Van annak egy különleges varázsa, ha evőpálcikával eszed a rizst. Az európai ember keze nehezen áll rá ezeknek a finom eszközöknek a használatára, már ha egyáltalán veszi a fáradtságot, hogy elvonatkoztasson a gyakorlati szempontoktól. Mert ugye sokkal kényelmesebb és hatékonyabb villával fogyasztani az ételt, ugyanakkor ezen logika mentén visszatérhetnénk a kézzel való evéshez, és úgy lapátolhatnánk be a táplálékot a szájnyílásunkba, mint a prehisztorikus őseink. Na nem mintha az étellel való ilyen közvetlen és szerves kapcsolat megvetendő lenne, viszont az evőpálcikák használata, ha sikerül elsajátítani (egyébként közel sem annyira nehéz, mint amilyennek sokan hiszik), igazán kecses dolog.

Amolyan szolid méltóságteljességet kölcsönöz a használójának, azt sugallva, hogy elsősorban nem az éhséged csillapításáért, hanem az étkezés szertartásos élvezetéért eszel. Ám ezek a törékeny bambuszrudacskák többet adnak a puszta látszatnál: felcsippenteni akár egyetlen rizsszemet… pragmatizmushoz szoktatott lényünk zsigerileg tiltakozik az ilyen célszerűtlenség ellen. Felesleges vesződség, gondolhatjuk, de korán sem ez a helyzet. Itt nem az a lényeg, hogy gyorsan végezz, hanem hogy valóban megéld, amit épp csinálsz. Benne lenni a pillanatban, egész lényeddel az étkezés aktusára összpontosítani. Hideg rizs, zöld tea, és egy pár evőpálcika. Az elmélyült koncentráció még ezt a legegyszerűbb táplálékot is megízesíti, és a legszegényebb étket is lakomává megnemesíti. Számomra ez egyfajta meditatív, zen gyakorlat.

Az már csak mellékes pozitívum, hogy teljesen másképp kezelik az embert, ha például egy kínai étteremben evőpálcikával eszik. Szóval ha másért nem is, az ajándék szezámmagos, mézes csirkéért igazán érdemes gyakorolni egy kicsit…

- Kitahito

Megosztás