Van pár dolog, ami okot adhat arra, hogy néhány igen elvetemült és cinikus ember észrevételeivel mintegy megszentségtelenítse a dicsfényben fürdő Szerelmes hangjegyeket. Meglehet, hogy az elbaltázott liberális mondanivaló, a film atmoszférája, az irritáló karakterek, a gyengécske színészi játék, a média gerjesztette fanatizálás az egyik részről, a célközönség bálványimádása és fanatizmusa a másikról, nem tudnám megmondani. Aligha számít, mert az amerikai álom megvalósulásának nem lehet az útjába állni, köszöntsük hát nagy tapssal az internacionális idill elkövetkezendő beteljesülésének eme önjelölt hírhozóját! Az év 2006, a rendező és a forgatókönyvíró két középkorú férfi, a kapcsolat a fiatal generációval olyan erős, hogy a vászon majd kiég a hitelesség és életszerűség túláradásától. A mai írás nem is annyira a High School Musicalről fog szólni, hisz az a förtelmes giccsparádé egy fél bekezdést is alig érdemel, hanem annak apropójából valami sokkal jelentőségteljesebbről és riasztóbbról.

Mert mi is történik azon a vásznon? Van egy Troy és egy Gabriella, akik egy véletlen találkozás folytán megtalálják egymásban a hiányzó felüket. Nemcsak érzelmileg passzolnak össze, de a színpadon is jó párost alkotnak. De hát Troy kosaras, akit az apja és a baráti köre is erre az útra akar terelni. A mérhetetlen vívódások után viszont rájön, hogy követnie kell a szíve hívó szavát, félredobni mindent, ami korábban fontos volt neki, és el kell merülnie a zene és Gabriella szeretetében. Ugyanakkor…

„We’re breakin’ free we’re soarin’, flyin’! There’s not a star in heaven that we can’t reach if we’re trying!”

Nagyszerű dolog az egyén vágyainak felmagasztalása, az önmegvalósítás kultuszának terjesztése. Sokan vannak, akik megragadtak azon a szinten, hogy idősebb korukban is űrhajósok, régészek, vagy balerinák szeretnének lenni, és az ilyen emberek kicsi lelkének igazán kedves egy olyan történet, mely igazolja ezt a kényelmesen naiv vágyódást. Ám az elv, miszerint csak én tudhatom, hogy mi a legjobb a számomra, és amúgy elérhetem a mindent és akármit, csak akarnom kell (egy kicsit), finoman szólva sem a legideálisabb üzenet egy tizenéves gyerek számára. Itt éppenséggel jól jött, mert a karakterünk tényleg csak úgy teljesedhetett ki, hogy dobja a labdadobálást, és énekelni kezd, de a musical ezt az aktust hatalmasra fújja, valami univerzális megoldókulcsnak és követendő életszemléletnek állítva be.

Ez csalás, ennyi labdán nem is lehet használni a játékban!

A sablonosság minden létező pontját kipipáló történet vastag rózsaszín lepelbe csavarva tálalja a valóságot, szót sem ejt arról, hogy az efféle akaratos viselkedés mennyi olyan veszélybe sodorhat egy fiatalt, amitől egy lelkiismeretes szülő meg tudná óvni gyermekét. Persze, mint itt kiderül, ilyen nem nagyon akad. Itt csak konformitásba gyepesedett, unalmas felnőttek vannak, akik nem igazán találják már a kapcsolatot a fiatalokkal, jobb tehát elengedni ezt az egészet, nem terhelni őket a saját értékválasztásunkkal és jól bejáratott identitásunkkal, hagyni kell, hogy ők hozzák meg az életüket vakvágányra terelő döntéseket! Az álmok és pillanatnyi vágyak minden racionalitást nélkülöző hajszolása szép, és rohadt destruktív, de ezt persze a Disney sohasem fogja az orrodra kötni, és mint jó tanár, hagyja, hogy a haszna lefölözése után te koppanj a padlón, mikor végül menthetetlenül és szükségszerűen kizuhansz a nyálas dalok keltette felszabadító életérzés bűvköréből.

Nagyszerű dolog az egyén vágyainak felmagasztalása és az önmegvalósítás kultuszának terjesztése, de amikor a megtévesztett, büszke felelőtlenségre biztatott teenagerek felnőnek, szükségszerűen kiábrándulnak abból a parfümillatú, kérész-életű álomból, amibe ezek a nyugati divatkreálmányok ringatják őket, és rájönnek, hogy nem lesz belőlük űrhajós, régész vagy balerina, de kosaras vagy popénekes sem, akkor komolyan el kell majd gondolkodniuk, hogy miből fogják fizetni a lakbért. Mert ugye bármennyire is szeretnénk elhitetni velünk, sajnos a szerelem önmagában marhára nem elég ehhez. Ekkor egy táncoló és éneklő senkiházi sem lesz ott, hogy kihúzzon a mocsokból.

Ne akarjon már a Disney életvezetési tanácsokat adni a fiataloknak, pont az a Disney, melynek legfeljebb abban van rutinja, hogy elkápráztassa a kisgyerekeket boszorkányokkal, sellőkkel, beszélő oroszlánokkal meg teáskészletekkel. Abban van némi tapasztalata, és régen még jól is csinálta, de ez még nem jelenti azt, hogy érdemben hozzá tud szólni a lázadó teenagerek okításához. A meséik egyetemes morális értékrendet közvetítenek, eléggé világosan és érthetően ahhoz, hogy segítsenek megérteni a kicsiknek, mi a helyes, és mi a helytelen. Ezzel szemben a Disney csatorna élőszereplős hulladékműsorai, meg ezek a blockbuster produktumok csak olcsó szórakozást kínálnak, és a legalacsonyabb intelligenciaszinttel, a legalantasabb vágyakkal kommunikálnak. Elbutítják és megtévesztik a nézőket, de hát úgyis kissé korlátolt az, aki ilyen adót néz, szóval igazából annyira nem ártalmas, igaz? Nem. Mert egy társadalomban élünk, és felelősséggel tartozunk egymásért. Az “aki hülye haljon meg” – elvet ha minden igaz már kétezer éve meghaladtuk.

„Everyone is special in their own way! We make each other strong!”

…and when everyone is special, no one is. Alanyi jogon első helyezést, mindenkinek! Engedjük el a legfogékonyabb, legbefolyásolhatóbb korosztályok kezét, és hagyjuk, hogy profitorientált óriásvállalatok alakítsák őket helyettünk! Senki nem hatalmazta fel őket arra, hogy agitáljanak, és aktívan ellentartsanak a társadalmi normalitásnak. Mert a Disney-nek bőven megvan a tőkeereje és a médiaplatformja ehhez. És nem azért teszik, mert értéket látnak abban, amit közvetítenek, dehogy! Amikor egy nagyvállalat “emberarcú”, kezdj el gyanakodni! Amikor egy nagyvállalat erkölcsöt promózik, kezdj el aggódni! Amikor egy nagyvállalat tanítani és nevelni akar, akkor ijedj meg! Mert rohadtul nem érdekli őket, hogy milyen szörnyetegeket hoznak létre a műsoraikkal, és mellesleg azt is magasról leszarják, hogy különleges vagy-e vagy sem. Egyetlen dolog érdekli csak őket most is, ahogy mindig: a pénz.

Nem akarnak jobbá tenni téged ezekkel a motivációs trénereket is megszégyenítő dalszövegekkel. Ha a lázadás ikonjává teszed magad azok előtt, akik pont az autoritások elleni lázadás korszakát élik, akkor sokkal jobban el tudod majd adni a szaros portékáidat: HSM bögréket, pólókat, füzeteket, lemezeket, táskákat, kártyákat, ágyneműhuzatokat, tollakat, mobiltelefon tokokat, matricákat, díszpárnákat, uzsonnás dobozokat, kulcstartókat, és még ki tudja hányféle túlárazott bóvlit. Csak ennyi, és nem több.

SIEG HEIL! SIEG HEIL!! SIEG HEIL!!!

A High School Musical-féle nézet, hogy mindenki a maga módján különleges, szóval köpj a felnőttekre, és csinálj amit csak akarsz… egy kicsit merész, tekintve, hogy a célközönség tagjai pont abban a korban vannak, mikor a legtöbb sérülést szerezhetik. Nem arról van itt szó, hogy legyen reális önértékelésed, mérlegelj, és úgy válaszd meg az utad, hogy ne kelljen később megbánnod. Mondjuk erre nehéz lenne rímelni. Ez csak egy szimpla #YOLO, #SWAG életfelfogás: vagyis szórakozz jól, vágj bele mindenbe, szigorúan csak impulzív alapon, hisz minden megfontolás rossz és unalmas, énekelj össze-vissza, improvizált, de penge pontos koreográfiára. Egyetlen vezérelv van, az a boldogságod és a totális kiteljesedésed. Mindenki, aki ebben korlátoz, ellenség, és aki támogat, szövetséges. Mert ugye az az igazi barát, aki mindenben támogat. Ha épp szúrnád magad heroinnal, a barát biztat, segít megvalósítani a vágyaidat! -Nagyon cool vagy tesó, és ez az életed legfontosabb napja pont ebben a nagyon konkrét pillanatban! #nembánoksemmit, mehet fel Instára, aztán majd csak kialakul a többi! Tényleg kialakul, viszont aki így él, az elidegeníti azokat, akik a valóban szeretik, és bezárja maga körül az ajtókat, míg kinyitni csak egyet nyit ki. Ha szerencséje van, akkor a jó ajtót. De általában nincs szerencséje.

Mint a filmben láthattuk, nem a döntés mérlegelése és meghozatala von el sok időt, hanem a mások befolyásától való elszakadás. Hogy át merj lépni a magad választotta ajtón. És szó se róla, ebből kisülhet mindenféle jó dolog. Előfordulhat, de ha ne adj Isten bebukik a nagy terv, legalább nem kell azzal fárasztania magát az embernek, hogy a szüleit vagy a barátait hibáztassa az elcseszett életéért, elég csak esténként a rezsóba veregetnie a fejét (persze csak ha nincs jobb…), máris ki van engesztelve az univerzum. És ami még sokkal fontosabb, a lelkiismeret sem fog rendre tajtékos habokat verni koponyánk belső falán. Mondjuk a High School Musicalt még így is nyugodtan okolhatja, bár igen erősen kétlem, hogy bármelyik érintettben tudatosulna ennek a filmnek a bűne. Hisz olyan ártalmatlan!

„Together, together, together everyone! Together, together, come on lets have some fun!”

És önmagában nem is bűnös, de része egy trendben, mely papíron jól mutat a móka és kacagás, a kéz a kézben csillagok elérése feeling, de a végén ott az ébredés, amikor a repülésnek hitt zuhanás után jön a becsapódás. Ezt a Disney nem fogja megmutatni neked, mert nem illik bele a cukormázas világképébe. A Disney-univerzum nem tűr meg drámát, nincsenek valódi tragédiák, ezeket nemcsak hogy száműzzük, de el is tagadjuk. A folyamatos és modoros ‘jófejkedés, a megváltó szerelem elidegeníthetetlen akarása, a boldogságkeresés mindenek felett álló igénye és jogalapja, a saját jövőd ellen vívott harc dicsősége és a dicsfénnyel övezett elzüllés önértéke határozza meg ezt a szférát. Ne gondolj a holnappal! Nincs is holnap. Az csak a felnőttek hazugsága. A lényeg, hogy most itt vagyunk, és nagyon tutin éneklünk és táncolunk. Ezen kívül nem számít SEMMI!

Mint a kommunizmus vagy a nemzeti szocializmus. A programfilmeken szép és jó mindkettő, mert az álmot, a víziót mutatja meg, de a valóságban az amúgy hangzatos eszme gulágokká, karszalagos fanatikusokká silányodik, és többet árt a világnak, mint amennyit valaha is használhatott volna. Nem véletlen a párhuzam: a Szerelmes Hangjegyek egy propagandafilm, méghozzá a hedonista jólétben tespedő, önmagával mit kezdeni nem tudó nyugati kapitalizmus neoliberális propagandafilmje. Itt is adott az ellenségkép: az elvont (unalmas, nem kívánt élet), és a direkt (szülők, befolyásolók), melyeket komoly érvelés nélkül lehetetlenít el azok kifigurázásával és értékeik elbagatellizálásával. Ha a másik oldalt véletlenül engedik szóhoz jutni, azt is csak azért teszik, hogy ezzel is lejárassák őket. Valójában ők is megfognák egymás kezét, és mennének, repülnének bele a Napba, de nem mernek. Már nincs meg bennük az a bátorság, becsület, önazonosságra való igény és tisztánlátás, mint a fiatalokban. Elkárhoztak, és csak arra jók, hogy ők legyenek a talaj, ahonnan el lehet rugaszkodni a csillagok felé.

Valami új és borzalmas kezdete.

Adottak a bálványozott értékek (önmegvalósítás, függetlenség), majd ezek segítségével kikonkretizálják az ideális ember eszményét is (öntudatos, céltudatos, nonkonformista és kockázatvállaló, álmaiért mindig küzdeni kész fiatal). A közönség meggyőzése érdekében a film komolyan manipulálja a nézőt. Elég egy morzsányi pszichológia, egyenesen Goebbels bácsi varázskosarából! Trendi ideológiát teremt, melyet a nézők korcsoportja közvetít modern, közérthető módon.

Egyszerű jelszavakkal operál, melyek a zene miatt sokkal jobban megjegyezhetőek, sőt, önkéntelenül bevésődnek. Mivel a fiatalok általában kétségekkel és félelemmel tekintenek a jövőbe, egyszerű és biztos utat kínálva könnyen meg lehet őket nyerni. Az akadályok és konfliktusok csupán szükséges elemei a külön bejáratú kis hollywoodi sikersztoridhoz. Az ilyen korban és lelkiállapotban lévő emberek képesek ugrani minden hangzatos, könnyű sikert ígérő megoldás után. És bár hőseink egy-egy archetípust testesítenek meg, vannak annyira emberiek, hogy Te vagy Én gond nélkül azonosulhassunk velük. Hiszen az ő problémáik a mi problémáink, a kálváriájuk a mi kálváriánk. Ugye nem akarsz az UNALMAS szülőkre hasonlítani?! Nem akarsz olyan béna és fárasztó lenni, mint ezek a jól fésült, szemforgató nyárspolgárok, igaz?! Na ugye.

„Why am I feeling so wrong? My head’s in the game But my heart’s in the song.”

Engem személy szerint kiráz a hideg Zac Efron puszta látványától is, de nem ítélem el azokat, akik favorizálják őt. A High School Musical hátszelén őt is a magasba röpítette a Disney-tőke és a média, így hát nem meglepő, ha az érintett korosztályok tagjainak elrabolta a szívét. Ez teljesen normális. Zac Efron egy arc, és bírálótól függő jóindulattal egy “hang”, de mindenképpen egy sikeres marketingfogás. Amíg tartott a HSM őrület, és amíg az utolsó dollárt is sikerült kifacsarni a produkcióból, addig fürödhetett a reflektorfényben, de véget ért a cirkusz, ő meg kiöregedett a műfajból. Most azt csinálja, amit ilyenkor minden színésznek csúfolt szezonális tinibálvány, vagyis B kategóriás vígjátékokban, drámákban és romantikus filmekben haknizik. Csodálkozok, hogy nem csúszott be egy-két horror is a nívós produktumok sorába…

Vanessa Hudgens és Ashley Tisdale viszont megcsinálta a szerencséjét. Már ha a színészi karrier esetében az ő maximumuk az, ami egy férfi minimuma. Hollywoodban mindig nagy a kereslet az üresfejű kirakatszépségek iránt, így ők ideális férficsalogató plakátlányok lehet. Színészkedni nem tudnak, amit senki nem bán, mert van két mellük, és a farmersort csábosan feszül a hátsójuk. A Disney ugyanúgy prostituálja ki és égeti el ezeket a fiatal életeket is, mint ahogy a vásznon teszi. Vajon nekik sikerült megvalósítaniuk önmagukat? Az volt életük nagy célja, hogy filmes softpornó-matériák legyenek, és tizenéves srácok maszturbáljanak a képeikre? Ki tudja. De amíg van pénzük és kívánatos testük, amit ilyen vagy olyan módon (rosszmájúságtól függően) árúba bocsáthatnak, addig nem hinném, hogy túlzottan foglalkoztatja őket ez a kérdés.

Ezt a mocskot tűzzel-vassal irtani kéne, vagy legalábbis minden erőnkkel eltávolítani a fiataljaink közeléből. Leginkább a 18 év alatti lányokat kéne óvni ettől a személyiség- és kultúraromboló hulladéktól, ők amúgy is különösen veszélyeztetettek. De az IMDb tanulsága szerint a 45 fölötti nők is felfedeztek benne valami vonzót, feltehetőleg Zac Efron teenager korból alig kikecmergett felsőtestét. Bele se merek gondolni…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás