodikusság, pusztán kénytelen vagyok belegondolni a történet kevésbé szem előtt lévő aspektusaiba, akár a szerző szándékaival szembemenve is. Az Ich will érthető módon, de mégiscsak zavaróan táncol ki az elől, hogy tudomást vegyen mondjuk a Holokausztról. Mert a I. Világháború esetében el lehet fogadni azt az érvelést, hogy Európa nem Ferenc Ferdinánd átlőtt holttestén, vagy néhány mikronéziai gyarmatszigetecskén bukott fel és zuhant bele a gépesített húsdarálóba, egyszerűen az a hihetetlen mennyiségű ipari erő, technológia és emberanyag ki akarta próbálni, le akarta mérni magát, és ennek mindent tekintetbe véve jó analógiája lehet a frissen nagyhatalommá érett nemzet forrófejűsége. A visszavágó vágyát is megindokolja a vereség és a békediktátum miatti sértett büszkeség. Ugyanakkor mi magyarázza a nácizmust, a fajelméletet, a koncentrációs táborok borzalmait?

Ha mindez a német népből következik, akkor nem tolható rá Hitlerre, mert más vezér alatt, de ugyanúgy megtörtént volna. Ha Hitlerből következik, akkor nem lehetett volna ennyire hatékony, nekünk meg el kéne fogadnunk, hogy Ludwig lelkes, de végső soron passzív elszenvedője volt az eseményeknek, melyeket úgy fogott fel, mint az őt megérdemelt nagysághoz vezető Führer személyes hóbortját, amivel hát na, meg kell tanulni együtt élni (mármint Ludwignak, nem a zsidóknak…), mert osztottunk szoroztunk, és azért mégis jobb lesz nekünk így. Kell az a lebensraum, ugye. Viszont ha Ludwigot terheli a felelősség, mert ő emelte fel Hitlert, vagy legalábbis adott neki egy tölténytárat a megfelelő időben, von Stauffenberget pedig hagyta elbukni (pedig ’44-re azért már kezdhetett volna kikörvonalazódni, hogy itt nem lesz glückliches ende…), akkor ez finoman szólva sem fest előnyös képet Ludwig személyéről. Akkor meg kell látnunk, hogy óhajtotta a háborút, a nagyságot, és kész volt ezért vágóhídra küldeni többek közt a saját népét is. Ha ebbe így belegondolunk, akkor igen-igen nehéz az együttérzés szikráját felfedezni magunkban az öcsi iránt, viszont annál inkább empatizálhatunk Gilbert karakterével, akinek tehetetlenül kell végignéznie, ahogy a kis Anakin szép lassan Darth Vaderré válik, mindezt anélkül, hogy az antagonistává züllés morális megrázkódtatása valóban elérné, és neki jó testvérként kényszerűen, de asszisztálnia kell ehhez. Ilyen rohadt és gyönyörű dolog a szeretet…

„Gilbert nem nyomta az orra alá, hogy ő megmondta. Megtehette volna, de nem tette. Gilbert soha életében nem mondta még neki, pedig már elég sok alkalma nyílt rá.”

Mondanom sem kell, ez sokkal összetettebb probléma, mint az előző írás esetében. Ajánlatos fokozott óvatossággal nyúlni ilyen témákhoz, mert a hipokrita, ájtatos felháborodók porceláncsészétől eltartott kisujjal fogják meginni a véredet. Én nem, én csak elemzek, és momentán rozét iszok, üvegből. Szóval figyelni kell, hogy mit akar üzenni az ember. Nem démonizálni, de nem elkenni semmit, és valahogy még szórakoztatni is. Komplikált feladat. Igazából ha elgondoljuk, ki hibáztathatná az ország-inkarnációkat az “aktuális” mentalitásukért? Mindannyiuk vállát olyan atrocitások súlya nyomja, melyekért képtelenség vezekelni. A Gott mit uns féligazságával felvértezett milliók meneteltek halálba a kezeik nyomán, de ez nem ígéret volt, csak egy üres ténymegállapítás. Tényleg velük volt az istenük. Mindegyik oldalon, kivétel nélkül. Bűnösök és áldozatok, mikor éppen hogy, így már senki nem vádolhat senkit, hisz a vádak fagarasokként kopognak a padlón. Nem marad más, mint hátralépni, elengedni a kormányt és nem beavatkozni semmibe. Élni a mának, örülni, ölelni és bebaszni, ahogy épp kellemesebb és vállalhatóbb, majd másnap kijózanodva kezdeni az egészet elölről, mert minden más út csak a meszesgödrökbe vezet. A végső válasz a fanfic-létezés.

A leírtak alapján talán megállapítható, hogy igazán kedveltem Tonhalszendvics blogját, aki képes volt elvégezni azt az alkímiai műveletet, melynek szinte csak és kizárólag az ellentétét szokás fanfiction körökben gyakorolni. Mit tesz az átlag szerző? Fog egy művet, amiért a rajongásig lelkesedik, és átkonvertálja azt, de mindig csak lefelé. Hígít, erodál, kiüresít. Az eredeti alkotó által készített kulturális produktumot jobb esetben a varrás mentén, rosszabb esetben ízlés (értsd: ízléstelenség) szerinti tetszőleges nyomvonalon felfejti, majd összefércel belőle valami olyan silány kontármunkát, mely kevesebb lesz, mint az alkotóelemek összessége eredetileg volt. Ezzel szemben Tonhal az általa kiválasztott Hetaliát a saját igen komoly hozzáadott értékével nemesíti meg úgy, hogy a végeredmény több lépcsőfokkal az alapul vett és felhasznált matéria fölé kerül. Elemeli a történetet az eredeti “rajzfilmes” gyökereitől, és olyan művészi értékkel bíró irománnyá alakítja át, mely már önálló, teljes értékű szellemi terméknek tekinthető. Ez sokkal több, mint sűrítés, több, mint puszta desztilláció. Ebben az esetben már transzmutációról beszélhetünk, ahol a Bölcsek köve maga a párját ritkítóan magas szintű írói kvalitás. Bővebb iránymutatásra úgy gondolom nincs szükség, elég autonóm vagy ahhoz, hogy kiköszörüld a saját csorbáidat. Ne hagyd abba az írást. Ha nincs papír, akkor nyúzd le a bőröd, és írj arra. Bár ezt is felesleges mondanom. Megtennéd te magadtól is, nem igaz?

- Kitahito

Megosztás