logo

Mértékmegőrző

Filmkritika / 2014/10/11 / Szerző: Kitahito

A Diadal

„A „kötelezően megnézendő” jelző sem képes teljes mértékben kifejezni lelki mélységét és a nézőkre gyakorolt hatását.''- olvasható az Uránia Nemzeti Filmszínház oldalán. Of course, mate.

The Triumph 0

Azt nem tudom, hogy a „kötelezően megnézendő” hogyan fejezhetné ki bármennyire is egy film nézőkre gyakorolt hatását (a szerző nyilván nem fárasztotta magát a helyes kifejezések kiválasztásával…), mégis, erős szavak ezek, de vajon mennyire igazak? Ismerve a retorikai túlkapásoktól hemzsegő, pársoros ajánlókat, valószínűleg a legkisebb mértékben sem. Ma a Diadal: A harc elkezdődött című amerikai dokumentumfilmről lesz szó. Azt hittem, már 2000 éve zajlik ez a harc, de nem. Csak most kezdődik! Nemrégiben volt “szerencsém” megtekinteni ezt az igen illusztris keresztény dokumentumfilmet. Tudjuk, az emberek fenntartásokkal kezelik a vallásos alkotásokat (meg magát az egyházat is). Ez így is van rendjén, tekintve, hogy elég ritkán lehet nívós produktumokkal találkozni, melyek megalapozhatják, vagy elmélyíthetik a hitet. És ez a mai csoda sem fog tömegeket a templomba vonzani. Miért? Nos, hol is kezdjem?

Ritkán jutok el premier előtti gálavetítésekre, de ezúttal sikerült magamnak és két társamnak jegyet szereznem egy vallásos témájú dokumentarista programfilmre. Ha az előbbi mondat utolsó 3-4 szavát letakarjuk, talán lehetne okom a kapcsolataim kiterjedt hálójával kérkedni, de mivel egy olyan alkotás bemutatójára jutottam be, melyek esetében a érdeklődők és az utcáról besodródott falevelek komoly számbeli vetélytársai egymásnak, így azt hiszem eltekinthetünk ettől. A harc elkezdődött! Mindenesetre sikerült elkésnünk, így nem jutott időm flörtölni a ruhatáros lánnyal, egyből berontottunk a filmszínház belsejébe, kissé kétségbeesetten és a hónaljaink körül gyorsan növekvő izzadtságfoltokkal kerestük a moziterem bejáratát, melyet végül sikeresen megleltünk, és helyet foglaltunk a számunkra kijelölt székeken. Meglepetésemre egész sokan voltak a teremben, bár gyanítottam, hogy minden meghívott magával hozta a rokonságát, a szomszédait, vagy épp ellenségeit. Hisz ezt az élményt még nekik sem kí…mindegy. Itt-ott felfedeztem ismerős arcokat a tömegben, de mivel minden szem ájtatosan a vászonra szegeződött, én is követtem a példájukat.

Atheist dude in the hood…

Ha nem vagy kimondottan vallásos, akkor egy keresztény filmet nézni olyan, mintha minden szereplő valami nagyon ütős tudatmódosító szert fogyasztott volna, és azon túl, hogy neked nem adtak belőle, még el is akarják magyarázni azt, amit megtapasztalnak. Ami itt is egyből meglegyinti a nézőt, az ez a mérhetetlen igyekezet. Modern csomagolásban. A készítők valami XXI. századit akartak alkotni, mely minden korosztályt megfog, és emiatt mindenki számára borzasztóan kínos lett. Képzelj el egy keresztény filmet. Megvan? Akkor most képzelj el egy poénkodós keresztény filmet. Alakul? Most pedig képzelj el egy olyan poénkodós keresztény filmet, amiben egy pap rendre Hókuszpókot utánozza, a főszereplő srác meg Starbucks-ot keres egy kegyhelyen. Ezeken kéne nevetni. És nem megy, mert annyira vér gagyi az egész, hogy az ember elsüllyed szégyenében már csak alanyi jogon is, amiért egy fajba tartozik EZEKKEL. Persze miután túljutunk az első sokkon. A film annyira aktuális akar lenni, annyira fiatalos, hogy 20 évet öregszel, ha megnézed. New wave zenékre csápoló keresztény teenagerek, ütemre zoomolások, PowerPoint prezentációs áttűnések… szóval van itt minden, ami szemnek, szájnak, és vakbélnek ingere. Ha lenne hangulat, akkor ezek a garázsmegoldások biztos megölnék. Mert maga a sztori igazán komoly (lehetne).

Hősünk, egy lusta, füves amerikai srác. Ő hivatott megtestesíteni a film készítői által átlagosnak vélt vallástalan, ateista tévelygőt, és szerencsétlen olyan sztereotipra sikeredett, mint egy gonosz zsidó bankárt ábrázoló náci propagandaplakát. Szóval emberünk ellátogat Medjugorjébe, ahol elvileg annak idején egy csapatnyi gyerek látta, és már néhány évtizede folyamatosan látni véli a Szűzanyát (minden hónap másodikán…). A szent szűz mindenféle üzeneteket címez a világnak, melyeket az egyik (időközben érett nővé cseperedett) lánygyerek közvetít. Tehát a nő minden hónap másodikán felmegy a hegyre, bágyadtan mosolyogva néz fel az égre kb. 30 percig, közben több ezer zarándok figyeli áhítattal, és várja az kinyilatkoztatást. Értelemszerűen a “szent néni” csak nagyon homályos dolgokat mond, bárminemű jövőre vonatkozó kérdéstől elzárkózik, mert tilos lelepleznie bármi lényegeset.

„…a prophecy unfolding right now, before our very eyes.”

Tudja ő, hogy mi lesz, csak nekünk nem árulhatja el. Mondanom sem kell, kissé szkeptikus vagyok a dolog hitelességét illetően. Véletlenül sem lehet, hogy a gyerekek kamuznak, és hogy fellendítsék a döglődő bosznia-hercegovinai falut, és hülyére keressék magukat a hiszékeny hívek adományaiból és kegytárgyak eladásából. NEEEEM! Ez fel sem merülhet! Hisz kapunk pár, innen-onnan összekukázott és nyilván egyáltalán nem részrehajló, szakmailag teljességgel (in)kompetens szakértőt, akik mindennemű megalapozás nélkül bizonygatták a látottak hitelességét… lényegében az egész film alatt. Olyan érveket kapunk, hogy: -Igazat mond, mert miért hazudna?! Nos igen, igaz. Ebbe bele se gondoltam így. Hisz hazudni csúnya dolog. Meg vagyok győzve! Oh, és hogy a hitetlenkedők tényleg le legyenek fegyverezve, vannak tudományos (igényű) magyarázatok is. Melyektől még Hawking is kiborulna a kerekesszékéből. Egymás után többször.

Tessék, íme a megörökített csoda! Van még kérdésed?!

De akinek valamilyen oknál fogva MÉG EZ SEM LENNE ELÉG (tudjuk, a Sátán erősen dolgozik a szívekben!), az kap még ráadásként egy hatalmas Krisztus szobrot is, amelynek 0-24-ben könnyezik… A TÉRDE! Elképesztő. Ilyen baromság is csak Isten közbenjárásával történhet! A kamera jól rá is közelít, így láthatjuk, ahogy a bronzon lévő repedésből gyöngyözik elő a víz. Megfellebbezhetetlen csoda. Elképzelhetetlen, hogy valami machináció legyen a háttérben. Nem egy locsolócsőből, vagy párologtatóból jön, hogy lecsapódjon a hideg fémen. Hülye vagy?! Azt a vizet egyenesen a Jézuska manifesztálja oda, ki a térdkalácsából! Ez így van, érted?! A főszereplő természetesen egyből meg lett győzve. Halandó embernek egyszerűen nincs több intellektuális muníciója, eljön az a pont, amikor el kell ismerni a csoda tényét, és itt, a könnyező bronzlábnál még a legmegátalkodottabb akadékoskodó is kénytelen megtérni.

Egyébként mindenkivel interjút készítenek, a kiguvadt szemű járókelőktől kezdve az iszlám imámon át a réteken legelő tehenekig. Akit csak el tudtak kapni (értsd: be tudtak szervezni), azt mikrofon elé állították. És mindenki átszellemült, mindenki dicséri a helyet, mindenki majd felrobban a nagy áhítattól, és a vallási hevülettől. Majdnem elhittem, hogy nincsenek megrendezve ezek a kis beszélgetések, olyan lelkesen srófolták egymásra a dicséreteket. Nem néztem végig a stáblistát, de biztos vagyok benne, hogy valaki a környékről szponzorálta a filmet. Mert ha valamit alátámasztottak a látottak, az az, hogy erre az állítólagos csodára igen szép infrastruktúra épült. Medjugorjéban virágzik a kegyhelyturizmus. Költségminimalizálás, és haszonmaximalizálás. Rosszmájúságot félretéve, a dolog nem kicsit sulykolós. Ha kipeckelnék a szememet, odaszíjaznának a székhez, és háromszor levetítenék nekem a Diadalt, az felérne egy kiadós agymosással. A Mechanikus narancs katolikus változata. Már így is olyan érzésem volt, mintha formaldehidbe áztatták volna az agyamat…

Beszéljünk kicsit a film ívéről. Mert hogy az is volt ám neki. Dramaturgiailag a következő történt: az első 15 percben vázolják a helyzetet, 15 perc átszellemítés, aztán a maradék egy órában folyamatos katartikus tetőponton dübörögtünk. Mindegyik jelenet lehetne az utolsó, a pillanat, amikor felállva, könnyes szemmel tör ki tapsviharban az egész közönség, majd sorban áll, hogy a filmszínház papja azon melegében megkeresztelje őket és beszedje a tizedet, de nem, mert ezt a tarthatatlan, euforikus állapotot fenn kell tartani egy órán át. Folyamatos, mesterséges feszültségben. Újra, és újra elismételve a korábban elmondottakat, csak más szavakkal, más megvilágításban. Érzitek már a Szentlelket? Nem hallom! ÉRZITEK MÁR A SZENTLELKET?! Tömény, vegytiszta sulykolás. Semmi finomság vagy körítés, csak fogják a mondanivalót, és egy órán keresztül préselik bele a fejedbe totál frontális módon. Hogy is lehetne hülyeség, amit mondanak, ha százszor elismétlik? Igaz? IGAZ?!

-Egy karamellás frappuccinót kérnék. Felrázva, nem keverve!

Csak szemléltetésképp: megnézed a Forrás fináléját, aztán szünet nélkül jön az Eredet tetőpontja, majd rögtön az Utolsó éjjel-ből a Monty-monológ, aztán egy kis Coriolanus, némi Tommy Lee Jones szónoklat a Sunset Limited-ből…és így tovább. Persze csak az igyekezet van meg, hogy valami ilyen volumenűt alkossanak, a végeredmény természetesen valami nagyon hitvány és mesterkélt lesz. Epikus zene, magasröptű, világmegváltó ideák, hatalmas igazságok és olyan konklúziók, melyek máskor egy egész játékidőn átgyűrűző gondolatmenetet koronáznak meg, rendszertelenül, és mindennemű kohéziót nélkülözve egymásra hányva. Illetve ránk okádva. Totális lerohanás.

Természetesen az üzenet továbbra is a megszokott:

1.: Az ember gyenge, esendő, szánalmas teremtés, aki csak Isten mérhetetlen és feltétlen szeretetében teljesedhet ki, nélküle az élete csak csalódásokkal, lemondással és bűnnel lehet (és lesz is) tele.

2.: Higgyél feltétel nélkül, ne kérdőjelezz meg semmit sem, a nagy és végtelenül bölcs Isten majd mindent elrendez, de addig is tiszteld az Anyaszentegyházat, annak papjait, és mindazokat, akiket az előbb felsoroltak bármelyike arra érdemesnek titulált, úgy mint például a maga elé bambuló medjugorjei menopauza-közeli nénit.

3.: Keményen munkálkodik a gonosz, és talán most nem úgy látszik, de a végén úgyis el fog bukni, hisz el kell buknia, mert csak és kész!

4.: Ajándékbolt a kijárat mellett balra!

Igen. Mint az nyilván sejthető, a főszereplő megtér. De mivel a film nem áll meg itt, hazafelé menet a szerencsétlen srác újra bűnbe esik. Piált a gazember, és másnap nem emlékszik rá, hogy mit csinált (valószínűleg semmit…), ezért elhatározza, hogy visszamegy (!) Medjugorjéba, és beáll az ottani “keresztény kommunába”. Mert a világ olyan borzalmas, olyan szörnyű, hogy gyorsan meneküljünk ki belőle! A harc elkezdődött. Vonuljunk vissza a kolostoron belülre, és várjuk az angyalok seregét, majdcsak jönnek, és megnyerik nekünk ezt a csatát…

A végső konklúzió tehát, hogy a megtért ember is csak ember, aki a templomból a házáig tartó rövid úton elfelejti Isten igéjét. Tehát a tökéletes utópia, hogy mindenki mondjon le a földi javairól, és éljen radikálisan aszkéta életet. Persze ezt nem csapják direkt az arcunkba, de azért mégiscsak kimondják: az az igazán erős jellem és megbecsülendő keresztény, aki meghozza ezt az áldozatot. Illetve akkor igazi a döntés, ha nem is érzed áldozatnak, mert úgy igazán nagy a lemondás, ha nem lemondás, igaz?! Érezd csak rosszul magad, amiért te nem teszed! Bűnhődj!

„Does one woman really know mankind’s future, as millions believe?”

De igazságtalan lennék, ha nem ismerném be: vannak a filmnek jó pillanatai. A hegyre való zarándoklat, mint az élet metaforája például egész tetszetős volt. Mondjuk ez sem a készítők érdeme, hisz a csúcsra épp ezt az üzenetet kihangsúlyozandó, csupán csak egy göröngyös, sziklákkal teleszórt út vezet. Az egyik jelenetben katasztrófákról, népirtásokról és háborúkról tudósító újságcikkeket láthatunk rövid, szinte villanásszerű ideig. Passzolt alá a zene, igazán feszültségfokozó rész volt. Ideális a lezárásra. Hihetetlenül magas labda, mégsem ütötte le senki, inkább folytatták az interjúkat unalmas emberekkel. Pedig már kezdtem volna beleélni magam a dologba, de a film zseniálisan gyilkol le minden kísérletet az immerzióra. Igazán kár…

A valódi befejezés pedig, amikor mindenféle emberek üvöltik 5 percen át, hogy “diadal!”…na az valami frenetikusan rossz lett. Félreértés ne essék, az egész film vér ciki, de az utolsó 5 perc miatt inkább eltitkolnám, hogy láttam. Voltak régebben azok a műsorok, mikor random járókelőket vettek rá megalázó dolgokra pár dollárért. Ugyan az az érzés fogott el, mint azt nézve. Sajnáltam őket, sajnáltam magamat, de leginkább azt sajnáltam, és amiatt szégyenkeztem, hogy az “én” és az “ők” között bármilyen nemű kapcsolat van, még ha csak antropológiai hasonlóság is. Ilyen szempontból tökéletes betetőzése volt a Diadalnak. Mert a diadal mindkét esetben elmaradt…

Ajánlom a filmet minden hithű kereszténynek. Övék lesz a Mennyek országa. Nekik már úgyis mindegy. Viszont a többiek kerüljék el messziről. Nem hoz közelebb a hithez. Nem szeretteti meg veled az egyházat. Nem segít megtalálni Istent. Nem fogsz jól szórakozni. Leplezetlen propagandaanyag, a legrosszabb fajtából, ami konkrétan erőszakot követ el a lelkeden. Köszönet érte Sean Bloomfield-nek, és nem mellesleg az Etalon kiadónak, mely éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy elhozza nekünk a legdemagógabb keresztény programfilmeket, most akciós, 2990Ft-os áron!

1 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Filmkritika