Nem is tudom, mikor fordult elő velem legutoljára, hogy konkrét érdeklődéssel vártam volna egy animére. Általában az történik, hogy az épp aktuális felhozatal darabjai közül szemezgetek, vagy választok valamit a tetemesen hosszú “tervezett” listából, de az, hogy egy beharangozott művet őszinte lelkesedéssel fogadjak, majd a megjelenéstől folyamatosan nyomon kövessek epizódról epizódra, igazából példátlan. Nem szeretem az élményt több hetes szünetekkel szétszabdalva befogadni, hanem az alkotói szándékkal legtöbbször összhangban, egy ültében, vagy 1-2 nap alatt fogyasztom el, amit kissé talán kényes ízlésem megkíván. Mindezt csak azért írom le, hogy érthető legyen, milyen kivételes öröm volt számomra, mikor megtudtam, hogy az egyik legkedvesebb mangakám, Junji Ito munkáiból nemsokára anime antológia készül Junji Ito: Collection néven, feldolgozva a leghíresebb munkáiból több mint egy tucatot.

„I had a feeling we might meet again. It’s almost like God brought us back together!”

Aki hozzám hasonlóan kedveli a klasszikus értelemben vett horrort, vagyis azt a fajta méltatlanul mellőzött ágat, mely bozótvágóval rohangáló gyilkosok, zombik, és literszámra spriccelő vér nélkül, pusztán a suspense és az ésszel fel nem fogható terror erejével éri el a kívánt hatást, annak elvileg szintén számot tarthat az érdeklődésére. Az efféle művek sokkal elemibb szinten borzongatnak meg, mint egy zombi vagy valami pszichopata. Junji Ito ennek a műfajnak a mestere: nemcsak, hogy avatott módon nyúl a lovecrafti kozmikus horrorhoz, hanem a manga kereteinek maradéktalan kihasználásával és túlfeszítésével teremt számunkra olyan világokat, melyektől kiveri az embert a hideg veríték.

Do it yourself gloryhole.

Éppen ezért, számomra a tény, hogy ennek a géniusznak az alkotásai mozgókép formájában megelevenednek, annyira izgalmas volt, mint az új iPhone ujjlenyomattal való zárolása vagy az arcmimika leolvasó funkció azoknak, akiket az ilyen felesleges hülyeségek lázba hoznak. Egy váratlan és hihetetlen ajándék 2018 elején, egy jel, mely az égből alászállva azt üzeni nekünk, földi halandóknak, hogy talán van remény ennek az elkárhozott, stigmatizált zsánernek a megváltására.

Persze ahogy a várakozás első euforikus percei elmúltak, úgy lépett elő a tudatom paravánhálózatának sötét mélyéből a rémületes gondolat, hogy “basszus, és mi van, ha ezt is elkúrják, mint minden mást, ami az ember szívének kedves e világon?!” És mivel a jó dolgokban való csalódás legalább annyira ismeretes számomra, mint a jó dolgokban való felhőtlen megmerítkezés, elkezdtem aggódni. Mi lesz, ha ezt is le tudják rángatni a mocsokba? Ha tényleg bekövetkezik az elképzelhetetlen? És miközben ezen gondolkodtam, napról napra, hétről hétre, míg a rettegett és áldott dátum egyre közeledett, valami átfordult, a bennem lévő cinikus, realistább én hangja elnyomta a naiv bizakodó énem egyre gyengülő suttogását, és az vált elképzelhetetlenné, hogy sikerül méltó módon adaptálni a mester munkáit. Hogy is lehetne egy mezei animátor képes akárcsak a közelébe érni annak a nívónak, amit Junji Ito produkál? Majd ők is esetenként 8-10 órát fognak egy-egy képkocka megrajzolására áldozni, úgy, ahogy Ito megalkotja a paneleit?

„There, look! My ultimate masterpiece!”

Nem is lehet elvárni ekkora elkötelezettséget valaki más projektje iránt, ilyen megszállottsággal csak az képes a tökéletességet hajszolni, aki a saját vízióját űzi. Valószínűleg túl magasra korbácsoltam a saját elvárásaimat, és menthetetlenül szét fogok loccsanni a valóság padlóján. Ilyen hangulatban, folyamatosan kétségek közt őrlődve telt el több hét. Aztán elérkezett a baljóslatú nap: mikor végül leültem megnézni az első epizódot, szívemben a talajtalan reménykedés egyre hamvadó parazsával. Ahogy peregtek a képkockák a szemem előtt, a gyomrom ökölbe szorult, mert már az első perctől tudtam, hogy a félelmeim egyáltalán nem voltak alaptalanok…

A wild spuuder.png has appeared!

Mikor ezeket a sorokat írom, a sorozat tervezett 12 epizódjából még csupán 11-et mutattak be. Megtehetném, hogy kivárom, míg az összes részt levetítik, és csak utána kezdek bele ebbe a kritikába, vagy egyszerűen pár nappal eltolva ütemezem a közzétételét, de egyrészről a korrektség, másrészről pedig maga az anime hiányossága is megköveteli ezt a módszert. Ugyanis Junji Ito által szolgáltatott alapanyag nyilván kifogástalan, annak pont, hogy a színe javát válogatták össze (bár a két legjobbat, az Uzumaki-t és a The enigma of Amigara Fault-ot kihagyták…). A probléma értelemszerűen az feldolgozással van, és mivel egy epizodikus sorozatról beszélünk, egy rész még akkor sem változtatna a végső értékelésemen, ha a technikai problémák hirtelen varázsütésre megoldódnának benne. Pontosan miért is csalódás a Junji Ito: Collection? Kézenfekvő lenne a rajzolásra mutogatnom, mely sokszor kifejezetten gyengére, részletszegényre és sótlanra sikeredett, messze elmaradva minőségben Ito grafikái mögött, de okolhatnám akár az animációs gyártásért felelős Studio DEEN-t is, mely statikus képekkel, vagy épp komikus hatást keltő bizarr, darabosan mozgó karakterekkel rontja el a hangulatot. Ugyanakkor merő lustaság lenne itt megállni, hisz a hiba ennél sokkal mélyebb, már-már filozofikus jellegű, mely alapvetően abból ered, hogy a készítők nem értették meg, hogy Junji Ito mangái mitől olyan félelmetesek.

Természetesen Ito eszköztárát nem lehet minden elemében mozgóképre adaptálni. Az egyik legjellemzőbb húzás ezek közül, mikor a mangaka a borzalmas, meghökkentő, vagy riasztó képeket úgy helyezi el, hogy azok mindig egy lapozás után következzenek (általában rémülten tágra nyílt szemeket, száj elé tartott kezeket, vagy baljóslatúan kinyíló ajtókat ábrázoló paneleket követően), így érve el a kívánt sokkélményt. Ezt persze számtalan olyan praktikával lehet reprodukálni, melyek viszont a mozgókép sajátosságai, az ilyen feladatok megoldása lenne egy minőségi adaptáció feladata, de erre legnagyobb bánatomra nem került sor, és épp ez a fő gondom a sorozattal.

„An egomaniac and a fool! So just because you’re ugly, you want everyone else to be like you?”

A készítők szinte már szolgai hűséggel és alázattal másolták le Junji Ito oneshot mangáinak paneljeit, nyilván nem ugyanolyan alapossággal, de precíz pontossággal újra alkotva az eredeti művekben látható kompozíciókat, helyzeteket és szörnyűségeket, viszont az a zsenialitás, mely a mangán keresztül ki tudott teljesedni, nem átadható más formában, legalábbis pusztán kopírozás útján nem lehetett reprodukálni. Viszont a történet és a képek sora nem több puszta keretnél, melyet Ito rutinos, évek hosszú során át edzett alkotói kvalitása tartott össze. Ennek hiányában a végeredmény nem lehet sikeres. Valójában a lényegi rész, a lélek az, amit nem sikerült átörökíteni. Egy némiképp bántó analógiával élve: az anime olyan, mint egy frissen reanimálódott zombi, mely csak puszta külsőségeiben emlékeztet az eredeti illetőre, de a beltartalmi érték, vagyis az, ami az embert emberré teszi, egyszerűen hiányzik belőle.

Tesco gazdaságos Junji Ito.

És ahogy egy zombi is olcsó, silány, szánni való utánzata, karikatúrája az eredetinek, úgy a Junji Ito: Collection is csak paródiája a mangának, sokszor szó szerint. Ha Ito munkásságát ezen az animén keresztül ismertem volna meg, azt hittem volna, hogy egy horror-vígjátékot látok, mely ide-oda billeg a komolyan vehetőség és a komikum határán. Helyenként úgy éreztem, nevetnem kell a látottakon, máskor viszont elfogott a szégyen, hogy korábban ez a történet félelmetesnek tetszett, holott valójában íme, mennyire bohókás. Persze tudtam, hogy nem az alapanyaggal van a baj, de úgy tűnt, mintha egy fenyegető szörnyalakot, mely a sötét szobában rémisztő jelenésnek tűnt, kiráncigáltak volna a napfényre, és kiderült, hogy valójában csupán egy fogasra akasztott esőkabát volt az. De ez korán sincs így, csupán az ügyetlen rendezés, a nívótlan animáció, valamint az alapanyag meg nem értése kiütközött a végeredményen, ami fájdalmasan átlagos, nélkülöz minden egyediséget, és egyáltalán nem tesz maradandó benyomást. Úgy látszik, mintha a készítők mindenhol a könnyebb utat választották volna, és ez talán a legjobban az opening esetében mutatkozik meg, ahol kézenfekvő okokból szabad kezet kaptak. Ők pedig ahelyett, hogy egy tényleg jól passzoló dalt választottak volna, kerestek valami közepesen híres j-rock fiúbandát (The Pinballs), és az egyik teljesen semmitmondó, stílusidegen dalukat (Blues of Shichiten Battou) használták fel. Szőrszálhasogatásnak tűnhet, pláne egy olyan területen, ahol közmondásosan ritkán sikerül nem luftot lőni, mégis jól mutatja számomra, hogy ez az anime csak a hozzám hasonló rajongóknak jelentett valamit, a készítők számára csupán egy újabb futószalagmunka volt.

„I am a man of incomprehensible, superhuman potential! One shouldn’t compare me to the kind of peons you see everywhere.”

Az énem egyik része üvölt, hogy TI ÁLLATOK, HÁT MÉGIS MEGTETTÉTEK?! HOGY KÖNYÖKÖLNE KI A HALÁL AZ ARCOTOKON!, és remeg az ujjam a klaviatúra fölött, hogy valami kegyetlenül lepontozzam ezt a szemetet. De az objektív énem, amely képes elvonatkoztatni a személyes csalódottságtól, tudja, hogy itt sokkal szomorúbb, ám hétköznapibb dolog történt annál, mint hogy egy kiváló alapanyagból tragikusan rossz adaptációt készítettek. Nem.

Junji Ito életművét azzal gyalázták meg itt, hogy egy középszerű, unalmas, se íze se bűze horror-vígjáték antológiává silányították, melyre 1-2 éven belül senki sem fog emlékezni. A tragédia annyi, hogy egy manga klasszikus tehetségtelen, fantáziátlan iparosok kezébe került, akik talán látták is a rájuk bízott matéria nagyságát, ezért is igyekeztek minden, a szemnek látható attribútumot a lehetőségeikhez mérten tökéletesen leutánozni, de képtelenek voltak felnőni a feladathoz.

Íme a világ legvidámabb haldoklója!

A tragédia, hogy még a tragédia sem történt meg. Az indokolna egy remake-et, ami talán jobb lenne, talán rosszabb, de legalább kapnánk egy második esélyt. Viszont így EZ lett a Junji Ito manga adaptáció, és ezzel nem lehet mit kezdeni. Nem sikerült az értő szellem erejével lehatolni az impozáns külsőségek mögött meghúzódó esszenciális tartalomhoz. A korrektség kedvéért: talán nem is volt lehetséges. Meglehet, hogy Junji Ito művészete adaptálhatatlan, vagy pontosabban pont attól olyan nagyszerű, hogy a megfelelő ember a megfelelő stílus használatával a megfelelő platformon alkot, és ha ennek a kényes csillag-konstellációnak bármelyik elemét megváltoztatjuk, akkor az egész varázsát vesztve hamuvá omlik. Ha ez így van (és én hajlok arra, hogy elfogadjam ezt a feltevést), akkor nem igazságos túlzottan keményen elmarasztalnom az anime készítőit, vagy magát az animét, hiszen a projekt eleve bukásra volt ítélve, vagy olyan szerencsés együttállás kellett volna a sikeres megvalósulásához, mint ami Junji Ito műveit is szülte, és azért valljuk be, ilyesmi nem fordul elő túl gyakran. Egy kevésbé kiváló mangát talán elhomályosítana ez a szennyfolt, de Ito munkássága saját jogán értékes, nincs szüksége arra, hogy avatatlan kezek hozzányúljanak, és ha ez meg is történik, a zsenialitás átragyog az elé tartott koszos üveglapon is, nem veszítve fényéből, és nem mocskolódva be. Az animét tehát tessék messziről kerülni. Ismeretséged Junji Itóval kezdődjön a mangáknál, és fejeződjön is be ott. Ne akarj továbbá az élőszereplős filmekkel kacérkodni, mondanom sem kell, azok is csapnivalóak lettek. De hát mire számítottunk, nem igaz?

5 / 10

- Kitahito

Megosztás