logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Animekritika / 2017/11/22 / Szerző: Kitahito

10 katartikus anime jelenet.

A '40-es évek megtanítottak minket arra, hogy a listázás rossz dolog. Ennek ellenére ma listázni fogunk, méghozzá olyan anime jeleneteket, melyek szerény véleményem szerint különlegesen erősek. Hogy aztán mihez kezdünk ezzel a tudással, az már más kérdés. Vezethet az adott mű megtekintéséhez, Youtube-on való heveny nézelődéshez, de akár kisebbségek vagonírozásához is. Ez azonban ne bátortalanítson el minket!

10 katartikus anime jelenet borító

Megérett az idő arra, hogy összeállítsak egy tízes listát az általam ismert legkatartikusabb anime jelenetekből. Egyetlen szabály, vezérfonál volt csak, vagyis hogy az adott rész elsöprő erejű élménnyel gazdagítson, akár kontextusából kiragadva is. Okozzanak bár érzelmi eufóriát, vagy intellektuális gyönyörűséget, a lényeg, hogy tanuljunk, épüljünk általuk, és jobban megismerjük magunkat. Nyilvánvalóan ez az összeállítás teljesen szubjektív, hisz mindenkit más és máshogy érint meg, így talán felesleges is indoklást fűznöm a pontokhoz. Még ha nem is tudom elképzelni, de el tudom fogadni, hogy valakit például a Sword Art Online, a Mirai Nikki vagy épp a School Days bizonyos részei ragadnak meg. (Részvétem.) Íme tehát az a tíz jelenet, melyet eddigi animés kalandozásaim során érdemesnek találtam arra, hogy felvegyem erre a listára:

10.: Emiya Shirou vs Archer (Fate/stay night: UBW)
Ezt a helyet korábban (némiképp méltatlanul) a Code Geass második évadából Lelouch “halála” foglalta el, de egy hónappal a lista megírása után indokoltnak láttam megeszközölni ezt a kis módosítást. Saját mulasztásból mellőztem az egyik régi kedvencemet, és kellett hozzá az anime véletlenül meghallott OST-je, hogy visszajöjjenek az emlékek. Miután ez megtörtént, a Britanniai kétes hírű hercegnek nem volt többé maradása. Nehéz lenne a Fate/stay night kerettörténetét nagy vonalakban felvázolni anélkül, hogy elveszítse a vonzerejét, így koncentráljunk csak a konkrét, visszaemlékezésekkel kicsit hosszúra nyújtott jelenetre. Emiya Shirou hőssé akar válni. Segíteni akar az embereken, minden bajbajutottat meg akar menteni. Nemes célkitűzés, de végső soron nem több egy gyerekes vágyálomnál. Emiya karakterének viszont a hősről kialakított képtelen és elérhetetlen idea adja a gerincét. Emiya Shirou makacs, és kiváltképp elkötelezett, ennek megfelelően a jövőben az igazság bajnokává válik, majd meghal, és szelleme csatlakozik a bolygó (kvázi) immunrendszeréhez, mely arra hivatott, hogy megvédje az emberiséget önmaga elpusztításától. Időn és téren kívül létezve folyamatosan szembe kell néznie az emberi faj legrosszabb oldalával, és miközben megszámlálhatatlan alkalommal hárítja el a különböző fenyegetéseket, megkeseredik, meggyűlöli saját magát és a naiv ideáit.

-I don’t mind losing to anyone, but I will not lose to myself!

Arra a következtetésre jut, hogy hiba volt hőssé válnia, és amikor megidézik a történetünk jelenében (2004) zajló ötödik Szent Grál háború mágusviadalába, eltökéli, hogy megöli az akkori énjét, eltörölve ezzel saját magát is. A két Emiya összecsapása egyértelműen az Unlimited Blade Works történetág tetőpontja, de az sem túl merész kijelentés, hogy az egész sorozat legjobb jelenete, mert szokatlanul sok plusz tartalom és tanulság van benne. Ami azt illeti, több, mint más animékben összesen. Ez a párbaj sokkal több a puszta külsőségeknél. Shirou tényleg önmagával harcol, a saját tökéletes, idealizált énképének megtestesülésével, ami megveti, megtagadja és kiátkozza őt. Szembesíti vele, hogy minden, amiben hisz, minden, amit értékesnek tart és becsül, amihez fel akar nőni, az álom, amiért feláldozza az egész életét, az hibás, nem is a sajátja, és valójában egy megfoghatatlan délibábot üldöz, amit a valóság kérlelhetetlenül lerángat majd a mocsokba, kizsigerelve ezzel őt. Shirou és Emiya egymás tükrébe néznek, és ez mindkettejüket önvizsgálatra kényszeríti. Hősünk tovább küzd, mert azt vallja, hogy az általa választott út akkor is helyes, ha a végén szükségszerűen a bukás várja, és a pont azok árulják el, akiknek a megmentéséért fegyvert fogott.

9.: Ishihara és Mario leszámolása. (Rainbow)
A Rainbow egy nagyszerű anime, mely hat fiatal életét követi nyomon, akik a Második Világháborút követő igencsak viharos időszakban kerülnek be egy fiatalkorúak számára fenntartott rekreációs intézménybe. Ha a kedves olvasó kicsit is tisztában van a ma üzemelő, hasonló célú létesítmények körülményeivel, nagyjából sejtheti, milyen állapotok uralkodhattak egy olyan ország javítóintézetében, melyet alig egy évtizede lőttek téglaporrá, atombombáztak le, és szálltak meg az amerikaiak. Mondjuk úgy, hogy nem az volt az elsődleges cél, hogy a fiatalkorúakat visszavezessék a társadalomba, és felkészítsék őket egy boldog, produktív életre. Szóval a hat srác elég hamar megismerkedik Sakuragival, az új cellatársukkal, és persze Ishiharával, aki a körletük őrzéséért felel. A két említett szereplő között hatalmas ellentét feszül, melyre a történet előrehaladtával fény is derül.

Pedig ha valaki megérdemel egy kést a nyakába, az Ishihara.

Ishihara egy aljas, korrupt, szadista gyilkos, és nem titkolt célja az, hogy ellenlábasát, az emberileg és erkölcsileg is messze felette álló Sakuragit megtörje és megsemmisítse. Ennek eszköze lett volna a hat fiú is, akik azonban barátságot kötnek Sakuragival, és megfogadják, hogy együtt kijutnak a javítóintézetből, hogy új életet kezdjenek. Minakami Mario különösen odaadóan rajong Sakuragiért. Számos megrázó, szívszorító, dühítően igazságtalan megpróbáltatás és lélekemelően szép megmenekülés után (melyet még az enyhén giccsebe hajló narráció sem tud tönkretenni), a csapat győzedelmeskedik, megtisztulva és megnemesedve hagyják el a börtönt, Ishihara azonban személyes ügynek tekinti a fiatalok tönkretételét, és józan ítélőképességét rég elveszítve utánuk megy, hogy eliminálja őket, majd végül, egy igen drámai jelenet során megöli Sakuragi-t. A gyásztól és jogos dühtől vezérelve a fiúk bosszút forralnak, ám Mario a saját kezébe veszi a dolgot: elhatározza, hogy megkeresi, és megöli az ex-börtönőrt. A leszámolás pedig tökéletes példázata annak, hogy a vérbosszú és a megbocsájtás között is számos vállalható út van a világ rendjének helyreállítására.

8.: Nem fogok lökni! (Ultimate Survivor Kaiji)
Őszintén szólva kicsit szkeptikus voltam, amikor egy ajánlás révén leültem az Ultimate Survivor Kaiji elé, hisz a szerencsejátékokkal foglalkozó animációs sorozatok nagyjából annyira érdekelnek, mint a kézilabdázós, bokszolós, vagy jégkorcsolyázós témájú mostohatestvéreik. Annál is inkább, mert az anime kinézete sem túl megnyerő. Ennek ellenére belekezdtem, és az első, 26 részes évadot gyakorlatilag együltében végignéztem. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz a székhez szögezni, ahogy baltával faragott arcú karakterek epikusan kő-papír-ollót játszanak, vagy épp kártyáznak, de igen kellemesen csalódtam. Történetünk főszereplője Kaiji, egy húszas éveiben járó fiatal srác, aki az ezredforduló előtti Japán nagy gazdasági regressziójában tengeti napjait és próbálja magát a víz felett tartani. Hősünk egyik napról a másikra él, lusta, akaratgyenge, valamint enyhén szenvedélybeteg, és érdemi önvizsgálat híján minden sikertelenségéért és nyomoráért a társadalmat hibáztatja, amit jól példáz, hogy kedvenc szabadidős elfoglaltsága a drága külföldi kocsik megrongálása. Sajnálatos módon Kaijira rájár a rúd: felbukkan egy Endou nevű uzsorás, aki valami régi kezesség ürügyén rajta akarja behajtani az ismerőse kamatos kamattal megterhelt kölcsönét.

Tudtam én, hogy helyesen cselekszel, Kaiji!

Kaiji, hogy előteremtse a pénzt, “önként” benevez egy gazdag pszichopata által szervezett underground szerencsejáték bajnokságra, ahol vagy nagyot szakítasz, vagy még sokkal mélyebbre zuhansz… általában az adósságba. Az egyik ilyen játék során a versenyzőknek át kell kelniük egy szakadék fölött álló acélgerendán, miközben az alant lakmározó újgazdagok mocskolják, és mindenféle étellel dobálják őket. A 12 versenyző hármasával indul el, négy különböző gerendán, de csak az első kettő kap nyereményt, a többiek hiába fáradoztak. Kaiji a középső pozícióban toporogva egyszer csak megérti a saját helyzetét, és ezáltal a játék lényegét, melyet az anime az egész élet metaforájaként prezentál: vagy lelököd az előtted haladót, hogy elérd a hőn áhított sikert, vagy téged fognak félrelökni az útból. Löksz, vagy löknek. Ölj, vagy megölnek. Kaiji karakteréből (mely a lehetetlen szituációk szülte megpróbáltatások által csiszolódik gyémánttá) mindkét döntés logikusan következik. A néző szurkol, hogy a hős ne adja fel az emberségét, és tartson ki az ellene dolgozó körülmények ellenére is, ugyanakkor tudatában van, hogy ezzel valószínűleg a pusztulásba taszítja a címadó karaktert. Az anime azért zseniális, mert Kaijit nem védi semmi, folyamatosan ott lebeg felette a bukás nagyon racionális lehetősége, és így még erősebb, még katartikusabb az a pillanat, amikor elhatározza, hogy ő csak azért sem fog lökni, akkor sem, ha lelökik!

7.: Nagymama, miért ilyen élesek a fogaid? (Jin-roh)
A Jin-roh egy 1998-ban készült egész estés anime film, mely az ’50-es évek Japánjának egy fiktív, totalitáriusabb verziójában játszódik. A kormány fegyveres erői keményen elnyomják a lakosságot, mindennaposak az utcai harcok és a terrorcselekmények. A rendőrség különleges alakulata, a Farkas brigád azért alakult, hogy a legkeményebb eszközökkel vegyék fel a harcot a belső ellenséggel. Ennek az alakulatnak a tagja hősünk, Fuse Kazuki is, aki az egyik rajtaütés során elfog egy fiatal bombafutár lányt, és ahelyett, hogy statáriális módon kivégezné, inkább megkérdezi tőle, hogy miért csinálja, amit csinál. Mielőtt azonban a lány válaszolhatna, megérkeznek Fuse társai, így az aktiválja a kezében tartott bombát, és felrobbantja magát.

A jó és a rossz fogalma itt már rég értelmét vesztette.

Hősünk túléli, de elkezdi megkérdőjelezni a saját és csapata morális felsőbbrendűségét. Ellátogat a lány sírjához, ahol találkozik annak nővérével, Keivel, és kettejük között kialakul egyfajta furcsa, önmagát elemésztő kapcsolat, melynek jellegét jól szimbolizálja a könyv, melyet Kei Fusénak ajándékba ad: ez a Piroska és a farkas elborult, véres változata. A történet bemutatja, hogy mennyire nem lehet emberek egymással való viszonyát a dualista erkölcs polarizáló mércéjével mérni, ugyanakkor a végén a folyamatosan változó szerepek mégis nyugvópontra jutnak: Fuse lesz a Farkas, és Kei Piroska. És az előbbinek szükségszerűen el kell pusztítania az utóbbit. Engem a film befejezése annyira letaglózott, hogy döbbent kábulatban ültem végig a Cseh Filharmonikusok zenéjét, míg a stáblista legördült, és a videó újra elindult az elejéről. Van valami végtelenül nyomasztó abban, ahogy a Jin-roh lefesti a világot. Nincs hová menekülni az egymásnak feszülő hatalmak átláthatatlan, kafkai szövedékéből, és apró, jelentéktelen fogaskerékként csak annyit tehetsz, hogy megölöd magadban azt, ami emberré tesz, azonosulsz a rád önkényesen kiosztott szereppel, és meghúzod a ravaszt.

6.: Nanashi kardot ránt. (Sword of the Stranger)
A Sword of the Stranger szintén egy anime film, ezúttal 2007-ből. A címszereplő idegen, Nanashi, aki, miután gazdája parancsára kivégezte a rivális földesúr két gyermekét, vándorló roninként járja a vidéket. Vezeklésként a kardját szalaggal átkötve hordja, soha ki nem húzva azt. A történet elején találkozik egy Kotaru nevű gyerekkel (és Tobimaru nevű kutyájával), akit a kínai Ming dinasztia emberei üldöznek. Nanashi vonakodva bár, de elvállalja, hogy segít a fiúnak eljutni a messzi templomig, ahol elvileg a nevelője és a biztonság várja. Természetesen kiderül, hogy az ellenség keze odáig is elér, így Kotarut foglyul ejtik, és hősünkre hárul a feladat, hogy megmentse őt. A ronin természetesen fittyet hányva a veszélyre, rögtön az emberrablók nyomába ered. Egy gyönyörű és katartikus pillanatban Nanashi a fogával feltépi pengéjét hüvelyében tartó kötéseket, és kardot ránt. Az már csak tovább emeli a jelenet színvonalát, hogy a Mingek bajnokával, Lord Rarou-val vívott harca során hősünk súlyosan megsebesül, és valószínűleg meghal, mielőtt a fiúval beérnének a legközelebbi településre. A Sword of the Stranger egy nagyszerű történet arról, hogy mindig van lehetőség a bűnbocsánatra, de ahhoz először magunknak kell megbocsátanunk.

5.: Mészárlás. (Shiki)
A Shiki, vagy Corpse Demon felütése rendkívül egyszerű: adott egy külvilágtól elzárt kis falucska, Sotoba, melynek elhagyott kastélyába beköltözik a Kirishiki család. Ezzel egy időben egy furcsa, járványszerű kór kezdi tizedelni a település lakosságát. A helyzetet a helyi orvos, Ozaki Toshio, és a sintoista pap, Muzaki Seishin igyekszik kordában tartani. Hamarosan rá kell jönniük, hogy az elhalálozott falusiak vámpírszerű lényekként térnek vissza, hogy az élőkön lakmározzanak. Ahogy a vámpírok száma egyre nő, és az emberek ráébrednek a krízis súlyosságára, a konfliktus kiéleződik és eszkalálódik. Az anime első felében láthatjuk, ahogy a szörnyek sorban vadásszák le az embereket, és már a falu létét veszélyeztetik, azonban az erőviszonyok a sorozat felénél megfordulnak, ahogy az emberek elkezdik sarokba szorítani és szisztematikusan lemészárolni a vámpírokat. Nagyjából a 20. epizód környékére a genocídium olyan infernális méreteket ölt, és az emberek annyira kivetkőznek emberi mivoltukból, hogy nem tudjuk eldönteni, ki is a valódi szörnyeteg. Kivel kéne azonosulni, kit kéne sajnálni, és kit gyűlölni?

Ez az anime komoly Holokauszt-bűntudatot okoz.

Nehéz rámutatni egy jelenetre, ami jól reprezentálja ezt a borzalmat, hisz több részen át tart, de talán a 21. epizód openingje előtti egy perces szegmens ábrázolja legjobban az események groteszk abszurditását. A sintó szentély udvarán nők pakolgatják a lepedőbe csavart véres vámpírtetemeket, közben olyan vidáman és gondtalanul beszélgetnek egymással, mintha csak rizses zsákokat cipelnének egy átlagos munkanapon. A termetes hölgy arra lesz figyelmes, hogy a földre fektetett testek egyike még mocorog, mire a fiatalabb társa odarohan, és teljesen közönyösen beljebb kalapálja a karót a vámpírba. Ezt követően a molett asszonyság mosolyogva felajánlja, hogy tartsanak teaszünetet. Ott helyben, a hullák mellett esznek és isznak, boldogan trécselve. A lány, mikor el akar venni egy rizsgombócot, meglátja, hogy csupa vér a keze. A dehumanizáció betetőzéseként fogja, és beletörli a kötényébe a vért, mintha csak kosz lenne, majd semmivel sem tisztábban megragadja a rizsgolyót, és mosolyogva majszolni kezdi. Az anime története és cselekménye önmagában is elég lélekölő, de számomra ez a jelenet, ez az apró gesztus mutatja meg igazán, hogy milyen mélyre szálltunk alá a Pokolba. És a zsigeri szintű undor önreflexióra készteti a nézőt. Mert igaz, hogy a vérszívók a természetükből adódóan kegyetlen gyilkosok, és amikor ezt bemutatták, jogosan vágysz arra, hogy kenjék el a szájukat. De amikor megtörténik, fel kell tenned magadnak a kérdést: valóban azért szorítottam, hogy brutálisan meggyilkoljanak több tucat védtelen vámpírt?

4.: Mumen Rider “vs” Deep Sea King. (One-Punch Man)
Egy külön kritikát szenteltem annak, hogy áradozzak a One Punch Man zsenialitásáról, de sajnálatos módon akkor nem adódott alkalmam megemlékezni a sorozat talán legnagyszerűbb jelenetéről, melynek a 9. rész közepe felé lehetünk tanúi. Már egy epizód óta tart a Deep Sea King (Mélytengeri Király) elleni harc, melyben sorra véreznek el a legkiválóbb hősök, és nagyon úgy néz ki, hogy nem lesz senki, aki képes lenne megállítani ezt a szörnyeteget. A néző, látva a lény elképesztő erejét, még a sorozat alapvetését is kész megkérdőjelezni: lehetséges, hogy Saitama sem tud majd felülkerekedni ezen az ellenségen? Hősünk persze szokásához híven nem tűnik fel, így Genosnak, az önjelölt tanítványának kell kiállnia a Mélytengeri Király ellen, és megakadályoznia, hogy a szörny lemészároljon több száz, óvóhelyen összezsúfolódott civilt. Eleinte úgy tűnik, hogy sikerrel veszi az akadályt, de egy apró hiba is elég, hogy az android csúfos vereséget szenvedjen.

Ő megengedheti magának a fecskét és a szív alakú mellbimbóvédőt.

Ekkor érkezik a helyszínre egy C osztályú hős, a biciklis Mumen Rider, aki gyakorlatilag egy jelmezbe öltözött átlagember, mindenféle különleges képesség nélkül. Ennek ellenére kiáll Deep Sea King ellen, bár ő is pontosan tudja, hogy semmi esélye sincs a győzelemre. És ahogy az várható, gyakorlatilag félholtra verik, ráadásul mindennemű erőfeszítés nélkül. A Mélytengeri Király olyan végetlen könnyedséggel, már-már unottan amortizálja le a kosztümös hőst, mint ahogy más a nadrágját porolja le. Ennek ellenére Mumen Rider nem adja fel, mindent belead ebbe az egyoldalú küzdelembe, és gyenge, szánalmas és esendő “támadásaival” eléri, hogy ellenfele legalább idegesítő rovarnak tekintse. Még keményebben lezúzzák, de újra feláll, miközben látjuk, hogy csak a puszta akaratereje mozgatja, és szinte érezzük a fájdalmát, ahogy talpra küzdi magát. A zene elhallgat, csak a zuhogó esőt és a karakter zihálását lehet hallani, majd pedig a szavait is: ,,…gyenge vagyok, tudom jól. Senkinek sem kell mondania, hogy esélyem sincs ellened. Tudom én azt, nagyon is! De muszáj próbálkoznom! Ez nem győzelemről vagy vereségről szól! Hanem arról, hogy itt és most kiállok ellened!” A rendezés első osztályú, ami pengeélesre feni a helyzet drámaiságát. Egyszerűen szívbemarkoló, ahogy az esélytelensége ellenére Mumen Rider kiáll, megharcolja ezt a lehetetlen küzdelmet a tömeg biztató kiáltásaitól övezve, és veszít. De valóban veszít? Hisz elég időt nyer ahhoz, hogy Saitama megérkezzen, és az anime címéhez hűen egyetlen félgőzzel leadott, unott ütéssel (melytől még az eső is eláll) elpusztítsa Sea Kinget, akinek esélye sem volt ellene.

3.: Red Scholar speech. (Maoyuu Maou Yuusha)
Kérdés nélkül a legerősebb beszéd, amit valaha animében hallottam. A Code Geass “All men are not created equal“-ja és Armin üvöltözős kirohanása a Shingeki no Kyojin első évadában elbújhat a sarokba kukoricán térdepelni, mert ez a méltán mellőzött sorozat köröket ver rájuk ebben a jelenetben. Még az Őrnagy háborút dicsőítőbeszéde a Hellsing Ultimateből sem tudott ennyire gyomorszájon vágni. Őszintén szólva egyáltalán nem kedveltem a Maoyuu Maou Yuusha-t, alapvetően egy kifejezetten gyenge light novel adaptációnak tartom, viszont az a 6 perces monológ, amit az eretneknek kikiáltott Maou a tömeg előtt elmond arról, hogy mit jelent embernek lenni… egyszerűen lélegzetelállító, még kontextusából kiragadva is. Instant libabőr. Érdemes végignézni, még ha magát az animét nem is. Íme egy rövidke részlet: „With her miracles, the Light Sprit brought life to humanity. And with the earth’s blessings, she brought us wealth. And with her soul’s fragments, she brought us freedom! The freedom to do better than you do now. To be better than you are now. The Spirit did not create us as perfectly good. She gave us the freedom to keep trying to be better, every day. Because that brings us joy. So don’t relinquish that, just to make things easier. The Spirit’s gifts are holy treasures! Not even the King, or the church, can take them from you.

2.: All Might vs Noumu. (My Hero Academia)
Ez a jelenet különleges helyet foglal el a szívemben. A Boku no Hero Academia univerzumában All Might a hősök hőse, a béke szimbóluma, aki mosollyal az arcán teríti le a gonosztevőket és menti meg az ártatlanokat. Látszólag olyan legyőzhetetlen, tökéletes szuperhős, mint amilyen Superman a DC képregényekben. A történet főszereplője, Midoriya Izuku már gyermekkorától kezdve csodálattal tekint rá, példaképének tekinti, és belőle merít erőt, hogy egyszerű átlagemberként tovább űzze álmát, és megpróbáljon hőssé válni. Mikor azonban a sorozat elején All Might és Midoriya találkozik, fény derül a szörnyű igazságra: a béke szimbóluma egy korábbi harc során súlyosan megsebesült, és már csak rövid ideig képes fenntartani a mindenki által jól ismert és áhítattal övezett formáját. All Might haldoklik, egyre veszít az erejéből, és emiatt az önbizalma is megroppant. Nem hiszi, hogy képes betölteni ikonikus szerepét, és úgy gondolja, már nem lehet az a hős, aki régen volt.

-Hey villain, have you ever heard these words?

Elérkezettnek látja hát az időt, hogy megkeresse az örökösét, akire átruházhatja az erejét. Látva, hogy Midoriyában az a tűz lobog, ami belőle látszólag már kiveszőben van, kiválasztja a fiút, és felkészíti, hogy átvehesse az ő helyét, mint első számú hős. Már önmagában az is nagyon erős jelenet, mikor a fiúnak, akinek egész életében mindenki azt mondta, hogy esélytelen hőssé válnia, pont a példaképe szavaz bizalmat, de számomra messze katartikusabb az a harc, mikor All Might a sorozat első évadának végén megütközik Noumuval. Ez a génmanipulált szörnyeteg direkt azért készült, hogy elpusztítsa a béke szimbólumát, tehát még a kifogástalan állapotban lévő All Might számára is megugorhatatlan akadály lenne. Hogy miért elképesztően erős ez a jelenet, mely a felszínen nem különb egy szimpla shounen párbajnál? Nos, azért, mert itt All Might nemcsak Midoriya, a néző, de önmaga előtt is bizonyítja, hogy még képes az a nagyszerű hős lenni, akire mindenki számíthat. Ez az oka, hogy szokatlanul emocionális lesz a jelenet, mert a sorozat indirekt módon rengeteget invesztált All Might belső konfliktusába, melynek itt láthatjuk a konklúzióját. Muszáj szót ejtenünk a You say run c. számról is, mely talán a legepikusabb aláfestőzene, amit a One Punch Man OST-je óta hallottam. Ez a dal nagyon sokat emel az amúgy is csodálatos jelenet élvezeti faktorán, mely így ezzel a második helyre emelkedett listánkon.

1.: Jégkorcsolya. (Death Parade)
Nem lehet szavakba önteni, hogy mennyire zseniális ez az 5 perces szegmens. Itt gyakorlatilag minden passzol: egy karakter egész életének és halálának konklúzióját láthatjuk, mindezt úgy, hogy közben egyetlen szó sem hangzik el, mindössze Chiyuki korcsolyázik Decim zongorajátékára. A Death Parade bővelkedik a remek jelenetekben (melyek többnyire az egy-két epizódos tanmesék betetőzései), de ez annyira brutálisan erőteljes, olyan elementárisan emocionális, hogy még így évek távlatából is összeszorul a szívem, és megborzongok, ha csak rágondolok. Felejthetetlen élmény…

Hát, ennyi lett volna mára. Erős a kísértés, hogy egy Szabó Péter, Oravecz Nóra vagy Szalay Tibor-féle cinikus kamubölcsességgel zárjam soraimat, csak hogy lerángassam magunkat az emelkedett szellem Parnasszusáról a kétbites életigazságok meg akciósan megvásárolható életvezetési receptek bárgyú profanitásának szintjére, de azt hiszem inkább megelégszek ezzel a barokkos körmondattal, és búcsúzok!

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A menyasszony N...

Következő kritika:

Rövid polgárőr ...

Még több Animekritika