logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/08/01 / Szerző: Kitahito

Krisztina77

Ha lenne a blogkritikáknak évadzáró főellensége, akkor a címet valószínűleg a Krisztina77 kapná meg. Olyan kihívás volt, melynek leküzdése heteket vett igénybe, és megérdemelt minden ráfordított percet.

Krissz

A feladat igen nagy. Több részletben megírt kritikát injektálok az éterbe egy olyan blogról, melyet számos alkalommal igyekeztem feldolgozni. Mindeme próbálkozások lepárolt, desztillált és vegykezelt változatát közlöm most, összedolgozott kópiáját azon töredékeknek, melyeket papírra és .txt-re vetettem, vagy agyam organikus tárhelyén pihentettem. Problematikus az értékelés, mivel több művész számos műnembe tartozó munkáit kell véleményeznem (nem beszélve a tisztán kedvtelésből írt kritikákról). Részletekbe menően értékelni minden produktumot olyan munka lenne, melyet alázatos fejhajtással meghagyok a nálamnál tanultabb, avatottabb (és fizetett) szakembereknek. Viszont magam és az alkotók felé méltatlannak érezném pár sorral, hanyag nemtörődömséggel elütni a dolgot, így az arany középúton állapodtam meg. A teljesség igénye nélkül fogok értekezni stílusról, összbenyomásról, hangulatteremtő és hangulatalakító impressziókról, valamint a fránya kinézetről, melyet sosem lehet szó nélkül hagyni, de igazából senkit sem érdekel túlzottan. A Krisztina77 nem olyasmi, amit félvállról lehet venni.

Kezdjük talán a leghálátlanabb feladattal, vagyis a külcsínnel. A fejléc stílusosan egy Munkácsi kép szeletke. Mindenféle szerkesztést, utómunkát nélkülöz, csak kiollózták a festményből, és beillesztették az oldalra. Ez egyfelől igen dicséretes (kik vagyunk mi, hogy hozzányúljunk egy Munkácsi festményhez?!), másfelől kissé hervasztó, hiszen megspórolt munka szagát árasztja. Tisztelgés a klasszikusok előtt? Piros pont. A kreativitás hiánya ott, ahol lehetett volna alkotni? Fekete pont. A háttér illik a bloghoz, bár az alacsony felbontása miatt nem harmonizál az amúgy pengeéles vonalvezetésű bejegyzés- és modulhatárokkal. Az oldal egyébként áttekinthető és mutatós: látszik, hogy sok fáradtság van benne, és lelkiismeretesen vezetik, erre nem lehet panasz. Ennyi anyag mellett jó ötlet volt beépíteni az oldalon belüli keresési opciót, és a facebook hivatkozások is hasznosak. Most pedig csobbanás!

Ordassy Károly:

Kezdjük talán a versekkel. Azt már egy alkalmi szemlélő, amatőr műkedvelő is jól láthatja, hogy formailag és stílus tekintetében igen széles skálán mozognak. Találkozhatunk szép, rendezett versszakokkal és rímekkel; egymás alá tűzött, sánta, gáncsos rímmel operáló szavakkal és szótöredékekkel; de akár kaotikus összevisszaságba zuhanó sorokkal is, melyek a vers és próza közötti vékony határvonalon egyensúlyozva kiáltják eseti, mégis univerzális mondanivalójukat. Az alkotások jó része egy központi, vallási/spirituális mag köré csoportosul, de különböző irányokból igyekezek feldolgozni az épp aktuális kérdést, így sosem éreztem úgy, hogy a költő ismételné önmagát.

Miért nincs helyem a Pokolban? – Egészen korrekt vers. Rímelése kissé egyszerű, nagyon kézenfekvő szópárokkal dolgozik: Keresve-keserve, tarlón-gyarlón, bor-por, tenyér-kenyér, könnyébe-könyvébe. Megfigyelhető más verseinél is, hogy Károly előszeretettel használ olyan szavakat, melyek csak egy betűben térnek el egymástól. Ez nem feltétlenül baj. Néha jól jön az direktség. Viszont itt nagyon tömény volt: a töredezett verssorok és azok versszakon belüli váltakozó száma azt az érzetet akarják kelteni, hogy egy zaklatott elme “vallomását” olvashatjuk, mellyel szöges ellentétben állnak ezek a tankönyvi rímek. Ez a kettősség aknamunkát végez a hitelesség terén. Méltányolom a mondanivalót, és azt a néhány igen erős momentumot (az adójegyzékre tett utalást például), de összességében nem találom egy kiemelkedő alkotásnak.

A Halandó-t is egy pettyet kevésnek éreztem. Túl tömör, talán elvárható lett volna a nagyobb terjedelem a magvas gondolatok kicsíráztatásához. Giccsesnek éppen nem nevezném, középszerű pedig aligha volt. Esetleg a művészieskedő lenne rá a legjobb szó. A címadás lehet ezért a felelős: a “Kora esti impresszió egy erkélyi borozgatáson” például azt ígérné, amit valójában kínál, egy parfümspriccenetnyi hangulatot, amolyan haiku-morzsát. A Halandó viszont valami örök érvényűt és emészteni érdemeset sejtet, amit nem kapunk meg.

Kellően groteszk és erőteljes viszont a Hamvasztásodra. A fogalmazásmód már-már Baudelaire-i magasságokba emelkedett. (Vagy mélységekbe süllyedt, ki honnan nézi…) És mint ilyen, naturalizmusában és materialista szemléletében gyönyörködtető. Egy ilyen rendhagyó témához természetes, hogy rendhagyó stílus társul, ez mindenképp előnyére vált a műnek. Igazán jól sikerült vers, mindenképp az egyik legjobb, amit Ordassy Károlytól olvastam.

Ha már rendhagyóság, jöjjön pár sor a Tájkép rólad-ról. Itt is az egyedi megközelítés lehelt életet a sorokba. Szerelmes verset sokan írhatnak és írnak, de javarészt ugyanabban az unalomig elcsépelt stílusban: vagy érzelmektől ömlengőn (mely lehet imádattól csöpögő, beteljesületlenül szenvelgő, esetleg szimplán elborult…), vagy száraz leírásokkal operálva (szemed kék, mint az óceán, hajad aranysárga, melled alma háta…stb). Itt nem találkozhatunk ilyesmivel. Van benne hév, van benne lendület, és ami a legfontosabb, van benne hitelesség, mely majd szétrepeszti a sorokat. Hogy majd szétrepeszti? Már szétrepesztette! A rímek csaponganak, a versszakok fjordok gyanánt szaggatottak, míg a sorokat oldalra fektetve megkaphatjuk a második világháborúban elesettek országokra lebontott oszlopdiagramját. Mindaz, amit hiányoltam a Miért nincs helyem a Pokolban c. versből, az itt megtalálható, és tökéletesen a helyén van.

A Káin keserves panasza nem sok szót érdemel. Minőségileg messze elmarad a többi vers mögött. Egy késő általános iskolai, vagy kora középiskolai diáktól, óraközi szünetben írt szösszenetnek tökéletesen megfelelne, talán még az iskolaújságba is bekerülne, de a komolyabb ligákban nem sok keresnivalója van. – mondanám, ha csípős megjegyzéssel akarnám illetni a művet, de mivel ez nincs így, hagyjuk kommentár nélkül, és haladjunk tovább.

Már majdnem a végén vagyunk. A soron következő mű Ádám öröksége. És ismét kénytelen vagyok fájó szívvel, de visszanyúlni, egészen a Miért nincs helyem a Pokolban?-ig. Mert hasonló kórság gyötri ezt a művet is, bár lehet, hogy csak az én árgus, gonosztevő-szemem vél felfedezni mindenféle rút koszfoltokat ott, ahol más (és mindenki, aki számít) csupán élére vasalt, szép fehér inget lát. Nos, engem megint csak ezek a rongyos rímek zavarnak. Mert a mondanivaló, az első osztályú. Ezt kész vagyok a hét bármely napján elismerni, még éjszaka, vagy wc-zés közben is. De a rímek megint olyan butácskák, olyan “baltával faragottak” (faragatlanok?), hogy leromlik tőlük az összkép. Gáncsot-bogáncsot, teríték-veríték, nyomorbéred-gyomorméreg, a más-Tamás, a másra-parázna, volt-holt. Amelyik nem fájdalmasan egyszerű, az fájdalmasan mesterkéltnek hat. És azért harmadszor is fájdalmas ez, mert a tartalom annyira értékes, hogy fénye még ezeken a végzetesen végződő páros sorokon is átszüremlik.

Az utolsó tollvonásoknál járunk: János három tizenhat. Fantáziadúsan megkomponált mű, le a kalappal érte. Helyenként már-már egy rapszövegnek tűnik, annyira ütemes, esetleges és heves. Valódi hevület tűnik ki belőle. Dalszövegnek való matéria. Földes László nevében nem beszélhetek, de talán az ő szívében is megpendítené a gitárhúrokat. Azt hiszem lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthetem, hogy ez a darab sikerült a legjobban. Elismerésem!

A Toll-táncoltató elmélkedéseket kritizálni olyan lenne, mint politikai vitába bonyolódni egy… nos, lényegében bárkivel. Nem vezetne sehova. Mivel a fogalmazásmódban nincs hiba, (sőt, mindegyik szösszenet emelkedett irodalmi stílusban íródott), így csak a gondolatmenet irányát, az összefüggések helyességét és a végkonklúziót lehetne elismeréssel illetni, avagy bírálni. Ez viszont nem az én tisztem. Érvek felvonultatása nélkül egy érvelést megkifogásolni ostoba dolog, érvekkel pedig igencsak időigényes és párbeszédet igénylő, különben senki sem kamatoztatna belőle. Ahogy a fejbólintó egyetértésből sem. Mindenesetre az alázatról írt sorokat igen értékesnek találtam, egy vallomás mellett tekinthetőek a bigott és álszent keresztényi lélek karikatúrájának (mely ugyan úgy lehet a nyugati társadalom sznob, végtelenül toleráns álentellektüel rétegének a kritikája is). Az ilyen görbe tükrök fontosak, még akkor is, ha az esetleges célközönség nem ismer magára. A többieknek attól még gyümölcsöző lehet. (Vagy bűnös vagyok, vagy különb vagyok. Teljesen mindegy, hogy az ember hova sorolja magát, paradox módon így is úgy is önhitt és kevély lesz…)

Ugyan ez a helyzet a bírálatokkal és esszékkel. Az olvasó egyetért, vagy nem ért egyet, szíve joga, de az ilyen írásokról nem lehet értekezni annak fényében, hogy elfogadom-e az olvasott szöveg tanulságát. Vagy legalábbis nem szabadna. Esetünkben tehát teljesen lényegtelen, hogy én mit tudok vagy vélek tudni a demokráciáról, illetve kellően kondicionált-e a tömegmédia ahhoz, hogy néhány arcizomgörcsös, meztelen nő látványa rám hozza a zászlólengető hevületet.
Az érvelésük tiszta, így mint tanulmányok, tökéletesen megállják a helyüket. Nyilván ötöst kapnának (vagy talán már kaptak is) egy egyetemi kurzuson. Igaz, hogy az olvasó manipulálva van az olvasott szöveg által, de egy tisztán tárgyilagos írás nem mindig rendelkezik kellő meggyőzőerővel. Egy kis megvezetés nélkül nincs vihar, nem szakadnak ki tövestül a fák, senki nem fog könyveket égetni, vagy lámpavasra felhúzni ellenzékieket. Dolgoznia kell a pszichológiának. De ez rendben van. Ha valaki, hát én aztán értékelem az intellektuális agitációt.

Még hátravannak a novellák. Kénytelen voltam szemezgetni. Hiába van nyár, túl sok az olvasnivaló, és túl kevés az idő. Mindenesetre kivágtam magamnak egy akkora szeletet a próza-tortából, hogy még ne rontsam el a gyomromat, de már alkothassak valamennyire általános igényű véleményt a művekről. Természetesen (már ha mondhatok ilyet) itt is a hit, a vallás, és a valláshoz, tanokhoz való viszonyulás a főtéma. E művek sok helyen erősen lírai vonásokat hordoznak és gallonszám merítenek a Bibliából. Nem is igazán nevezném őket novelláknak, inkább újraértelmezések, példázatok, tanmesék, és elmélkedések. Értelemszerűen igen rövidek, de ahhoz épp elég hosszúak, hogy a “funkciójukat” betöltsék. Gondolom felesleges a helyesírási hibákra, szóismétlésre, magyartalan fogalmazásra, és hasonló banális dolgokra szót fecsérelnem. A korábban olvasottak alapján nem meglepő, hogy itt sem találkoztam ilyenekkel. Károly biztos kézzel ír, gondolatai letisztultak, és tisztán közvetíti őket, ahogy az elvárható.

A Kérdés az Isten-szeretetről és a felebaráti szeretetről igazán mély erkölcstani írás. Megmosolyogtam a gondolatra, ahogy egy szcientológus Jézus elé járul, és leméri az OT szintjét…

Júdással álmodtam és a Sátán evangéliuma: nem tartom őket túl kiemelkedő műveknek, sem a stílus, sem a mondanivaló tekintetében. Különösen eredetinek sem nevezném őket. Bár beszélhetünk eredetiségről egy olyan novella esetében, mely majdnem pontos tükörképe Mózes első könyvének?Tükörképe lenne? Vagy inkább kiegészítése, korrigálása? Hozzatok rőzsét és a kátrányt, égessük el az eretneket? Ugyan.

Nem a ruha teszi: érzékeny pontra tapint ez a novella, mert ugyebár mindannyian rossz gyerekek voltunk. Még a jók, vagy magukat jónak titulálók is megbotlottak itt-ott. Akkor is megbotlunk, ha árgus szemmel figyeljük az utat, buktatók után kutatva. De akkor is, ha csukott szemmel futunk. Elesni, horzsolásokat szerezni, vérző sebbel a sürgősségire rohanni hajnali egykor… ha nem is szükséges, de elkerülhetetlen elemei a felnőtté válásnak. Nem a hibáink, hanem az azokhoz való viszonyulásunk határoz meg minket. Gondolatébresztő. Ha létezik bűnbocsánat vagy büntetés, akkor azokat leginkább magunknak szabhatjuk ki. Kisstílű az az Isten, aki elmarasztal a hibáidért. Ha “le lehet kenyerezni” imával, gyónással, tömjénfüsttel, hát inkább gépezet, mint isten. Van más alternatíva? Igen. Mindenki keresse meg a saját viskóját.

A Zsidó királyok tűrhető volt, ötletes párhuzam köré komponált szösszenet. De ha már párhuzam, messze elmarad a Paraszt és a királynő mögött. Ritkán dobálózok ilyesmivel, és ha megteszem, akkor is inkább csak sutyiban, borítékba csomagolva csúsztatom át egy ballonkabát takarásában, de az egy zseniális darab. Frappánsan egyszerű, tömör, lényegre törő. Olyan, mint egy földbe szúrt fogpiszkáló, melynek messzire nyúlik az árnyéka a lemenő nap fényében. Kérdés nélküli favorit.

Az Éhesen kevésbé okos, és kevésbé ötletes, de még így is nagyon szimpatikus. Ismét egy párhuzam. A jobbik fajtából. Kiemelkedően jó fogalmazásmóddal tálalva. Öreg bűvész… talán kissé mesterkélt, de ettől még elfogadható. Valahogy a stílus nem igazán passzolt a leírtakhoz; tagolttá tette a művet, a rövid és hosszú mondatok rendszertelen váltakozása miatt amolyan fecskeugrásszerű módon haladt, így mindig kibillentett az olvasásból.

Ne kérdezze senki a miértjét, de Ordassy Károly írásai egy fanyar, őszi délután hangulatát idézték elém. Hűvös szellő, nyirkos napsütés, a fonott szék recsegése alattad, ahogy a verandán ülve olvasol. Kellemes, szinte nosztalgiázásba átcsapóan szentimentális érzéseket ébresztenek az emberben. Vagy legalább egy emberben. Tekintve, hogy amikor ezeket a sorokat írom épp nyár van, a meleg miatt olvadoznak a klaviatúrám billentyűi, és még verandánk sincs, ez igazán szép teljesítmény…

Sereg Melinda:

Voltam annyira következetlen, hogy egyből a fotókkal foglalkozzak. Szépek, jók, színesek, és minden bizonnyal tökéletes háttérképek lehetnének bármelyik irodai számítógépen, ugyanakkor nem látok bennük semmi pluszt, ami értékessé tenné őket. A természet adott, némi szépérzékkel eltalálható a kompozíció. Adj bárki kezébe egy régi Motorola telefonnál erősebb, fotózásra képes eszközt, és feltehetőleg valami nagyon hasonlót fog produkálni. Viszont jó kísérői a verseknek (amolyan teasütemények), melyek igazán szeretetreméltóak. Rímelésük minősége kissé ingadozó, bár semmi esetre sem hatnak modorosnak.

„Habzsol, szerez magának szép esélyeket –
(Jók nem vagyunk, csak versenyképesek.)”

Ez a két sor például nagyon jól el van találva. Melinda tehetsége olyan, melyet csak leront a pallérozottság, tökélyére csiszolt formatervezéssel épp azt a természetes kecsességet veszíti el, ami az erejét adja. Félreértés ne essék, ama darabok tankönyvi példák lehetnének az időmértékes verselés reprezentálásához, és bármelyik irodalomtanár örömmel látna ilyeneket egy zh hátoldalára kanyarítva, de a spondeusok és daktilusok erdejében csak nyomorog a művészet. A férfiak jók abban, hogy a tehetségüket szépen körülhatárolt, papírforma szerinti keretek közé szorítsák, de a női alkotók pont a rendezetlen, kissé csapongó, de mégis elementárisan erős műveikkel tudnak sikert kicsikarni maguknak. Kár megzabolázni azokat a metaforikus lovakat. Így szerintem a Kép, amit az ablakkeretben látok és a Bűnbeesés adja meg a kis amplitúdójú minőségi kilengés mélypontját, míg tetőpontját a Dióhéjban és a Láttál már… jelenti.

A prózaverseknél is valami hasonló volt a benyomásom: A Szabadság tava olyan érzést keltett, mintha valaki megpróbált volna prózaverset írni, az ahhoz szükséges ihletettség nélkül, de a formai követelményekre vonatkozó ismeretek tudatában. A Féltékenység már kellően átszellemült, ugyanakkor alakiságát tekintve inkább a vers felé táncol. A két véglet (kellően ironikus módon) a XXI. század-ban békél meg egymással. Igazán jó mű, pihentető képekkel borogatja a fáradt intellektust, de ugyanakkor diszkréten feladja a házi feladatot.

Ami pedig azt az egy szem novellát, az Ítélkezés-t illeti, igazán megkönnyítette a dolgomat. Pompás mű, igazán pompás: egyszerű felütéssel indít, de okos, határozott, és legfőképp hiteles leírásokkal vezeti az események fonalát. Nincs benne hamisság, nem árul talmi portékát, éppen ezért éri felkészületlenül az olvasót a befejezés hirtelen horogütése, mely egyenesen a gyomorszájra megy, és lélegzet nélkül hagy, legalább 4-5 másodpercig. Nyolcat számoltak rám, mire a mester bedobta a törülközőt.

Összegezve…fotók, versek, prózaversek, és a novella. Nálam egyértelműen a novella kerül a dobogóra. Nagy kár, hogy nincs több, mert biztos vagyok benne, hogy azok is élvezetes írások lennének. A jövőre nézve mindenképp az ilyen irányú alkotói munkát javasolnám. Második helyre szorultak a versek, a szégyenletes folyószabályozás áldozatai. Vajon zúgókkal teli, hirtelen mélyülő, gyors sodrású folyamok ezek, melyeket gátakkal szelídítettek csermellyé? Vagy már eredendően csermelyek voltak? Nem derül ki, de engem kíváncsivá tettek.
Éppen csak dobogósak a prózaversek. Túl nagy a minőségbeli kilengés, melyek felett nem tudnék jó szívvel átsiklani. És végül jönnek a képek, melyek, mint már fentebb is kifejtettem, nem igazán többek egyszerű, mezei (bár ha úgy nézzük, inkább kerti…) természetfotóknál, melyekből 12 egy tucat, és minden szépségük mellett sem képviselnek maradandó, vagy említésre méltó értéket.

Galló Gergely:

Bár nem kérték külön, gondoltam ha már úgyis írok az oldalról, szemrevételezem a többi alkotó munkáit is. Hitelbe véleményezni abból a szempontból kellemes, hogy a negatív fogadtatás esetén mindkét fél kihátrálhat az ügyletből, felesleges grimaszolás és mocskolódás nélkül.

Nos, a toplistákkal indítottam. Koncertfilmek… olyan távol esnek az érdeklődési körömtől, amennyire az egyáltalán lehetséges. Michael Jackson Moonwalkere (a Smooth Criminal-jelenettől eltekintve egy alomnyi borz volt az a film…) elidegenített minden hasonló, vagy rá távolról is emlékeztető műtől. Ha koncertfelvétellel találkozok, megindul a nyáltermelésem, és úgy érzem, sürgősen konzultálnom kell a nemlétező lakberendezési tanácsadómmal. Még a Disney-rajzfilmek alatt is enyhe hidegrázás kerülhet, ha valamelyik sablonhercegnő dalra fakad. Félretéve a félkomolyságot, Gergely írása kicsit visszaadta a celluloidba ágyazott, történet nélküli zenélgetésbe vetett hitemet. A Woodstock és a Live at Pompeii mindenképpen a “megnézendők” listámra kerültek.

A háborús filmek toplistája már sokkal inkább az érdeklődési körömbe tartozott. Egy-két kivételtől eltekintve mindegyiket láttam és szerettem, már amennyire a háborús pszichózist, az ólom-orgazmussorozatok keltette értelmetlen öldöklést és az ironikusan fetisizált halált szeretni lehet. Én valószínűleg feljebb tettem volna a Szentjánosbogarak sírját, a Szakasz és az Őrület határán helyett pedig a Libanoni keringőt és a Közeli ellenségeket választottam volna, de ez mindegy is. Természetesen nem a lista maga volt a lényeg, hanem a filmekről írt rövid ajánlók, ismertetők, melyek kellően szakmaiak voltak, de ugyanakkor az átlag filmnéző számára is közérthetőek, így semmiképp sem téveszthettek célt az írások.

Értékeltem a rozsdaversek humorát, ha lehet ilyet mondani. Az irodalomhoz nem sok közük van, legfeljebb távolról és megvetően nézik azt, majd elmennek megrugdosni egy hajléktalant. Rém egyszerű rímek, kocsmai nyelvezet, ugyanakkor mégis valahogy üdítő. Nem akarnak az emberre a művészi érzékén keresztül hatni, csak odaköpik a mondandójukat, aztán vagy tetszik, vagy sem. Nekem inkább az utóbbi, de a komolyanvehetőség hiánya miatt nem tudom elmarasztalni őket.

A kritikák és az esszék… nos, itt már inkább éreztem, hogy a metaforikus mérleg nyelve elmozdult az akadémia irányába, és az írások nem a mezei olvasónak szóltak, hanem a karosszékükben üldögélő, pipázgató professzoroknak. Nyilvánvalóan végletekről beszélek, de az egyetemi lexikon nyelvezet nem feltétlenül teszi szerethetővé a szöveget. Mondjuk vitatkozva magammal, az Oscar-selfie gáláról írt értekezés leginkább egy miniatűr Zeitgeist-tanulmány, amit eleve nem avatatlan olvasóknak ír az ember. Az Isteni műszakról szóló kritika pedig némiképp száraz és ide-oda kapkodó lett. Viszont még mindkettő a tűréshatáron belül van: a műveltebb réteget célozzák meg, de szótár nélkül is élvezhetőek. Nincs az az érzése az embernek, hogy csak azért írták őket, mert az alkotó írni akart (illetve ki akart magából írni) valamit. Mindkettőnek van eleje, és veleje.

A végére hagytam a novellákat. Őszintén szólva nem itt sem olvastam el mindet, csak bele-belekapkodtam a listába, kialakítandó valamiféle átfogó értékelést. A Gambol, az Idő zabál, a Telefonhívás, az Átlagos este sörrel és brazil bajnoksággal, a Mindent hall az erdő, az Egy férfi báránnyal álmodott, az Aranykulcs és a Fejetlenség…

Mindegyik remek darab, a Meghökkentő mesékre és Bukowski korai írásaira emlékeztetnek. Kellően hosszúak, eredetiek, csavarosak, és csattanósak. Erősen érződnek rajtuk a filmes behatások, de jó forrásból érdemes meríteni. Másolásról, utánzásról szó sincs. Van bennük íz, fanyarság, közvetlenség, de ugyanakkor művésziek annyira, hogy ne lehessen póriasnak titulálni őket. Az én ízlésemnek éppen megfelelnek. (Bár a Mindent hall az erdő szerintem kicsit túl tartalmatlanra sikeredett. A misztikus történettel nem volt baj, de a sztori üteme nagyon egyenetlen volt: néha egy helyben toporgott, néha meg nagyokat ugrott. Valahogy nem sikerült kellőképpen érzékeltetni az idő múlását.) Mindent összevetve nagyon élveztem a rájuk szánt időt. Előbb vagy utóbb az összesen átrágom magam. Bár inkább utóbb. Nem váratnám soká Nabokovot…

Sereg Krisztián:

Végül, de nem utolsó sorban. Dobpergés. Nos, Krisztián fotóiról sajnos csak keveset tudok mondani. Van némi természetes érzékem a stilisztikához, így látom, hogy jól elkapott, profi géppel készült képekről van szó, melyekbe néhány nyilvánvaló motívum által keltett érzettársítással sikerült beleszuszakolni a mondanivalót. Csak így szimplán vizuális úton nehéz mélyenszántó tartalmat közvetíteni, de ez így mégis figyelemfelkeltő.

Nem olyan direkt módon üzennek, mint mondjuk a szemetesbe rejtett, lesoványodott afrikai kisgyereket ábrázoló plakát. Szolid módon hagyják, hogy te döntsd el, mit is jelent (számodra) a rács, a tövis, és egy töviskoszorús megváltó előtt gitározó alak. Nekem azt mondta, hogy bár Isten mindenki számára kitárja a temploma ajtaját, az ablakokat azért biztos ami biztos alapon berácsozta, mert a misebor drága, és a szegényeknek jó a koccintós is…

Szükséges “ítéletet” mondanom? Ha az eddigiekből nem vált nyilvánvalóvá, hogy mennyire élveztem a blogra fordított perceket (bár inkább heteket, ha korrektek akarunk lenni…), akkor ez a pár sor már csak pár lesz csepp víz a lyukas hordóba. Nagyon nívós, eredeti, és jól megírt munkák tárháza ez. Egy keresztény embernek morális kincsesbánya. Ateistáknak jó vitaalap. Az értelmiségieknek égi manna. Kevésbé művelt embernek jó alkalom, hogy felhívják olvasott ismerőseiket magyarázatért. De viccen kívül, szerintem még ők is megtalálnák itt a szórakozásukat. Sokáig halogattam e kritika megírását. Szuvas fog gyanánt zavarta az álmomat, és apró, de idegesítő LEGO darabkákként szurkálta a talpamat. Mégis jó időbe telt, amíg felismertem ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát. Még a legidegesítőbb dolgokat is meg lehet szokni, ha elég időt töltesz el a társaságukban. Rendszeresen együtt utazok a ‘Jehovákkal (hiszem, hogy azért Ő is ott lebzsel valahol az ülések között, Nietzschét olvasva…) szóval tapasztalatból beszélek. Aztán mikor rászántam magam, könnyen ment. Lassan, de könnyen. Az épülésemet szolgálta. Örülök, hogy a végére értem. Ez egyfajta mérföldkő volt. Egy mérföld kavics.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Wanted

Következő kritika:

Lehetetlen szer...

Még több Blogkritika