Animekritika / 2016/01/12 / Szerző: Kitahito
One-Punch Man
Mennyire lehet érdekfeszítő az olyan történet, melynek főszereplője egy ütéssel terít le minden ellenfelet, függetlenül attól, hogy valami random vakondemberről, vagy a bolygót elfoglalni készülő idegen félistenről van szó? Nos, a válasz az, hogy elképesztően! Már amennyiben az említett mű nem a megszokott, félgőzzel dolgozó kisiparos, hanem egy avatott mester kezei közül kerül ki.
Mostanában valami égi szerencse folytán számos érdemes animével találkoztam, viszont az utolsó olyan mély benyomást tett rám, hogy fontos volt előre vennem a sorban, és írnom róla. Szóval ma a 2015-ös One-Punch Man kerül terítékre. A Tokyo Ghoul és az Attack on Titan után ez lesz a harmadik nagy népszerűségnek örvendő seinen mű, melyet kiteszek a verbális választóvizem próbájának, de aki savazásra számít, azt már most kénytelen vagyok kiábrándítani. Ezúttal egy valóban értékes művet választottam ki, és komolyan erőlködnöm kell majd, hogy ne kezdjek parttalan ömlengésbe vagy ízléstelen méltatásba. Persze annyira nem fogom megerőltetni magam, így valószínűleg át-átcsöpög majd némi személyes vélemény is a pártatlanság latex szado-mazo malacálarcán, de fájdalom, az ilyesmi elkerülhetetlen. Tegyük hát félre egy pillanatra Justicia mérlegét, és vegyük a saját zsíros, szalonnaszagú kezeinkbe az ítélkezést!
Érdemes egy kicsit kitérnünk a One-Punch Man előtörténetére, mert nagyon inspiráló. Pontosan úgy kezdődött, mint a Bibliai teremtéstörténet. Kezdetben volt a ONE… egy amatőr mangaka, aki a saját szórakoztatására megteremtett egy oneshot mangát, mely később webes képregény sorozattá nőtte ki magát. Ez volt a One-Punch Man. Manga egy olyan férfiról, aki hobbiból ‘szuperhősködik, egy olyan férfitól, aki meg hobbiból ír és készít mangákat. Rajzolását tekintve kiforratlan, de humora és története friss volt, mint a tavaszi szellő. Tehát nagyon friss. Persze ez még nem hozta volna meg ONE-nak a sikert, viszont volt annyira szerencsés, hogy egy neves grafikus, Murata Yusuke felfigyeljen a munkájára, és meglássa benne a lehetőséget.
Az internetes kapcsolatfelvételt személyes találkozó követte, melynek eredményeképp a felek megállapodtak egy alkalmi partnerkapcsolatban. Yusuke újrarajzolta ONE addig elkészített epizódjait (sok helyen megtartva az eredeti… naivan amatőr stílusjegyeit), és vállalta, hogy a későbbiekben is átülteti ONE agyszüleményeit a gyakorlatba. Nem kellett sok idő, míg a sztori széles körben is ismertté vált, és onnan már csak egy lépés volt az anime adaptáció, mely végül tavaly el is készült.
Történetünk szerint egy olyan alternatív világban járunk, ahol a városokat csak betűkkel jelölik, és mindennaposak a természeti katasztrófák, szörnytámadások, és időnként földönkívüli lények is el akarják foglalni a bolygót. Ebben a közegben, egészen pontosan a szép lassan elnéptelenedő Z városban él Saitama. Egy hétköznapi srác, aki nem stresszeli magát a mutánsokkal, óriás robotokkal, meg utcákon masírozó paramilitáris csapatokkal, csupán munkát akar találni, és apró fogaskerékként megkeresni magának a napi betevőt. Ám egy nap tanúja lesz, amint egy hatalmas ráklény meg akar ölni egy kisfiút, akinek herezacskóálla van, és az alacsony gyermekszületési arányra hivatkozva közbelép, hogy megmentse a fura törpét.
„I’m not a hero because I want your approval. I do it because I want to!”
Nagy nehezen győzedelmeskedik, és ez az esemény sorsfordító lesz mind az ő, mint a világa életében, ugyanis Saitama a konfliktus hatására elkezd edzeni (100 fekvőtámasz, 100 felülés, 100 guggolás, és 10 km futás minden nap), és legyőzhetetlen szuperhőssé válik, míg a kis hereállú srác apja megalapítja a Hős társulatot, melybe később Saitama is felvételt nyer. Viszont hiába lett ‘szupererős, megmaradt ugyan olyan habókos alaknak, mint amilyen volt. Jobban érdeklik a leárazások a közeli szupermarketben, mint mondjuk a föld alatt élő vakondlények inváziója, ugyanis, mint azt ahogy az anime címe is mutatja, minden ellenfelét egy ütéssel pusztítja el, így semmi sem jelent neki kihívást. Saitama a ‘túlerős főszereplő archetípusának csúcsra járatása.
Viszont ennek ellenére azért rendre belekeveredik különféle csetepatékba, melyek mindegyike elmehetne egy-egy külön történet epikus végharcának, de itt csak úgy mellékesen zajlanak le, mert Saitama mindenkit lepofoz. És emiatt a One-Punch Man sztorijának van egy érdekes tematikája, ugyanis sok esetben nem Saitama harcol (ő többnyire otthon döglik, mangákat olvas vagy a virágait öntözi), hanem a barátai és ismerősei, akik közel sem olyan erősek, mint ő, és meg kell szenvedniük az összecsapásokat. Jó példa erre Saitama kéretlen-kelletlen felfogadott android tanítványa, Genos, akit (bár nem épp gyenge) a történet minden lehetséges alkalommal alkotóelemeire szaggat, és hősünknek kell megmentenie az életét.
Vagy ott van mondjuk Mumen Rider, a biciklis, szuperképességek nélküli hős. Bármely más animének ő lenne a főszereplője, mert ő az az átlagos arc, aki akaraterővel, az emberek iránti elkötelezett szeretettel képviseli azt, amit a legtöbb japán mű a protagonistájától elvár. Itt ellenben hiába nyom le egy megható, hősies monológot, hiába hozza ki magából a 110%-ot, lecsapják, mint a szart, és ha Saitama nem lépne közbe, akkor meg is halna. Az volt egyébként az anime egyik legerősebb jelenete, ami megmutatta, hogy a humoros és komolytalankodó felszín alatt jelen van a dráma, csak épp nem az kerül az események fókuszába, és ha nem figyelünk, akkor teljesen elsikkad.
„Overwhelming strength is boring as hell.”
Azt hihetnénk, hogy van az animének valamiféle vezérfonala, mely összeköti a látszólag inkoherens történéseket, és ha nagyon meg akarnám erőltetni magam, akkor mondhatnám, hogy Saitama az epizódok alatt egyre feljebb mászik a Hős társulat ranglétráján, de ez is teljesen mellékes. Besorolják C-kategóriásnak random jelmezes átlagemberek közé, és onnan kell szép lassan kiverekednie magát, miközben mindenki lenézi, csalónak tartja, és azzal vádolja, hogy elorozza a győzelmeket mások elől. Különösen érezhető a megmentésre váró nyárspolgárok tömegének ellenszenve, akik előbb ünnepelnek meg egy izompólós fogyatékost, mint őt. Persze mindez teljesen hidegen hagyja hősünket, és lazán szétüt egy meteort vagy tengeri halkirályt, aztán hazamegy TV-t nézni.
Szóval valójában nincs komolyabb történet azon kívül, hogy Saitama rendre összeakad valami magát nagyon erősnek tartó (és nyilván erős) ellenféllel, aki elkezd menősködni, de még be sem tudja fejezni az ilyenkor megszokott öntömjénező monológját, mert az emberünk kivégzi egy jobb egyenessel. Érezhetjük a szándékosságot, mellyel görbe tükröt tartanak az átlag shounen animék elé. Ez már önmagában is annyira frenetikus, és annyira vicces, hogy igazából többre nem is lenne szükség a szórakozáshoz. Viszont megkapjuk a szokásos verekedős, szájkaratézós jeleneteket is (hála a többi hősnek), melyek olyan látványosak, hogy kifolyik tőle a néző szeme.
Ebben is ott bujkál az irónia: a harcok túlanimáltak és elnagyoltak. Itt nincs “fejlődés”, nem a kis harcok felől haladunk a nagyok felé. ONE felrúgja a megszokott történetvezetési formulákat. Már az első részben városok pusztulnak el, háztömbök emésztődnek el ad hoc robbanásokban, és ez csak fokozódni fog. Aligha lehet olyan érzése az embernek, hogy az egész világ a főszereplő kedvéért épül fel, míg végül kifut valami dramaturgiai klimaxig. Fenét, itt egymástól függetlenül és párhuzamosan zajlanak az egész bolygó sorsát meghatározó csaták, de olyan sok, hogy azt már maguk a karakterek is furcsállják, de persze egy vállrándítással letudják a dolgot és harcolnak tovább.
„I know more than anyone else that I’ll never beat you. But I must fight you anyway!”
Sokat gondolkodtam a negatívumokon, mert ha nem pro-kontra alapon osztályozol, akkor megvádolnak azzal, hogy elfogult vagy, és nem a különben elérhetetlen objektivitás jegyében értékelsz. Hát, aki az érem másik oldalára kíváncsi, az… benézte. Ugyanis nem nagyon van másik oldala. Egyszerűen nem tudok olyasmit felhozni, ami igazán hiba vagy hiányosság lenne az animében. Talán túl rövid. Bele lehetne menni némileg szőrszálhasogató módon abba, hogy az eseményeknek nincs valódi súlya, de ugye a One-Punch Man a legjobb értelemben vett paródia, így csak rontana a hangulaton a túlzott komolykodás.
Mert ott a dráma, ott a feszültség, és felbukkannak valós morális problémákat feszegető helyzetek, mint például a tudós, aki az emberi faj genetikai nemesítése érdekében titkos szervezetet alapít, és úgy végzi a kutatásait. Amikor a szemünk elé kerül az agyon szteroidozott, félbolond, mutáns szörnyszülött, aki az emberiség génjeinek kvázi legjavát hordozza, nem jut időnk rá, hogy a mélyére vájkáljunk ennek az üzenetnek, hiszen Saitama fél perc alatt leöklözi a szerencsétlent, és lelép. De most komolyan, én aztán tényleg oda meg vissza vagyok a jól felépített történetért és az elgondolkodtató mondanivalóért, viszont itt felesleges lett volna ilyesmivel gátat vetni az iróniának és a humornak.
Ráadásul a sorozat szánt szándékkal nem teregeti ki a lapjait (a Hős társulat legerősebb tagja Blast például meg sem jelenik…). ONE csak úgy mellékesen felépít egy világot, bemutat egy csomó kifejezetten érdekes karaktert, majd bohóckodik velük egy kicsit, hogy fricskázza az önmagukat túlságosan komolyan vevő shounen animéket. De minden pillanatban benne van a lehetőség, hogy a komédia tragédiába forduljon, és ha Saitama nem tűnne fel, hogy lángoló felkiáltójelként világító deus ex machina-ként megoldja a helyzeteket, akkor ez be is következne…
„If you really want to become strong, stop caring about what others think about you. Living your life has nothing to do with what others think.”
A One-Punch Man vizualitás terén is remekel. A karakterek rajzolása kiváló, hol realisztikus, hol elnagyolt és karikaturisztikus, de mindig illeszkedik az adott jelenet kívánalmaihoz. A környezetnek mélysége van, több dimenziós, így nem fogod úgy érezni, mint néhány silányabb címben, hogy a szereplők egy 2D-s sík felületen mászkálnak. Az effektek, mint már korábban írtam, nagyon intenzívek. Mintha fognád egy normál anime harcait, és háromszor egymásra tükröznéd őket. Ennél több robbanást, lökéshullámot, becsapódást, összedőlő épületet és pókhálósan berepedező talajt egyszerűen nem bírna el a képernyő. Ha a Dragon Ball Z-t anno betiltották epilepsziaveszély miatt, ezt beledobnák a Paksi atomerőmű 1-es reaktorblokkjába. Persze ma már, mikor elterjedtebb az internet, és online is meg lehet nézni mindent, ez nem jelentene hosszútávú megoldást…
A zenék nagyon vagányak, az epizódok közben nagyon dögös ritmusok csendülnek fel, ami nagyon sokat emel az amúgy is magas színvonalon. Általában nem szoktam kitérni rá, de itt a szinkronszínészek is remek pazar végeztek. Minden karakternek egyedi, rá jellemző hangja van, így még akkor is meg tudjuk egymástól különböztetni őket, ha épp nem látjuk a nagyon jellegzetes kinézetüket. Ritka, hogy minden területen remek munkát végeznek a készítők, de úgy látszik ezért az animéért az összes résztvevő lelkesedett, és tehetsége legjavát adta bele.
Nem gondoltam volna, hogy megélem ennek a műfajnak a feltámadását, de tessék, itt van egy verekedős, szuperhősös seinen anime, amit úgy tudtam végignézni, hogy minden pillanatát élveztem. Ez hatalmas dolog, hiszen mostanában hiába böksz rá a legjobbnak kinéző darabokra, mindig az az érzésed, mintha 4 epizódra elegendő tartalmat szétszórtak volna 12-13 részben, és már a fogadat csikorgatod a sok fanfillertől meg a “lazulunk egy kicsit a parton, bikiniben”-típusú ecchi töltelékrészektől, melyek lassan minden egyes rohadt animében helyet kapnak, és jó ízlésű ember nem tud szó nélkül elmenni mellettük. Komolyan, miért van az, hogy az eseményláncolatot újra és újra meg kell szakítani azzal, hogy a karakterek nyaralni mennek, fagylaltrudakon oboázva évődnek, és olyan semmitmondó konfliktusokat oldanak meg, melyek az ég világon senkit sem érdekelnek!?
„Cretins who think they don’t need to evolve… have no right to pass on their genes!”
Erre jön a One-Punch Man, mely 25 résznyi eseményt sűrít bele 12 epizódba, és folyamatosan pörög, maximumra tolva köpi magából az adrenalint, és csak akkor áll le kicsit, mikor elsüt valami poént, és azok is ütnek, nem érzed kínosan magadat tőle, nincs “onee-chan“-ozás, meg ilyenek, nem kezdenek el demonstratíve kacagni a szereplők, jelezve, hogy itt most valami hallatlanul vicces dolog történt. Nem, itt tökéletes természetességgel történnek abszurd idiótaságok, hangzanak el olyan banális beszólások, hogy az embernek már csak azért is röhögnie kell, hogy azok mennyire nem zavarnak senkit sem.
Mindent összevetve a One-Punch Man egy csemege, égi manna azoknak, akik a sok sótlan, semmitmondó tucat sorozatok helyett végre valami érdekeset, egyedit és humorosat akarnak látni. A szórakozás garantált, és ha rákapsz az ízére, igazából egy délután alatt végezhetsz vele. Megéri. Nem egy tökéletes mű, de nagyon keményen közelít hozzá. Egy csipetnyivel több drámaiság itt-ott, még úgy 4-5 részre való ökörködés, ‘ökölködés, és teljesen meg lettem volna véve. (Hiába, telhetetlen vagyok.)
Viszont nincs ok a panaszra, a végeredmény így is roppant erős lett. Azért különösen szép és szívemnek kedves darab a One-Punch Man, hogy nyíltan szemen köpi a ma dívó animés trendeket, félredob minden sablont, elvet minden konvenciót, és képes mindenféle megkötés nélkül szórakoztatni. Nem tesz gesztusokat a tini közönségnek, nem akar szolgai módon megfelelni, és pont emiatt annyira eredeti, őszinte, és szerethető. A folytatásra ugyanakkor várni kell egy keveset, de addig is bőven lesz mivel kárpótolnunk magunkat. A műfaj egyre komolyodik, és talán már nem kell félgőzzel elkészített és gumicsontként a lábaink elé vetett fércmunkákon rágódnunk. Tetszik ez a tendencia. Reménykedjünk, hogy a jövőben is meglesz a lehetőségünk a minőségi időtöltésre, és nem kell ugyanazt a levesporosított és átcímkézett tartalmat újra meg újra elfogyasztanunk.
- Kitahito