Nézzük hát a Gréta naplója nevezetű blogot, melyet (feltételezem) Gréta ír. Grétát pedig az élet írja. És mivel a színház maga az élet, teljesen biztos, hogy valami emelkedett témájú irodalmi bloggal van dolgunk, melyben van királygyilkosság, fülbe cseppentett méreg, rímbe szedett vérszívás, de minimum egy kis Oedipusz komplexus. Sajnos csalódnom kellett. Túltéve magam ezen elkezdtem olvasni azt a tekintélyes(en kevés) mennyiségű bejegyzést, melyet az írói kéz produkált.

Nos. Egy kedves jó barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy talán túlságosan kemény vagyok az elém járuló írópalántákkal. Meglehet, hogy igaza is van. Ki útmutatásért fordul a falu bolondjához, ne távozzék törött orral és sajgó tomporral, ugyebár. Így ezúttal kísérletet teszek arra, hogy még véletlenül se bántsak meg senkit kemény kifejezésekkel, modortalan szóvirágokkal és politikailag inkorrekt becenevekkel. A világért sem akarnám elvágni egy jövendőbeli Shakespeare, Cormac McCarthy, Murakami Haruki és Stephanie Meyer írói pályafutását becsmérlő szavakkal, letörve ezzel kezdeti lendületüket és eltántorítva őket e nemes hivatástól. Hiszen minden fiatal egy bimbóját épp kibontani készülő virág, és leszakítani azt nemcsak gaztett, de még pedofília is.

Szóval ideje a pozitív megerősítések védfalára felhágva kiventilálni magunkból a lehető legszebb dicséreteket, és verbális vállveregetések sorozatával közvetíteni őket! Mert ezt jelenti az építő jellegű kritika, ugyebár! Ezt, és nem mást. Félreértés ne essék. Tegyük tisztába a dolgokat! Ferde beszéd, egyenes gondolat. Meg ilyenek. Hé, talán kisül belőle valami fantasztikusan új, és hiperszuper mód csodálatos! Tessék hátralépni három (a bátrabbak álljanak meg kettőnél…) lépést, mert a mai napot a négy K jegyében fogom tartani, mely annyit tesz:
-KEDVESSÉG
-KEDÉLYESSÉG
-KIROBBANÓ LELKESEDÉS, és
-KURVÁRA TETSZIK EZ A BLOG!

És tudjátok, mi a legjobb az egészben? Az, hogy mivel ennyire lelkes vagyok (és majd kifolyik a szemem a nagy elragadtatástól anélkül, hogy egy sort is olvastam volna az irományból), még csak érvelnem sem kell a blog zsenialitása mellett, elég, ha egymásra halmozott szuperlatívuszokkal emelek neki szobrot! Na, de lássuk, hogy mivel is van dolgunk! Már alig bírom visszafogni magam, hogy elkezdjek méltatni valamit, szóval muszáj lesz találnom egy kondenzációs magot. Oh, várjunk csak! Azt hiszem meg is van!

Megérkezve a blogra egyből szemünk elé tárul az a végtelen kifinomultság, mellyel a készítő, mintegy művészi ecsetvonásokkal festette meg a weblap kinézetét. A színgazdag háttér szemet gyönyörködtető, de ugyanakkor pihentetően is hat egyben, így az ember örömmel pihenteti meg vadregényes lankáin a tekintetét. De természetesen nem sokáig, mert a kíváncsi szembogár rendre elkalandozik az illusztris fejléc irányába, amely (mondanom sem kell) a legmagasabb fokú eleganciát sugározza magából. A férfiszemnek és szívnek kedves lányok portréi olyan harmonikusan, olyan égi szimmetriával viszonyulnak egymáshoz és a környezetükhöz, hogy (megvallom őszintén) perceken át elméláztam rajtuk régmúlt fiatalságom messzi-messzi nyarainak emlékei közt bolyongva. Nosztalgikus percek voltak ezek, melyektől megindultan, és majdhogynem megrendülten vettem búcsút. Innen egyből a bemutatkozásra tévedtem, ahol Gréta pár rövid mondattal bevezet minket a blogja világába:

„Sziasztok!
Varga Gréta vagyok, 16 éves. 10. Év elejétől írom ezt a naplót, egészen míg be nem telik. (Úgyis veszek másikat :D)
Mivel elég érdekes az életem mostanába, gondoltam, megosztom veletem :)
Jó szórakozást!”

Kell-e ennél több? – kérdem én. Egyesek azt hiszik, hogy hosszas, zavaros szövegekkel majd elorozhatják, elragadhatják az olvasó figyelmét, de Gréta nem ebben a mezőnyben játszik. Nem alacsonyodik le annyira, hogy a magas lóról beszéljen a közönségéhez. Gréta egy közülünk, az utca, az iskola gyermeke. Egyszerű ember, egyszerű értékrendekkel. A nép leánya. „Varga Gréta vagyok, 16 éves.” – Ki az közületek, aki ilyen büszkén vállalja a nevét és a korát, mikor ír? Ez az a pőre lemeztelenedés, melyet kevesen mernek meglépni, ha egyáltalán. Tessék, ez vagyok én! Ide lőjetek! – Akár ezt is mondhatná.

Bátorság. Vegytiszta önfelvállalás. Egy egyenes jellem tanúságtétele a saját személye és műve előtt. Ő nem kér az internet névtelenségéből. Kényelmes lenne álnevek meg hamis képek mögé bújva publikálni, de végre valaki! Végre egy friss, őszinte hang, aki képes arra, hogy közszemlére tegye az esendőségét, a saját lénye korlátait, és a saját hibáival együtt (ha vannak egyáltalán…) megmutasson mindent! Na, ezt nevezem én merészségnek!

A bemutatkozás többi része is hasonlóképp előremutató és lelkesítően, szinte hetykén eredeti, de nem akarom az egész kritikámat ezen sorok méltatásának szentelni (pedig megérdemelné), szóval haladjunk is tovább. A szereplők menüpont… oh, az a menüpont! Rákattintasz, és már ott is vagy. Nem tudom, hogy a nívós tartalom vagy az ideális elrendezés okán, de az kilobyte-ok megtáltosodtak, és nanoszekundumok alatt betöltött az oldal, ami elképesztő, és jószerivel példa nélküli! És ami az oldalon fogad, hát az valami csodálatos. HATALMAS képek, gyönyörű és kidolgozott darabok, mind egytől egyig válogatott és szalonképes személyekről készültek. Néhányan azt hiszik, hogy egyszerű emberek amatőr fotóit használni jó ötlet. Én nem tartozok közéjük, sőt, a legmesszebb határolódok tőlük. Szerencsére Gréta is hasonlóképpen volt ezzel, mert igyekezett a legszebb és legjobb képeket felhasználni.

Megvallom őszintén, nekem nagyon sokat segített a történetbe való beleélésbe, hogy ilyen szép, nem hétköznapi arcokat kaptam kézhez. Az átlagemberek unalmasak, és sok is van belőlük (sajnos). Nincs bennük semmi érdekes. Viszont ha különlegesen szép emberekről lőtt képekkel mutatják be a szereplőket, akkor elhiszem, hogy nemcsak ők, de a történet is különleges. És miért ne lenne így? Nem tudok szó nélkül elmenni amellett a borzasztóan ötletes és végtelenül forradalmi tényező mellett, hogy mennyire átlagos és emberközeli a szereplők bemutatása. Lehet, hogy Érosz fiai és lányai olyan kedvesek a szemnek, hogy ledobja őket magáról a monitor, de ennek ellenére is csak átlagos, hétköznapi középiskolások. Olyanok, mint te, vagy én. Igaz, én nem vagyok középiskolás, de ha nagyon keményen dolgozom és nagyon szeretném, akkor egy nap nekem is sikerülhet. JUST DO IT! – ahogy a méltán magasztalt Shia LaBeouf mondotta volt.

Viszonylag könnyen felhúzom magam mindenen, ezért Levivel sokszor összeveszünk. De aztán happy a vége, mert kibékülünk. A suliban antiszociálisnak tartanak. Vagy hülyének. Szó szerint. Mert ilyen lányt, mint én, nem sok helyen találni. Na de én itt arra gondolok, hogy ennyire ATOMHÜLYE ember nem minden bokorban terem.”

Jó, most megkérdezem: mikor olvastatok utoljára ilyen húsba vágóan őszinte, ilyen keserédesen tragikomikus, öniróniától átitatott sorokat? Az írónő a legmagasabb irodalmi alakok példáját követve rávilágít a saját helyzetének infantilizmusára, és mindezt úgy, hogy közben egy pillanatig sem válik mesterkéltté, modorossá, vagy akár csak hiteltelenné. Olyan vékony határvonal ez, melyet a legritkább esetben sikerül még csak érinteni is, nemhogy végigegyensúlyozni rajta. Le a kalappal!

Meg kell még jegyeznem azt az alapos szövegszerkesztést, amely rendezett és áttekinthető formát kölcsönzött az oldalnak, akárcsak a nélkülözhetetlen Órarend menüpont. Ritkán látni manapság ilyen lelkiismeretes munkát, és örülök, hogy olykor-olykor azért alkalmam nyílik dicsérni is ott, ahol legtöbbször csak elmarasztaló jelzőkkel vagyok kénytelen dobálózni. Ugyanez igaz a blogon való navigációra is: a kiterjedt és okosan pozicionált menürendszernek köszönhetően gyerekjáték ide-oda közlekedni, és nem látom be, hogy a jövőben gondot jelentene a nagyobb terjedelmű és magas számú bejegyzések kezelése.

De hagyjuk ezt! Felesleges újra és újra elismételnem, hogy mennyire egyben van minden, úgysem tudom eléggé méltatni az oldal érdemeit. Sajnos szegényes szókészletem ennyit enged meg, de én igyekszek lelkesedéssel kompenzálni mindazt, aminek alacsony iskolai végzettségem és olvasottságom következtében hiányát szenvedem. Térjünk rá a történetre! A Szeptember menüpont alatt találjuk mindazt, ami eddig megíródott. Megint csak dicsérni tudom azt az előrelátást, amivel Gréta felépítette az oldala menüszerkezetét, mivel azon túl, hogy teljesen áttekinthetőek a bejegyzések, a későbbiekben sem kell helyhiány vagy zsúfoltság miatt átrendezni mindent. Magam sem csinálnám másképp!

Na, belépve a szeptemberi bejegyzésekbe egyből láthatjuk, hogy odalett mindaz a megnyugtató színkavalkád, mely a korábbiakban jellemezte, és teljességgel ledominálta a látványvilágot. Helyette csak sivár, fehér felületet kapunk, és rendezetlen, hányaveti sorokat. Ez elsőre talán sokkoló lehet, de aztán a bölcs olvasó belegondol: mit is jelent a szeptember? A nyár végét, mikor a vidám, gondtalan napok szűkre szabott tanórákká, szünetekké és kósza, tanulással töltött délutánokká szigorodnak. Ez az, amit a fiatalsága virágában zsongva viháncoló tizenéves érez. Ez a batisztkönnyű életérzés az, amit mégis oly nehéz megragadni, és oly ritkán sikerül! Tudjuk jól, nincs az iskolánál természetellenesebb képződmény, nincs semmi, ami idegenebb lenne az emberi természettől és a fiatal, rakoncátlan jellemektől, mint a bezártság, a frontális, fasisztoid és tekintélyelvű oktatási rendszer.

Mégis mi tudná úgy megragadni a szabadság elvesztésének zordságát, mint ezek a kérlelhetetlen és kegyetlen sorok a közönyös fehér háttér előtt, melybe azért benne van a rendszer elleni lázadás gyenge, de elfojthatatlan kezdeménye? Érzékelek ebben egy rejtett Holokauszt analógiát is, de ne kalandozzunk el idejekorán az írónő által ügyesen elrejtett mellékösvényeken, maradjunk meg a főcsapáson, és vágjunk is bele a történetbe!

Mint azt már fentebb kifejtettem, a küllem igen szikár, és mértéktartó, teljes mértékben megragadja azt a megszeppent, félszeg lelkesedést, amit a nyárból frissen megtért iskolások éreznek. Viszont szöges ellentétben áll mindezzel a tartalom: Gréta már az első mondatával leszögezi, hogy van kedve tanulni, és hiányzott neki az iskola. Még el sem kezdődött az elbeszélés, de máris 180 fokos fordulatot veszünk. Csak egy mondat kell, hogy megváltozzon a szöveg hangulatvilága, és Gréta pont a legjobbkor ragadja meg a pillanatot, mielőtt az olvasó túlságosan megmártózna a melankóliában. Virtuóz írói módszer, ha szabad ilyet mondanom!

„Csak feldobtam magamra egy szempillaspirált, és tündököltem..’Tündököltem’… Ugyanis észrevettem, hogy a homlokom közepén ott virít egy pattanás. Jézusom, mit fognak rólam gondolni, hogy a nyári szünetbe unikornis lettem?! Szaladtam a sminkes dobozomhoz, kikaptam a korrektort, és az alapozót, majd gyorsan eltüntettem. Nem túl sikeresen. De már nem is érdekelt semmi. Ez a hülye pattanás-ráadásul tiszta vörös- elrontotta az egész napomat.”

Nehéz dolga van az olvasónak, ha mosoly nélkül akarja végigfutni ezeket a bekezdéseket. Gréta lehozza a történetet a lehető legközelebb, szinte te is ott érzed magad a fürdőben, homlokodon egy unikornisszarvra emlékeztető pattanással, és tudva tudod, hogy a napod odavan. De az a finom, diszkrét humor, mely átjárja (lényegében) az egész irományt, olyan habkönnyű olvasmánnyá teszi Gréta blogját, hogy az ember jót derül ahelyett, hogy bosszankodna az élet apró-cseprő dolgain. Ez az a mentalitás, amit követni kell. Ugyanis mindannyiunkkal előfordul, hogy egy hatalmas, unikornisszarvra emlékeztető pattanás csúfítja el a reggeli ábrázatunkat, és hiába a korrektor meg az alapozó, nem tudunk vele mit kezdeni.

Ez maga az élet: tele van hibával, tele van kellemetlenségekkel, melyeket sem megelőzni, sem orvosolni nem tudunk, csak együtt élni velük. Olyan ez, mint a félig üres/félig teli pohár esetében is. Minden azon múlik, hogy miképp állunk a dolgokhoz. Ha bosszankodunk, mint ahogy a hősnő is teszi, akkor csak a saját kedvünket rontjuk el vele. És az a zseniális az egészben, hogy ezt a bölcsességet Gréta már elsajátította, és (remélhetőleg) az olvasó is így van ezzel. Így író és olvasó egy közös cinkos-mosoly váltással pecsételi meg a szövetségét a karakter oktalan zsörtölődése felett, mulatva gyermeki naivitásán, melyet majd kiköszörül a cselekmény. Mintha egy születő gyermek életútját néznénk végig. Pompás kiindulópontja ez a karakterfejlődésnek.

Szóval miután hősünk túljutott a kezdeti nehézségeken, elrohan, hogy elérje az iskolabuszt. Az anyja nem tudja elvinni, mert sok a munkája fogorvosként. Ő pedig, mint ahogy elmondja, „Minden esetben nem szeretne a nyomdokaiba lépni“, ezért muszáj tanulnia, hogy valami nívósabb munka után nézhessen. Itt érezhető egy enyhe irónia, mellyel az írónő a kétkezi munkások mellett teszi le a voksát a szellemi szabadfoglalkozásúak és célorientált technikusok ellenében, de nem annyira, hogy ez sértő legyen. Úgy néz ki leányunk vagy lekéste a buszt, vagy túl korán érkezett, és már épp készülne taxit hívni (melyet pénz és telefon híján nehezen tehetne meg – enyhe társadalomkritika?), mikor elkezdenek gyűlni a népek, és ez váratlan álmodozásra készteti, melyet egy a buszsofőr “felrémisztő” hangja szakít félbe.

Így hát irány az iskola. Némi humoros közjáték után indulnak is tanulni. Az osztályterembe érve Gréti megismerkedik az új latin-amerikai osztálytárssal. Figyelmes dolog, hogy minden etnikum képviseltetve van, és a szín, a Dobó István Gimnázium pedig egy amolyan kortalan tér, mely lehet bárhol és bármikor az időben, nem definiált a helyzete, így a történetünk lényegében egy örökzöld, instant klasszikus, minden éra és korosztály számára élvezhető és érthető művé változik. Az iskolabuszok, angol buszsofőrök és latin-amerikai cserediákok világa messze áll a magyar valóságtól, és épp emiatt lesz a sztori egzotikus, hihető és teljességgel autentikus.

„BASSZUS, NEM FÉSÜLTEM KI! BIZTOS ÚGY NÉZEK KI MINT EGY BÁNYARÉM, ATYA VILÁG, MIT GONDOLHAT RÓLAM MAJD MARCI?!”

Gréti közben elalszik az osztályfőnöki órán, mely megint kacagtató helyzetkomikumot szül. Azok a fránya osztályfőnöki órák… mindannyian ismerjük őket. Unalmasak, vontatottak, de legalább addig sem kell matekfeladványokat megoldani. Kivéve, ha a matektanár helyettesít. Nem is csoda, hogy hősnőnk közelebbi viszonyba kerül a padjával. Majd a padtársával is. Egy nap alatt bensőséges jó barátokká válnak, és beavatják egymást az életük rejtelmeibe. Ebből is látszik, hogy milyen könnyen köttetnek a kapcsolatok a gimnáziumban, de amilyen heveny gyorsasággal alakulnak, annál tartósabbak, és ezt mi sem tudná jobban visszaadni, mint egy pár tollvonással felvázolt átvezető egyik fejezetből a másikba. Nos, mielőtt eltöltekeznénk az első bejegyzés kedélyesen tartalmas (vagy tartalmasan kedélyes) mivoltával, térjünk is át a másodikra, mert kár lenne azzal elrontani az első olvasás élményét, hogy túlságosan kitárgyaljuk annak hatásait. Ha lehetne, visszamennék az időben, és újra elolvasnám!

Mivel nem akarom a történet savát és borsát elbitorolni azáltal, hogy egy kritika kedvéért kiemelem a legélvezetesebb momentumokat, legyen szabad csak vázlatosan, a teljesség igénye nélkül felemlegetnem a további fontosabb eseményeket. Legyen azért fogalma az olvasónak arról, hogy milyen érdekes kalandokra számíthat a továbbiakban. Természetesen nem tudom elképzelni, hogy valaki már így az első fejezet ismertetése után úgy döntene, nemtetszéséről tanúbizonyságot adva elállna a további olvasástól, így legyen ez kedvcsináló nekik a továbbiakra.

Szóval Gréti második napja kellemetlenül indult, mert tovább nőtt a pattanása, összeveszett a jövendőbeli szerelmével a Tumblr-en, és még a szülei is összekaptak valamin. Aztán szenvedés a matekórán, ahol a tanárnő ismét autentikus módon Miss és Mr. előtaggal illeti az osztály diákjait. De aztán egész jól alakult minden, mert elmentek ‘plázázni, és vettek fehér sortot, meg csíkos felsőt. Aztán kávéztak is. Sajnos utána Gréti elesett, és elszakította a kedvenc nadrágját, de ez már csak levezetése volt egy amúgy érdekes és tanulságos napnak. Szerdán megint belecsapunk a sűrűjébe, ugyanis elérkezett Lilla születésnapja, és hősnőnk nem vett neki semmit. Ebből aztán jó kis bonyodalmak kerekednek, melyben lesz kacagás, sírás, és mi is elmorzsolhatunk egy-két könnycseppet, hol ebből, hol pedig abból az okból. Tortázás, sminkelés, hangyában való megbotlás, és némi Spongyabob is bejátszik a végén. A kronológiai sorrend olykor pontatlan, de a lényeg változatlan.

„Én meg maga vagyok a megtestesült szerencsétlenség: Spongebobot nézez szabadidőmben, a fagyit leejtem a tölcsérből, elesek magas sarkúba, kövér vagyok, csúnya vagyok, ragyás vagyok… KELL ENNÉL TÖBB?!”

Aztán pár nap kihagyás után megint visszatérünk hősnőnkhöz, ki komikus csetlésével és botlásával belopta magát mindannyiunk szívébe. Ezúttal az ágyat nyomja, beteg, és még a bokája is kibicsaklott, sajnos kénytelen megvonni magától az iskolai élet üdítő pezsgését. És mivel amúgy is szombat van, ez igazán vállalható áldozat a gyógyulásért. Többek közt Marci is jelentkezik facebookon, hogy jobbulást kívánjon, majd leszáll az est, és álomba merül, akinek álomba kell merülnie. Hétfőn már teljesen regenerálódva találja a reggel Grétit, aki egy kevés civakodás után kénytelen a második fürdőszobát használni, majd épp eléri a buszt, beér az első órára, ahol is egy dühös igazgató lepi meg, de szerencsére a dolog hamar rendeződik. Aztán egy rövidke irodalomóra, látogatás a könyvtárban, majd levezetésképp következik a nap hátralévő részének vázlatos áttekintése. Irány haza, netezés, hideg csoki, Topjoy, aztán ismét alvás. Eddig tartanak a fejezetek.

Ebből a heveny áttekintésből is láthatjuk, hogy Gréti blogja a gimnazista lét izgalmas mindennapjaiba kalauzol el minket. Kellően valósághű, ugyanakkor nem nélkülözi a fantasztikus elemeket, ha a dramaturgia úgy kívánja. Az így kapott felemás egyveleg végtelenül szórakoztató, csak úgy olvastatja magát. Tartalmilag olyan szerteágazó és velős, hogy alig tudtam követni a rendre összekuszálódó eseményláncolatot. A karakterekben ráismerhettünk régi barátainkra, kedves ismerőseinkre, hisz mindegyikük tipikus alak, jól elkülöníthető személyiséggel és szépen kidolgozott jellemfejlődéssel, mellyel talán csak a szereplők kinézetének részletgazdagság ábrázolása vetekedhet. Minden bizonnyal ez a legnagyszerűbb szereplőgárda, amellyel valaha találkoztam.

Mikor végére értem a második hét első napjának ismertetésének, szomorúan vettem tudomásul, hogy kénytelen vagyok várni a folytatásra. De nem baj, addig újraolvasással fogom feltárni a szöveg korábban rejtett mélységeit. Vitán felül elementáris erejű iromány, mely olykor egyszerű, olykor igen irodalmi stílusban épp az olvasó szájíze és a helyzet kívánalmai szerint szövődik. Olyan történetfolyam ez, mely menthetetlenül magával ragad, beránt a saját kis világába, és észre sem veszed, hogy órák röpülnek el. Számomra ez egy nagyon izgalmas és felemelő élmény volt, mivel ritkán sikerül ennyire bevonzania egy történetnek. Csak gratulálni tudok érte, és szabadjon most tolmácsolnom a köszönetemet a nosztalgikus pillanatokért!

A mű egyszerűen ZSENIÁLIS! Csak így tovább! Még a legminimálisabb változtatást sem szabad eszközölni sem az elkészült fejezeteken, sem a később formálódókon, mert minden úgy tökéletes, ahogy van, még akkor is, ha nincs is. Személy szerint azokat, akik mást állítanak… nem is tudom, talán agyonlőném. Ostoba fajankó mind, irigyek a tehetségre, rosszindulatúak, és csak vissza akarnak húzni valakit, akivel soha sem érhetnek fel. Írjanak jobbat, ha tudnak, aztán okoskodjanak! Könnyen beszél az, aki még semmit sem rakott le az asztalra. Az ilyenek csak verik a nyálukat, és olyan szavakkal dobálóznak, melyeknek nincs is értelmük, és ha lenne, akkor is csak szótárral értelmezhetőek, viszont cserébe igaztalanok. Mást se csinálnak, csak a saját intellektusukat legyezgetik holmi fondorlatos, gáncsos beszéddel, mely látszatra dicsér, de igazából csöpög belőle a gúny és a szarkazmus. De nem szabad, hogy az ilyenek bárkit is visszahúzzanak. Ostoba, semmirekellő népség az ilyen, akiket csak a káröröm tölt el gyönyörűséggel. Mondanom sem kell, hogy én teljes mértékben elhatárolódok az ilyen viselkedéstől. Annyira, hogy ha még jobban elhatárolódnék, akkor már közelebb kerülnék hozzá. Feltéve, hogy egy bolygón vagyunk. Mer egyébként olyan messzire határolódok, amilyen messzire csak a fénysebesség engedi.

„Marcinak van barátnője, mégis epekedem érte. Miért? Úgysem lehet az enyém, már csomó ideje együtt vannak, láttam őket smárolni (véletlenül sem csókolózni). Inkább hagynom kellene az egészet, hiszen tudom, hogy reménytelen. Más fiú után kellene néznem..”

Összegezve, egy nagyon klassz, formailag és tartalmilag kiemelkedően nívós művel gazdagodik az, aki nekiáll olvasni Gréta naplóját. Tekinthetjük egyszerű (mint ahogy a cím is mutatja) naplónak, mely egy sallangoktól mentes, egyedi és szívbemarkolóan személyes vallomás egy fiatal lánytól, vagy vehetjük egy tisztán irodalmi alkotásnak, és abban az esetben talán még magasabb az értéke. Az eleinte mezei stílus hamar megmutatja a zsenijét, hiszen a látszólag sekélyes (és épp ez a gyönyörű benne) tartalom mögött olyan mély mondanivaló rejtőzik, hogy korosztálytól függetlenül mindenki kamatoztathat belőle valamit a saját életére. Mit is mondhatnék még? Egyszerűen tökéletes!

(Ha egy morzsányi kétséged is van azzal kapcsolatban, hogy ironizáltam-e… lényegében a kritikám teljes egésze alatt, akkor tedd próbára a szerencsédet, majd dobj két kockával, és az így kapott érték kétszeresét vond le az életerődből. Gratulálok! KALANDOD ITT VÉGET ÉRT.)

- Kitahito

Megosztás