Elemezzünk egy olyan dalszöveget, mely ismételten körünkbe idézi a káosz elfeledett istenségeit, kik a tenger mélyén alusszák örök álmukat. Jöjjön hát Katona Kári Így jó! című száma! A következő sorokban megelevenedik majd a vegytiszta őrület, de megkísérlem megzabolázni az intellektus acélláncaival. Mindezt természetesen a szokásos cinizmussal és lényeglátó komolytalansággal. Nagyon nehéz dolgom lesz, ha részletesen elemezni akarom ennek az infernális borzalomnak a szövegét, mert egyszerűen nincs semmi értelme. Katona Klári csak játszik a szavakkal, rímel, mert rímelni jó, de nem fogalmaz meg semmit. Nem állít, nem akar közölni. És érdemi kritikát megfogalmazni valamiről, ami kihátrál a saját sorai mögül, miközben a nyelvtani szabályrendszerek keretrendszerén messze túl kornyikál, pusztán csak a kornyikálás kedvéért… na igen, ez szép lesz. De sosem riadtam meg a hatalmas vállalásoktól, hisz ezt a feladatot is el kell végezni, valakinek ezt a salakanyagot is át kell szűrnie a racionalitás rostáján, szóval akár én is megkísérelhetem. Nem ígérem, hogy a végeredmény majd valami épületes tanulsággal fog szolgálni, hisz Katona Klári holdkóros nyivákolása az ilyesmit egyszerűen elemi erővel dobja le magáról, mindenesetre fogjunk neki! Order vs Chaos. Round One! FIGHT!

Katona Klári: Így jó!

hogy honnan jön és merre tart
a létezik vagy sem valóság
most érkezik, vagy elhagy már
az elbírom vagy sem igazság
oly sok egyszer sem volt apró jelből
hogy nem értettem
mi egyszer sem volt, hogy
lehetne
később még egyszer
így jó
valami mindig változik
és így jó!

majd honnan jön és meddig tart
a fájlalom vagy sem csalódás
és most is lesz vagy elmarad
az érdekel vagy sem tanulság
oly sok egyszer sem volt apró jelből
hogy nem értettem
egy nagy érzés
bár verhetetlen
mégsem védtelen
így jó, valami mindig változik és
így jó
valami bennem változik és
így jó
valami tőlem változik és így jó!

nem kell, hogy értsed
félig vagy úgysem
hogy lennél arra képes
amire még én sem
túlrajzolt érzés
hűség, reménység
tudhatnám emlékkönyvbe
sem kerül a végén
nem kell, hogy értsél
mostanra végképp
egyformán semmi volt
a kezdetén a végén

így jó, valami bennem változik
és így jó, valami tőlem változik
és így jó, valami értem változik
s ez így jó!

Hogy honnan jön és mennyit ad
a felfogom vagy sem bizonyság
majd eltűnik, vagy rám marad
az érdemes vagy sem kívánság
oly sok egyszer sem volt apró jelből
hogy nem értettem
ki egyszer sem volt mellettem
hogy lehetne pont velem
így jó, valami most is változik
így jó, valami tőlem változik
így jó, valami értem változik
így jó, valami mindig változik és
így jó!

Egyszer volt, hol nem volt, még az Avantgárd hegyeken is túl, hol az art-deco malac túr, volt egyszer a Mondanivaló, aki boldogan élt a Négyszögletű Kerek Erdő közepén. Nem akart ártani senkinek, csak a saját dolgával törődött, és igyekezett boldogságban szép nagyra nőni. Aztán jött Katona Klári, és megölte, feldarabolta, majd felgyújtotta, rávizelt, majd elásta valahol egy jelöletlen sírgödörbe. Vége.

Vágjuk le a sallangot, és foglalkozzunk “csak” három versszakkal, már ha egyáltalán lehetséges ilyen kategorizálással élnünk ebben a sajnálatos estben. Érteni vágyó elménk napernyőjét teljesen felesleges lenne több hablatyolás fölé kiterjesztenünk, hiszen csak pár önkényesen felcserélt, de hasonlóképp (nem) rímelő szó különbözteti meg őket egymástól. Tekintsük úgy a sorokat, mint valami zavaros, híg pangóvizet, amit szűrni, ülepíteni és desztillálni kell, míg valami többé-kevésbé értelmeset kaphatunk belőle (sejthetően inkább kevésbé, mint többé…), így próbálkozzunk meg most ezzel a módszerrel, legfeljebb menet közben kitalálok valami mást! Tehát, első versszak:

„Hogy honnan jön és merre tart a létezik vagy sem valóság?”: Ne legyünk nihilisták, és fogadjuk el, hogy létezik valóság. Annak a valósága, amiben épp benne vagyunk, és amit észlelünk magunk körül. Természetesen minden szemlélő másképp látja és értelmezi a környezetét, de tekintve, hogy mindannyian nagyjából ugyanazt látjuk, kb. elfogadhatjuk, hogy van egy stabil létsík, melyen és melyben létezünk. E fölött, alatt, és ezzel párhuzamosan is létezhetnek más valóságok, de ez a miénk, legalábbis addig, amíg benne tartózkodunk, illetve míg a megszokott módon szemléljük. Szóval: hogy honnan jön és merre tart a valóság? Nos, a valóság látszólag a múltból jön, és a jövőbe tart, de valójában nem mozdul semerre, csak van. Legfeljebb alakul, de nem végez mozgást a térben, mert a valóságnak pont a tér az egyik kerete. Így a kérdés értelmetlen. Már csak azért is, mert ha nem létezik valóság, akkor biztosan nem tart sehonnan semerre. A módszer pedig nem célravezető és unalmas, szedjük simán darabokra a sorokat!

„Most érkezik, vagy elhagy már az elbírom vagy sem igazság.”: Az igazság szempontjából teljesen irreleváns, hogy Katona Klári elbírja-e, vagy fel bírja-e fogni. Sőt, ő messze nem olyan fontos, hogy az igazságnak (illetve a megszámlálhatatlan részigazságok miriádjának) hozzá kéne viszonyítania a helyzetét, tekintve, hogy egyáltalán van neki(k). Ez csak egy olyan világban valósulhat meg, mely Katona Klári körül forog. Így az igazság is, mely lustán kering a “művésznő” körül, várva, hogy az méltóztassa őt észrevenni. Lehetséges, hogy Klári fejében egy ilyen valóság létezik, de mi azért próbáljunk racionálisabb talajon maradni. Mert jól meg lennénk lőve, ha a létezésünk terét ilyen irracionális, ad hoc baromságok határoznák meg. Nem mi mennénk az igazsághoz, hanem az jönne hozzánk. Mennyi munkát spórolhatnánk meg ezzel! Mennyire nem lenne értelme semminek, ha ülhetnénk a kanapén, a seggünket vakargatva, míg a megvilágosodás be nem rúgja szobánk ajtaját. Aztán vagy elbírod, vagy nem, de tenni nem nagyon kell érte, legfeljebb megragadni, hogy ne menjen tovább. Klári fejében ez ilyen kényelmesen zajlik. Látjuk, őt már elhagyta az igazság, meg sok más egyéb is. Ami maradt, az már csak ilyen szélütött, debilis gagyogásra képes. Egyesek ezt valami zen bölcsességként azonosíthatják, de ez a narratíva teljesen hibás. Ne gyalázzuk a zen buddhizmust azzal, hogy e büszkén vállalt abszurd blődséggel rokonítjuk.

„Oly sok egyszer sem volt apró jelből hogy nem értettem mi egyszer sem volt, hogy lehetne később még egyszer.”: Huh, kezd bekeményíteni a csaj! Itt már olyan mértékű nyelvtani gáncsok és logikai lóugrások vannak, hogy ha nem figyelünk, elveszíthetjük a fonalat. Tehát… Katona Klári nem érti, hogy rengeteg nemlétező jelből miért nem vette észre, hogy ami nem történt meg, az megtörténhetne, illetve létrejöhetne a bizonytalan távolságú jövőben, vagy nem. Hát Klári, ne hibáztasd magad! Ember legyen a talpán, aki észre tudja venni a nemből, hogy a nem esetleg lehet valamikor valami. Mondjuk egy féléjszakás kaland. Vagy egy jel! Mint Ákos! Akkor talán észreveszed. Mármint a jelet, nem Ákost. Ja, a mondatnak egyébként nincs semmi értelme, ne is áltassuk magunkat. Nincs itt mélyebb tartalom, csak kényszeres csűrése-csavarása a szavaknak. Nem vettem észre, hogy a semmiből lehet valami végre. Megint. Klárit nagyon gerincre vágta az LSD. Többek között. Nagyon el akar mondani valamit, de az igyekezete értelmetlen, ostoba szósalátába fúl, elveszik a bagatell életigazságok komplementer erdejében. Ebből senki nem tanul semmit, sőt, meg merem kockáztatni, hogy ez konkrétan bezárja előtted a megvilágosodás kapuját, és eldobja a kulcsot. Ha Klári értette is valaha, hogy miről beszélt, mostanra már, a trip végén már valószínűleg fogalma sincs róla.

„Így jó valami mindig változik és így jó!”: Az értelmetlenség nem jó. A folyamatos ismétlés sem. Ettől még nem lesz sem igaz, sem bölcs, amit Klári leír, megmarad csupán dallamos ostobaságnak. De reméljük, ez változni fog, és a következő versszakban kapunk valami tartalmat is, nem csak üres onanizálást Katona Klári képzelt művészi vénája fölött. A változás jó, értem. De minden változik, így a változásról alkotott megítélés is. Szóval a változás rossz. Akkor mi a jó? A változásról alkotott megítélés változékonysága? Esetleg a változékonyság állandóságának megítélése? Vagy ezen szavak bármilyen kombinációjának a Katona Klárija? Én is tudok ám avantgárd lenni, ha kell, de ez nem visz minket előre. Egyébként ha már itt tartunk, a korrektség megkívánja, hogy leszögezzem: a változás nem jó. Az állandósság sem az. Ezek csak állapotok, és a pillanatnyi helyzet az egyén személyes, szubjektív megítélése miatt kaphat morális színezetet. Ha elkezd fájni a fogam, az nyilván nem jó, az ilyen irányú változást nem üdvözöljük, viszont ettől még nem állítanám azt, hogy a változás, mint jelenség negatív, mert változás nélkül meg kéne maradnom a fogfájás állapotában. Arról már nem is beszélek, hogy a fájdalom jel arra (ami nem olyan apró, hogy ne vegyem észre, de attól még figyelmen kívül hagyhatom…), hogy időszerű lenne elmennem a fogorvoshoz, elkerülve ezzel, hogy komolyabb beavatkozásra legyen szükség, így egy magasabb szinten már pozitív lesz az, ami elsőre kellemetlennek és károsnak tűnt. És ha beveszek egy fájdalomcsillapítót, elmulasztva a kínzó érzést, akkor megtörtént a kívánt hatás, ami jó, visszatérhettem a nyugalmi állapotomba, ami megint csak jó, de nem sikerült orvosolnom a kiváltó okot, így ez rossz, a fájdalom csillapítása rossz, és a kiváltott hatás is negatív. Szóval a dolgok igencsak relatívak, vagy pedig morális értelemben semlegesek. Mindegy. Térjünk rá a második versszakra:

„Nem kell, hogy értsed félig vagy úgysem hogy lennél arra képes amire még én sem.”: Na, témánál vagyunk! Érzéki ujjmozdulatokkal tapintsunk rá Katona Klári EGYETLEN valamirevaló állítására! E körül gravitál az egész dalszöveg, szóval tessék figyelni! Azt mondja: nem kell, hogy értsük, amiről beszél, hiszen még ő maga sem érti, hogy miről beszél. Áhá! Tehát jó nyomon jártunk, mikor azt feltételeztük, hogy tartalmatlan nyálverés az egész! Már ha velem voltatok ebben a képzeletbeli keresztes hadjáratban Katona Klári kultúrkamuzása ellen. A csajnak fogalma sincs, hogy miről szövegel. Talán már akkor sem volt, amikor papírra vetette ezeket a sorokat, és csak én láttam mögé jóindulatúan egy pillanatnyi revelációt, amit a “művésznő” a maga ügyetlen, óvodás eszközeivel megpróbált megörökíteni. De még így is, hogy csak össze-vissza rímel, van annyira egoista, hogy azt feltételezze, ha ő (az író) nem tudott értelmet találni a saját agyszüleményében (vagy abban, amiről íródott), akkor másnak esélye sincs. Ő fenntartja magának a privilégiumot a meg nem értésre, és még büszkén föléd is helyezi magát, pedig a lehető legnívótlanabb hülyeségben fetreng. Hát köszönjük, Klári! Én azért megpróbálom, ha nem is félig, de legalább egy tizedrészt megérteni a baromságaidat, hátha ettől közelebb kerülünk valami magasabb rendű igazsághoz, amit megpróbáltál megérinteni, csak épp hasra estél a saját összegabalyodott cipőfűződben…

„Túlrajzolt érzés hűség, reménység tudhatnám emlékkönyvbe sem kerül a végén.”: Azon túl, hogy tematikailag egyáltalán nem illeszkedik a szövegkörnyezetbe, miért kerülne a hűség vagy a reménység emlékkönyvbe? Ha jól tudom az emlékkönyvbe mindenki beleirkálhatja a maga sablonos okosságait, amiket aztán mosolyogva olvashatnak el 15-20 évvel később egy osztálytalálkozón. Nem mintha az lenne bárminek is a vége, amúgy. A hűség és a reménység absztrakt fogalmak. Egy definíció nem elég, hogy leírja őket, és mindenkinek mást jelentenek. Még ha valami módon le- illetve körül is írod, akkor sem fogod meg a lényegét. Akkor meg mi értelme lenne? És miért túlrajzoltak? Túl nagyra értékelik őket? Túl sokat hangoztatott, de ugyanakkor túl kevéssé becsült dolgok? Na de várjunk! Emlékkönyvbe SEM? Nem elég, hogy az emlékezésnek még ezt a felszínes, értelmetlen módját sem adják meg nekik, tehát… a végén a reményt és a hűséget (miért pont ezt a kettőt?) elfelejtik, tehát értelmetlenek? Vagy azt akarja mondani, hogy az emberek csak a rosszra emlékeznek? Megint az a baj, hogy a ‘kőtő mond valamit, ami jelenthet egy dolgot, meg az ellenkezőjét is. És persze minden árnyalatot a kettő között. Tippeljünk? Szerelmi csalódás. Katona Klárival elbánt egy gonosz, szőrös mellkasú férfi, és most annyira szét van esve, hogy már rendesen fogalmazni sem tud. Talált? Igen? Nem? Nem tudjuk? Persze hogy nem! Mert Klári irtózik attól, hogy kimondjon valamit. Egy koherens gondolatot sikerült megfogalmaznia, az is arról szól, hogy fogalma sincs arról, amiről beszél, tehát ne várjunk csodákat.

„Nem kell, hogy értsél mostanra végképp egyformán semmi volt a kezdetén a végén.”: A művésznő olyan magasságokba emelkedett (vagy mélységekbe szállt alá…) hogy mi, egyszerű földi halandók nem érthetjük az ő bonyolult, hardcore retorikáját. Igaz, hogy ő sem érti magát, de legalább ezek szerint most már annyira sem követhetjük, mint korábban, ami minimum kevesebb, mint a megértés fele. Most már annyira átadta magát az ihletett nyelveken szólásnak, hogy ide már tényleg nem érünk fel. Meg se próbáljuk! A nagy tanító kilépett a planéta gravitációs teréből, és megindult a csillagok felé. Nem követhetjük. Még túl kevesek vagyunk ehhez. Talán majd egyszer. De valószínűleg egyszer sem. Annyit viszont úgy látszik talán ő is felfog, hogy szarból nem lehet várat építeni, és a semmi semmi marad, hiába próbálja azt hangzatos(nak ható) verseléssel eladni. Sőt, pont annyira semmi maradt, mint a kezdetén és a végén. Élet és halál. Jin és Jang. Hatalmas Buddhizmus lenne ez a szám, ha nem csak abból állna, hogy Klári szórakozik az igeidőkkel, egymásra halmoz nyelvtanilag összeférhetetlen mondattöredékeket és gagyi, ’80-as évekbeli tuc-tuc zenére mozgatja a fejét előre hátra. A tartalom hiánya már megvan. Ez jó kiindulási alap. De aki a Zen lényegét ezen keresztül akarja megérteni, az akár be is húzódhat a sarokba meditálni pár Katona Klári albummal. Ne tévesszük össze az üreset a tartalmatlannal. Aztán folytatjuk, és visszatérünk a gyökerekhez:

„Így jó, valami bennem változik és így jó.”: A változás még mindig jó. Det vát ví nó. De igazából úgy veszem észre Katona Klárinak már minden jó, és az ellenkezője is. Elért abba az állapotba, hogy neki aztán végképp minden megfelel. Nem kell agyalni, nem kell kételkedni. Minden cool! Persze nem ért semmit, de az is rendben van. A szerelmi csalódás is jó. Minden JÓ. MINDEN RENDBEN VAN! ÉRTED?! Úgy vigyorog, hogy majd szétreped az arca. Ha ennél jobban mantrázná, hogy nincs semmi gáz, akkor kiütném a kezéből azt a 2-3 levél altatót és a technokol rapidos zacskót. Bár lehet, hogy az utóbbi jót tenne neki, és lehiggadna. Nem minden jó. Nem elég a pozitív életszemlélet, vagy a görcsös igyekezet, hogy a vágy szivárványt varázsoljon az égre. De nem is csoda, hogy Klári asszony ilyen laza. Akinek a legnagyobb gondja az életben, hogy „honnan jön és mennyit ad a felfogom vagy sem bizonyság“, az könnyen mondja, hogy így jó. Az ilyen kaliberű életvezetési problémákat lábon ki lehet hordani. Miért lenne ÍGY jó? Ez lenne minden teremtett világok legtökéletesebbje? Higgyünk egy hatalmas transzcendens erő létezésében, és abban, hogy mi mindannyian egy isteni terv részesei vagyunk? Lehet, hogy Jahve köpüli fel nekünk a vajat, de mi vajazzuk meg vele a kenyeret (hello, szabad akarat!), és ez lehetőséget ad már csak a saját életünk távlatában is, hogy elbaltázzuk a dolgokat. A döntés szabadsága nélkül nincs értelme az erkölcsnek, a tudásnak, sőt, még a túlvilágnak sem. De ha megszállott fatalisták vagyunk, akkor biciklizzünk át egyszer-kétszer bekötött szemmel az autópályán, és nézzük, lenyúl-e egy kéz a felhők közül, hogy elterelje a forgalmat! Bár lehet, hogy az is a terv része, hogy halálra gázoljon egy kamion? Kikezdhetetlen érvelés. Mindenesetre, hiába változik benned valami, attól még nem fognak a kínai gyerekmunkások vesepecsenyét reggelizni, legfeljebb mosolyogva fogsz Nike cipőt hordani. Nem mintha Klárinak az ilyesmik miatt álmatlan éjszakái lennének. A nagy jóságba nem fér bele a valóság nyomora.

„Valami tőlem változik és így jó.”: Mi változik tőled, Klári? Belevigyorogtál a kamerába a Telekom adománygyűjtő akcióján? A sületlen zagyvaságból majd valami isteni alkímia révén megszületik a megértés világossága? Nem. Belőled semmi sem következik. Ennyire konzekvencia nélküli tettet, mint ez a szám (vagy épp Katona Klári munkássága), nehezen lehetne találni. Semmilyen okozatnak sem vagy az oka, vagy amennyiben egy-két ritka esetben igen (nehéz lenne eltagadni, hogy ennek az írásomnak igenis ő az oka), akkor sem változik meg semmi. Nem lehet a sziklából vizet fakasztani. A semmi nem válik mágikusan valamivé. De ez sem baj, igaz? Mert a művésznő addig változik, míg a végén megistenül, és vele a mindenség is. Klára néne világában csak fejlődés létezik, degradáció nem. Minden jó, és egyre jobb lesz, míg a végén az egész rohadt bolygó szétdurran a nagy jóságtól. Mindenki nagyon happy, mindenki kivirágzott és prosperál… mi az, legalizálták a füvet? Mert amíg levegőt szívsz be a tüdődbe, és nem THC füstöt, addig sajnos a komor valóság páráját és porát lélegzed be. Így csak akkor örömködhetsz jobbra-balra, ha bezártak a mosolygóba, vagy ha egy kolostorban élsz a hegy tetején, és magadnak termeszted a télálló krumplit.

„Valami értem változik s ez így jó!”: …és jó sok valami pedig nem változik érted. Sőt, egyes dolgok úgy lesznek egyre rosszabbak, hogy közben magasról tesznek a létezésedre. És ez így határozottan nem jó, de akkor is így van. Ám értékeljük a pozitív végkonklúziót, még akkor is, ha olyan naiv, mint egy amatőr gyerekszínész: mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád! Ami már egyből két mosoly, ami kettővel több a semminél. És ez így tényleg jó. Az élet pedig egy végtelen fraktál, ami belőled indul és beléd érkezik meg, egy vagy a világegyetemmel, a hajszálaid tövében egyesül a mikro- és makrokozmosz…stb. Ollózz be tetszés szerint pár new age ezo-anyukás frázist. Csakhogy ez már projekció, és nem Katona Klári érdeme. Én magyarázom bele a tartalmat abba az üres lapba, amit a popénekesnő elénk csapott. Egy betűkészlet. Szókirakó. Ennyit kapunk, Klári a maga részéről köszöni szépen, megy shoppingolni, a brainstormingot meghagyja az okosoknak, bár ők biztos nem érthetik meg, hisz maga Klári sem érti, és ugye ő a teremtett világ fókuszprizmája, melyen átragyog az isteni fény. Bár azt nem tudja, hogy mi változik érte, abban azért biztos, hogy valami változik, ami megint csak jó, igaz, jó lenne tudni, hogy mi is az, de ennyire ne legyünk nagyigényűek. Míg mi azon fáradozunk, hogy kibogozzuk a gordiuszi csomót, Katona Klári újabb dalokat ír, vagy nem ír, mert a minimális erőfeszítéssel maximalizált profit lesz igazán jó!

Újabb szeg a kultúra koporsójába. Csodálkozok, hogy maradt még hely azon a szerencsétlen fadobozon, de hát sok jó metafora kis helyen is elfér. Mindenesetre adjunk egy nagy közös képzeletbeli kokit Katona Klári korosodó kobakjára, hátha attól megjön az esze, vagy legalább elmegy a kedve a további nívótlan dalok kreálásától! Az Így jó nem több verssorokba szedett, keményvonalas és öncélú művészkedésnél. Senki sem vár egy popszámtól csodákat, de Katona Klári valami nagyot akart, valami velőset, valamit, amin el lehet gondolkodni, amitől okosnak érezheted magad, mert nem érted, és amitől ő is okosnak érezheti magát, mert még ő sem érti. Mindezt úgy, hogy közben felmondja a nyelvvel való eredendő kapcsolatot. Szükségtelenül zagyva egy dalszövegnek, önmagában, versnek pedig túl kiforratlan, és túl repetitív. Némi szocreál nosztalgia kiszínezheti, és életet lehelhet belé, de attól még maga a szöveg jószerivel értékelhetetlen.

- Kitahito

Megosztás