logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2021/01/31 / Szerző: Kitahito

Egy virtuóz karmester sámántánca.

Hosszú, hosszú hónapokkal ezelőtt, mikor még lehetett, elmentem egy komolyzenei előadásra. Korábban is voltam már, de ez különleges volt. Mert ugye a katarzist űző, hajszoló szellem rendre megunja a Youtube videók nyújtotta audiovizuális élményt, és akarnok gyermek módjára noszogat vágyának legteljesebb kielégítésére. Összekapartam hát magam, és elzarándokoltam a Müpába Schubertet és Donizettit hallgatni.

Speranza Scappucci

Mindenki helyet foglalt. A szokásos sugdolózás véget ért, és utolsó köhögés, tétova torokköszörülés is elhalt. A fények ellágyultak, a sorok közt megült a várakozás mély, sűrű csöndje. Aztán Speranza Scappucci felemelte a kezét, és a szépség betöltötte a hangversenytermet.

Az olasz karmesternő már első mozdulataival vizuális vákuumot képez: megragadja a tekintetet, és nem ereszti, úgy vezeti végig a jelenlévőket Schubert és Donizetti által kitaposott ösvényen, az észrevétlenül elröppenő gyermekévek habkönnyű gondtalanságán át a halál végső, nagy misztériumának golgotacsúcsáig. A két zeneszerző a lét legtávolabbi partjairól nyújtja egymás felé a kezét, hogy időn és téren át összefonják ujjaikat, miközben Scappucci a zene avatárjaként extázisban, szinte magán kívül vezényel: felugrik a levegőbe, ívben megfeszül, karjai akár a lecsapni készülő ostor. Mintha testét egy felsőbb karmester mozgatná, hogy általa emeljen át a valóságba valami felfoghatatlan, földöntúli gyönyörűséget.

Hogy sikerült-e? Az este annak mindenképp cáfolhatatlan bizonyítékát adta, hogy bár az építészet eltáncolhatatlan, a tánc átformálható zenévé. Szent szinesztézia. Vélhető, hogy ez az intim tapasztalás sem volt más, mint bármikor máskor bárki másnak, mégis, a szubjektív megélés hatására csak úgy izzottak a szemek a néma, túlfűtött csodálattól. A kegyelmes Isten ennél igen kevés jobb okot találhatna, hogy a halandó ember lelkét megmentse az örök kárhozattól, de az ítélet még nem hangzott el. Nem nyíltak meg a mennyek kapui, hogy az angyalok trombitaszóra elhozzák nekünk az örömhírt. Vizsla tekintetünk nem pillanthatja meg a bábos kezét, mely a zsenialitás láthatatlan pókfonalaival rázza-tépi a maestra flitteres alakját. Csupán sejteni lehet, hogy ott van.

„Quando coeli movendi sunt et terra, dum veneris iudicare saeculum per ignem.”

A közönség lélegzetvisszafojtva adta át magát a paradox élménynek, ahogy az évszázadokba vésett állandóság az orruk előtt szülte meg magából az egyszeri és megismételhetetlen katarzist, melyen túl az égi megnyilatkozás annyira grandiózus és végérvényes, hogy azt nem bírná el a kottapapír. A kórus, ez a hatvan torkú emberi orgona, valamint a zenekar, melyen a dirigens hölgy oly avatott módon játszik, hihetetlen energiájával betöltötte a termet, és a zene anyagi realitást felülíró transzcendens erejével templommá változtatta a teret, ahol áhítattól égre emelt lélekkel reszkettünk bele az isteni megnyilatkozás közeledtébe, melyre sosem került sor.

Donizetti befejezetlen Rekviemje így, Schubert első szimfóniájával együtt mégis hiánytalannak hat, mert a párosítás teljesen más értelmezési síkra helyezi a művet. A gondtalan, derűs felvezetés, mint vidám kis patak kacskaringózik bele az elmúlás kálváriájának sötét vizű óceánjába. Látjuk, ahogy Pasztircsák Polina arcát halotti maszkká facsarja a fájdalom, míg Krisztus lábai előtt térdeplő anyává lényegül át a színpadon. Egész testével és szellemével könyörög, nem önmagáért, hanem értünk, a lángtenger felé botladozó emberiségért. Hangjára nem felel az ég. Mellette Láng Dorottya szolid mezzoszopránjával, akár a gyász sztoikus fegyverhordozója, nagy idők tanúja áll, és tekintete a semmibe réved. Még mindig várakozunk. Franco Vassallo öblös baritonja nem éri el a tetőfokát, Kovács és Tatarincev közös, elkeseredett imája nem fordulhat át ujjongásba, mert a harmadik nap még nem érkezett el, és nem is érkezik, ahogy beledermedünk az Isten szava előtti lélegzetvétel ünnepélyes, örökkévaló csendjét elnyomó tapsviharba. Mi más marad ezek után nekünk, egyszerű halandóknak, mint felállni, és leszegett fejjel, megrendülten távozni a teremből?

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Átkelés egy ese...

Következő kritika:

Juuni Taisen

Még több Kommentár