Amikor szóba kerül a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merénylet, mindig kétféle narratíva szerint értékelik a történteket. Az első mellett kardoskodók úgy vélik, hogy a Charlie Hebdo ízléstelen és trágár, ezért be kell tiltani. Ők vannak kisebbségben. A másik fél francia overlay-t tett a facebookos profilképére, a saját mélységes mély szolidaritásától megrészegülve jobbra-balra ossza a Je suis Charlie jelmondatot, miközben úgy könyveli el az esetet, mint a szabad világ és a szólásszabadság elleni támadást. Az utóbbiaktól már a kezdet kezdetén elidegenedtem: nem osztottam meg a bugyuta mantrájukat, nem cseréltem profilképet, mert nem kívántam a demokrácia végvári vitézeinek titulálni ennek a lapnak a karikaturistáit, vagy magamat a tét nélküli szimpátiám miatt. A haláluk nem nemesíti meg őket, nem von glóriát a fejük fölé. Azok maradtak, amik voltak: ostoba, primitív idióták, akik készek voltak bármibe és bárkibe belerúgni, csak hogy a felháborodás hullámait meglovagolva eladhassák a szaros szennylapjukat.

A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága egy pillanatra sem csorbult meg, csak annyi történt, hogy olyan helyre tapostak, ami ezúttal nem csak a fórumtrollok meg a jogvédők hőbörgését váltotta ki. De ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy nem értek egyet a másik oldallal sem: mindenkinek joga van ahhoz, hogy primitív, olcsó, humortalan poénkodással borzolja a kedélyeket. Az már más kérdés, hogy emiatt esetleg iszlám fundamentalisták agyonlőnek, ez már a te döntésed, neked kell mérlegelned az esetleges kockázatokat. Jó ízlésű ember nem fogja a Charlie Hebdo stílusában Mohamedet mocskolni, de ez még közel sem jelenti azt, nem jelentheti azt, hogy TILOS Mohamedet mocskolni. Fontos különbség, amit érdemes kiemelni.

Mélységesen álszent dolognak tartom ezt a nagy Je suis Charlie-zást, és számomra mindenekelőtt azt mutatja, hogy az emberek mennyire nem értik a probléma valódi természetét. Kifejezetten könnyű olyanokkal együtt érezni, akik nem minket sértenek, azoknak a szóláshoz való jogát hangoztatni, akik véletlenül (az ismeretlenségből a hazai közbeszédbe belépve) ebben az egy dologban metszik egymást az általános muzulmán ellenes hangulattal. Kíváncsi vagyok, hogy akkor is ilyen nagy lenne-e a szolidaritás, a szájtáti, szemforgató kanapéharcosok lelkesedése, ha a magazin következő számában egy olyan karikatúra jelenne meg, melyen valami random orosz katona belekulázik a Szent Koronába, miközben leszopatja a Turulmadarat.

Gondolom, akkor már annyira nem sajnálnánk őket, sőt, petíciókat írnánk a lap bezárására, és kommentekben géppuskáznánk őket. Kultúremberek vagyunk, na! Mi csak írásban kokettálunk elmondhatatlan atrocitásokkal. Ami engem illet, rajzoljanak amit csak akarnak. Felőlem akár Jézus keresztre feszítéséből, vagy a Holokausztból is viccet csinálhatnak. Poénkodjanak az örmény vagy a ruandai népirtáson, Hirosimán és Nagaszakin. Ezek jó részét már meg is tették egyébként. Rohadt egy paraszt dolog. De elidegeníthetetlen joguk van hozzá. És ez olyasmi, ami elviekben a modern nyugati civilizáció alapjait képezi.

„I do not agree with what you have to say, but I’ll defend to the death your right to say it.”

Provokatív, sértő, öncélú és ízléstelen, (olyan elvont és álszent dolgokról, mint például a más vallások és kultúrák tisztelete, ne is essék szó…). Nincs ebben semmi hősies. Ha úgy tetszik, ez a szólásszabadság sötét oldala. Az apró betűs rész. Mint ahogy az általános választójognak a hátulütője, hogy azok is szavazhatnak, akiknek több foga van, mint ahány agysejtje, és az ő karikába helyezett keresztjük is annyit ér, mint mondjuk az enyém. Persze az teljesen más kérdés, hogy mondjuk az általános választójogot lehetne finomítani, míg a szólásszabadság korlátozása szükségszerűen tiltást és büntetést vonna maga után. Azt pedig nem nagyon szeretjük.

Látni kell, hogy az arab világ és a zsidó-keresztény kultúrkör között civilizációs különbségek vannak. Egy Európában megtért muzulmán sosem lehet olyan, mint az a társa, amelyik a közel-keletről érkezett, hiszen teljesen más az adott országhoz, a többségi társadalomhoz, a vallásához, és úgy eleve a valláshoz való viszonya. Más világszemlélet, más istenkép, basszus, még az isten világban elfoglalt helyét is teljesen különböző módon látják. Ami nekünk csak egy rossz vicc a sok közül, az egy helyi muzulmánnak kemény sértés, egy fundamentalistának vagy radikalizálódásra hajlamos hívőnek pedig nyomós ok, hogy kalasnyikovot vegyen a kezébe és szétlője a viccelődőt, meg a 100 méteres körzetét. Ilyen helyzetben vagyunk most. Az internetes safe space-ben érlelődő XXI. század kapott egy pofont a XX., de sokkal inkább XVI. századtól, ahol még volt tétje a kimondott, valamint a leírt szónak. És amíg az úgynevezett szabad világ nem áll készen (lelki ráhangolódás és gyakorlati felkészültség tekintetében egyaránt) fegyverrel megvédeni a jogát a saját szabadságához, addig csak óvatosan… nem ajánlatos félőrült fanatikusokkal Ki nevet a végén?-t játszani.

- Kitahito

Megosztás