logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2015/06/06 / Szerző: Kitahito

Pozitív vonzás

Régen volt már, hogy utoljára blogkritikát írtam. Azt hiszem kellett egy kis lelki feltöltődés, hogy ne csússzanak egymásba a történetek, alaktalan masszát alkotva a fejemben. A cél még mindig az, hogy megmaradjak szubjektívnek az objektivitásban. Vagy valami ilyesmi. Szóval itt van előttem WhiteCafe blogja, a Pozitív vonzás (jelentsen ez bármit is...), én pedig már fenem rá a metaforikus késeimet.

Taszító negativitás

Szóval, Pozitív vonzás. Mi baj lehetne, hisz már a nevében is pozitív? Az pedig jó, igaz? Meglátjuk. Nos, akkor kezdjük a külsőségekkel. Amikor megérkezünk az oldalra, az első benyomásunk, hogy jól néz ki. Nem átütően, csak szolidan. Diszkrétnek nem nevezném, mert a sok rózsaszínes árnyalat túlságosan domináns, mindenesetre összhatásilag rendben van. Viszont ha külön-külön megvizsgáljuk egyes elemeit, akkor felsejlenek a hiányosságok. A hátteret nyilván nehéz jól belőni a monitorok különböző felbontása miatt, de nálam látszottak a háttérkép választóvonalai a széleken, ami kissé zavaró. Maga a kép olyan, mintha egy rózsaszín szűrőn át fényképeznénk a kocsi ablaküvegén lévő vízcseppeken megcsillanó lámpafényt, majd ráküldenénk egy erős blur-effektet. Az én ízlésemnek kicsit semmitmondó, de legalább nem tolakodó. Ami a fejlécet illeti, roppant meglepő módon itt is a rózsaszín dominál, de már felfedezhetünk mindenféle figurákat, melyek kevesen vannak és érdektelenek, így az lehet az érzésed, hogy a fejléc üres. A blog neve elsikkad a jobb alsó sarokban, ráadásul a színválasztás is előnytelen, mert nem határolódik el jól a hátterétől.

Mindezek apró kellemetlenségek amellett, hogy nincs menürendszer. Egyáltalán nincs. Persze turkálhatsz a blogarchívumban, és az oldalsávon megtalálhatod a szereplők beállított stúdiófotóit (a srácok akár testvérek is lehetnek, szóval kis hibaszázalékkal be lehet lőni az “írónő” zsánerét…), de ez nagyon kevés. Így képtelenség normálisan közlekedni a blogon belül. Az epizódok mindenképp megérdemelnének egy külön oldalt, már csak azért is, mert a folytonosságukat mindenféle közérdekű(nek titulált) közlemények szakítják meg. Ez a forma a mostani állapotában működhetne, ha WhiteCafe egy amolyan online napló szerű blogot vezetne, ahová rendre feltölti gondolatait, aranyköpéseit, meglátásait a világról, kedvenc filmjeit…stb. Mert ott nem lenne szükség tematikai folytonosságra, azon a ponton csatlakoznál be, ahol akarsz, és onnan csemegéznél, ahonnan épp kedved van. De ehelyett kapunk egy folytatásos történetet, csak úgy áttekinthetetlenül behányva elénk. Nagy hiba, amit mindenképp érdemes korrigálni. A szereplőknek sem ártana egy külön menüpont, nem beszélve a bemutatkozásról, a cserékről, meg a kritikákról. Na de elég volt ennyi, térjünk rá a történetre!

„Minden egy levéllel kezdődött…… Egy szerelmes könyv mely mindennek a kulcsa ,melyben a fő szereplő névtelenül leveleket ír a lánynak akit szeret… Egy lány aki ennek a könyvnek a rabja…. És nem utolsó sorban 4 fiú…..”

Mi van?! Mi akar ez lenni? Azon kívül, hogy valami szánalmasan gyenge próbálkozás? Ja igen, a prológus. Ezt most képzeljem el úgy, mint egy filmben, ahol a sorok beúsznak a képbe, majd eltűnnek? A bevezető nem arról szól, hogy fogjuk a történet fontosabb elemeit, minden körítés nélkül csak odacsapjuk az olvasó elé, teszünk 3-6 pontot a végére, és kész! Ez igénytelen. Üzenem mindenkinek, akit érint, hogy ha prológust akarsz írni, akkor áldozz rá az életedből 2-3 percet, és csináld meg rendesen! Amikor bevezetőt komponálsz a történetedhez, nem a könyved borítójára szerkesztesz kedvcsináló ködösítést, és nem is a hátuljára egy rövid tartalomleírást. A prológus szerves része a történetnek, ENYHÉN távolságtartó, de mindenképp az a funkciója, hogy átvezessen az olvasás előtti állapotból a könyv világába, felkészítsen a sztori befogadására. Ami azt jelenti, hogy négy mondatnál azért többet kell írni. Persze a ponyvairodalomban is vannak ilyen szakadár próbálkozások. Don Winslow A gandzsa urai c. könyvének első fejezete például csak annyi volt, hogy „A kurva anyját.” Még tőle is rettentően modoros és mesterkélt húzás volt, pedig ő már bizonyított. Szóval a jövőben tessék tartózkodni az ilyen blődségektől. Na, de jön a folytatás, az (effektíve) első fejezet, mely így indul:

„Bárcsak minden olyan lenne mind akkor.”

Lehetséges, hogy a blogger hibajavítója nem riaszt be piros hullámos vonalakkal, de azért vegyük észre, hogy a mind és a mint nem ugyan azt jelenti. „…a karjai mind a bilincs kapcsolódnak a derekamra.” Tévedés. És félredéve minten nyelvdandankönyv szaghú kiokdadást, desék joban odapfiygelni! Átolvasni a leírtakat,  kétszer, négyszer, ötször akár, és kirostálni az esetleges hibákat. Vagy ha ez nem megy, bármikor meg lehet kérni műveltebb barátainkat, szüleinket, vagy egy hajléktalan diplomást, hogy egy automatás kévéért cserébe elvégezze helyettünk a feladatot. Mert érted, elnézek egy-két félreütést, na de ennyi helyesírási hiba már arcpirító. Még nekem is, pedig csak olvasom WhiteCafe írását. Amely jelenlegi formátumában nem több, mint egy buszon összefirkantott vázlat. Tagolatlan. Meg kell szerkeszteni, mert még nincs kész. Egy magára valamit is adó író (vagy inkább blogger, mert ne sértsük már meg a valódi írókat azzal, hogy írónak nevezünk mindenkit, aki ír…) soha sem ad ki ilyen munkát a kezei közül!

-„Megvárom míg a boszorkány hallás távolságon kívülre kerül

-„A nevetés és a fájdalmas kiáltás közti hang olyan ,mint igen, olyan ,mint mikor a szamár iázik.”

-„A pad társam aki egyben a gyerekkori legjobb barátom Benji finoman,olyan barátian oldalba lök.

Nem akarom teleollózni a kritikámat ilyen mondatokkal. Még egy fórumokon nevelkedett nyelvtantanár is agyérgörcsöt kapna, ha nagy mennyiségben adagolnák neki ezeket a gyöngyszemeket. Kíméljük meg hát magunkat a további szenvedéstől, és koncentráljunk a történetre. (Persze ettől még továbbra is ráng az arcom a Google-fordítót megszégyenítő szófordulatoktól, de mindegy…) Szóval van egy homályos cseresznyefa-virágzás előtt pózoló kirakatszépségünk, Sophie, aki épp valami erotikus álmodozásba réved a matekóra közben, mire a tanárnő fejbe vágja, visszamegy a táblához, majd pár perc múlva leszidja. A lány padtársa és barátja Benji persze önti az olajat a tűzre, és teljesen helyzetidegen módon elkezdi a tanárnő hangját utánozni, amiért a vén satrafa megint leteremti… Sophiet. Nyilvánvalóan. Mostantól egy hétig ő végzi a hetes feladatait. Neki kell letörölnie a táblát és jelentenie a hiányzókat az óra elején? Ennyire azért ne büntessétek már meg szerencsétlent! Azért látjuk, hogy itt komoly történések vannak. Aztán vége lesz az órának, és e roppant érdekes fejezetnek.

A folytatásban: egy lány sír a könyvtárban! Vajon mi lehet a baja? Kit érdekel, mert jön egy srác, aki leguggol hozzá, és meleg hangon nyugtatja. Aztán sokat találkoznak, egészen addig, míg a lány meg nem tudja, „…hogy elütötték és… és meghalt“. De volt nála egy könyv, benne egy levéllel, hogy mennyire szereti a lányt, és neki akarta adni a könyvet. Ez persze senkinek sem tűnik gyanúsnak. És így kell megölni egy névtelen, de amúgy fontos karaktert egy fejezet alatt. Ez annyira szánalmas. De mit üzen nekünk ez a bejegyzés? Azt meséli, hogy a nő szerelmének a tárgya, mint anyagi valóság nem lényeges, meg is semmisülhet, mert valójában a dramaturgia szempontjából csak a hozzá fűződő érzelmek számítanak. Van a férfiaknak egy bő rétege, akiket az öntudatos nők előszeretettel festenek le felszínes, önző, testiség-központú véglényeknek. Na, amit itt láthatunk, az még náluk is alávalóbb. Mert egy férfi, aki “csak azt akarja”, legalább tényleg a nőre vágyik, a nő húsára, a nő melegére.

Az ő birtoklási vágya tisztán materiális, de legalább igazi. A történetben felvázolt (és az “írónő” személyiségét nyilván egyáltalán nem tükröző) lány viszont egy illúzióba kapaszkodik, egy már nem létező dolgot akar magának elbitorolni. És a történet felépítése adja alá a lovat. Mert maga a srác vajmi kevéssé lényeges. A neve sem fontos. A karakterisztikája és az érzelmei sem számítanak. Az egyetlen dolog, amit tudnunk kell, az a lány vágyódása, ami az egész létezését elrabolja a fiúnak, így ideát kovácsol belőle, ami fölött lehet keseregni, és amihez képest meg tudja határozni magát. Történetvezetési szempontból a szerencsétlen barna szemű Casanova annyit sem ért, hogy jellemezzék. Csak azért kellett, hogy utána önkényesen meg lehessen öletni. Hogyan birtokolhatnálak teljes mértékben anélkül, hogy felzabálnálak? – hát így. Ha valakinek az egész létezését egy önéletrajzi adattá silányítod. Ez nem romantikus, hanem rettentően felszínes. Köszönjük kettős mérce.

„Chris rögtön mellettem termett és kedves szavakat suttogot a fülembe ,újra biztonságot rejtő karjaiba találtam magam.”

Aztán a lány teljesen szétcsúszik, beletemetkezik az önsajnálatba és a gyászba a hihetetlenül mély és tartalmas nem-kapcsolata fölött. Majd a halott srác sírjánál találkozik az öccsével, és egyből megtörténik a szikrázás, a halott testvér alig kihűlt holtteste összehozza a két gyászolót. Együtt sírnak-rínak, imádkoznak, ölelkeznek, és Chris (mert egyszer csak nevesítve lett…) megígéri Sophienak (Basszus, egész végig ő volt? Nem is gondoltam volna!), hogy meg fogja védeni, és boldoggá teszi. Mert állítólag a bátyjának is ezt ígérte. Családban marad a csaj! Nem bizarr, egyáltalán nem.

Mi van? Figyelj, ember… most halt meg a testvéred, te meg egyből rámozdulsz a nem-barátnőjére. És Sophie, te meg ne kellesd magad, elvileg teljesen bele voltál zúgva a még mindig anonim idegenbe, rohadtul nem fair az emlékével szemben (de még ezzel a Chris gyerekkel szemben sem), hogy a hasonlóságok miatt megint bedobod a szerelem kártyát. Persze hogy is várhatnánk egy nőtől korrektséget? A férfi végső soron állat, egy ösztönlény, aki csak arra tud gondolni, hogy meghágjon valakit (kivéve az ilyen feminin Chris-félék, akiket a női fantázia rendre a saját képmására formál… a nemlétező álompasi, ugye.). A férfi bűnössé tehető a saját “ragadozó ösztönei” miatt, de a nő… a nő fejében mindig valami csodálatos, valami különleges játszódik le. Valami, amit mi, egyszerű péniszlengetők nem érthetünk. Őket elsodorja az érzelmek árja, és ez mindent igazol. A férfi tevőleges, és felelősségre vonható, míg a nő csak elszenvedője a saját lénye szeszélyességének. De még azok a szeszélyességek is milyen csodálatosak, igaz? Ha a friss sírhalmon hanyatt vetné magát, és széttenné a lábait az elhunyt testvérének, majd közösülnének ott, a rokonok előtt… még ezért sem lehetne őt elmarasztalni, hiszen egyből mély és igaz érzelmek fakadtak a szívében, az ilyesmi megtörténik na! 

Csak úgy pörögnek a fejezetek (már ha 20-25 sort lehet annak nevezni). Sophie már két hete ismerkedik Chrissel, mikor hirtelen „Csak egy éles villanásra emlékszem és már csak egy idegen fiú arcára.” Aztán kórház. Az ismeretlen fiú sajnálkozik, a tapintatlan orvos meg közli, hogy hősnőnknek balesete volt, és az egyik lábában összetört a csont (?), ezért levágták… mind a két lábát. Mi-mi-mii van?! Várj, lehet, hogy rosszul értettem… „a balesetben annyira összetört a lábamba a csont ,hogy kénytelenek voltak eltávolitani, mind két lábam.MI VAN?! Nem, ez nem lehet komoly. Eleve, ha eltörik a lábad, nem fogják levágni. Csak akkor amputálnak, ha tényleg feltétlenül szükséges, és ahhoz nagyon roncsolódnia kell, de még akkor is többnyire meghagyják, amolyan dekorációs célból. Még akkor is, ha történetesen nem tudod többé mozgatni.

„A kilincs egy pillanatra lenyomódót majd a kissé kinyílt ajtó egy lábtól származó erő hatás hatására teljesen kitárult.”

Gondolom láttatok már kerekesszékeseket. Nyomorékok, bénák, de megvannak a végtagjaik! Na, de ki az a szociopata, elmebeteg sebész, aki levágja MINDKÉT lábad, ha az egyik eltörik? Már a töröttet sem kellett volna levágni! Arra gondolt, hogy “basszus, akkor már legyen szimmetrikus”, vagy mi? Úr Isten, ekkora orbitális baromságot. Már el is felejtettem, hogy a blogok mindig tudnak meglepetést okozni. Mikor azt hiszed, ennél nagyobb agymenést már egyszerűen nem lehet kitalálni, valaki rádob még három lapáttal. Ó, emberi fantázia, te alábecsült és meg nem értett! Szóval… huh, nehéz innen folytatni. Keményen masszírozza ez a sztori a nevetőizmaimat. Tehát, a srácot, aki a motorjával elgázolta Sophiet , Princenek hívják. Herceg. Nagyon diszkrét. Vajon mi fog kisülni ebből? Prince emelt fővel tűri a szidalmak nyűgét s nyilait, és szép lassan megkedvelik egymást a lánnyal. Hősünk elvesztette a lábait, de nyert egy barátot! Hurrá, fair trade!

„…abba az időben sokminden változott körülöttem ,de 3 barátom is volt akikre támaszkodhattam és számmithattam.” – volt kire támaszkodni. Érted, mert nincs lába. Rájuk támaszkodik, hogy ne boruljon… na mindegy. A szüleiről szó sem esik, azok nem fontosak egy hárem-történetben. Új fejezet. Sophie a kórházban poshad, nincs jobb dolga, mint bratyizni a három (vagy hárem?) sráccal, és kibámulni a néhány méterre lévő ablakon. Egészen addig, míg meg nem jelenik egy negyedik srác, aki csak úgy köszönés nélkül leül mellé az ágyra, és mosolyogva nézi. Nem pszichopata, á nem. Teljesen hétköznapi dolog, semmi oka az ember lányának, hogy elkezdjen aggódni a testi épségéért. Ha nekem ülne valaki mosolyogva az ágyam szélén, én lerúgnám a pi… ja igen, de nekem van lábam. Akkor mindegy.

-Szia, tudom nem ismersz ,de szerintem nincs más dolgod vagy tévedek?
-Nem,nem tévedsz.Sophie vagyok.
-Szóval Sophie ,olyan vagy mint egy tündérke szóval mostantól így foglak hívni.-na ez picit meglepett ,de tetszett is.

Érted, mostantól! Eddig (amíg nem is találkoztunk) Voldemortnak hívtalak, de most már tündérke leszel, mert kis pisze orrocskád van! Az emberek a való világban nem beszélnek így. Egyszerűen nem. Lehet, hogy WhiteCafe fejében, Teletubbie földön, vagy a piros pöttyös könyvek lapjain az ilyesmi megszokott, de ez csak kamu, elhinni pedig önámítás. Nyilván csodálatos(an bizarr) lenne, ha minden egy 13 éves tinilány által megírt forgatókönyv szerint történne a világban, de sajnos, csajok, rossz hírem van: ez egy rohadt nagy HAZUGSÁG! És még ha nem lenne az, akkor is nevetségesen modoros lenne. Most képzeljétek el, hogy egy srác így szövegel. Eleve, figyelni kell, hogy becsukj minden ablakot, ha a közeledben van, mert egy apró szellő is elbillentheti a kartonpapír-testét. De még ha megtettünk minden szükséges óvintézkedést, akkor is eláztatja magát a nyáladzásával, és egy nedves kartonpapír halommá omlana össze. Viccet félretéve, ha léteznének is ilyen bénán tradicionális gavallérok, akkor is rettentően bizarr lenne a velük való érintkezés. Ne vágyjatok ilyenre. A férfiak pornófilmekre és sportkocsikon pucsító modellekre onanizálnak, de ti lányok… bocsánat, tündérkék, szóval ti elvileg különbek vagytok, nem? Persze tudjuk, hogy nem, de ha már játsszuk ezt a szennyes színjátékot, akkor erőltessétek meg magatokat egy kicsit!

„Akkor még nem tudtam ,hogy ez a találkozás nem ért ennyivel véget……”

Ez egy vicc. Vagy inkább skicc, amivel a fronton harcoló katonák csiklandozzák a szépérzéküket. Ott még érthető, mert 5 perccel később úgyis fennakadnak a szögesdróton, vagy legéppuskázzák őket, de ti, magasabb rendű, angyali lények, ne legyetek ennyire ellentmondásosan felszínesek. Tudom, hogy a feministák most fognak sikítógörcsöt kapni, de jöjjön a napi hímsovinizmus és nemi sorsközösség: mi férfiak legalább egy valós dolog után vonzódunk a magunk olcsó, állati férfitermészetével, és nem csupán egy teljesen kitalált, absztrakt ideát, egy fiktív, tökéletesen kerek archetípust keresünk. “WhiteCafe” is érzi, hogy ez azért nem működik, ezért vonultat fel négy fiúkaraktert, akik között szétszórja a tökéletes pasi tulajdonságait… vagy csak előkészít egy nagyon bizarr gang-bang jelenetet. A mi elvárásunk egyszerű: legyél szép. Esetleg legyél értelmes is, már ha erre még van valakinek igénye. Míg a tiétek már csak az önellentmondásossága miatt is lehetetlen: legyél férfias és nőies, sármos és lezser, gyengéd és erőszakos, szerény és magabiztos, biztonságot nyújtó és veszélyes, értelmes és könnyen érthető, határozott és alakítható, független de elkötelezett, jó ízlésű de nem sznob, jó modorú de nem TÚL jó modorú, tiszteletteljes de bevállalós…stb. Hazudtok magatoknak, és emiatt kell nektek is hazudni. Végső soron minden visszavezethető a női nem teljes önértékelési csődjéhez és szereptévesztéséhez. Mert a mai nő alanyi jogon akar mindent, és kegynek tekinti, ha ad is valamit. A tökéletes boldogság csak a romantikus komédiákban létezik, de a mi életünk nem ér véget a stáblistánál. És tisztelet a kivételnek, vagyis azon keveseknek, akik két lábbal állnak a földön… érted, KÉT lábbal állni. Mert Sophienak nincsenek lábai… na mindegy.

Látható, hogy a blog nem túlzottan köt le, hiszen akkor ahelyett, hogy a komplett női nemet savaznám, vagy béna szóviccekkel szórakoztatnám magam, inkább a Pozitív vonzás koporsójába vernék verbális szögeket. Haladunk. A tökéletes srác jellemzésekor kihagytam a rejtélyességet. A misztikumot. Mert az aztán tényleg nagyon fontos. Ebbe kapaszkodik mindenki. Biztos ott van a többi tulajdonság is, amit nem találsz. Az ingujjban, a kalapban, a füled mögött. Kell a varázslat (a kiábrándultság előtt). És itt is van. Sophie ágya mellett egy fehér rózsa pihen egy üzenettel valami rejtélyes White (?!) nevű illetőtől. Dobj a nőnek egy gumicsontot: rejtély. Rá fog harapni. Minden esetben. Ha nem is egyből, de rá fog. Ez már csak így működik. És mikor a levél írója azt mondja, hogy a válaszát rejtse el a kórház kertjében álló kút tövénél, Sophie ezt nem trollkodásnak veszi (mert ugye mit lábatlankodna odalenn pár héttel az amputáció után…), hanem csavarint egyet a bizsergő mellbimbóin, megírja a levelet, és leviteti magát a kúthoz. Miután ily módon leadta a rendelést egy adag vaníliás palacsintáért, alig várja a holnap reggelt, mikor is nagy meglepetés: a nővér a kívánt desszerttel várja. „…elkezdtem falatonként enni a finomságot.”- nem tudom, hogyan máshogy lehet, mindenesetre Sophie egy falósejt lelkesedésével kebelezi be az ingyen kaját, majd jön Leó (tudod, a tündérkés nyomorult…), évődnek kicsit, majd a lány egy puszira válaszul lekúr neki egy pofont, mert biztos bal lábbal kelt fel (heh)! Aztán persze sírás, megbánás, a tipikus érzelmi hullámvasutazás. Nyűgés, nyögés, romantikázás, egy kis barizás, üres dumálgatás, szitkom. Talán természetesen az is kiderül, hogy ki ez a White. De azt én már aligha várom meg…

„…felbosszantót az a mosoly az arcán ,hogy gondolkodás nélkül megütöttem ,én ..én nem akartam .Segíts kérlek ,bocsánatot szeretnék kérni tőle ,de félek ,hogy soha többet nem jön be mosolyogva az ajtón és soha többet nem mondja nekem azt hogy Tündérke.”

Sablonos. Ezzel tudnám jellemezni a Pozitív vonzás-t. Érdektelen, sótlan, életszerűtlen, tele unalmas tucatkarakterekkel, mesterkélt párbeszédekkel és kiszámítható szituációkkal. Azon túl, hogy nem több mint egy fiatal lány nyilvánosan kiteregetett képzelgése, még rosszul is van megírva, ami nagyon rontja az élvezhetőséget. És a stílus később sem lett jobb, de legalább már rutinosan igénytelen. A legszomorúbb az egészben, hogy az egyetlen morzsányi egyediség, a láblevágós-kerekesszékes twist is teljesen önkényesen bedobott, logikátlan, ostoba és minden elővezetést nélkülöző fordulat volt. És ami az eseményt követi? Gondoljunk bele, mekkora trauma, ha valakinek levágják a lábát. Nekem egyszer MAJDNEM le kellett vágni a jobb mutatóujjam első ujjpercét, és már önmagában az baromi kellemetlen volt. Hónapokig gyógyult, és folyamatosan fájt. Ennek a lánynak viszont levágják mindkét lábát. Soha többé nem tud majd járni. Sosem lesz normális élete, és nagy valószínűség szerint egészséges párkapcsolata sem. Ez egy elmondhatatlanul komoly dráma, és nem egy éretlen, írni és fogalmazni alig tudó fiatal lánykának kellene ehhez nyúlnia! Egyáltalán, hogy veszi valaki a bátorságot ahhoz, hogy (ez egyértelműen látszik) mindennemű utánajárás nélkül egy ilyen komoly dologról írjon?

És ráadásul így! Nem a karakterdrámát, a trauma lélektani vonzatait vagy az elképzelhetetlen testi nyomort helyezi előtérbe (meg sem említi őket), hanem a tinifiúkkal való évődést és az éretlen szerelmet. Nem is tudna mást, mert nincs meg hozzá a tapasztalata, a tudása és a lelki érettsége. Mégis miért volt szükség erre? Ez méltatlan, sértő, és hazug, és WhiteCafenak rohadtul szégyellnie kéne magát, amiért egy valós és komoly problémát lealjasítja a saját nyálas, érzelmileg ingatag fantáziálgatásaihoz, és felhasználja, mint valami hatásfokozó elemet. Lehet ezt korrekt módon is, hiszen az egymástól idegen ízeknek is megvan a maguk harmóniája. De ez semmilyen esetre sem a korrekt mód. Nem lehet önkényesen felhasználni ilyen elemeket csak azért, hogy keretet adj a történetednek. Vagy ha megteszed, akkor olvass utána, járd körül a témát, és bonts ki rendesen, legalább olyan mértékben, mint a romantikát, mert egyébként végtelenül hazug és igaztalan lesz.

A fent leírtak miatt egyszerűen képtelen vagyok megbocsátani a Pozitív vonzásnak. WhiteCafenak sem. Aki a komoly mezőnyben indul, az viselje el a következményeit. Ha nem lett volna amputáció, és a hétköznapi mederben robogott volna az ötös fogat, akkor azt mondtam volna, hogy kaptunk egy átlagos történetet, átlagos karaktereket, és átlagon felüli mennyiségű helyesírási hibát és magyartalan szófordulatot. De így a jó ízlés és az egyetemes kulturális normák nevében vagyok kénytelen elmarasztalni a blogot és annak szerzőjét. Komolyan, szégyelld magad…

Egyetlen létező mentség van erre a saját testi fogyatékosságod lehet, és bár messze nem hiszem, hogy szó lenne ilyesmiről, de azért a fairplay kedvéért elmondom, mi lenne a vélekedésem abban az esetben. Elnézném a vágyakozás ezen formáját, és megérteném, amiért valaki, aki tényleg átesett ezen a testi-lelki traumán, nem akarja azt úgy feldolgozni, hogy feleleveníti az intim részleteket. De ez semmit sem javítana a mű irodalmi értékén, és nem lenne élvezhetőbb sem. A hazugság akkor is hazugság marad, ha kerekesszékből írod le őket. Megkímélném a világot attól, hogy a PC és a tolerancia álszent álarca mögé bújva én is hazudjak egy biztató “csak így tovább”-ot meg néhány vigyorgós emojit. Sajnálom. Így ne haladj tovább. Mert rossz az alapkoncepció. Egy társadalmi igényű tényező még nem viszi el a hátán a lapos hárem-romantikát. Nem fog működni. Semmiképp sem működhet, mert nincs kapcsolata a valósággal. Én bele sem kezdtem volna egy ilyen történetbe, emiatt nehéz beleélnem magam az írónő helyzetébe, de azt hiszem törölném a blogot. Mert egyrészről egy szegénységi bizonyítvány, ami az empátia és az érzékenység fundamentális hiányosságairól tanúskodik (én sem a testi fogyatékosságon poénkodok, ugye, hanem a annak a bugyuta ábrázolásán), másrészről viszont egy kövér hazugság, amit úgy átszőtt az igaztalan alapötlet érrendszere, hogy nem lehet leválasztani a szövegről. Ott van a másik blog, tessék azzal foglalkozni! Nem olvastam bele (csak remélni tudom, hogy nem olyan, mint ez), de szinte biztos épületesebb iromány, mint amit ma kénytelen voltam végigszenvedni…

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Kárpátia: Hallo...

Következő kritika:

Hatred

Még több Blogkritika