Az utolsó, klasszikus értelemben vett filmje, A torinói ló után 15 évvel Tarr Béla is belesimult a kozmikus csendbe, amit maga után hagyott. Ahogy életében, úgy halálával is következetesen megtagadta tőlünk a katarzist: nincs feloldás, nincs végszó, vagy nagy, teátrális összegzés. (Tarr Béla balra el.) A színpad üres, de az előadás folytatódik tovább. Elment, és itt maradtunk a valósággal: valahogy kicsit szürkébb, mint hétfő este volt. Itt maradtak a kérdések, melyekre nekünk kell megtalálnunk a válaszokat. A maga megátalkodottan nyers módján egy tökéletes életműben mutathatta meg az emberi létállapot vegytisztára desztillált nyomorúságát. Hatalmas kegy ez a sorstól, mely pazarló és puritán művésznek is közönyösen töri ketté az életpályáját. Hálásak lehetünk érte.

A stáblista legördült. Elmondta, amit akart. A halál itt már csak puszta formalitás. És mégis… a hiánya most valahogy kontúrosabb, mint korábban. Amikor még itt volt, de nem szólalt meg. Mert ez a hallgatás végérvényesebb. Eddig reménykedhettünk abban, hogy az emberi gyarlóság, alkotási vágy, vagy időskori szentimentalizmus hatására kamerát ragad, és megnyugtat minket, hogy minden rendben lesz. Nem. Ilyen könnyen nem menekülünk tőle.

Sosem hitt a kényelmes, kompromisszumos válaszokban. Talán ezért is provokálta olyan könyörtelenül a közönségét. Ezért hámozta le sebészi pontossággal a nézőről az illúziók rárakódott és intellektuális pózzá dermedt rétegeit, arra ösztönözve, hogy az elemi humánum nevében dacoljon a nagy rendezővel. Vagy annak hiányával. Keze alatt a nihilizmus eszközzé vált az értékteremtésre egy olyan világban, hol Isten már nincs jelen, és az ember is csak alig. Hitt benne, hogy képesek vagyunk birokra kelni mindazzal az egzisztenciális borzalommal, amit a filmjein keresztül elénk tárt. Hogy szembe tudunk szállni a bálnabőrbe bújt farkasokkal. A lesből marással győztes győztesekkel. Mert az nem lehet, hogy ész, erő, s oly szent akarat… valaminek lennie kell a kárhozaton és értelmetlenségen kívül! – mondhatjuk, miközben az elviselhetetlenségig esztétizált reménytelenség ellen fenegetjük szellemi szablyánkat. És bár joggal tesszük, mégis látni kell: Tarr Béla sosem amellett kardoskodott, hogy az emberi igyekezetnek nincs értelme, és minden menthetetlenül alá fog merülni a magyar ugar sártengerében, hanem hogy a megváltás nem jár alanyi jogon, a lét értelmét pedig nem megtalálni, hanem megképezni feladatunk. Legalábbis ebben szeretnék hinni azokban a gyenge pillanataimban, mikor a kezem szorítása gyengül a metaforikus markolaton.

A lassan vánszorgó mozgókép látszólag elérte célját. Tarr Béla után filmet rendezni… lehetetlen kihívás. Rácáfolni mindarra, amit bemutatott? Kötelesség, mindannyiunknak. És a nekrológ? Egy nagy volumenű emberről csak szuperlatívuszokban lehet megemlékezni. A legnagyobbakról viszont lepereg az ilyesfajta, filléres méltatás. Ujjaink között megbicsaklik a toll, megszárad a tinta. Méltatlan giccs, pátosz, hervadt szóvirágkoszorú egy celluloidból faragott mauzóleum lábainál.

Tarr Béla meghalt, és erre képtelenség bármit is mondani. Viszont ezt a némaságot nem lehet szó nélkül hagyni. Szóval ez nem nekrológ. Inkább köszönetnyilvánítás, és ígéret, hogy nem adjuk fel. A gyertyaláng ellobbant, de eljött a másnap: ismét kegyetlen következetességgel kapaszkodott fel a szürke horizontra. Tartozunk neki annyival, hogy legalább a magunk ügyefogyott módján próbálkozunk tovább. Világot gyújtani. Mielőtt felgyújtanánk a világot…

- Kitahito

Megosztás