Sokszor hallottam már mindenféle filmművészeti mérföldkő, vagy annak kikiáltott sekélyes celluloidhulladék kapcsán, hogy milyen jó lenne újra először látni a művet, és szűz szemmel átélni azt az élményt, mely akkora hatással volt rád. Azt hiszem én leginkább a The Room c. örökérvényű klasszikussal vagyok így, mely a tehetséges antitalentum látszólagos önellentmondásosságát meghazudtoló komplementeritás mementója. A fehér holló ritkaságú mesterművek megváltó ereje részegítő, persze, de mikor eljön érted a trash filmek krisztusa a maga zsíros fekete hajával és kamionról leesett Ray Ban napszemüvegével, akkor egyszerűen már csak az elemi rock ‘n roll élmény miatt is kénytelen vagy térdre borulni és keresztet vetni. 2003-ban egy olyan precedenst teremtő alkotás született, melynek pont az adja a varázsát, hogy annyira ártatlanul, olyan romlatlan naivitással tud szar lenni, hogy az szinte példátlan. 2023 szeptember 29-én ennek a filmtörténeti hullócsillagnak a tündöklését kívántuk megünnepelni a Bem moziban.

Különleges alkalomhoz különleges sztárvendég dukál, és ugyan ki lenne alkalmasabb erre a szerepre mint Tommy Wis… akarom mondani Greg Sestero, aki a film második legfontosabb karakterét, Markot alakította. Így hát a második legnagyobb lelkesedésemmel eltöltekezve (némiképp túlárazott) jegyet is váltottam az eseményre. Pénteki nap, késő esti vetítés. Nem számított, a Bem mozi előtereként szolgáló kocsmát a várakozás izgalma töltötte meg. Izgalom, és persze rengeteg izgatott ember. Kis terem, de mégis szinte teltház volt, ami azért szép teljesítmény. A nyugalmam és az ideális filmélmény érdekében a hátsó sorok egyikében foglaltam helyet. A nyugalmam megzavarása és a filmélmény sajátságos lerombolása érdekében a mellettem és mögöttem lévő székeket egy olyan társaság töltötte meg, melynek tagjai már az érkezés pillanatában tajt részegek voltak, és erre csak ráittak a magukkal hozott, fejenként 3-4 üveg sörből és körbejáró vodkásüvegből. Mondjuk kaptam tőlük egy műanyagkanalat, szóval nem tudtam haragudni rájuk. Mikor némi késéssel Greg befutott, hogy rögtönzött beszédben felkonferálja a filmet, egész elcsendesültek. Aztán persze felocsúdtak, hogy itt van Mark, újra elkezdtek torkuk szakadtából random idézeteket üvölteni, ami azután is folytatódott, hogy az est sztárja elhagyta a termet, és elkezdődött a vetítés. Az Room impulzus, így sokadjára is rendkívül szürreális volt. Ehhez valamelyest hozzáadott a tény, hogy a körülöttem helyet foglaló kompánia vidámsága átragadt a többi nézőre is, és a közönség egyetlen kacagó/kiabáló entitásként nézte végig a filmet.

„If a lot of people love each other, the world would be a better place to live.”

Jó volt egy ilyen ártatlan tömegpszichózis részének lenni. Azok az energiák, melyek más, kevésbé civilizált korokban az egyenlőség, szabadság és testvériség ideológiai hármasának barikádharcaiban voltak hivatottak megütközni egymással és kiégni, itt, ebben az alkoholgőztől terhes kis teremben elpukkantak a köldöktoszások, „oh hi doggy!“-k és artikulálatlan röhögések kakofóniájában. A vászon közelében ülő szerencsétleneket időről időre kanalak és pattogatott kukoricaszemek kartácssortüze verte végig, de sokakat elvesztettünk más, rekeszizmokat ért találat következtében is, ahogy a földön fetrengve kínjukban kinevették a lelkület. Ám ezeknek a hangos, obszcén és önfeledt perceknek véget kellett érniük egyszer. Johnny meghalt, és távozott a mozi legnagyobb karaktereinek fenntartott panteonba. Ahogy legördült a stáblista, győzedelmesen, tapsvihartól és a “You’re my rose” ikonikus dallamaitól övezve visszatért Greg Sestero, hogy megpróbáljon válaszolni azokra a kérdésekre, melyek e celluloidba oltott abszurditás láttán felmerülhettek bennünk. Szép listával készültem én is, hisz bár a Disaster Artist könyv számos kulisszatitokra fényt derített, itt volt a remek alkalom, hogy még többet megtudjunk Tommy Wiseau rendezői habitusáról, személyéről, előéle… és ekkor észbe kaptam.

Kijózanodva a nevetés bódító mámorából hallgattam végig a mellettem ülő részegek alkoholtól akadozó angolsággal elböfögött kérdéseit, a szemérmetlenül átlátszó kísérleteket, ahogy a félhomályos derengésben ülők mindegy hallgatólagos, cinkos egyetértésben igyekeznek kicsikarni valamit a Katasztrófaművész rejtélyes karakteréről. Láttam, ahogy Greg frusztrált kötelességtudattal igyekszik kielégíteni a kíváncsiságot, melynek nem ő az alanya. Elvégre ezért fizettek. Eleinte visszafogottan, majd alig palástolt ingerültséggel válaszolt az eleinte visszafogott, majd érezhetően elszemtelenedő rajongók egyre szemérmetlenebb kérdéseire, míg végül, kissé talán kurtára fogva az est fénypontját jelentő Q&A szekciót, a szervezők véget vetettek a beszélgetésnek, és kitessékeltek minket az előtérbe. Ha korábban lett volna egy szemernyi kétségem is afelől, hogy emberünk csak a pénzért csinálja mindezt, akkor az a maradék illúzióm is eloszlott, mikor a teremből távozva megláttam a magával hozott termékekre ragasztott árcédulákat.

A nézői csőcselék hamar sorba rendeződött az asztal előtt, hogy “kedvencével” fotózkodhasson. Ennek az emberi százlábúnak a vége szimbolikus módon pont a mosdóig ért. Kisvártatva, viszonylag rezignáltan álltam be sereghajtónak, és közben néztem, ahogy újabbnál újabb megvadult tettestárs vágja pózba magát, és vaku villan, jön a hunyorgás, a kézfogás, majd rövid szóváltás, egy gyűrött bankó gazdát cserél, visszajáró, és már mennek is a pulthoz sörért, kezükben gyűrögetve egy olcsón kinyomtatott The Room forgatókönyvet vagy szitázott pólót. Greg Sestero meg csak ácsorog ott, korosodó Mark-arcára fagyott műmosollyal, időnként aláfirkant valamit, amit elé tolnak, bólogat, ha muszáj, közhelyes formaságokat puffogtat szellemesnek szánt megjegyzésekre, magában meg valószínűleg azt fontolgatja, hogy mennyi idő alatt lehet a szállodától a Ferihegyi repülőtérre érni. Fájó egyértelműséggel hasít belém a tudat, hogy ez a jobb sorsra érdemes (?) ember nemcsak beletörődött abba, hogy valaki más árnyékában kell leélnie az életét, de akarva-akaratlanul az egész identitását erre építette fel. Tommy Wiseau helyett, mondhatni jobb híján a második pojáca a sorban. Én meg még asszisztálok is a groteszk bohózathoz, ahogy Sestero a hírneve és méltósága morzsáit aprópénzre váltva kiárusítja és megalázza magát. Hányingerem támad, kilépek a sorból, és sietve elhagyom a mozit. A korlátnak támaszkodva teleszívom a tüdőmet a hűvös esti levegővel, majd pedig nikotinnal, miután másfél hónap után ismét rágyújtok egy cigire. Nem sietek vele: nincs hová, nincs miért sietnem. Hazafelé menet átsétálok a Margit hídon, és átadom magam a torkomban gombócot gyúró, azbesztillatú szomorúságnak.

- Kitahito

Megosztás