logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2015/01/13 / Szerző: Kitahito

Józsi bácsi és a halálfélelem.

Megint áttúrtam a szekrényem mélyén pihenő amorf magazinhalmot, hátha találok valami bizarr ostobaságot, vagy legalább érdekeset. Ezúttal viszont kéretlen nosztalgiára leltem.

NewspapR

Kezembe akadt a Blikk (meh…) 2004. június 9-én kiadott száma, melyben egy ismerős cikkre bukkantam. Mármint nem a cikk volt ismerős, hanem az, amiről szólt. Valahogy sikerült elfeledkeznem az esetről, pedig akkor okozott néhány álmatlan éjszakát. Nos, a következőről van szó:

Budapest-Kőbánya – Elnyelte a föld hétfőn késő este Török Józsi bácsit a kőbányai Óhegyi-parkban. A férfi kutyasétáltatás közben esett egy nyolcvancentis lyukon keresztül a mintegy 15 méter mély gödörbe. A mellette sétáló ismerőse, Zsuzsa csak hatalmas szerencsével úszta meg, hogy nem zuhant szintén a mélybe A tűzoltók több mint másfél órán keresztül próbálták kimenteni az idős urat, de csak a holttestét tudták a felszínre hozni. -Beszélgettünk, egyszer csak hatalmas ordítást hallottam, majd eltűnt mögöttem. Pár centin múlt, hogy nem én haltam meg! – mesélte könnyeivel küszködve Zsuzsa“…etc.

„Az állandóság illúzióját leginkább az állandóságba vetett hit állandósága tartja fenn.”

Tisztán emlékszek erre az esetre, és arra a komoly neurózisra, amit kiváltott. Akkoriban elég sokat jártam Kőbányának azon a részén, így a hatás még erőteljesebb volt. Mert mire emlékeztet minket ez a tragédia? Arra, hogy sétálgathatsz a magad dolgával törődve, mint tisztességes, 12 egy tucat állampolgár, senkit sem zavarva a létezéseddel, és egyszer csak megnyílik alattad a járda aszfaltfelülete, te pedig lezuhansz a pokolba. Mert ne legyenek illúzióink, Józsi bácsi a pokolra jutott. Ki tudja meddig nyomorgott abban a fénytelen, szűk, bűzös szemétcsőben, míg végül kiszenvedett szerencsétlen. Az a tudat, hogy lényegében bármikor, minden előjel nélkül bezuhanhatsz egy szemétszakadékba, és meghalhatsz, az akkori énem számára egy borzasztó felismerés volt. Heteken át kísértett éjszakánként a rémálom, ahogy a szemét közé ragadva próbálom az elérhetetlen felszín felé küzdeni magam. Elmerenghetnénk azon, hogy milyen paradox és groteszk város(rész) az, amely a saját maga termelte szemétre épült, de térjünk inkább vissza a konkrét ügyhöz. Pár nappal a tragédia után elkezdtem az Óhegyi-parkon keresztül hazajárni. Korábban is átsétáltam már rajta, de onnantól kezdve direkt arra mentem. Így utólag visszagondolva nem tudnám megmondani, miért is csináltam. Talán egyességet akartam kötni Istennel, a világegyetemmel, vagy az egész anyagi bábszínház mögött megbúvó gonosz és fanyar humorú akarattal.

„-Ha meg akarsz ölni, akkor csináld most, nem akarok örökké azon parázni, hogy mikor szakad be alattam a talaj.”

Valami ilyesmi járhatott a fejemben, amikor szó szerint kihívtam magam ellen a sorsot. Jól emlékszek viszont az érzésre, az izgalomra. Minden lépés lehet az utolsó is. Az egyik pillanatban még szilárd talajon állok, a következőben meg a légüres tér tátong a talpam alatt. Megtörténhetett volna. Akkor elfogadtam, hogy az a park a halál birodalma, és nekem át kell kelnem rajta. Mert valahogy egyenesbe kell jönnie az embernek a világképével. Azt mégsem lehet, hogy minden pillanatban észben tartsd a saját halandóságodat. Elgázolhat egy autó, beléd csaphat a villám, lelőhetnek, megkéselhetnek, öngyilkos merénylők robbanthatnak apró húscafatokra, szívrohamot kaphatsz, elkaphatsz egy gyilkos vírust, és igen… akár beszakadhat alattad a föld. És amikor képes voltam feldolgozni ennek a tényét, a rémálmaim is elmúltak. Persze az is sokat segített, hogy sértetlenül átjutottam a túloldalra.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Je suis Charlie?

Következő kritika:

Of Course

Még több Kommentár