logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/10/25 / Szerző: Kitahito

Külűr Krónikái

Ritka kincs, hogy egy sci-fi témájú bloggal lep meg minket a sors. Becsüljük meg, mert többet nem lesz ilyen, tovább dagonyázhatunk a One Direction és Odaát fanfuctionök rémületes világában!

Külür

Szóval. Foglalkozzunk Kenneth Withaker blogjával, a Külűr Krónikái-val. A külalak elsőre kicsit szegényesnek tűnhet, mivel nincs fejléc, viszont igazából nem is annyira hiányzik. Meg egyébként is: ki tudná megcsinálni? Ide nem lenne elég beollózni pár Harry Stylest meg Luke Hemmingst. Komoly művészi és alkotói munka kéne ahhoz, hogy egy jó fejléc születhessen, ahhoz pedig kevés (ingyen dolgozó) grafikusnak vannak meg a kvalitásai. Szóval jó az a puritán kiírás, amíg be nem fut az igazi 10/10-es grafika. A háttér nekem kifejezetten tetszett, persze az ilyen típusú képekből 12 egy tucat, de én már azt is kész vagyok elismeréssel illetni, ha valaki megtalálja a nyilvánvalóan odaillő témájú fotót, mert sokszor még ez a minimum is hibádzik. Kicsit sérelmeztem, hogy nincsen se chat opció, se menüpontok, mert ezek azért hasznosak tudnak lenni. Mosolyogva olvastam a történetről írt bevezetőt. Elég korrekt lett, bár csak érintőlegesen szól a történetről, és sokkal inkább annak keletkezését meséli el. Mindegy, így talán jobb is, mintha valami zanzásított sablonhalmazt kapnánk a blog tartalmáról. Nagyjából ennyi, a színvilág minimalista, ami jól illeszkedik a többi designelemhez, szóval térjünk rá a sztorira.

Amivel, őszintén szólva, nem vagyok megbarátkozva. Egyből beleugrunk az események sűrűjébe, majd mikor már az ember elkezdene érdeklődni a leírtak iránt, visszamegyünk két hónapot, ahol kapásból egy még korábbi eseményre hivatkozva kezd el össze-vissza szédelegni a szereplő, akit még meg sem ismertünk. Nagyon rossz eszköznek tartom a bevezetésben használt időugrálást. Ez a moziban sem működik valami jól. Oké, annyit ki lehet hámozni, hogy barátaink valamiféle szerencsevadász/zsoldos Robin Hood és vidám csapataként kerülnek a képbe, ami rendben is van, de a többi… Az a helyzet, hogy még mielőtt belemennék a történet részleteibe, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy kiemeljek egy apróságot az oldalsávon található bevezetőből:

„Az lebegett a célom előtt, hogy megalkotom a saját sci-fi univerzumomat, kiadom, filmet csinálnak belőle stb.. stb… stb…”

Eltekintve attól, hogy nem „az lebegett a célom előtt“, hanem “az a cél lebegett a szemem előtt”, ez a rövidke vallomás rávilágít a Külűr Krónikáinak egy igencsak súlyos hibájára. Ugyanis Kenneth Withaker láthatólag ennek szellemében írta meg a fejezeteket, melyek így leginkább a forgatókönyv és novella előnytelen keverékei lettek. Forgatókönyvnek ez így túl terjengős, novellának viszont vázlatos… és terjengős. El tudom képzelni, hogy eme írásokat felhasználva valaki képes lenne egy filmet megrendezni (persze még jó adag fantázia hozzáadásával), de azon túlmenően… problémás.

Az olvasót egyből meg kell ragadni, vagy nagyon jól kell írni. K.W. jól ír, de nem annyira jól, hogy valaki csak emiatt olvassa a művét. A bevezetés izgalmas, és mozgalmas lehetne filmvásznon. Papíron viszont nem az. Egyszerűen nincsenek még meg azok az írói fogások, melyekkel életet lehetne lehelni a sorokba. Ha egészen őszinte akarnék lenni, azt mondanám, hogy a Külűr Krónikái egyfajta szöveges alapú képregény. Persze ennek nincs semmi értelme, de mégis valami ilyesmit érzek. Pillanatképek, egymás mellé rakva, belső monológokkal színesítve. Az alap koncepció jó, de mégsem működik, mert nem életszagú. Talán túl steril? Vagy nincs koherencia a mondatok között, így az egész széttöredezik? Mondjuk. Igazából azt hiszem bele sem megyek a történet taglalásába. Nem mintha rossz lenne, szó sincs róla, egyszerűen csak túl sokat akar. És nem csak a történet:

„…megalkotom a saját sci-fi univerzumomat.”

Nem. Ez nem így működik. Valódi írók egész életművükkel teremtenek egy univerzumot. Úgy elkezdeni írni, hogy univerzumot fogok teremteni, hibás elgondolás. Először novellákat kell írni. Sokat. Azok majd kiadják az “univerzum” határait. Aztán el lehet kezdeni kitöltögetni az üres helyet fajokkal, birodalmakkal, új és érdekes technológiákkal, háborúkkal, forradalmakkal, globális kataklizmákkal, ősi istenekkel, ütős szereplőkkel, morális döntésekkel, és fekete lyuk-elméletekkel. Szépen, lépésenként színezve, szélesítve, tágítva a világát. Aki egyszerre akarja mindezt, az szükségszerűen belebukik, vagy jobb esetben létrehoz egy érdektelen világot, mit majd később (ha egyáltalán lesz később) kénytelen lesz kikozmetikázni, vagy teljesen átdolgozni.

A sci-fi nem csak űrhajókból, idegen lényekből, távoli kolóniákból, kalózokból, térugrásokból és lézerfegyverekből áll. Az a kommerszebbik fele. Az ilyen történetek inkább csak fantasztikus mesék. A sci-fi-hez sokkal de sokkal több tudomány kell, ahhoz meg sok ismeret. Egy sci-fi univerzumhoz pedig… nagyon sok ismeret, és nagyon sok brainstorming. Ezért kell kicsiben kezdeni. Továbbá nagyon rá kell feküdni a történetre és a karakterekre is. A filozófia, a “jelennek üzenni vágyás a jövő gondolatkísérletén keresztül”-elv is elengedhetetlen. Ezek híján akár olvashatnánk csillagászati vagy műszaki könyveket is. Most ott tart a trend, hogy szerteágazó, ugyanakkor epikus sztorit igényel a közönség, valamint érdekes, egyedi szereplőket, akik nem csak nevek egy papírlapon, hanem tényleges személyek. Az erkölcsi kérdéseket sem szabad kihagyni, mert akkor mutatkoznak meg igazán a jellemek, mikor valami nagyon embertelen és nagyon embertelen között kell dönteni. Ha már úgyis valami szörnyűségre vetetjük rá a kreálmányainkat, akkor csepegtessünk bele némi középfokú pszichológiát, hogy hűen visszaadjuk a lelki vívódásukat, az önutálatot, és nem utolsó sorban önző szeretetüket valami iránt, vagy a naiv idealizmusuk lepusztulását. Ettől lesz egy sci-fi érdekes. És ezért nagyon, nagyon nehéz jó sci-fit írni. Középszerű művekre ment el a brazíliai őserdők fele. Robotok, nagy szörnyek, űrhajók, vagy csak valami jelenkori, kétbites problémának az öncélú kivetítése 300 évvel későbbre. Ilyenekből rengeteg van.

„Még mindig nem tudta elhinni, hogy a rettegett vykronok valójában olyan köznapi… lények, mint a skurddok.”

De ettől még Kenneth Withaker blogja olvasható és élvezhető, csak éppen nem kiemelkedő. A történet és a világ engem nem fogott meg, de ez persze teljesen szubjektív, viszont nem volt annyira mély, hogy igazán komolyan lehessen venni. Túl felületes és vázlatos, leginkább a régi Delfin könyvek világát idézi. Lassú és áldozatos munkával ezt a matériát ki lehet terjeszteni, fel lehet tölteni tartalommal, de egyenlőre csak a váz van meg, a külsőségek, az üres események, amik arra várnak, hogy megtöltsék őket mítosszal.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Az összeférhete...

Következő kritika:

Álom.net

Még több Blogkritika