Nos. Sokat vacilláltam rajta, hogy megéri-e a méltán elfeledett Juuni Taisen (azaz 12 Wars, vagy Zodiac War) c. 2017-es anime elemzésére időt fecsérelnem. Mert hát foglalkozhatnék olyan címekkel is, melyeknek hazai nézőközönségét nem tudom egy kezemen megszámolni, de hát mit lehet tenni, ha egyszer ez a darab húzta ki nálam azt az ominózus gyufát? Meg amúgy sem érdemes, nem érdemes alapon dolgozom. Tehát, a sorozat alapjául szolgáló mű Nisio Isin (a.k.a. NisiOisiN) tollából került ki, aki igazi megkerülhetetlen gigász nemcsak a japán young adult irodalom, hanem az animék világában is, hisz az évek során a Monogatari light novel szériájának gyakorlatilag minden darabja kapott anime adaptációt. 11-et, már ha nem vesszük hozzá a narratív folyamba beilleszthetetlen Katanagatarit. Akárhogy is, ezek a művek közmegegyezés alapján “jók”, amely verdiktet legfeljebb csak annyival tudnám árnyalni, hogy egyedi, szürreális grafikai megoldásaik, szokatlan történetvezetési struktúrájuk, és az abszurd mennyiségű dialógus és a művészi szintre emelt fanservice könnyen elidegenítheti a kommerszebb darabokhoz szokott nézőt. Mondhatnám akár azt is, hogy rétegművek. Ami nyilván nem feltétlenül baj, sőt. Ugyanakkor ez a már életműnek is beillő nagyságú szellemi termék olyan tömjénfüstös glóriát vont NisiOisiN alakja köré, hogy már-már magától értetődő igazságnak tetszik, hogy ami a művész úr kezei közül kikerül, az maga az éteri szférából lehívott nagyszerűség, és nyúljon bármihez, bármilyen méltatlan témához, az arannyá válik: elmélyül, megnemesedik és katarzist fial. Röviden, a sznobok már a spájzban vannak. És ekkor, mint derült égből a szarvihar, megjelenik a Juuni Taisen. Egy battle royale típusú történet, 12 részben. Akciódús, pörgős és és explicite erőszakos mű. Valami, ami teljesen idegen NisiOisiN korábbi munkáitól, és mely területen semmiféle tapasztalata nincsen. Kérdés sem fér hozzá, hogy a végeredmény még akkor is elhibázott és működésképtelen, ha az ordító problémáit szándékoltság szülte. Viszont a sznob ezt nem képes belátni.

„Good people can fall into darkness. Villains can reform. I’ve tricked so many people, betrayed so many people, I can’t actually tell anymore who’s my enemy and who’s my friend.”

Mert ő nem értette meg, hogy mitől volt hatásos a Monogatari széria, ő az egészből csak annyit tud értelmezni, hogy “más”, tehát “jó”. A Juuni Taisen is más, tehát csakis jó lehet, még akkor is, ha látványosan nem működik, amit csinál. A sznobnak tehát, hogy feloldja a kognitív disszonancia szülte belső feszültséget, vélelmeznie kell a rossz mögött valami ravaszságot, valami eszes csavart, egyfajta görbe tükröt, mely egyszerre bírálja a műfaj tipikus hibáit úgy, hogy mindenki másnál súlyosabban elköveti őket, ugyanakkor kaput nyit egy varázslatos, megrendítő igazságra, melyet csak az avatott szemű fogyasztó képes értelmezni és értékelni. Ő nem hajlandó a kiszámíthatóságra és a tétnélküliségre reflektálni, nem látja a formula fájó deficitjét, hanem az egyetlen végső csavar ténye (és nem milyensége) felett érzett túláradó gyönyörűségében legitimál minden korábbi hiányosságot. Az elbaszottság valójában nem deficit, hanem feature, kérem! A zsenialitás aranyló mesterjegye! Fennhangon kéri ki magának, hogy a néző az adott művet, és nem a kontextust, vagy a szubjektív üzenetet szemléli! Hogy a plebs nem látja meg a nagyszerű narratívát a frusztráló felszín mögött! Foglalkozni fogunk azzal is. Ó, de még mennyire! Így elöljáróban biztosíthatok mindenkit, hogy nincsen benne semmi nagyszerű, és az utolsó epizód is legalább annyi sebből vérzik, mint az előtte lévő 11.

Hát fiam, veled is jól kibaszott a természet.

Nézzük a történetet, bár a Juuni Taisen esetében komoly túlzás ilyesmiről beszélni! Valami közel omnipotens szervezet 12 évente megrendez egy 12 résztvevős battle royale viadalt, melynek győztese kívánhat egyet. (Amúgy titokban milliárdosok fogadását és hatalmi újraelosztását szolgálja… valahogy.) Bármit, és teljesítik. Kérhetsz világbékét. Vagy hogy te legyél a mindenség ura. Azt is teljesítik. Ki tudja miért vagy miként. Ilyen jelentéktelen apróságokkal nem kell foglalkozni! Akárhogy is, mi a 12. alkalom elején kapcsolódunk be. A szemfüles olvasó kiszúrhatja, hogy egy bizonyos szám erősen túlreprezentált ebben a leírásban. Legyen szabad rátennem még egy lapáttal: az anime 12 részes! But wait, there’s more! Az év… 12 hónapból áll. De nemcsak a normális, nyugati, keresztény év. A kínai év is! Elképesztő! Na most ehhez vegyük hozzá, hogy a kínai horoszkópban állatok vannak. Ennek következtében a Juuni Taisen résztvevői is az állatöv 12 tagját testesíti meg! Egy tucat csillagjegy egy tucat elit gyilkosnak. Ha ez nem elég a felhőtlen szórakozáshoz, akkor nem tudom, mi kellhet még. Várjunk, van egy nagyon vad ötletem! Mi lenne, ha az élethalálharc résztvevői mondjuk… nem is tudom… valamiért a zodiákus jegyek sorrendjével ellentétes irányban halnának meg?! Bravúros, nem igaz? Elvégre ha egy alapvetően kiszámíthatatlan, és a kiszámíthatatlansága miatt élvezhető formulából kivesszük a bizonytalansági tényezőt, és a harcok, melyek a játékidő jelentős részét kiteszik, teljesen jelentéktelenné válnak, akkor bőven lesz lehetőségünk foglalkozni az olyan sokkal fontosabb dolgokkal mint a… izé… szóval…

„I may be a pacifist, but that doesn’t mean I won’t resist.”

Igen. NisiOisiN hatalmas találmánya az, hogy fogja a battle royale típusú történetek gerincét, és egy predator módjára kitépi azt. Mert buta kis néző, te nem tudod, hogy mi ennek az egésznek a lényege! Valójában nem azért ülsz le egy efféle animét nézni, mert izgalmas azt latolgatni, hogy az egymásnak feszülő résztvevők játszmájából ki kerül ki győztesen, vagy hogy élvezd a látványos összecsapásokat. Ezek mellékesek. Ne hagyjuk, hogy az olyan jelentéktelen apróságok, mint a logika, izgalom, vagy dramaturgia a profi, világszínvonalú történetmesélés útjába álljanak! Mert oh igen, NisiOisiN el akar mondani egy történetet. Pontosabban előtörténetet, leginkább. És ami azt illeti tizenkettőt. Ugyanis ha esetleg nem lett volna elég egyértelmű, hogy a karaktereknek milyen sorrendben KELL elhullaniuk (hogy miért pont így, arra semmiféle magyarázatot nem kapunk…), a mester kegyesen a segítségünkre siet: gyakorlatilag minden epizód jelentős része azzal megy el, hogy egy adott karakter múltját bemutatják, így megismerhetjük az elképesztően izgalmas és kidolgozott jellemét, magasztos okait a harcra, és a vágyát, melyet be mindenáron akar teljesíteni. Mindezt csupán csak azért, hogy a szereplő konkrétan abban az epizódban meghaljon.

Igaz, hogy a madaraiddal előre láthattad volna az ellenséget…

Ugye milyen csodás? Ha nem fejelném le az asztalomat közben, leborulnék az írói nagyság előtt, mely ilyen leheletfinom eszközökkel hárfázik érzelmeink pengő húrjain. NisiOisiN közelebb hoz hozzánk egy játékost, aztán megöleti, a lehető legidiótább módon. Ráadásul többnyire harc nélkül, mert ugye a battle royale esetében a “battle” csak amolyan javaslat! Nehogy már legyen egy élvezhető aspektusa ennek a szemétnek! Előzmény, halál. Előzmény, halál. Előzmény, halál. Egy olyan karakterközpontú animében, mint amilyen ez is, az ilyesmi végzetes hiba, hisz teljesen ellehetetleníti az azonosulást. Miért invesztálódnék emocionális energiákat bárkibe is, mikor közvetlenül a megismerése után borítékolhatóan kinyírják? A nagy részük amúgy is olyan kevéske képernyőidőt kap, hogy ez akkor is nehézkes lenne, ha nem lenne elcseszett az alapkoncepció. Abszurd, hogy jóformán több idő megy el visszaemlékezésekre, mint magára a cselekményre, és tekintve, hogy az anime 12, és nem 24 epizódos, ez kardinális probléma. Főszereplő lényegében nincs, hisz már az első résztől fogva tudatosulhat bennünk a formula: rátapadunk valakire, követjük kicsit, látjuk, hogy mennyire elképesztően erős, milyen hihetetlen képessége van és mennyire kimagasló az esélye a győzelemre… aztán jön valaki, és rövid szóváltás után átdöfi a fejét egy szamurájkarddal. Vagy mondjuk bennég egy bank széfjében. És ez így megy újra… és újra… és újra.

„The hunting of humans, institutionalized slavery, civil war, immoral weaponry, human trafficking, senicide, patricide, infanticide, cultural genocide, large-scale destruction of cultural heritages, exchaustion of resources, discrimination and prejudice…”

De hé, legalább láthattuk a lélegzetelállító háttérsztorijukat! Mint például a Tatsumi fivérekét (sárkány és kígyó), akikről egy dupla részben megtudjuk, hogy testvérek, és szeretnek mindenfélét elrabolni mindenféle helyekről. Hogy pontosan miért, az nem derül ki, de nem is fontos, hisz az egyik már így is halott, a másik meg úgyis meghal a következő összecsapásban. Tessék értük elmorzsolni egy könnycseppet! Vagy ott van Sharyu (majom), aki azzal tett szert hírnévre, hogy különféle háborús helyzetekben mediál a felek között. Ő a béke bajnoka, aki a háború intézménye ellen küzd, ám fény derül arra, hogy valójában minden megállapodást, amit valaha kötött kb. két napra rá megszegték, és emiatt rengeteg ártatlan halt meg, amiért valahogy ő a felelős, nem pedig azok, akik tömegmészárlásokat hajtanak végre. Neki egyébként van egy terve a viadal pacifista lefolytatására… de sosem tudjuk meg, hogy mi is volt az, mert a nadrágtartós fecskét viselő exhibicionista nyúl átszúrja két bozótvágóval, és feléleszti zombiként. A kedvencem talán mégis Hiisojii, az aggastyán bárány harcos volt, akinek az egyetlen karakterjegye, hogy fegyvernepperként ROPPANT óvatos, biztos távolról figyeli az eseményeket, kerüli a nyílt konfrontációt, és bombákat meg csapákat használ, így teljesen egyértelmű módon gyakorlatilag az első adandó alkalommal halálra vereti magát egy részeg tinilánnyal.

Nem tehetek róla ‘Maónika, idegállapotba voltam!

Érdemes megemlíteni, hogy a harc egy metropolis felhőkarcolókkal tűzdelt belvárosában játszódik, amit a rejtélyes szervezők teljesen kiürítettek, mert ez nyilván így megy. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem bújnak el a résztvevők, és támadnak lesből a legtökéletesebb pillanatban, miért keresik ennyire az összeütközést másokkal? Nos, ezt a történeti lyukat, mely igen kellemetlenné tenné a cselekmény 12 epizódba való belesűrítését, a gyerekököl nagyságú fekete kristály képében megjelenő MÉREG hivatott bedugaszolni, mely nem elég, hogy limitálja a játék idejét (12 óra után meghalsz tőle), hanem egyfajta céltárgyként is funkcionál, melyek mindegyikét össze kell gyűjteni, ha nyerni akarsz. Ezen köveket a résztvevők lenyelik, így trófeaként ki kell őket metszeni az áldozatok testéből. Szóval akkor minden rendben, igaz? A harcosok rá vannak kényszerítve, hogy aktívan keressék a párbajokat, ugye? Hát nem. Hiszen például a kutya harcos képes hatástalanítani a mérget a szervezetében előállított ellenanyagokkal, a már említett bárány pedig egyszerűen elrejti a szakállába (!) a követ ahelyett, hogy lenyelné. A nyúlnak pedig valójában mindegy, hogy él-e vagy sem, mert képes saját magát is reanimálni zombiként. A saját hulláját mozgatja. Honnan? Hogyan? Részletkérdés. Mit kukacoskodsz, kapcsold ki az agyad, ahogy a készítő tette, és élvezd, paraszt! Teljesen logikus, csak ne gondolj bele!

Ez azt jelenti, hogy három játékos már eleve elmondhatatlan előnnyel indul. Elég lenne csak elbújniuk (mint ahogy a kutya harcos is tervezi, csak aztán inkább mégsem, mert észreveszi egy galamb…), és a végén lejátszaniuk a meccset a győzelemért. Mondanom sem kell, ezt egyikőjük sem teszi meg. A bárány a város közepén található hatalmas parkban megöleti magát egy teljesen szükségtelen harcban, a kutya (akit hazavár a pedofiltól megmentett fogadott kislánya… szem nem marad szárazon!) összeáll a csirkével, azzal a szándékkal, hogy majd jól kihasználja a látszólag ártalmatlan lányt, képességnövelő harapásával elképesztően erőssé teszi, és csodálkozik, hogy a csaj másodpercekkel később puszta kézzel szétroppantja a koponyáját. A világ 12 legjobb gyilkosát trombitálják össze, szóval nem tudom, mire számított, de mindegy is, hiszen az így abszolút esélyessé vált csirkét pedig nem sokkal később levágják úgy, hogy fingani sincs ideje.

„It’s evil that makes the world go ’round.”

Ami a nyulat illeti, a startpisztoly eldördülése után megöli az egyik résztvevőt, zombivá változtatja, és össze-vissza rohangál vele a városban. Ja, meg az ikerpár lefejezett, lángszórós tagjával is. Szóval ők sem akarnak annyira rejtőzködni. Usagi-san nem a taktika mestere. Ő csak egy szimpla halottidéző, aki baráti uralma alá akarja hajtani az emberiséget. No biggie! Gondolom a viadalra folyamatosan fogadó milliárdosokat ez sem izgatja. Bár azért tartják a versenyt, hogy a háttérhatalmak komolyabb konfliktus nélkül felosszák egymás között a világot, de miért is zavarna be ebbe egy félmeztelem, bozótvágós pszichopata, aki mindenkiből szexrabszolgát akar csinálni? És amennyire ők rálátnak az erőviszonyokra, ez az beteg állat a legesélyesebb a győzelemre! Gondolom a szervező ezt a kérést is egy félmosollyal megfűszerezett kalapbiccentéssel teljesítené. Azt hiszem ez is olyan dolog, amibe nem szabad belegondolni, mert teljességgel értelmetlen. Nyugalom, lesz még ilyen bőven!

Akkor még egy perced van hátra, kutyember!

Nagyon jól kitalált rendszer ez. A méreg rákényszeríti a résztvevőket, hogy nyakra-főre megütközzenek, de könnyedén kijátszható, így ha egyszerűen nem nyeled le, képes vagy megnyerni a viadalt anélkül, hogy bármit is csinálnál. Látjuk, hogy milyen ostoba a konkurencia, szóval garantált, hogy egy minimális intelligenciával el lehet jutni legalább a dobogós helyig, de sanszos, hogy ha kiköpöd a követ, amikor a játékvezető nem figyel, majd ELALSZOL mondjuk egy autó hátsó ülésén, és így kibekkelheted a versenyt. Emlékezzünk erre, mert fontos lesz még a későbbiekben! Oh, és arról még nem is értekeztem, hogy egy bizonyos csaló rohadék kivételével lényegében senki sem tudja majd összegyűjteni a nyeréshez szükséges kristályokat. Legalábbis nagyon, nagyon valószínűtlen, hogy sikerülne bárkinek is. Hisz 12 játékos lófrál egy olyan városrészben, ahonnan kb. egy millió embert telepíthettek ki. Ha valaki egy eldugott helyen hal meg, mondjuk bennég egy épület alagsorában, mint egy bizonyos szereplő, akkor gyakorlatilag esélytelen, hogy megtaláld a holttestét. Vagy például ha ki akarsz baszni a többiekkel, akkor elrejted a le sem nyelt vagy másoktól elorozott kövedet, így ha valaki megöl, akkor esélye sem lesz megtalálni azt. Elkezdhetsz harc közben alkudozni, megzsarolhatod az ellenfeled, és konkrétan nem ölhetnek meg, mert akkor mindenki veszít. Vagy mi van akkor, ha a bárány egyik robbanószere megsemmisíti az áldozatban lévő céltárgyat? Senki nem gondolt ebbe bele?! Most komolyan, minek kell egy battle royaleba ilyen baromságot beemelni? Muszáj még jobban kigáncsolnia magát a sztorinak?

„Did you drop it somewhere?”

A karaktereket ismertetni teljességgel értelmetlen, hisz egyrészt alig többek a kinézetüknél, amire ráaggattak némi szomorú háttérsztorit, másrészt a bemutatást követően úgyis perceken belül meghalnak. Basszus, van, akit már azelőtt kinyírnak, hogy egyáltalán kezdetét venné a sorozat: az ikerpár egyik tagját lefejezik, amint belép a nyitóeseménynek helyt adó terembe. Mondanom sem kell, a testvére nagyjából annyira van megrázva a történtektől, mint mi, mikor utólag megismerhetjük a testvérek gyöpött múltját. Roppant életszerű: a szemed előtt nyakazzák le a fivéredet, és látható módon az is jobban izgat, hogy milyen gyártmányú műmárványt használtak a csarnok padlózatához, amin a vére szétfröccsent. Ez is tipikusan egy olyan dolog, amit nem nagyon kell firtatni, de azért tessék baromira invesztálódni a karakterek sorsába és kapcsolataiba! Tedd mindezt annak ellenére ellenére, hogy igazából csupán egyetlen szereplő számít, a történet VALÓDI főszereplője: Nezumi, a patkány harcos.

Nezumi a legnagyobb bullshit, amit a Juuni Taisen felvonultat, pedig akadnak baromságok tömkelegével. NisiOisiN úgy gondolta, hogy ez a kicsontozott alapkoncepció így nem lesz elég ütős. Kell a végére valami csattanó. Valami twist. Úgy M. Night Shyamalan módra. Na, hát itt lép elő patkány, aki a nevéhez hű módon az egész sztori alatt meghúzódott a háttérben, és leginkább azzal volt elfoglalva, hogy minden lehetséges helyzetben elaludjon. Ő volt az, aki egy zavaró kérdőjelként kushadt ostobaságoktól tűzdelt rajztáblánk egyik szegletében, hisz látványosan beleszart mindenbe, csak úgy sodródott az eseményekkel, és lusta nemtörődömséggel henyélt, míg mindenki más gyilkolta egymást. Nos, most jön a lényeg. Tessék megkapaszkodni: Nezumi képessége, hogy egy cheater. Mintha egy free to play játékba beeresztenél egy pay to win tinit, aki elcsente a szülei bankkártyáját, és megvette magának a legerősebb skillt, ami csak létezik. Papíron az a képessége, hogy le tud futtatni 100 alternatív valóság-variációt. Vagyis mindig, amikor aktiválja az erejét, kipróbálhat száz szcenáriót, és azon megy tovább, amelyik a legkifizetődőbb. Magyarul ha egy KICSIT is okos, akkor nem veszíthet. Arra van predesztinálva, hogy megnyerje a viadalt. Ennek ellenére a színfalak mögött vért izzadva gyötrődik a semmin.

Time traveling is soooo tireful, man…

De a faszság nem áll meg itt: Nezumi meghalhat, miközben próbálkozik, és ebben az esetben visszakerül a kiindulási pontra, hogy újra nekifusson a helyzetnek. Továbbá látszólag nincs időlimithez kötve, tehát a 12 órás meccset teljes egészében lejátszhatja újra… és újra és újra. Minden egyes pillanattól kezdve. És csak akkor halad tovább, mikor biztos abba, hogy nem fog elkerülhetetlen halálba ütközni. Viszont mivel neki a próbálkozások valós időben zajlanak, és akár éveket tölthet el ebben a 12 órában, szükségszerűen pihennie kell időnként, és pihenhet is, annak biztos tudatában, hogy senki nem fogja megölni. Eltölthetné az egész idejét egy sarokban, vagy pont ott állva, ahol kívül esik a résztvevők látókörén. Basszus, még a méreg időkorlátja sem köti meg a kezét, hisz egyszerűen nem veszi be, és kész. Elkezdjük nézni az animét, és hamar rájövünk, hogy ennek az egésznek nincs semmi tétje, hisz egy megszabott sorrend szerint halnak meg a karakterek. Aztán a végére érünk, és rájövünk, hogy még annyi tétje sem volt ennek az egésznek, hisz az eseményeket egy legyőzhetetlen, OP csaló instruálta a háttérből, és a végeredmény még annyira sem volt kétséges, mint korábban hittük.

„It was just the only choice that would let me survive.”

Akkor a patkány akarata lett volna az állatövi jegyekkel ellentétes irányú halálozás? Nem, ő csak próbálta így, próbálta úgy, és véletlenül pont ez jött ki! Pont akkor döglöttek meg, amikor előzménysztorit kaptak! Micsoda balszerencse, ugye? Rohadt Nezumi elszabotálja itt a jól megírt animét! Aligha. Pusztán NisiOisiN fogta az elképzelhető talán legolcsóbb húzást, és élt vele. Képes volt beleírni a történetébe egy kvázi időutazó, kvázi halhatatlan karaktert! De ami a legundorítóbb, képes azt állítani, hogy itt a hős egy lehetőség-útvesztőn navigált át, mint ahogy a laboratóriumi patkány megy végig a labirintuson a hőn áhított sajtig. Hogy csupán 1, azaz EGY út volt, hogy túlélje, szegény esélytelen “egyszerű” középiskolás srác, és ő a színfalak mögött, emberfeletti igyekezettel megtalálta azt. Ordas, szemét, mocskos hazugság! Nezumi soha nem volt valódi veszélyben, és egy pillanatig nem volt rákényszerítve, hogy részese legyen ennek a viadalnak. A startpisztoly eldördülése után megalhatott volna egy kocsiban, elbújhatott volna egy random emeletes ház tetszőleges szintjén (ha esetleg valaki át akarná nézni az épületet, pontosan tudja, merre fogják keresni, visszapörgeti az időt, és két lépéssel odébb áll…), még a kezdő épületet sem kellett volna elhagynia! Semmi oka nem volt találkozni senkivel, méregkaviccsal a zsebében kivárhatta volna, amíg mindenki meghal összeszedhette, volna a kristályaikat a győzelemért. De persze az egy logikus, racionális dolog lett volna. Olyasmi, amivel a Juuni Taisen hadilábon áll.

Utálom, mikor egy fejetlen, lángszórós albínó zombi üldöz.

De tegyük fel, hogy minden forgatókönyv szerint a bozótvágós nyúl lett volna a másik túlélő, aki ugye valami necromancer, így képes saját magát (!) is úgy irányítani halála után, mint egy zombit. Tételezzük fel, hogy a vele való összetűzés egyszerűen elkerülhetetlen, hisz nem iktatja ki a méreg. Nezumi akkor is megszerezhette volna a bárány bombáját, amivel az anime végén felrobbantja. Sőt, megölhette volna a bárányt már a viadal előtt, és elvehette volna tőle a bombát, hogy aztán a legmegfelelőbb pillanatban cafatokká szaggassa a nyulat. Emlékezzünk: szinte végtelen alkalommal próbálkozhat. Szinte végtelen alkalommal próbálhatja meg elvenni a báránytól a bombát. Szinte végtelen alkalommal dobhatja azt az utolsó életben maradt játékos felé. Simán nyerhet, de ez még mindig magában hordoz egy minimális rizikót. Még nem értettük meg Nezumi abszurd képességét! Hát visszaugorhat a 12 órás viadal elé, és a szükséges információk birtokában bevihet a meccsre akármilyen fegyvert, mint ahogy a többiek is beviszik a saját szir-szarjaikat! Készít egy pont ugyanolyan bombát, mint a bárány, és majd azt használja! Viszont még ez is csak a felszínt karcolgatja. Még mindig nem értjük, hogy mennyire elmondhatatlanul nevetséges a patkány képessége…

„No matter how excellent the warrior, no matter how brave or brilliant, (…) they only get one try at a given action. If one looks right, one cannot look left. But (…) you can.”

Tisztában van vele, hogy hol lesz a verseny. Pontosan tudja, melyik teremben lesz az eligazítás az elegén. Előremegy, megnézi. Innentől kezdve bárhogy semlegesítheti a résztvevőket. Megmérgezheti őket korábban. Gázzal elaltathat mindenkit, majd kioperálhatja belőlük a köveket. De bevihet magával egy pisztolyt, 11 lövedékkel. Addig lövöldözi őket, amíg mindegyiket leszedi. Kvázi végtelen próbálkozása van. Aztán ha nyert, akár visszahozhatja a többieket az életbe. A társait, akiket a számtalan szcenárió során megismert, akikkel újra és újra egy oldalon harcolt. Akiket átejtett és elárult. Miért is ne? Mert ugye (most figyeljünk!) Nezuminak meg sem kellett volna jelennie, hisz nincsen semmilyen kívánsága. Ő az egyetlen, akinek nincs szüksége semmire. Mindenki más valamilyen nemes, vagy legalábbis igen fontos céllal teszi kockára az életét (a vaddisznó férfiháremet akar, a csirke önbizalmat, az ikrek pénzt, a ló tehetséget, a kutya élethosszig tartó boldogságot a kislányának…stb), de “hősünk” tényleg nem vágyik semmire. Olyan, mint egy fehér lap, amire össze lehet írni száz potenciális kívánságot, mint ahogy teszi is az anime záróepizódjában. Elhozhatná a világbékét, amiért a majom annyit küzdött. Véget vethetne ennek az értelmetlen gyilkolásnak, és beszüntethetné a Juuni Taisent. Kívánhatna szabadságot a föld népeinek, hogy ne legyenek egy tejhatalmú szervezet (vagy entitás, ez nem tisztázott) által rendezett verseny győzteseinek kénye-kedvére bízva. Száz meg száz módon tehetne jót az emberiségnek, a szeretteinek, vagy akár csak magának. Megtehetné, hisz látszólag tényleg csupán a képzelet szab határt a lehetőségeknek.

…most komolyan, mi a halál bajod van neked?!

És itt jön a lényeg, az igazi inzultus: Nezumi hosszas gyötrődés és szenvelgés után azt kívánja, hogy felejtsen el mindent. El akarja felejteni, hogy a vállát valaha egy akkora felelősség nyomta, hogy meg kellett hoznia egy ilyen kaliberű döntést, és választania kell ennyi kecsegtető lehetőség közül, ezért úgy dönt, hogy nem dönt, és kilúgozza magából még az emlékét is ennek az egésznek. Már bocsánat, de AKKOR MI A JÓ BÜDÖS FRANCÉRT KELLETT EZ AZ EGÉSZ?! Te szellemi fogyatékos, ha csak az volt a célod, hogy túléld, akkor ne nyeld le a méregkristályt, tedd le valahol a földre, és nyerjen, aki akar. Megraboltál 11 embert a kívánságától (melyből csak a nyúlé volt káros), majd fogod a megszerzett koncot, és demonstratíve eldobod, mert a te megoldásod az, hogy nem akarsz a problémáidra ilyen könnyű megoldást. Aztán mégis a könnyű megoldást választod, és elfelejted az egészet. Az most mellékes, hogy ez mennyire rohadék dolog a nézővel szemben, akit egy ilyen retardált konklúzióval engedünk útjára. Ez szemen köpése mindennek, amiben hiszek, sőt, mindennek, amiben hinni lehet. Azt állítja, hogy maga a kívánság intézménye a téves. Hisz kívánhatna még száz kívánságot. Az sem elég jó Nezuminak. Mert ő nem csupán döntésképtelen, hanem döntésellenes. Nem arról van szó, hogy nem hiszi el a világjobbító változások létét, egyszerűen hiányzik belőle az akarat, hogy rábökjön valamelyikre. Vagy hogy rábökjön mindegyikre. Úgy látszik egész szaros életében egyetlen döntést volt képes meghozni, hogy nem akar meghalni, és azon túl már képtelen elhatározásra jutni. Arra sem veszi a fáradtságot, hogy lefuttassa a 100, vagy akár csak 10 kívánság kimenetelét. Egyet sem hajlandó kipróbálni. Fasznak van kedve repülni, vagy visszamenni a múltba! Végtelen kívánság áll a rendelkezésére, megtehetne konkrétan BÁRMIT, de neki most lett elege.

„What the hell? That almost makes it seem like it was a mistake for me, the one person with no wish from the start, to win!”

Nem lehet nem észre venni, hogy ez mennyire ellentétes a képessége logikájával. Száz próbálkozás után továbbhaladni egyetlen úton, kizárva 99 másikat. Ezt tette folyamatosan. Ez volt a működésének a lényege. Aztán jött a kérlelhetetlen előzménysztori, és megtudtuk, hogy anno meg akart szerezni egy csajt, és össze-vissza próbálkozott, de nem sikerült neki, és rohadt rosszul érezte magát, hisz még az egy siker esetén is viselnie kell a 99 elutasítás terhét… melyet elkerülhetne, vagy mérsékelhetne, ha nem lenne teljességgel és menthetetlenül idióta, de úgy néz ki a sok szívás és halál után azt a döntést hozta, hogy lemezteleníti magát az egyetlen dologtól, ami elemeli őt az átlagosságtól, és eldobja a képességét. Legalábbis feltételezem, hogy a felejtés erre is vonatkozik. Tehát homokba dugod a fejedet. Rendben van, tedd azt. Nem mintha a képesség léte kényszerítene annak teljes és maradéktalan kihasználására, de mindegy. A te személyes döntésed, ha úgy gondolod, valamit nem birtokolni (és nem is tudni róla) jobb, mint birtokolni és nem használni. De kívánhattad volna azt, hogy kérsz még 12 kívánságot. Egyet megtartasz, hogy lobotomizáld magad. Eggyel feléleszted a viadal résztvevőit. Majd szépen sorban teljesíted mindannyiuk kívánságát a nyúlén kívül, mert ugye nem akarjuk szolgasorba dönteni az emberiséget. És mondjuk a tigrisén kívül, hiszen ő kb. megkapta, amit akart. Aztán utána radírozd ki a memóriád. Ha így teszel, egy rohadt szavam sem lehetett volna.

Nem tökéletes, tehát jó! Akkor kívánj tökéletlent, esetleg.

De nem. Ez nem jó befejezés. Túl önzetlen. Túl fair. Nekünk ennél sokkal alávalóbb zárás kell. Nezumi pedig, akinél PONT MOST szakad el a cérna, pont most telik be a pohár és pont most akarja letenni a sorsa igazgatásának titáni terhét, az írói önkény hatására minden idők egyik legszégyenletesebb, leghitványabb karakterévé avanzsál.

Az ember, aki megoldhatta volna mindenki problémáját, és megnyithatta volna a bőségszarut az emberiség előtt, inkább szimbolikus öngyilkosságot követ el, mert túl nagy ez a teher! A végén még dönteni kell! Finoman jelzem, ŐT kéne sajnálnunk! Azt a szerencsétlen idiótát, aki ha százat kíván, és száz forgatókönyvet futtat végig, akkor elkezd rinyálni, mert végtelen másik kívánságtól esik el! Ha korlátlan mennyiségűt kívánhat, akkor azért nyafog, mert nincs elég idő MINDENT kívánni. Bár lehet örök életű is, ami a bivaly vágya volt, de fuck it! Inkább hagyjuk a picsába az egészet!

Ez… ez számomra annyira elmondhatatlanul irritáló, olyan szintű ostobaság, hogy önmagában rontott egy-két pontot a kiszámíthatóságában és elbaltázottságában is középszerű művön. Ez megbocsájthatatlan. Nezumi akkora egy rohadék, hogy felveszi a versenyt más animék pszichopata, tömeggyilkos karaktereivel. Kész lenne elpazarolni a kívánságát olyan baromságokra, hogy legyen egy cselédje, vagy kapjon egy olyan telefont, aminek sosem merül le az akkumulátora, és ezeket a hülyeségeket ugyanolyan vehemenciával veti el, mint hogy ne legyenek háborúk, vagy hogy fel akarok találni valami elképesztőt. Mert úgyis minden találmányból fegyver lesz! Abból a technológiából is, mellyel megtisztíthatjuk az óceánokat a rohamosan növekvő mennyiségű mikroműanyagtól, és abból is, amivel más bolygókat lehet kolonizálni.

„One. First, I try to do the right thing. Two. Then, I do the right thing. That is all.”

Logikus, csak nem kell belegondolni! Illetve csak annyira kell belegondolni, amennyire Nezumi teszi. Valójában egy pillanatig sem érdekli más, csak saját maga. Képtelen túllátni a pitiáner, személyes nyomorán. Ott van a kezében a mindennek a kulcsa, és ő inkább eldobja, mert túlságosan fáradtságos fél pillanatnál tovább elmélkedni valamin. Rengeteg agymunkát igényel. És bár egy olyan valakiről beszélünk, aki (legalábbis a sorozat szerint) egy elvileg túlélhetetlen helyzeten küzdötte át magát, hideg fejjel és kérlelhetetlen logikával vágva ki maga előtt a győzelemhez vezető utat, miközben folyamatosan analizált, tervezett, manipulált másokat, eseményláncolatok kusza hálózatát és ok-okozati összefüggések végtelen folyamát tartva észben, a végére ad hoc meghülyül, úgy viselkedik, mint egy mentális zavarokkal küzdő elmebeteg, és hisztérikusan könyörög azért, hogy mossák ki az agyát.

Aki patkány volt, az patkány is marad.

És mielőtt valaki csatlakozna a nyálcsorgató sznobok táborába, azzal érvelve, hogy milyen mély és értékes ez az üzenet… nem. Egyáltalán, milyen üzenet? Hogy ne vágyjunk semmire? Nezumi a normalitásra és a tudatlanságra vágyott. Hogy az erőfeszítés nélkül megszerzett dolgok elveszítik értéküket? Elég nagy erőfeszítést tett azért a kívánságért. Hogy ne éljünk a valamilyen okból ránk testált hatalommal, és legyünk átlagos, ignoráns senkik? Ezzel elárulsz mindenkit, akin segíthetnél, de nem teszed meg. És patkány mindenféle nemkívánatos hozadék nélkül megteheti. Felülírhatja a világ alapvető működési elveit, figyelmen kívül hagyhatja, hogy az egyik ember csak a másik ember kárára gyarapodhat. Ha azt kívánja, kimeríthetetlenek lesznek a bolygó erőforrásai. Kívánhat fúziós erőművet, és az egész emberiséget elláthatja olcsó, tiszta energiával. Visszafordíthatja a globális klímaváltozást. Elhozhatja a Föld új aranykorát. Vagy csak jobb, kevésbé szuvasodó fogakat adhat az embereknek. Én már azzal is beérném. De nem. Pokolba az egésszel! Minden úgy jó, ahogy van. Ami meg szar, az is jól van úgy. Makro- és mikroszinten. Mert még a saját életében sem hajlandó változtatni, inkább leradírozza az emlékeit, és ugye attól majd meg fognak változni azok a ‘tizenakárhány év alatt beidegződött viselkedési minták, amik miatt olyan ember, amilyen. Nyilván. Eltűnik majd a szorongás, a folyamatos stressz, csillapodik az egész jól palástolt neurózis, hisz egyrészt nem kell majd izgulnia a potenciális kívánsága hátulütőin, másrészt a képessége miatt sem kell majd szopnia. Igaz, hogy pont a képessége miatt maradt egyáltalán életben abban a versenyben, amire meg sem kellett volna őt hívni, hisz senki sem tudhat a titkáról, de hé! Logikus, csak nem kell belegondolni! Illetve csak annyira kell belegondolni, amennyire Nezumi teszi. Ennél átgondolatlanabb, imbecillis hülyeséget én nem láttam még ezen a héten, pedig már péntek van!

„I have one wish to ask of you. (A real girly-girl type might be asking for a kiss… but that’s not my style, so…) I want you to be the one to kill me.”

A résztvevők elhalálozási sorrendje kiszámítható, hisz két módon is le lehet leplezni a formulát. A karakterek nem kapnak elég játékidőt, hogy érdekeljen minket a sorsuk. Harcok alig vannak, azok is rövidek, és leveszi az élüket, hogy pontosan tudod, kinek kell kikerülnie győztesen az összecsapásból. Világépítés nulla: fogalmunk sincs, hogy funkcionál az a fiktív miliő, amit 12 évente szét lehet barmolni valami pszichopata sorozatgyilkos kívánságával, miért történik meg egyáltalán a történet, és mi a franc értelme van bárminek. A végső csavar ostoba, még jobban rombolja az amúgy is számos sebből vérző sztori komolyan vehetőségét, a befejezés pedig egyenesen dühítő és logikátlan, pláne, ha érdekelt valamennyire az anime, és a benne szereplők sorsa, amitől mindenkit mentsenek meg az égiek. Ami a tanulságot illeti, mely megkoronázza ezt a bűzölgő fekáliakupacot, annyira retardált, annyira helytelen, hogy azt szavakkal nehéz lenne leírni. Akkor mégis mi marad? Flashback-pornó. A néző érzelmi G-pontjának birizgálása közhelyes és érdektelen sablonsztorikkal, melyek kétdimenziós kartonpapír figurákat hivatottak megtölteni élettel, de csak arra szolgálnak, hogy hatalmas villogó felkiáltójelként figyelmeztessenek minket, hogy hé, ez a gyökér itt nemsokára elpatkol!

Másokban felmerülne, hogy talán szarul végzik a munkájukat…

Sok helyen látom, hogy a Juuni Taisent a Fate/Stay Night animéhez hasonlítják. Igen, az egyezés tényleg megrendítő… mindkettőben emberek harcolnak egymás ellen egy kívánságért. És itt véget is ér minden párhuzam, hisz a Fate sorozat (legalábbis az első pár…) mindent jól csinált, amit a 12 Wars elbénázott. Rohadt érdekes, hogy bár a TYPE-MOON visual novelből adaptált története nem fektet akkora hangsúlyt a karakterekre, mint NisiOisiN, azok valahogy mégis sokkal érdekesebbek és azonosulhatóak tudnak lenni. Izgulsz értük, és veszteség ér, mikor megölik őket. Emiya Shirou/Archer, Saber, Lancer, Gilgamesh, Kotomine Kirei… oldalakat lehetne róluk írni és méltatni őket. Itt egyedül Nezumi érdemli meg, hogy alaposabban foglalkozzunk vele, de ő is pusztán azért, mert akkora egy nyomorult ember alatti hulladék. Szóval ja, ehhez csak gratulálni tudok. Az a baj, hogy minél többet elmélkedek ezen az animén, annál inkább megharagszok rá, NisiOisiN-ra, és még el is szomorodok, elmegy az életkedvem, hisz amennyire meg tudom ítélni, egy tehetséges író kezei közül került ki ez a híg excrementum. Nagyon ambivalens érzéseim vannak a Juuni Taisennel kapcsolatban: döbbenetesen inkompetens sorozat… lenne, ha nem tudnám, hogy tapasztalt alkotó munkája. Így csak szándékoltan elbaszott. Erre egyszerűen nincs mentség. Ezt nem lehet legitimálni semmivel. Végig középszerű és kiszámítható mű, mely csavar egy nagyot magán, és silány, idegtépően ostoba lesz. Egy piros pont, amiért meg tudtál lepni, anime! És három fekete pont azért, ahogyan.

„”I want to turn my one wish into a hundred.” It can be that, if you like.”

Szívesen beszélnék Tora, a tigris harcos történetszáláról, vagyis az egyetlen értelmes és kielégítő konklúziót kapott vonulatról, de az összképen ez sem javít sokat, ugyanis mindenki más méltatlanul és érdemtelenül bukik el. Hol a saját karakterhibáik következtében, hol nem. Hol saját ostobaságuk miatt, hol nem. Még a nyúl is érdemtelenül halt meg, hisz miután minden valószínűség ellenére veszít, majd szörnyként feléled, és már azt hiszed, hogy na most aztán lesz valami érdekes… nem, inkább percekig áll és várja, hogy felrobbantsák egy bombával. Ebből nem lehet felfejteni semmilyen átütő erejű következtetést, a katarzis elmarad: az egész cselekmény értelmét vesztette azáltal, hogy egy győzelemre kárhoztatott szerencsétlen beszabadult a “csak” emberfeletti erővel bíró résztvevők közé. Majd picsogott, nyavalygott, és meggyőzte magát, hogy voltaképp nincs értelme kívánni, mert bármi fogyatékos baromság mellett is döntene, valami mondvacsinált okból kifolyólag megkeseredne szájában az égi manna, hiszen….

Na és a 12. kép, csak hogy kerek legyen a… történet.

„Bölcsesség? Az ostobaságom miatt vagyok az, aki vagyok! Telekinézis? De akkor miért vannak kezeink?! Repülés? Akkor miért vannak lábaink?! Röntgenszem? Annyi kellemetlenséget szülne! Legyen minden nap vasárnap? Mennyé’ dolgozni! Képesség a koránkelésre? Úgyis visszaalszol! Bemenni egy mangába? De mi van, ha nem tudsz kijönni?! Láthatatlanság? Hát, az osztályban már így is az vagyok. Egy ritka, korlátozott kiadású termék? Akkor már nem lenne ritka, ugye? Nagy ember lennél? A nagyság múlandó. Magasabb akarsz lenni? Aztán meg alacsonyabb akarnál lenni! Vadászgép? És hová parkolnám le? Egy kastélyban élni? Egyedül?! Időgép? És honnan szerzel hozzá áramot? Találkozni egy elffel? Ebben az érában?! Cyborg test? De ki fog szervizelni? Kardforgató mester akarsz lenni? Őszintétlenség?! Akarsz egy pingvint? Tudod egyáltalán, hogy kell gondoskodni róla?!” – Na, kérem ebből az infantilis agymenésből tessék kikapálni valami tanulságot! Ezek Nezumi gondolatai. Ettől a degenerálttól kéne tanulnunk valamit, amit aztán kamatoztathatunk az életünkre nézve! De tételezzük fel, hogy a szájtáti fanok tévednek, és NisiOisiN nem akart semmit üzenni ezzel. A befejezés csupán az, ami: egy középiskolás ‘hülyegyerek meggondolatlan döntése. Akkor sincs értelme. Mert akkor rábökne valamire a listájáról. Legfeljebb nem tetszene neki, visszamenne az időben, és megváltoztatná. Aztán 5-10 próbálkozás után megállapodna mondjuk egy táska gyémántnál vagy annál, hogy legyen önbizalma (jelzem, az őt magát megváltoztató kívánságok befolyásolnák az igényét a visszavonásukra is). Nem az a megoldás, hogy nincs jó megoldás. Mindegyik választás a maga jogán helyes. Ostoba? Igen. Önző? Igen. De attól még helyes. Egyetlen helytelen döntés van: az, ha nem döntesz. Szóval… *taps* *taps*.

Grafika átlagos, többé-kevésbé megfelel a ’17-es trendeknek, bár helyenként zavarba ejtően megcsúnyul. A zene, opening és ending felejthető. De egyébként maga az anime is. Ha nem pörögnék az inzultusnak is felérő tartalmi hiányosságokon, akkor két nappal a befejezést követően elfelejtettem volna az egészet. Talán ez a legtragikusabb dolog, ami a Juuni Taisen ellen szól. Hogy a legjobb esetben is középszerű. Csak nem kell belegondolni, ugye! Fogalmam sincs, hogy lehetséges ezt a művet 8-9 pont magasságába hazudni, számomra az efféle elfogódottság és intellektuális őszintétlenség elképzelhetetlen, de egyébként az IMDb 6.6-os átlagát sem értem, hisz például a Mugen no Juunint is annyira értékelik. Ajánlani… nos, legfeljebb csak enyhén mazochista műértőknek, akiknek van egy elpazarolni való délutánja.

3 / 10

- Kitahito

Megosztás