Pár napja, miközben a könyvespolcomat rendeztem újra, a kezem közé került Gárdonyi Géza Egri csillagok című örökbecsű regénye mind a 608 oldalával, engem pedig meglepett valami mélyről jövő, fóbiás undorérzet. Eszembe jutottak azok az idők, mikor 6. osztályos diákként e fölé a könyv fölé görnyedve vért és verítéket izzadva küzdöttem le a lapokat, csigalassúsággal haladva előre, míg a közelgő számonkérés határidejének Damoklész kardja meglehetősen képzavaros módon a körmömre nem égett. Istenem, hány kínkeserves órát hadakoztam ezzel a regénnyel! Aztán jött az Aranyember, a Légy jó mindhalálig (amit szinte már szerettem az előbbihez viszonyítva), majd Dante Alighieri Isteni színjátéka, és az Anyegin… majdnem, majdnem sikerült megutáltatniuk velem az olvasást, abban a nagyon képlékeny, nagyon befolyásolható időszakban, amikor a legkisebb csorba is olyan közel visszafordíthatatlan gondokat okozhat a jövőben, melyeket egy élet munkájával lehet csak kiköszörülni.

„A világot javítani? Ebben nem hiszek. Nekünk vetni kell, az eredménye nem ránk tartozik.”

Szégyenérzet nélkül megvallom, én az Egri csillagok után presztízskérdést csináltam abból, hogy ezen akadályokat a könyvek elolvasása nélkül teljesítsem. Volt, hogy ellógtam az óráról, volt, hogy írattam egy igazolást a körzeti orvossal és otthon “betegeskedtem”, de legtöbb esetben a már akkor is elég fejlett szókincsemet használtam fel arra, hogy elkenjem azt a kényelmetlen körülményt, hogy bár a történetek szinopszisát többé-kevésbé ismertem, valójában nem olvastam el a könyvet. De lehet ezért bárkit is hibáztatni? Mégis ki volt az az ostoba, aki úgy gondolta, hogy 16-17 éves gyerekeknek Shakespearet, Balzacot, Kafkát, Tolsztojt, Puskint, és Molière-t kell olvasnia?! Mennyit ért meg egy gyerek a Goriot apóból? Mit ad egy 11. osztályosnak a Csongor és Tünde? Ezek olyan művek, melyeket a kiforrott intellektus szűrőin kell átvezetni ahhoz, hogy kamatoztathass belőle valamit, nem pedig rázúdítani az alakulófélben lévő fiatal kritikus gondolkodásra képtelen elméjére! A klasszikus irodalom nagyjai csemegék, kincsek, ideavilágból lehívott örökbecsű történetek és archetipikus karakterek megörökítése papíron.

Ezeket a mesterműveket nem lehet és nem is szabadna az az oktatási rendszer malomkövei közt megőrölni és instant levesporhoz hasonlóan forróvízzel felöntve átadni a fiataloknak. Tételt csinálni belőlük! Olvassátok el, gyerekek, majd megmondjuk, hogy mit gondoljatok róla! Nem lehet a kultúrát kivonatolni, és ugyanazzal az módszertannal lenyomni a gyerekek torkán, mint ahogy a történelmet vagy a földrajzot tanítják. Régen azt hittem, hogy nincs annál nagyobb megtiszteltetés egy alkotónak, mint hogy a műveit általános- vagy középiskolákban oktatják, de ahogy tapasztaltabb, olvasottabb és bölcsebb lettem, rá kellett ébrednem, hogy ennél nagyobb tragédia senkivel sem történhet! Az iskola kifosztja, kiüresíti, boncasztalon felvágja, felcímkézi, majd patikamérlegen méricskéli a művészetet. Elidegeníti a befogadandó tartalomtól a befogadót, mert dolgozatíráskor a legnagyobb magyar író se ér többet annál a kettesnél, és nem érhet többet az ötösnél. „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!” – írta József Attila, aki azt hitte, ő fog, és nem pedig őt fogják tanítani. A sors fintora, hogy végül sikerült középiskolás fokra degradálni őt…

„A pusztán eltanult igazság csak úgy tapad hozzánk, mint egy reánk illesztett tag, egy hamis fog, egy viaszból való vagy legföllebb mint egy idegen húsból való rhinoplasztikus orr.

A fő probléma, hogy ha a cél pusztán a művek vélt vagy valós beltartalmi értékének átadása, akkor az Egri csillagok 608 oldala kiválthatóvá válik a két és fél órás filmadaptációval. Abszolváltam a mondanivalót, a történetet, megismertem, amit meg kellett és meg lehetett. Egri csillagos ötös! Ezen logika mentén a könnyebb út még érvényesebb is, mint az eredeti, hisz így több időm marad megnézni más kötelező olvasmányok filmadaptációját, igaz? Viszont ha az iskolának az a feladata, hogy megszerettesse veled az olvasást, felfegyverkezzen téged az írott kultúra befogadásához szükséges skillekkel, majd pedig hagyja, hogy te magad, a saját belátásod, érdeklődésed és habitusod szerint művelődj, úgy a jelenlegi módszer a lehető legrosszabb. Persze, ha meg akarjuk utáltatni a fiatalokkal a (leginkább) magyar irodalmat, akkor jó úton járunk. Engem is olyan messzire kergettek el a hazai íróktól és költőktől, hogy csak így évtizedekkel később tudok visszamerészkedni hozzájuk, és nagy óvatosan próbálom újra felvenni velük a kapcsolatot.

Szóval akkor mi legyen, basszus?! – hördülhet föl a világ megbillent egyensúlya felett érzett jogos dühtől az olvasó. Hagyjuk gyermekeinket az erőszakos videojátékok, kétbites ‘popszongok, népbutító tv műsorok és Stephanie Meyerek martalékául? Nos, semmi esetre se. Viszont szerintem meg kéne maradnunk a Pál utcai fiúk, Tüskevár, Legyek ura háromszögön belül, és teljesen fel kéne hagynunk a lexikális számonkéréssel, legalábbis ami az irodalmat illeti. Elég lenne csak egy jó érzést elültetni a gyerekekben, megtámogatni egy természetes hajlamot, a mindenkiben ott lévő, eredendő kíváncsiságot. Az ökölbe szorult gyomor, a tábla előtt való nyilvános megaláztatás valamint archaikus szövegek erőszakos olvastatása és magoltatás nem visz előrébb, nem emel fel, legfeljebb megnyomorít.

- Kitahito

Megosztás