logo

Mértékmegőrző

Dalszövegkritika / 2017/06/29 / Szerző: Kitahito

Apostol: Homokvár, légvár, kártyavár

Mai dalszöveg elemzési küldetés: vajon sikerül a homályos közhelyek és semmitmondó frázisok között legalább egyetlen olyan állítást találni, melyet nem érvénytelenít el a következő verssor, vagy pedig megmaradunk a semmitérő, tartalmatlan nyávogás méltatlan medrében? Rövidesen kiderül.

Apost-owl várak

Nos. Úgy döntöttem ma megint egy dalszövegkritikával fogom megörvendeztetni a nagyérdeműt, a kisérdeműt, és a teljesen érdemtelent egyaránt. A feladat nagy, az idő kevés, ráadásul még perzselően forró is, de ez a klímaváltozás már csak ilyen. Heveny zenetörténeti barangolásaim számos kerülőút után a legendás(an gejl) Apostolig vezettek, s az együttes munkásságának átfutása közben felfigyeltem a Homokvár, légvár, kártyavár c. számra, mely igazán megérdemli, hogy röviden értekezzünk róla (hogy mivel, az nemsokára kiderül), pontosabban a dalszövegéről, melyet Németh Zoltánnak és Szenes Ivánnak köszönhetünk. Vagy nem köszönhetünk…. ja, azt hiszem jobb lesz, ha inkább nem köszönjük meg nekik. Látva, hogy milyen hátborzongató közhelyparádét szabadítottak a világra, azt hiszem, ez a legkevesebb. Nehogy még felbátorodjanak, és újabb zenei szörnyszülötteket hozzanak a világra.

Apostol: Homokvár, légvár, kártyavár

Mikor gyermekfejjel homokvárat építettem én,
Csinos szökőkúttal, alagúttal szépítettem én.
Aztán jött egy bácsi, rálépett, és összedőlt a vár,
Utólag már sopánkodni kár.

Később felnőtt fejjel légvárat is építettem én,
Színes reményekkel, szerelemmel díszítettem én.
Aztán jött valaki, hazudott, és összedőlt a vár,
Utólag már sopánkodni kár.

Mert nem az a fő, ami volt,
Most csak az a fő, ami van,
És főleg a döntő, mi majd utána lesz.
Már jöhet az új szerelem,
Mert tehetem, észreveszem,
Majd bebizonyítom, hogy élni nélküled épp úgy érdemes.

Annyi biztos, hogyha egyszer kártyavárat építek,
Nálam vasbetonból lesznek majd a jolly jokerek.
Hogyha bárki törne rá, ne dőljön össze az a vár,
Mert utólag már sopánkodni kár.

„Mikor gyermekfejjel homokvárat építettem én, csinos szökőkúttal, alagúttal szépítettem én.”: Hősünk még abból a generációból származik, mely még nem a Warcraftban épített várakat, pixelekből, hanem kimentek a szabadba, nem féltek bemocskolni kissé a kezüket. Bizony más idők voltak azok, akkor volt jó fiatalnak lenni. Nem tolták alád a dolgokat, mindent saját kreativitásból kellett kiügyeskedned. Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy emberünk miként tudott homokból szökőkutat építeni, és mivel oldotta meg, hogy abból vízsugarak lövelljenek ki, mert ugye egy magára valamit is adó szökőkútban van mindenféle nagynyomású vízvezetékeken átfolyó víz. Ez még akkor is elvárás, ha a szökőkutunk történetesen apró szemű ásványi törmelékből készült, és emiatt kifejezetten rövid életű. Hősünk tehát vagy nagyon ráért, és felhasználta a strand összes Bambis üvegét ehhez a projekthez, vagy egyszerűen csak kamuzik. Én jóhiszemű leszek, és az utóbbira tippelek. Tekintetbe véve, hogy az említett szökőkút inkább esztétikai, mintsem gyakorlati célt szolgált, a hiányosságai még szembetűnőbbek. Én egy ilyen szökőkutat nem neveznék csinosnak, de hát ízlések és pofonok, kinek a pap, kinek a Tutti Frutti magazin. Ennél viszont sokkal érdekesebb kérdés, hogy az alagút, ami esetünkben kb. egy földbe fúrt lyuk, miként szépíthet meg bármit is? Valószínűleg nem teszi, de hát ki kellett jönnie a szótagszámnak, meg a rímnek is, amit a dalszövegíróknak sikerült a zseniális egy betűs eltéréssel megoldaniuk, a líra legnemesebb hagyományai szerint.

„Aztán jött egy bácsi, rálépett, és összedőlt a vár, utólag már sopánkodni kár.”: Ha kicsit előrepillantunk, könnyen kikövetkeztethetjük, hogy ez a homokvár nem szimbolikus, hanem valódi, anyagi világban létező építmény. Ellenkező esetben borderline pedofil felhangot kapna a sor, miszerint a homokvárát egy bácsi döntötte össze, felteszem a strand mosdójában, mert azért civilizált emberek vagyunk, na! Fogadjuk el hát, hogy itt az Apostolok nem valamiféle gyermekkori rektális traumát akarnak dalban feldolgozni, hanem tényleg arról van szó, amit olvasunk, nincsenek metaforák és szimbólumok, csak óvodás rímek, meg valami gyökér által összetiport homokvár. Pedig mennyit szarozott a hősünk, hogy bevezesse a közműveket az ‘ojjektumba, erre jön egy szemétláda, és felrúgja az egészet! Még az alagútnak is annyi. Szomorú, de nem túl érdekes kép. És milyen igaza van a költőnek: „utólag már sopánkodni kár.“! Akkor kellett volna sopánkodni, mikor még semmi sem történt, hisz nincs is jobb annál, mint ha hitelbe nyávog és siránkozik az ember! Látjuk, erre manapság akár mozgalmakat is lehet építeni. Véleményem szerint, ez tipikus példája a férfierőszaknak, hiszen amikor a patriarchátus sáros bakancsa rátaposott hősünk feminin homokvárára (a szökőkút ugye teljesen egyértelműen az emlőkre, míg az alagút a vaginára utal…), a költő, bár biológiai nemében férfi, társadalmi nemét tekintve nővé avanzsált, abúzus-elszenvedővé, akit az épp szárba szökkenő, bimbózó, és (hogy tetézzük a képzavart) szárnyát nyitogató androgün gender-identitásában megnyomorít az elnyomó hímsoviniszta karhatalom, melyet nyilvánvalóan a bácsi lába szimbolizál, a láb pedig mint tudjuk a fallosz jelképe. És amit most csinálok, az egyértelműen mansplaining, szóval be is fogom a büdös férfi-pofámat!

„Később felnőtt fejjel légvárat is építettem én, színes reményekkel, szerelemmel díszítettem én. Aztán jött valaki, hazudott és összedőlt a vár, utólag már sopánkodni kár.”: A lírai én nem tanul, az anyagi térben esendő homokvár után most már inkább az érzelmi síkon düledező légvárat épít. Önámítással, hamis illúziókkal akar magának egy ideális életet kamuzni, ami köztudottan a létező legjobb életvezetési stratégia. Naiv idealista módon beleinvesztál mindent ebbe a vágyálomba, azt remélve, hogy ezzel majd a hazugságot igazzá tudja hazudni. Nem elég jó a valóság, na! Szerelmet és szép reményeket vetít magának, de persze a dolog nem működik, mert belép valaki a képbe, egy hús-vér ember, akit nem a hősünk szánalmas kis fantáziavilága teremtett, és mint ilyen, nem rángathatja marionettbábúként a saját kénye-kedve szerint. Megvan a határa annak, ameddig a valóságot a tetszésed szerint meg tudod görbíteni, mert végül vagy kirúgja magát egyenesre, vagy eltörik, de mindegy is, a lényeg, hogy onnantól kezdve már nem fenntarthatóak többé a vágyálomképek. Jött valaki, és hazudott, emiatt pedig összedőlt a légvár. Persze ha itt van hibás fél, akkor az csak a valaki lehet. Tudjuk, ha te hazudsz, az teljesen rendben van, végül is az csak önámítás, bocsánatos bűn. De a másik hazugsága olyasmi, ami miatt egyből a homokvárat széttaposó bácsival kerül egy ligába, annál is inkább, hogy a gyépés rímelésű verssorok továbbra is az első verzében látható formula szerint épülnek fel. Ez a következetesség akár becsülendő is lehetne, ha nem ordítana a szövegről, hogy az alkotók milyen rohadt lusták voltak, és ahelyett, hogy rászánták volna még másfél percet erre a műremekre, inkább csak meg akarták úszni a dolgot minimális idő- és energiabefektetéssel. Énre én, várra kár rímel, mert hát továbbra is felesleges utólag sopánkodni, azt akkor kellett volna, amikor leültetek megírni ezt a nyálas szemetet, de már akkor is a technokol rapidon járt az eszetek. Vagy egy pohár pálinkás Traubin. Sajnos nem tudom, mivel lazulnak az apostolok. Pick your poison! A verze alternatív értelmezése szerint hősünk vállalkozást alapít, romantikus “csináld magad”-módon összebarkácsol otthon egy ugrálóvárat, és majálisokon meg gyerekzsúrokon igyekszik vele meggazdagodni. Azonban jön egy anyuka, aki megígéri, hogy leveszi a tűsarkú cipőjét, mielőtt a család kedvence Tibikével bemegy ugrálni, de persze elfeledkezik róla a büdös ribanc, kiszúrja a jó kis légvárat, szóval a költő megint mehet a McDonald’s-be sült krumplit sütni.

„Mert nem az a fő, ami volt, most csak az a fő, ami van, és főleg a döntő, mi majd utána lesz.”: A refrénben elhagyjuk az amúgy is egyre kínosabbá váló, gagyi rímelést. A sorvégi összecsengés amúgy is csak afféle irányelv, amit vagy betart az ember, vagy nem. Helyette kapunk egy jó adag közhelyet, mely méltó az Apostol névhez! Ezt az örömhírt jobb lett volna, ha megtartják maguknak. Ilyen bölcsességeket az élet minden napján kamatoztatni tudunk, annál is inkább, mert annyira sok közük van a korábban elhangzottakhoz. Nem számít, hogy mi volt. Mi előzte meg a homokvárat meg a légvárat? Hát a nem-homokvár és nem-légvár. Zigóta óta semmi különös. Egy nagy kérdőjel. Nem tudjuk, de nem is érdekel minket, mert most van szökőkút, alagút, meg szép remények, és ábrándos, sehová sem vezető naivitás. Ez a fontos. Igaz, hogy mostanában kéne sopánkodnunk, hiszen nemsokára jön valami hímsoviniszta bácsi meg egy hazug nő, és szétbarmolják a jóságunkat, de ez mellékes, hiszen a jelen pillanatnál sokkal fontosabb, döntő az, hogy mi lesz! És tudjuk, hogy mi lesz: széjjelrúgott homokvár és kidurrantott légvár. Na ez az, ami igazán fontos! Meg az utána következő bizonytalan jövő. Viszont kár rajta utólag sopánkodni, sopánkodjunk inkább most! De a most annyira nem fontos, az a döntő, ami majd a most után lesz! De akkor már nem sopánkodhatunk. Talán épp ezért döntő! Az számít, ami a homokvár, meg a légvár után lesz, mert ugye két bakit követően már csak-csak sikerül levonni valami érdemi tanulságot, még akkor is, ha ez a semmitmondó és szánni valóan bugyuta dal ehhez nem ad semmiféle kapaszkodót. Persze látjuk (illetve halljuk), hogy az apostolok elinflálják a mester bölcsességét, mert a szájról-szájra adott tanítás kopik és erodálódik minden egyes alkalommal. De vajon hány Apostol intellektuális pöcegödrén kell áthaladnia egy aforizmának ahhoz, hogy a végén az jöjjön ki, hogy: „Mert nem az a fő, ami volt, most csak az a fő, ami van, és főleg a döntő, mi majd utána lesz.“? Elképzelem, hogy a startkőnél még volt egy katartikus igazság, amit egy megvilágosodott elme hosszú évek alatt desztillált magában a tökéletességig, volt valami, ami a szellem erejével felemelhette volna az embereket, de örökre elveszett, mert bekerült az értelem pangóvizes holtágába, ahol a sötét primitivizmus iszapja beszennyezte azt, és így kaptuk meg ezeket a verssorokat. Hány apostol kell ahhoz, hogy a tanítást egy kocsma húgyszagú mosdójának falára írt bárgyú banalitás szintjére züllessze? Pontosan hat…

„Már jöhet az új szerelem, mert tehetem, észreveszem. Majd bebizonyítom, hogy élni nélküled épp úgy érdemes.”: Tovább folytatódik az ízléstelenség és a klisés szenvelgés. Jöhet az új szerelem, észreveszem, szeretem a tehenem, Etelnek nevezem, beleverem, mert merev lettem, tenyeremmel szemen verem, egyszer megetetem, de a cechet vele rendeztetem. Csendes pihenő előtt szórakoztató volt az ilyesmi. Mi itt az állítás? Mit sikerült kamatoztatnunk az eddigi sorokból? Mivel most már képessé váltam kiszúrni a szerelmet, ha jön, észreveszem, de igazából nem kell, mert én megvagyok nélküled is? Ki vagy mi nélkül? Az előző szerelem nélkül? A szerelem nélkül úgy en bloc? Persze, érzelemmentesen is le lehet varrni mindenféle csajokat, nem előfeltétel, csak idő, ital, és alkalmas sikátor függvénye. Hősünk észreveszi, hogy jön a szerelem, de egy gyors Han Solo-féle manőverrel kitér előle, és hideg PUA-céltudatossággal farkalja tovább a nőcskéket? Well done. Vagy talán az ismeretlen nő nélkül érdemes élni, akit a dalszövegírók tudatalattija két pohár bor között fölböfögött a papírra? Túltetted magad valami csalódáson? Jól van, örülünk neki, de tekintve a szám puszta létét, annyira azért nem hisszük el. Viszont ha képes vagy megint befektetni egy várba, mert felregenerálódott az érzelmi energiakészleted, és már látványosan nem érdekel a korábbi csalódás(ok sorozata), akkor pompás! Várkraft! Állva tapsol a közönség, csak azért talán jegyezzük meg halkan, hogy ennél kevés természetesebb dolog van a világon. Az érzelmi érés elengedhetetlen kelléke, hogy szívfájdalmak árán megtanuljuk elfogadni a tárgyvesztéses krízist, a vereséget és az egósérelmet. De ha te, kedves lírai én, ezért érdemesnek tartod magad egy kiadós vállveregetésre, akkor tessék, megkapod, verbálisan vállon veregetlek, ahogy te is, szinte már hihető, túlcsorduló önbizalommal vállon veregeted itt magadat! Legyél büszke, ha büszkélkedsz is! Készen állsz az új szerelemre! Sőt, nemcsak hogy készen állsz rá, de még észre is veszed! És már nem sopánkodsz utólag! Derék! Bizonyítsad! (Csendben jegyzem meg: aki fennhangon hirdeti, hogy mennyire jól van, és túllépett, és NAGYON JÓL VAN!, és már leszarja az egészet, az az esetek túlnyomó többségében nincs jól, és nem lépett túl a dolgon. Így belemenni egy új afférba nemcsak hogy nem korrekt dolog a másik féllel, de már a startkőnél garantálja a negatív végkimenetelt…) Értelmes dalszöveget még mindig képtelen vagy írni, a rímelés sem megy, de nem baj, kapsz egy mosolygós fejet a margóra! Szeretnéd, ha megdicsérnénk azért is, mert be tudtad kötni a cipőfűződet?

„Annyi biztos, hogyha egyszer kártyavárat építek, nálam vasbetonból lesznek majd a jolly jokerek.”: Kedves Apostol, ’tisztellekbecsüllek, de remélem tudod, hogy a francia kártyában paklinként csupán 2-3 Joker van, igaz? Ennyivel legfeljebb a vár alapjait tudod lerakni (nem túl célszerű vasbeton lapokat papír kártyákra rápakolni…), szóval az építmény még így is könnyedén össze tud dőlni, pláne, ha páratlan számú Jokerrel dolgozol. Érdemes tudatosítani magunkban azt a tényt is, hogy bár a Jolly Joker minden lapot felülüt a kártyában, ez semmit sem számít akkor, amikor kártyavárat építünk. Pontosan úgy, ahogy a diétás kóla kalóriatartalma is teljesen irreleváns, amikor két kartonnyit kell belőle felcipelned a negyedik emeletre. Sajnos ezt sem a hősünknek, sem a dalszöveg íróinak nem sikerült megértenie, viszont emberünk levonta a következtetést: a homokvár nem kifizetődő, mert jön egy pedofil, és letapossa, az élethazugságok pedig elég könnyedén bedőlnek, szóval indokolatlan, képzavaros ostobaságokra kell építeni egy kapcsolatot. Mert ha két stabil dolgot egymásnak támasztasz, az már olyan erős fundamentum, hogy az első szellő akár el is fújhatja a ráépített kártyavárat, az alap megmarad, és újra lehet kezdeni. Szánalmas, nyomorult bizonygatása valaminek, amiről az első pillanattól tudjuk, hogy nem fog megvalósulni. Mert érted, vasbeton! Na az nem dől be, baszod! Az nagyon erős ám, pláne kártyaként! Na de mi az a közös nevező, amire egy szerelmi viszonyt (vagy logikailag továbblépve: házasságot) építeni lehet? Mi legyen az a szubsztrátum, ami kiállja az idő és a rátörő bárkik próbáját? Például ha mindketten tehetségtelen, középszerű, nyálas ízléstelenségben tocsogó előadók vagytok, az igazán erős kapocs lehet. Láthatjuk, az Apostol sikeresen teljesítette ennek az alkunak a ráeső részét. Már csak egy hasonlóan magas értelmi és érzelmi nívón álló hölgyeményt kell találni, akivel hősünk megépítheti álmai kártyavárát. Persze ismerve az előzményeket, lehet, hogy inkább gyurmával vagy gesztenyével kéne próbálkoznia, esetleg beruházhatna egy mézeskalácsházra, mert nem nagyon jött be neki ez a várépítéses történet. Ilyenkor a józanabbja pályát vált, belefog valami olyasmibe, ami közelebb áll az affinitásához: éves tagságot vásárol a Pornhub portálon, vesz egy ruhásszekrényben is kényelmesen elférő szilikoncsajt, esetleg örökbe fogad egy kutyát, de hősünket nem ilyen fából faragták, ő már gyerekkorában eldöntötte, hogy a várépítés ködös metaforáinak tengelyén mozogva fogja leélni az életét, nem adja fel az álmát, tántoríthatatlan, és ha nem lennék egy érzéketlen szemétláda, akkor valószínűleg értékelném ezért a dőre elhatározásáért.

„Hogyha bárki törne rá, ne dőljön össze az a vár, mert utólag már sopánkodni kár.”: Igen, a hiba valószínűleg itt volt. Tehát ha a homokvár építős korszakában is beiktatott volna néhány vasbeton építőelemet a képletbe, akkor nem tudta volna a bácsi csak úgy széjjeltaposni az építményt. Ugyan így, a légvárból is a rozsdamentes acél tartógerendák hiányoztak. És a kártyavár sem lenne jó a vasbeton Jokerek nélkül, hisz tudjuk, főleg a döntő, mi majd utána lesz, szóval a kérdés, hogy van-e élet a vasbeton kártyákon túl? Valószínűleg ez sosem derül ki, ahogy azt sem, hogy ki a franc akarná lerombolni a lírai én kártyavárát, és ebben miként akadályozná meg pár indokolatlan anyagból készült kártyalap. Oké, eddig kerülgettem a dolgot, mert tényleg magas labda, de komolyan: vasbeton Jolly Jokerek? VASBETON?! Úgy értem… belegondoltak ebbe egy pillanatig is Németh Zoltánék? Tudják ezek egyáltalán, hogy mi a halál az a vasbeton? Mekkora kártyákkal dolgoznak ezek? Totális a képzavar, és érezhető, hogy a görcsösen igyekvő antitalentum valami nagyot akart mondani, de félt, hogy a megcélzott közönség értelmi színvonala nem tud feldolgozni olyan kifejezéseket, mint a titánkarbid, damaszkolt acél, vagy mondjuk a palládiumüveg, de még egy asztalos vagy egy BKV-ellenőr is tudja, hogy vasbetonból elég nehezen lehet kártyalapokat készíteni, viszont lehet, hogy az Apostolok Aliz csodaországából merítettek ihletet. Persze most már feleslegesen sopánkodnak, beleégett az időbe a hülyeségük, ezt már eltüntetni, korrigálni képtelenség. Felmerült bennem a kérdés, hogy a homokvár építés pragmatikus képeire válaszul egyfajta keretes szerkezetként ismét visszatérünk az anyagi térbe, és hősünk tényleg csak kártyavárakat akar építeni. Ugye a homokvárat szétrúgták, a szerelmet elhazudták, túltettük magunkat rajta, öreg napjainkat most már töltsük el a kókadt kártyázgatással. A lírai én karakterfejlődésének betetőzésül és életútjának végső konklúziójául a kertben felépített hatalmas vasbeton Jolly Jokerek szolgálnak, melyek bár az ingatlan értékét nem növelik, viszont lehet a tövükbe paradicsomot meg borsót ültetni, meg borostyánt futtatni rájuk. Hogy ez jó-e vagy rossz, azt mindenki döntse el maga.

Real talk now… Ha sikerült valamiféle tanulsággal gazdagodni a Homokvár, légvár, kártyavár meghallgatása során, annak kifejezetten örülök, de hogy egészen finoman fogalmazzak, nem lepődnék meg az ellenkezőjén sem. A mű gyakorlatilag egy önszuggeszciós mantra, melyben egy naiv, idealista gyermek felnőtté válásának traumája bontakozik ki, ahogy különböző módszerekkel igyekszik túltenni magát a csalódásokon, és végül gyakorlatilag nem tanul semmit, mert továbbra is ugyanazon paradigmarendszer szerint terelgeti tovább az életét, továbbra is instabil szociális konstrukciókat alkot, melyeket illogikus módon igyekszik megerősíteni, ahelyett, hogy az egész addigi normavilágát feladva végre alkalmassá válna egy valódi, önazonos, és működőképes kapcsolat létrehozására. Hősünk, bár rendre megvallja, hogy utólag kár sopánkodni azon, ami már megtörtént, mégis rendre vissza-visszaréved a múltba, meghivatkozza az elszenvedett sérelmeket, de képtelen szembenézni a saját hibáival, folyamatosan a környezeti hatások fatalista önkényére mutogatva hárítja el a saját felelősségét, mert nem tudja elfogadni, hogy kompromisszumokat kéne kötnie, fel kéne adnia az illúzióit. Az utolsó verzében már készül, hogy megépítse a következő várat, a kártyavárat, mely szükségszerűen magában hordozza a bukás predesztinált ígéretét, hisz vasbeton Jolly Jokerek ide vagy oda, a kártyavár összedől, mert arra rendeltetett, hogy összedőljön. A lírai én nem tanul, nem fejlődik, képtelen az önreflexióra, folyamatosan hárít és tagad, így nem sikerül kilépnie a hazugságspirálból. Nincs megoldás. Nincs tanulság. Fürdőzünk a ködös, konkrétumok és kapaszkodók nélküli önsajnálatban, melyben a hallgató is bűnrészes lesz azáltal, hogy önmagára vonatkoztatja az elhangzottakat, és sorsközösséget vállal az előadóval. Csakhogy a nyomor nem önérték, nem következik belőle sem erő, sem erény. Nem leszel tőle bölcsebb, nem tisztít meg, nem emel föl, csak csapdába ejt, lehúz, és megbéklyóz. A Homokvár, légvár, kártyavár negédes módon elromantizálja a kérdést, mert végső soron képtelen megválaszolni azt. A reveláció csak látszólag történik meg, de valójában elmarad, csalódást hagyva maga után.

Az Apostol (a.k.a. Arcszőrzet nem kötelező, de erősen javallott) szavai lángoló középső ujjkánt ragyognak a nosztalgia horizontján, túl jó ízlés legvégső határain, emlékeztetve minket a világ alapigazságaira, azokra a dolgokra, melyeket belül mindig is éreztünk és értettünk, de sosem voltunk képesek elég frappánsan megfogalmazni. Szóval megtudhattuk, hogy ha belefáradtál a homokozásba, eleged van a hazugságokból, és kiszerettél a szerelemből, akkor még mindig elkezdhetsz betonozni, mert egy jó kapcsolat alapjait csak egy kőműves tudja lerakni, és olcsóbb, ha történetesen te vagy az a kőműves.

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Dalszövegkritika