logo

Mértékmegőrző

Játékkritika / 2015/06/09 / Szerző: Kitahito

Hatred

A XXI. század erőszakos PC toleranciadömpingje valahogy nem vitt minket közelebb a létrehozni kívánt tökéletes embereszményhez. Nem sikerült berugdosni minket a paradicsomba, viszont elérte, hogy most már a tömeggyilkosság is lehet marketingmuníció, és kellő tudatossággal, számító cinizmussal még a vállalhatatlan nívótlanságot is profittá lehet konvertálni. Mert amikor megbirizgálják a habzó szájú emberjogisták G-pontját, ingyenreklámot ejakulálnak magukból. Well done, lads!

7Red 0

Az utóbbi időben sokat lehetett hallani egy bizonyos programról, mely már a megjelenése előtt maga ellen hangolta a kedélyeket azzal, hogy egy olyan érzékeny témához nyúlt, amit általában kerülni szokás, és olyan módon, ahogy a Postal óta nagyjából senki sem. Még az első billentyűt se ütötte le senki, de a közvélemény máris meg lett osztva. Tehát, háromféleképpen lehet a Hatred felé közeledni.
Először is elhiheted azt a nézetet, amit az emberek nagy része oszt, hogy a játék egy amolyan tanúságtétel a szólás- és önkifejezési szabadság mellett.
Tarthatod öncélú, értelmetlen gyilkolásszimulátornak, amit nyilvánvalóan beteg lelkű alakok készítettek.
De akár nézheted az elvontabb oldalát is. Mert a Hatred nem akar mentesíteni téged a tetteid súlya alól. Nem bújtatja a gyilkosságot ideológia mögé. Nem terroristákat, idegeneket, nácikat, zombikat vagy náci zombikat ölsz, hanem átlagos embereket, járókelőket. És ami a legfontosabb, azért ölöd meg őket, mert meg akarod ölni őket. Nem valami magasabb célért. Persze a szabadságért, vagy önvédelemből gyilkolni se sokkal jobb, de legalább könnyebb szívvel csinálod ugyanazt, amit “kénytelen” vagy megtenni.

Nekem komoly lelki megterhelést okozott ezzel a játékkal játszanom. Nem csak azért, mert ártatlan és jobbára védtelen embereket kellett benne halomra ölni. Hanem azért is, mert az egésznek tényleg nem volt semmi célja. Antihősünk már a kezdetek kezdetén lefekteti, hogy sem a neve, sem az előélete nem fontos, csak az, hogy minél több embert megöljön, mielőtt őt is megölik. Én folyton bele akarom élni magam a történetbe, de itt direkte meggátoltak benne. Megvolt a távolságtartás, még ha csak egy pillanatig is. Mert amint kilépsz az utcára, és elkezdesz öldökölni, egyből Te leszel a névtelen sorozatgyilkos.

A Hatred nagyon jó projekciós felület… lényegében mindenkinek. Szeretném azt hinni, hogy a többségnek nincs szüksége egy ilyen programra, de valahogy képtelen vagyok rá. Az embereknek kell, hogy kicsinyes bosszút álljanak valamin az őket ért sérelmekért. Lehet, hogy nekem, akinek nincs különösebben baja senkivel, a Hatred csupán egy tömegmészárlás szimulátor. De a lehetőség adott, hogy belelássak valamit. Ki az, akit a lelkem mélyén halálra döfködnék egy vadászkéssel? És ide mindenki beollózhatja a saját ellenségét: gyűlölt népcsoportjának tagjait, politikusokat, médiahulladékokat… stb.

Fuk the po-lísz!

Nézzük úgy, mint egy önismereti tesztet. Hogy tudnád jellemezni azt az érzést, ami kerülget, miközben a Hatreddel játszol? Feszengés? Undor? Megrökönyödés? Ellazulsz tőle? Jól szórakozol? Be mered vallani, hogy jól szórakozol? Hiszen maga a játékmenet, ha lecsupaszítod róla az immorális felszínt, egész élvezetes. A környezet rombolható, a fedezékrendszer (ami bár kimerül a guggolásban…) elég nagy szerepet kap és még úgy is kellően nehéz az előrehaladás, ha óvatoskodsz (a rendőrök miatt, ugye). Meg lehet benne találni az esszenciális elemeket ahhoz, hogy kikapcsolódj. De hiába is tekintem a játékot messiásnak, az Antikrisztus hírnökének, szociopata állatok munkájának, szociológiai kísérletnek, lázadásnak, fricskának, szatírának, az ipar kigúnyolásának, akárminek, még akkor sem tud fél óránál tovább lekötni. Megkockáztatom, akkor se tudna, ha történetesen tényleg minden rendben lenne. Persze erről szó sincs.

Az irányítás kifejezetten nehézkes, a kameramozgatás vagy túl szapora, vagy túl tétova, messzebbre célozni idegőrlő, de cserébe nagyon közelre viszont lehetetlen. A kurzor kicsi, és sokszor szem elől lehet téveszteni, pláne, hogy még azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy a karakterünk merre fordul épp. Lépcsőkről lefelé lőni, átgéppuskázni az ablakokon, ajtónyílásokon szinte képtelenség, jobb ha nem is próbálkozol ilyesmivel. Nem a rendőrökkel vagy SWAT kommandósokkal való harc jelenti a kihívást, hanem hogy megküzdj a játékkal az irányításért. Lehet futni, de minek, hisz úgy még annyit se látsz, mint egyébként. Egy tetszőlegesen kiválasztott billentyű folyamatos nyomva tartásával jelölhetjük ki piros kontúrvonallal az ellenségeket (vagy haldoklókat), és észlelhetjük a közelünkben lévő fegyvereket.

Ezt a gombot tényleg folyamatosan nyomva kell tartani, mert egyébként a felülnézet miatt a tereptárgyak mindent és mindenkit kitakarnak, és amit esetleg látnánk, azt is elmossa az erőteljes grain effect. Ja, és egyébként a tárgyakat csak akkor vehetjük fel, ha ezzel a gombbal előtte “felfedeztük” őket, így 10-15 perc után a szerencsétlenül járt ujjunk merevgörcsöt fog kapni. Lehetőségünk van autót is vezetni, de teljesen felesleges, mert még az én 6 magos processzorom sem bírta feldolgozni azt a hihetetlen mennyiségű járókelőt (4-5) és a “szédítő” sebességet, így a program beszaggatott. Pedig papíron akár tízszer is futtathattam volna… mindegy. De az autóknak a szaggatástól eltekintve sincs semmi haszna, mert lassúak, borzasztó nehezen irányíthatóak, és pillanatok alatt felrobbannak. Akkor már érdemesebb gyalog közlekedni.

Im the man of hate and disgust!

Az emberi pajzsok (ahogy névtelen antihősünk hívja őket) olyan jól céloznak, mintha ők fps nézetből játszanák a játékot. Sokszor nem is látom honnan lőnek, mert kívül esnek a kamera látószögén, de ők látnak, és folyamatosan lőnek. Ám ezzel se mennek sokra, ha elsajátítjuk a Hatred végtelenül egyszerű mechanikáját: két lövés, majd a haldokló ellenfél kivégzése, mely feltölti az életerőnk tetemes részét… és ismétlés. A profi játékmenet (amit néhány újrakezdés után már kitapasztal az ember) abból áll, hogy egyik civiltől a másikig vándorolsz, arcon rúgod vagy kétszer meglövöd, aztán kivégzed, majd mész a következőhöz, és a következőhöz, és a következőhöz. Közben persze megszakítás nélkül záporoznak ránk a lövedékek minden oldalról, de ha jól csinálod az előbb felvázolt munkamenetet, egyszerűen nem tudsz meghalni. És ha mégis padlót fognál, teljesen illogikusan játéktermi módon van lehetőség újraéledni, hogy onnan folytathassuk a mészárlást, ahol abbahagytuk. A “gameplay” tehát érthető okokból igen repetitív. Színgazdagság és zene híján pedig tényleg unatkozni fogunk, és erősen kétlem, hogy ez lenne a Hatred célja. Frusztráció és unalom. De semmi gyűlölet.

Van egy fő küldetésünk, ami az, hogy… meg kell ölnünk mindenkit, ugye. Eleinte kicsiben kezdjük, a kertvárosban, de ahogy szépen felgyilkolásszuk magunkat a csúcsra, a végén már a nagyvárosra is ki kell terjesztenünk a genocídiumot, amit egy leolvasztott atomreaktorral tetézünk be. Emellett vannak ilyen kis mellékküldetéseink, mint például mészároljunk le mindenkit egy házibulin, vagy öljük meg a temetésen gyászolókat (egy parkolóban állnak egy platós terepjáró körül, szóval nem tudom, mit gyászolhatnak)…stb. Alapvetően minden arra épül, hogy a lehető legbrutálisabb módon és minél többet gyilkoljunk. Karakterünk, mint láthatjuk, nem egy nagy idealista. Egy egyszerű ember, egyszerű értékrendekkel. Meg persze gyűlölettel és undorral. Egyébként ő is projekciós felület, amibe a játékot morális okokból kritizálók belemagyarázhatnak mindenféle hülyeséget. Egyesek szerint büdös, gyilkos rocker, mások szerint fasiszta, skinhead (amit aztán végképp nem értek…), tömeggyilkos anarchista, vagy begőzölt szcientológus. Csak a gyűlölködő tömeg képzelete és előítélete szab határt a címkézésnek.

A grafika, hát… vacillálok, hogy az “idejétmúlt”, az “igénytelen”, vagy a “rövidtávon mutatós” lenne-e a legjobb jelző, amivel illethetném. Időnként a karakterek és a tereptárgyak… szétpixelesednek, vagy indokolatlan blur gömbök takarják ki őket. A színvilág jól el van találva, de csak arra elég, hogy elvonja a figyelmet az amúgy igencsak elmaradott látványvilágról. És amúgy meg nagyon hamar idegesítő lesz, hogy ebben a színtelen, tompa, sötét miliőben képtelenség egymástól megkülönböztetni a dolgokat. Oké, kis létszámú fejlesztőcsapattól ne várjunk sokat. Mindenesetre értékeltem, hogy legalább vették a fáradtságot, hogy behomályosítsák azokat a részeket, melyeket nem dolgoztak ki annyira. A környezet rombolható, ami jó dolog, csak épp olykor indokolatlanul törnek ki embernyi darabok az épületek falából pár lövedékbecsapódástól, máskor meg hiába sorozod az ablaküveget, nem lesz semmi baja. Ugyan így örülünk a beépített fizikának is, ami élethűvé teszi a robbanásban szétrepülő faszilánkokat meg kődarabokat, de ha elgázolnak egy rendőrautóval, a Holdig repülsz, és hosszú másodpercekig nem látod viszont az anyabolygót. Szóval ez is kétélű fegyver, amint a program rendre megvágta magát…

Give me that mothafukin HP!

A Hatred kapcsán úgy látom senki sem tud túllépni azon, hogy a játék egyetlen célja az ártatlanok legyilkolása. Nyilván ez is probléma, mert bár már láttunk sokkal brutálisabb és elborultabb darabokat (Postal, Manhunt, Grezzo, GTA), a kegyetlenkedés mindegyikben egy eszköz volt. Itt viszont úgy néz ki a kegyetlenkedés a cél. És ez mindenkinél lepofozza a harangot a templomtoronyból. Aki szereti a Hatredet, az ezért szereti, aki meg elítéli, az csak és kizárólag ebből az okból ítéli el. Csakhogy ennél a konkrét programnál pont nem ez a lényeg. Alapesetben megütköznék az értelmetlen brutalitáson, de itt a látszat csal. A cél a hírverés, és az egész alapkoncepció egy jól elővezetett marketingfogás. Mert a PC prüdéria mocsarában dagonyázó (vagy dagonyázni kénytelen) gamer társadalom nem képes szó nélkül elmenni egy ilyen nyíltan polgárpukkasztó produktum mellett. Látnia kell, meg kell vennie, és ki kell próbálnia, különben úgy érzi, lemarad egy fontos játéktörténeti pillanatról. Leomlanak a hosszú évek kemény munkájával felhúzott védelmi vonalaik. És pont ezt akarták a Destructive Creations csapatánál, mert ebben a viharos miliőben el tudják adni a vacak, semmitérő játékukat.

Mert a Hatred valóban egy hanyag, lusta fércmunka. Egy félkész termék, melyet már a tervezőasztalon el kellett volna vetni. Az egyetlen dolog, mely minden realitással szembemenve képes elvinni a hátán, az a közfelháborodás: az emberek nem veszik észre, hogy mennyire kőbaltával faragott a program, mert lefoglalja őket hogy a saját társadalmi érzékenységüket (vagy épp annak hiányát) két pofára bizonygassák. Murmurmörmur igazság, blablable moralitás, gurbuggurburub alkotmányos jogok…stb. És ezek tényleg fontos tényezők, de nem az egyetlenek. Az alapkoncepció nemcsak a jó ízlést sérti, hanem az alapvető emberi normákat is. És ez helytelen. De emellett ott van még maga a játék, a szörnyű irányításával, rossz grafikájával, optimalizálatlanságával, nemlétező történetével és temérdek bugjával. Ez az, amiről el akarják vonni a figyelmet. Ne hagyjuk már magunkat ráugrasztani a gumicsontra…

Mindent összevetve a Hatred egy borzalmasan rossz játék. És látszik, hogy nem is próbálkoztak a fejlesztők, csak rábízták magukat a felháborodásra éhes közhangulatra, és a negatív hírverésre, ami a címet körüllengte. Rendben van, ne tiszteljék az ipart, mutassanak be a toleranciakampány finomkodó élharcosainak, meg azoknak, akik szerint egy számítógépes játéktól Freddy Kruegerré változnak a gyerekek. Még azt is elnézem, hogy olyan produktumot dobnak ki, mely egy erkölcstelen és elítélendő tetteket mutat be, mert ezzel nem népszerűsítenek semmit, csak elborzasztanak. (Ezért nem is bánom, hogy végül nem tiltották le a Steamről.) Akinek meg ez tetszik, annak már gyakorlatilag úgyis mindegy. De! A saját vevőiket ne köpjék szemen azzal, hogy egy igénytelen, félkész programot dobnak a piacra. Persze miért is tennének másképp?

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Játékkritika