Nos. Figyelmünk értő lámpafényét fordítsuk ezúttal az Comes at Night c., meglehetősen kis költségvetésű (5 millió dollár) amerikai horrorfilmmel, mely 2017 júniusában debütált, és nálunk be sem mutatták. Viszont nem panaszkodhatunk, hisz itt van nekünk a Csajok hajnalig, a Transformers: Az utolsó lovag, a Gru 3, és persze a mindenki által várt Verdák 3! El vagyunk látva minden földi jóval, ugye. Ilyen magas nívójú élményözönben nehéz lesz időt szakítani egy szerényebb alkotásoknak, de legyünk bevállalósak, hisz az It Comes at Night megérdemli, hogy másfél órát rááldozzunk az életünkből. A filmet Trey Edward Shults rendezte, kinek nevéhez eddig csak a Krisha című (egyébként meglehetősen erős) dráma köthető, tehát viszonylag zöldfülű illetőről van szó. Ez jelenthetné azt, hogy nem tudja, melyik végénél kell megfogni a forgatókönyvet, esetünkben viszont ez annyit tesz, hogy még nem égett ki belőle a kreativitás. Szóval… aki valami szokványos posztapokaliptikus vírusos/zombis hentelésre számít, az jobb, ha messze elkerüli ezt a darabot, vagy előtte hangulatba hozza magát egy-két Tarr Béla filmmel, ugyanis itt nem az akcióra, nem a fertőzésre, de még csak nem is az élőhalottakra helyeződik a hangsúly, hanem (nagyon is helyesen) a túlélőkre, tehát magára az emberre, és persze arra, hogy bizonyos mértékű mentális nyomás alatt milyen kegyetlenségekre képes!

Van, aki tűzbe menne a családjáért. Nagyapó szó szerint vette a dolgot, és megtette…

Történetünk a megszokott felütéssel indít: adott egy rendkívül fertőző kór, mely megtizedelte az emberiséget, és… nagyjából ennyit tudunk, mivel a szereplők nem kezdenek expozíciós monologizálásba a kedvünkért, hogy közöljék velünk azt, amiről fogalmuk sem lehet. A nagypapa rögtönzött temetésénél megismerhetjük hőseinket: Pault (Joel Edgerton), a feleségét Sarah-t és a fiukat Travist, akik egy erdő mélyén lévő kis házban húzták meg magukat, és igyekeznek átvészelni valahogy az apokalipszist. Napközben látszólag minden rendben van, a megfelelő óvintézkedések mellett, de zavartalanul végzik teendőiket, de ahogy leszáll az est, bezárkóznak, bezárják az egyetlen bejárati ajtót, elbarikádozzák magukat, és vigyáznak, nehogy zajt csapjanak. A legfontosabb szabály, hogy bármi is történik, a bejárati ajtót tilos kinyitni. A néző fülel, figyel, próbál kikukucskálni az ablakréseken, hátha megpillanthat valami elsuhanó árnyékot vagy egy kósza Lugosi Bélát, de semmi ilyesmi nem történik. Egyedül Travis kissé… bizarr viselkedése szúrhat szemet, de hát ugye a srác teenager, meg ugye néger, tehát nem kell csodálkozni azon, hogy éjszakánként össze-vissza járkál az épületben, egy kutyával beszélget, és a fekete zombinyálkát okádó, halott nagyapjával álmodik. Ettől függetlenül azonban látható módon egész jól elvannak az erdei rezidenciájukban, pedig még internet sincs, nemhogy vezetékes víz! Ez az idilli kilátástalanság valószínűleg még hosszú ideig eltartana, csakhogy feltűnik egy idegen, aki betör hozzájuk az éjszaka közepén, és teljesen felforgatja a család életét.

„You don’t need to fight it. You can just let it all go. Everything’s okay. I love you, dad. I do. I’m so sorry. Oh, god…”

A betolakodót könnyűszerrel ártalmatlanná teszik, és Paul, biztos ami biztos alapon még ki is kötözi egy fához, zsákot húz a fejére, majd gyorsan visszasiet a házba. Másnap reggel, mikor megbizonyosodik róla, hogy a férfi (mint kiderül, Will-nek hívják) nem fertőzött, megtudakolja tőle, honnan jött, mit akar, és mégis miért próbált meg betörni hozzájuk. Na, vajon miért? Ellátmány, búvóhely, ráadásul a családja néhány mérfölddel odébb várja, hogy visszatérjen hozzájuk. Bár a védtelen nők és gyerekek hátrahagyása igencsak megkérdőjelezhető döntés, ezek után már nehéz nyugodt szívvel agyonlőni valakit, szóval Paul elengedi Will-t, és megegyeznek, hogy némi haszonállat fejében hozzájuk költözhetnek.

Azon melegébe autóba is ülnek, we have no time to waste. Útközben a páros kisebb tűzharcba keveredik, és hősünk kegyetlenül kivégzi a támadókat, de ezen kívül relative eseménytelenül zajlik a túra. Gond nélkül hazatérnek, immár feleségestül (Kim), gyerekestül (Andrew) és kecskéstül (neki sajnos nincs neve…), és bár Paul még mindig gyanakszik, teljesíti az alku rá eső felét, tehát házába fogadja a jövevényeket, akiket alig ismer. Annál is inkább, mert az egyikük tejet is ad, ami nagyban elősegíti az önellátást. Azon a téren pedig minden segítségre szükségük van.

Edgerton a fenekén hordja a baseball sapkáját.

A kezdeti feszültség ellenére a két család szép lassan összecsiszolódik: kiosztják a szobákat, kialakítják az új rutint, a szereplők elkezdik megismerni egymást, tehát mi is elkezdjük megismerni őket és az előéletüket. Travis rágerjed Kimre, Andrew talál magának egy sötét bőrű bátyust, Paul végre levette a mutató ujját a fegyvere ravaszáról, ráadásul még a kecske is jól van, tehát minden a megfelelő mederben folyik. Ha nem tudnánk jobban, akár azt is hihetnénk, hogy beköszönt a béke és boldogság kora. Ez az idilli kilátástalanság megint csak eltarthatna a végtelenségig, ám ismét beüt a krach: a várakozásainkkal ellentétben nem egy betörő, nem egy csapat élőhalott, és még csak nem is Travis rakoncátlankodó pénisze okozza a problémát, hanem az a rohadt kutya, Stalney. Hőseink épp kint vannak a ház előtt, és elmerülnek a favágás meg az apai szerepkör részleges átruházódásának örömeiben, mikor a kutya elkezd ugatni… valamit a fák között, majd eliramodik, és nem kerül elő, hiába hívják. Mivel már sötétedik, és amúgy sem biztonságos össze-vissza rohangálni egy ki tudja miktől hemzsegő erdőben, Paulék kénytelenek felhagyni a kereséssel, és bezárkózni.

Az esti beszélgetés/italozgatás során Will ellentmond a korábbi történetének, ami újfent felébreszti Paul gyanakvását. Később Travis megint a nagyapjával álmodik, felriad, és elkezd fel-alá járkálni a sötétben. Még szerencse, mert rátalál Andrewra, ahogy épp a földön fekszik az egyik szobában. A srác visszaviszi őt a szüleihez, majd észreveszi, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva van. Gyorsan felkelti a többieket, akik a felfedezés hatására érthető módon kicsit… nos, bepánikolnak. A helyzeten nem javít, hogy megtalálják Stanleyt, akit felnyitottak és kifordítottak, melynek következtében értelemszerűen nincs valami jól, ezért gyorsan agyonlövik és elégetik. Probléma megoldva, igaz? Nope.

„The most important thing, we never go out at night. Got it?”

A kezdeti sokk után ugyanis felmerül a nyilvánvaló kérdés, hogy mégis mitől nyílt ki az ajtó, ami ugye belülről van elreteszelve. Will-ék Travis-re gyanakodnak, Paul-ék pedig Andrew-ra, bár a gyerek még a kilincset is alig éri fel. Mindenesetre egyelőre abban maradnak, hogy jobb lesz, ha mindkét család visszavonul a saját szobájába, és egy időre nem kerülnek kapcsolatba egymással. Fogalmuk sincs, hogy ki fertőződött meg. Érthető lépés. Másnap Travis véletlenül kihallgatja, hogy Will és Kim a távozást fontolgatják. A srác mindezt roppant diszkréten el is mondja a szüleinek, hozzátéve persze azt is, hogy a gyerekük nagyon sírt, és szerinte biztosan fertőzött. Ez, mint sejthető, nem javít a helyzeten. Innentől igencsak felgyorsulnak az események: Paul és Sarah arra a következtetésre jutnak, hogy Will és Kim arra készülnek, hogy fogják lopni a készleteiket, mikor távoznak, vagy később visszajönnek és megölik mindannyiukat, ezért meg kell állítani őket. (Megint az a rohadt kell, ugye) Beöltöznek, fegyvert fognak, a konfrontáció pedig elkerülhetetlennek látszik, ahogy az események a tragikus (és ezúttal nem lespoilerezett) befejezés felé száguldanak.

You can’t shoot the virus, fool!

Le kell szögeznem, teljesen meg tudom érteni azokat, akik az előzetesek alapján egy mozgalmasabb horrorra számítottak. Én is így voltam vele. A trailerek megtévesztőek, de mivel az a funkciójuk, hogy becsábítsák a mozikba az embereket, ennyit el lehet nézni, annál is inkább, mert cserébe egy igazán remek pszichológiai horrort kapunk. Vagy inkább drámát? Mindegy, az biztos, hogy a zombitámadás elmarad, viszont így jut időnk arra, hogy hőseinkkel együtt alámerüljünk az elme sötét bugyraiba. Mert mi más jönne éjszaka, mint a feloldhatatlan, tisztázatlan eredetű szorongás és paranoia? Gondoljunk csak bele, egy ilyen helyzetben az egyszerű embereknek nincs rálátásuk a globális eseményekre, könnyen lehet, hogy csak egy sablonos bejelentést kapnak a járványügyi hivataltól valamelyik tv csatornán vagy rádión, mielőtt minden végleg elnémulna. Maradjanak házon belül, kerüljék a másokkal való kontaktust, szedjék elő a kamrából a bableves konzerveket…stb. Senki nem világosít föl, és nincs is lehetőséged kideríteni, hogyan terjed a vírus, mik a tünetei, és mennyi ideig tart a lefolyása. Sötétben tapogatózol, szó szerint és átvitt értelemben is. Helytálló ismeretek híján el kéne fogadnod, hogy bármikor és bárhol megfertőződhetsz, de képtelenség huzamosabb ideig ebben a tudatban élni, mert vagy megőrülsz, vagy végletekig közönyössé válsz, vagy pedig minden mindegy-alapon beállsz a pszichopata útonállók autógumi-vállvédős Mad Max csapatába. Az ember képtelen megbirkózni a kontrollvesztéssel járó elviselhetetlen kiszolgáltatottsággal, ezért racionalizálnia kell, törvényszerűségeket kell keresnie a rendszertelenségben, amikhez aztán alkalmazkodhat. Kellenek a szabályok, biztos kapaszkodók a bizonytalanságban, legyenek bár teljességgel alaptalanok és értelmetlenek, mert csak így lehet valamennyire megzabolázni a felfoghatatlant.

„I think they’re sick. You don’t get it, if they’re sick, then I am too.”

Paul és családja pontosan ezt teszi. Belecsimpaszkodnak abba a tévképzetbe, hogy a balsorsot ki lehet zárni műanyag ponyvákkal és reteszekkel. Ha csendben maradunk, akkor majd nem hallanak meg. Hogy kik, azt nem tudjuk, mert ők se tudják, és igazából a történet szempontjából mindegy is. Az It Comes at Night elsősorban az ismeretlentől való félelemről szól. Amikor nincs rálátásunk a helyzetre, minden egyébként lényegtelen apróság gyanússá válik. Egy elszólás, egy nyitott ajtó, egy síró kisgyerek. Nem az a baj, hogy a szereplők bizalmatlanok, hanem hogy képtelenség megbízni bárkiben is. Mi van, ha el akarják lopni az élelmünket? Mi van, ha fertőzöttek? Mi van, ha végig hazudtak nekünk? Húzol egy kört a homokba magad és a családod köré: meg kell védeni őket. Egyszerűen muszák. Akkor is, ha embertelen. Akkor is, ha nincs rá mód. Akkor is, ha valójában talán nincs is mitől megvédeni őket.

-Apa, én miért vagyok ilyen fekete?

De mikor este van, és a kulcsra zárt szobában kucorogsz, minden nesz, minden köhintés mellé titkos jelentés társul. Trey Edward Shults visszatér a horror legnemesebb hagyományaihoz, azokhoz az irányelvekhez, melyek manapság kiveszőben vannak a jumpscare-ek és láncfűrészes gyilkosok özönében. Vagyis hogy igazán félelmetes csak az lehet, ami nincs ott. Amiről semmit sem tudunk, nem értjük a működési elvét. Az tud igazán, zsigeri szintű iszonyatot okozni, amikor a fenyegetés nem az általunk megszokott racionális elvek alapján működik. A tudatod olyankor ledobja az ékszíjat. Rohadtul elegem van abból, hogy a mostani horrorfilmek nem képesek mással operálni, csak a olcsó gore-ral, gagyi ijesztgetésekkel, és kiismerhető, legyőzhető rémekkel. Ha literszám folyik a vér, attól félelmetesebb lesz valami? Hangos zajokkal és hirtelen előugró alakokkal ki lehet váltani a suspense-t? Megismertük a szellem tragikus előzménysztoriját, és végső nyugalomra helyeztük a pincében befalazott holttestét. Örülünk, Vincent? Nem. Olyan, mintha a horror műfaj is arra törekedne, hogy a néző biztonságban érezze magát, pedig pont a kontrollvesztés lenne a cél.

A horror lehetne komoly műfaj is. Egyenértékű a drámával, vagy az eltűnőfélben lévő, szintén jobb sorsra érdemes thrillerrel. Ehelyett lesilányították semmitérő baltás pszichopaták meg kamerába üvöltő CGI zombik szintjére, nagyjából a Halálos Iramban rajongótáborának értelmi színvonalára. A horror háttérzaj lett az elsötétített mozitermekben megejtett ujjazások és oboázások mellé. Pattogatott kukoricával és vizezett kólával fogyasztható kommersz, patikamérlegen kimért, előre csomagolt, zárjegyezett rettegés, pillanatnyi adrenalinlöket a végső, wc kagylóba lövellő húgysugár-orgazmus előtt, amit kénytelen vagy másfél órán át visszatartani, mert azért mégiscsak bunkóság mások lábán taposva kibotladozni a mosdóba. És a Annabellen, a Véres Valentinen és a Piranha 3D-n szocializálódott közönség számára az ilyen It Comes at Night-féle horrorok egyszerűen már unalmasak. Mert nincs ki elől elmenekülni, nincs konkrét tárgya a félelemnek. Túl absztrakt, ködös, és elvont ez az egész. Nem elég intenzív, nem elég 3D. Mondjuk az érdekes kérdés, hogy ilyen magasra srófolt ingerküszöbbel hogy képesek az ájulás határáig megijedni egy lassan becsukódó ajtótól a Paranormal Activity bármelyik részében, de ennek kitárgyalása egy másik alkalomra marad.

„I just want to talk, and I want honest answers. Do you have any idea what’s going on out there?”

A lényeg, hogy az It Comes at Night csinálja helyesen. Mert mégis mit adna hozzá a filmélményhez, ha egy ismeretlen narrátor az első percben elmondaná nekünk a szinopszist? Hogy vírus így, élőhalottak úgy, és még apokalipszis is van. Mennyiben emelné a mű élvezeti értékét néhány tucat tántorgó halott lekaszabolása? Ha rohangálna az erdőben néhány zombivámpír-farkasember, akkor már a zúgolódók is elégedetten dörzsölnék össze a tenyereiket, hogy mennyire pompásan szórakoztak? A jó horrornak nem feltétele az erőszakpornó. Sosem volt az. Sőt, engem a direkt, “esztétikai célzatú” gyilkolás kiránt a helyzetből, elrontja a beleélést, mert emlékeztet, hogy egy filmet nézek.

You wanna leave?! Nobody leaves the family!

Az a trend is nagyon unszimpatikus, ahogy megpróbálják a horrort és az akciót erőszakkal összeházasítani. Nem szükséges folyton valami látványosnak történnie ahhoz, hogy az eseményeknek súlya legyen. Ha párhuzamot kéne vonnom, akkor talán a Holokauszt témájú filmeket idézném meg analógiaként: legalább annyira fajsúlyos az, ahogy a kollaboránsok sikálják fel a vért a padlóról, aranyfogakat válogatnak szét, vagy ahogy egy SS tiszt kivégzési parancsokat pecsétel le és szállítóleveleket ír alá, mint megmutatni azt, hogy száz zsidót beterelnek a gázkamrába, vagy a meztelen és lesoványodott holttesteket egymásra hányják az udvaron.

Az It Comes at Night túllép azon, hogy a felütés által elénk vizionált sablonos apokaliptikus jövőképre onanizáljon. Hiszen az csak díszlet, egy körülményrendszer, ami nem célja a horrornak, hanem eszköze, hogy a horror és a dráma kibontakozhasson. Okos film. Vizuálisan és filmtechnikailag rendkívül kielégítő, de persze nem látványos, nincsenek benne robbanások, meg szétszakadó fejekből CGI vérpermettel falra fröccsenő agyvelődarabkák. Nem elég félálomban és fél füllel odafigyelni rá, tehát elköteleződést igényel, valós figyelmet és ráhangolódást. Ha úgy nézed, hogy “na, belövök még valamit lefekvés előtt, addig meg chatelgetek facebookon”, akkor a negyedét sem adja át annak, amit átadni szándékozott. Ez nem valami vacak slasher movie, mikor 5 tini kimegy az erdőbe táborozni, aztán szex közben lemancsolja őket a medvedisznóember, míg csak a szende/műcsúnya csaj marad, megöli a szörnyet és megmenekül, vagy a stáblista előtt elkapja a tóból kiugró Jason. Aki ilyesmit akar, az bőven talál hasonlót, úgyis futószalagon gyártják őket, vagyis évente legalább 8-10 biztos a mozikba kerül, szóval lesz mire elvinni a csajodat, és két falat sajtos nachos chips között a szoknyája alá nyúlni. Sajnálatos módon ez a film nem igazán petting-kompatibilis, vagyis több egy szar indoknál az összebújásra, aminek a horror műfajjal amolyan “se veled, se nélküled”-viszonyban lévő kultúrsznobként nagyon tudok örülni.

8 / 10

- Kitahito

Megosztás