A hírnév minden pozitívuma mellett nyilván komoly hátrányokkal is jár. Maradt még a civil létezésnek olyan szelete, ahol képes vagy szabadon dönteni és úgymond felelőtlennek lenni, vagy mindig oda kell figyelned magadra, nehogy valamit felhasználhassanak ellened?
Fiatalon nyilván csinálunk hülyeségeket, és kell is a “hülyeségcsinálás” ahhoz, hogy az ember tapasztalatokat és emlékeket gyűjtsön, illetve később tanuljon belőle. Ez hasonló ahhoz, mikor kilencedikben kibabráltak velem a tanárok, és úgy rúgtak ki, hogy az nem volt megalapozott – emiatt sokáig azt éreztem, hogy basszus, legalább csináltam volna valami klasszikus sulis csibészséget, ha már úgyis rám húzták. Mert ezek is olyan dolgok, amikből tanulni lehet.

Most meg ott tartok, hogy ha elmegyek a városba, szorongós vagyok. És persze, erre az egyik legkönnyebb ”megoldás” az alkohol: feloldja ezt a gátat, nem figyelem annyira, hogy ki mit gondol rólam. Az adott pillanatban jó, viszont összességében nem tudok túl sok pozitívumot mondani a piáról. De ez a szorongás védekezési mechanizmusként is szolgál, hogy ne csináljak magamból hülyét. Nagyon igyekszem, hogy semmi ilyesmi ne forduljon elő, de az ember néha nem a saját maga sorsának kovácsa, hanem inkább egy hullámmal sodródó entitás.

Visszavágysz abba az időbe, amikor végig tudtál sétálni az utcán anélkül, hogy telefont nyomtak volna a képedbe?
Egy napra visszamennék, az nagyon jó lenne – sétálnék egy nagyon nagyot, élvezném minden pillanatát. De hogyha mérlegelni kell, akkor az a sok jó dolog meg siker, ami ezzel jár, az igazán sokat segít és inspirál a saját művészetemben. Mikor kommentelnek a zenémre, hogy tetszik nekik és hasonlók, olyankor nagyon megéri a “telefonbenyomkodás” a képembe, ez vele jár.

Inkább azt mondanám, hogy ebből a szempontból jobb volt a 80-as, 90-es években sztárnak lenni, mert akkor csak szignóznod kellett, bár ott a paparazzik valószínűleg még durvábbak voltak. Ma viszont már mindenki paparazzi. Viszont így is azt érzem, hogy most van a legjobb időszak élni. Pont tegnap gondolkodtam ezen: bármit meg tudok tanulni, ha akarok. Ha holnap bongózni szeretnék, előfizetek egy kurzusra, és olyan anyagokat kapok, amihez régen szó szerint bele kellett születni egy közegbe. Ugyanez zongorával, írással, grafikus szoftverrel – ma minden ott van két kattintásra, anélkül, hogy ki kéne mozdulnod a lakásból. Persze nem juttat el profi szintig, de segít, hogy elindulj, és magadtól fejlődj. Zseniális! Ezt az időt semmire nem cserélném.

A siker mindig torzít, de sokszor észrevétlenül. Téged miben formált át leginkább? Mi az a jellemvonásod, ami felerősödött vagy elhalványult a folyamatos nyomás és figyelem következtében?
Sokat torzított, de csak magamban érzem, másokkal szemben nem lettem nagyképűbb. A utóbbi időben a lustaság nálam hangsúlyosabb lett: az elmúlt két évben simán belesüppedtem a ‘chillelek, cigizek, játszom’ állapotba, és észrevétlenül lelassultam. Ez az adott pillanatban kényelmes, de hosszú távon csak tovább rontja a helyzetet. Egy évig nem mentem ki a házból, olcsó dopamin foszlányokkal foglaltam le az agyamat, ahelyett, hogy alázatosan csináltam volna azt, ami miatt befutottam: a zenélést. Rájöttem, hogy nem a sikernek kell motiválnia, hanem a zene iránti szeretetnek és a kísérletezési vágynak. Mert amikor nem görcsölök a ‘na most zenét kell írni’ érzésen, hanem próbálkozom valamivel, és hagyom, hogy vigyen a flow, akkor születnek meg a legjobb dolgok. Ez az, ami előre visz.

Úgy képzelem, hogy az ilyen mértékű ismertség azért leszámol néhány illúzióval. Ha meg kéne nevezned a legkiábrándítóbb dolgot, amit a hirtelen jött hírneved a rajongóidon vagy az “ellendrukkereken” keresztül megmutatott az emberi természetről, akkor mi lenne az?
Szerintem semmi olyan újdonságot nem tapasztaltam meg a saját sikeremmel kapcsolatban, amit ne láttam volna másnál is. Például Billie Eilish-nál. Amikor 16-17 évesen néztem, hogy ő már befutott, azt éreztem: “basszus, le vagyok maradva”. Ez baromi rossz nyomás – és nektek sem érdemes így nézni. Mindenkinek megvan a maga ideje. Van, ami fiatalon áll jól, és van, ami később.

Az is nyomasztó, amikor valakinek a kora alapján ítélik meg a teljesítményét. Ez befeszít, és simán rányomja a bélyegét az alkotásra. Billie példája is mutatja: amíg különleges újonc volt, addig imádták, aztán amikor elért egy bizonyos szintet, jöttek az utálók. Ugyanez velem is megtörtént. Megértem, hogy valaki megnyitja a Facebookot, és ha folyton én jövök szembe, ideges lesz. Ez természetes reflex, aztán jön egy frusztrált komment, és kész.

Szerintem az internet nagyon felerősíti az emberek törzsi, szektás oldalát. Ez a politikai kommentekben kifejezetten durván előjön. A legkiábrándítóbb velem kapcsolatban az volt, hogy mindig jött egy újabb mérce arról, mikor lesz elismerhető a sikerem. Először az volt a szöveg, hogy “oké, most befutott, nézzük meg két év múlva”. Két év múlva a Puskás Arénában voltam. Aztán: “jó, majd öt év múlva”. Most lassan öt évnél járunk, és mindig van relevanciám. Mindig lesz egy újabb határ, amit tologatnak, egy kis “szerződésmódosítás”, hogy mikortól lehet elismerendő egy művészeti termék: majd akkor ér valamit, ha az idősek is ezt hallgatják, vagy ha a retro klubok is játsszák.

Talán az interjúnk kapcsán is kérdezem, de őszintének lenni a nyilvánosság előtt és kilépni abból a PR-szerepből, amibe minden híresség óhatatlanul belecsúszik, alapvetően bátorság, naivitás, vagy olyan luxus, amit egy szint fölött az ember nem engedhet meg magának?
Ha a zenei karrieremet úgy nézem, mint egy céget, akkor annak fontos a jó megítélés. Nem kell hazudni, de igenis át kell gondolni, mit osztasz meg és mit nem. Ezt vallom, de a személyiségemből és a YouTube-os múltamból fakadóan hajlamos vagyok nagyon őszintén beszélni. Amikor vlogoltam, egy elég real csávóként pozicionáltam magam, ami persze szintén egy szerep, de elég azonos azzal, aki a való életben is vagyok. Ez rám ragadt. Szóval ha kendőzetlenül elmondom a véleményem, és emiatt páran megutálnak, az engem kevésbé zavar, mint amennyire “kéne”. Sőt, valahol még menőbbnek is érzem, mint visszafogni magam.

De attól még nem hiszem, hogy mindenről mindenkinek tudnia kell. Ha kérdeznek – interjúban, vagy olyan közegben, ahol van helye -, akkor elmondom, amit gondolok. Így volt ez a Telexnél, és így volt a politikai kérdéseknél is: a Le Monde is kérdezett a Fideszről, én pedig válaszoltam. Aztán ők ezt rakták címlapra, mert szolgálta a saját narratívájukat, miközben rengeteg más témáról ugyanilyen őszintén beszéltem. Lehet, hogy egyszer emiatt az őszinteségi hajlamom miatt bele fogok sétálni egy nagy csapdába vagy gödörbe – de ez a részem, és ezt egyelőre vállalom.

Nem túlzás azt állítani, hogy generációk csalódottságát, kilátástalanságát, dühét narrálod és transzformálod univerzálisan átélhető művészetté. Kilincselnek nálad különböző politikai csoportosulások, hogy segíts ezt a tömeget becsatornázni hozzájuk, százalékokra váltva a kattintásokat?
Köszönöm szépen, hogyha ez pozitívumként hat. Politikai csoportok viszont nem nagyon keresnek meg. Lehet, hogy volt egy-két próbálkozás, de nem jellemző. És őszintén: ez a partvonalról politizálás szerintem nem tesz jót egy előadónak. Olyan, mint amikor egy Robert De Niro kaliberű színész belesétál a pártpolitika mocsarába – érthető, de kicsit lealacsonyítja a művészi státuszt. Régebben én is belenyúltam ilyenekbe, de rájöttem: ideológiák mentén érdemes beszélni a világról, nem konkrét pártok mellett. Az emberek majd úgyis felismerik, hogy ez melyik oldal szekerét fogja hosszú távon tolni.

Számos példát látunk arra, mikor valaki ”eladja magát” a mindenkori hatalomnak. Lehet az a művészet is értékes, mely alárendeli magát egy rezsimnek, vagy szükségszerűen érvényét veszti?
Szerintem el lehet választani az alkotást a művész személyétől. Vonatkozik ez a durvább dolgokra is: ha van egy korszakalkotó mű, de kiderül az írójáról valami kompromittáló, akkor az szerintem nem hitelteleníti a műveiben leírt szavakat.

Hiszel abban, hogy van olyan helyzet, amikor a “jó ügy” érdekében erkölcsileg problematikus eszközöket is meg lehet engedni, vagy pont az az ilyen nemes ügyek egyik ismérve, hogy a nyers pragmatizmussal szemben is megtartjuk a tisztaságukat?
Szerencsére nem voltam még olyan helyzetben, amikor ezen el kellett volna gondolkodnom. Azt hiszem, hogy ha nagyon nagy a cél, akkor azért áldozatot is lehet hozni, de mérlegelni kell utána a végkimenetelt, hogy ez vajon megéri-e. Nem tudok konkrét példát mondani, sőt elképzelni sem tudok konkrét példát. Durva kérdés. Szerintem ahhoz, hogy az ember elérjen valamit, ahhoz ilyen vagy olyan módon, de be kell mocskolnia magát. Ezért is örülök, hogy zenész lettem és ebből élek, mert ha valami klasszikus céges vonalon keresnék ugyanennyit, ott biztos, hogy másokon kéne áttaposni, és lenyúlni az emberek pénzét, hogy neked legyen több. Ez egy nagyon-nagyon rossz mindset. Próbáltam mindig úgy lavírozni, hogy ne kelljen beáldoznom semmit, ami fontos. Ha van egy cél, akkor igyekszem megtalálni azt az utat, amit végig lehet járni anélkül, hogy rossz kompromisszumot kellene kötni.

Előző interjúalanyom, Дeva kérdését tolmácsolom neked: hogy képzelnéd el ideális esetben az emberek kollektív szerveződését, kapcsolódását? A te fejedben milyen lenne a tökéletes társadalom?
Unalmas. Mert ha unalmas, az azt jelenti, hogy a közügyekkel foglalkozik, nem a politikai színházzal vagy cirkusszal van elfoglalva. Például a Parlamentben a dramatikus beszédek vagy az ideológiai viták mindenki számára érthetőek: könnyű beleélni magad, hogy most harcolunk valakivel. Ezek látványosak, de ritkán visznek előre. A leghatásosabb az, amikor a képviselők a legunalmasabb, legszárazabb témákról, például közlekedésről, vagy gazdasági újításokról vitatkoznak. Az ilyen dolgok ténylegesen előremozdítják a társadalmat, még ha elsőre nem is tűnnek izgalmasnak. Én a testvériesebb, emberibb társadalomban hiszek. Egy magyar szó Dél-Amerikában például mindig megmelengeti a szívemet. Ugyanakkor én is áldozata vagyok annak a feszültségnek és gyűlöletnek, ami éket ver a magyar emberek közé. Szerintem a Fidesz ebben nagyon ügyesen játszik: szinte tökéletesen osztotta meg a társadalmat, mintha az orosz propaganda mintáját követte volna, és így már nem bízunk egymásban. Ez a megosztottság nagyon tudatosan van fenntartva.

A társadalmi változásoknak többnyire a kulturális térben érződnek először a jelei. Ha most teljesen objektív szemmel tekintesz az Azahriah-jelenségre, akkor szerinted az az igény emelt téged a magasba, mely most a politikai szcénában is egy generációváltást óhajt, és ki akarja söpörni innen ezt a régóta pangó, toxikus levegőt?
Emlékszem az első koncertturnémra, kb. a harmadik-negyedik koncertemre. A roadok és a technikusok beszélgettek arról, hogy Romániában és Szlovákiában már mindenhol volt legalább egy nemzetközi sláger, de Magyarországon soha. És tényleg, zeneileg a magyar piac eléggé le van maradva az európai top 50-ekhez képest. Amit én csináltam, az sem volt formabontó vagy tökéletes, lehet ugyanolyan volt, mint ötből három zene, de Magyarországon hiányoztak ezek a dolgok, és itt már jónak számított. Ez érdekes módon azt is jelentette, hogy az emberek – bár a magyarok általában utálják a magyarokat – beálltak mögém és támogattak. Nem lett kiemelkedő külföldi karrierem és nem is hiszem, hogy lesz, de nagyon értékelem, hogy sokan szurkolnak a sikeremért.

Egyébként el tudom képzelni, hogy csinálhatnék olyan számot, ami külföldön is befutna. Például a L’Enterloop-nál láttam, hogy mennyire erős a francia piac: stílusban, technikában, imidzsben minden adott volt náluk, de mégsem tudtak olyan nagyot robbanni, mert ott ez már más liga. Magyarországon a mezőny nem volt olyan erős, ezért tudtam ennyire érvényesülni. Most például, amikor a Queen Omegával és Skarra Muccival együtt lépek fel, az olyan érzés, mintha egy hip-hop rajongó a Dr. Dre-vel, Eminemmel vagy Snoop Doggal állna színpadra. Ők nagyon komolyan nyomják, és azt látom, hogy Magyarországon még legalább egy évtizedre van szükség ahhoz, hogy legyen valaki, aki ennyire profin, minden részletre kiterjedően csinálja az egészet. Most persze már jön egy új generáció ígéretes előadókkal, de még mindig érzem, hogy a legtöbbjükben van valami, ami miatt nem eléggé ütősek.

Mit gondolsz, mennyire alkalmas a zenéd arra, hogy komolyabban nemzetközi színtérre lépj vele? Tartalmilag nagyon mélyen kelet-európai, posztszovjet élményeket szólaltatsz meg. Ez hogyan közvetíthető a “szerencsésebb történelmi fejlődésű országok” teljesen más kulturális közege felé?
Pontosan így közvetíthető. Ha Amerikát akarnánk másolni Magyarországról, az rögtön kibukna: nincs annyi költségvetés, nem olyan hiteles, és béna lesz. Viszont bele tudunk rakni olyan ízeket, amiket nem láttak még azelőtt az emberek. Ugyanúgy, ahogy például Dua Lipa esetében – ő nyugati popzenét csinál, nem játszik rá külön a koszovói származására, de önmagában az a tudat, hogy onnan jött, már egzotikum a nyugati közönségnek. Magyarország nem Balkán, de sok kulturális elemünk közel áll hozzá, és ezek nagyon jól tudnak működni imidzsben, vizuálban, hangulatban. Bár én sosem vagyok maximálisan elégedett a klipjeimmel, de a fejemben vannak nagyon jó képek, amiket remélem előbb-utóbb életre tudunk hívni.

Szerinted lehet úgy maradandót alkotni, hogy közben az ember nem égeti el a saját lényét? Vagy az öröklétnek szóló művészet mindig valamilyen belső árat jelent, amit így vagy úgy, de meg kell fizetni?
Szerintem meg kell fizetni. Legalábbis én azt tapasztaltam, hogy ha létre akarok hozni valamit, ami túlmutat rajtam, akkor azt valamivel mindig megfizetem. Nálam ez általában azzal jár, hogy egy-két hónapra teljesen eltűnök: nem nagyon csinálok mást, nem megyek sehova, alig beszélek emberekkel. A folyamat közben ez fel sem tűnik, mert annyira benne vagyok a munkában. De amikor este lefekszem, és rájövök, hogy már egy-két hete így élek, akkor azért megérkezik egyfajta szeparációs érzés, néha egy kis depresszív vagy szorongós hangulat. És valahol ez az ára annak, hogy alkotok. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy két hónap alatt kész lesz egy dal vagy egy lemez, inkább azt, hogy ebben a mindset-ben tudok kísérletezni: mi történik, ha ezt a hangot azzal rakom össze, mi lesz, ha erre indulok el? Próbáltam már turné alatt zenét írni, betettem a laptopot a buszba, hogy „na, még egy beatet összerakok” -, de egyszerűen nem működik. Nem ugyanaz az élmény. Mozgásban vagyunk, nincs meg az a belső tér, amiben a gondolatok szabadon áramlanak. Szóval azt hiszem ahhoz, hogy valami igazán jó vagy maradandó szülessen, valamilyen módon meg kell fizetni az árát. Szerencsére ezt én nem tudatosan teszem, mert ösztönösen szeparálom el magam, amikor zenélek. Ha ezt előre el kéne dönteni, sokkal nehezebb lenne.

A művészet egyik régi, klasszikus aspektusa a szenvedés kérdése, mely mélységet ad az alkotónak és alkotásnak egyaránt. Te hogyan látod, ez tényleg így van, vagy csupán egyfajta “romantikus önigazolás”, mely segít értelmet találni az értelmetlenségben?
Szerintem ez igaz. Lehet azt mondani, hogy romantikus önigazolás, de én azt látom, hogy a szenvedés, a bánat, a kilátástalanság, a stressz vagy akár a nyomor valóban olyan mélységeket tud megnyitni egy emberben, amelyekből nagyon erős alkotás születhet. És ez egy csomó esetben vissza is igazolódott – amikor valaki csak megfog egy hangszert, és hallod, hogy minden, ami benne szorult, egyszerre kijön. Ott van fedezetnek a fájdalom, a indulat, a veszteség, és ez átüt. Azért hat, mert az emberek többsége nagyon is ismeri ezeket az érzéseket. Tudnak kapcsolódni hozzá. Azt is gondolom, hogy ha valaki teljesen ”berendezkedik” az életre – család, gyerek, stabil háttér – és közben előadóként akar működni, akkor a legmélyebb, legerősebb munkáin valószínűleg már túl lesz. Ez nem egy objektív igazság, csak az enyém. De szerintem a nagy művek egy része abból a feszültségből születik, amit nem választasz: benne vagy egy nehéz élethelyzetben, és nincs más eszközöd, csak az alkotás. Én magam is inkább közvetítőként gondolok a saját szerepemre. Ami velem megtörténik, az lassan összeáll bennem, és zenei formában kiadom három-négy percben. És az a legjobb érzés, amikor valaki ebben megtalálja a saját igazságát, a saját történetét. Zenészként szerintem ez a feladatom: hitelesen írni arról, amit megéltem.

Persze, jó lenne néha teljesen más témákat érinteni, akár egy történelmi csatáról vagy bármiről, ami nem személyes. De a zene mélyebb rétegeihez akkor tudok hozzáférni, amikor valami bennem rezeg. És ez nem feltétlenül szöveg. Lehet egy flow, egy dallamvezetés, amitől valaki pontosan érzi, hogy ez most szomorú, feszült vagy reményteli – akkor is, ha egy szót sem ért a nyelvből. A személyesség ott van a hangokban is, nem csak a sorokban.

A reflektorfény felnemesít, de azért abnormálisan hosszú árnyékot is vet. Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted: a rajongóid többet látnak beléd, mint ami valójában vagy?
Igen, volt ilyen, és eléggé meg is viselt. Tavaly például nagyon kivoltam attól, hogy az emberek mennyire mást látnak belém, mint ami valójában vagyok. A cikkek nagyon sokat torzítanak – ha szeretnek, akkor idealizálnak, ha nem, akkor leminősítenek. És rengetegen ilyen forrásokból tájékozódnak rólam. Aztán ezek a képek beégnek az emberek fejébe, és onnantól kezdve úgy jönnek oda hozzám, mintha pontosan tudnák, ki vagyok, pedig valójában nem tudhatják.

Elgondolkodtam rajta, hogy lehet, úgy kéne csinálnom, mintha tényleg az a magabiztos, szuperkarakter lennék, akit néhányan látni vélnek bennem: odamész, mosoly, aláírás, tanács. Csak hát én nem ilyen vagyok. Sőt, inkább a másik véglet jellemez. Ha kiszúrom, hogy figyelnek, mondjuk a reptéren, és fotózkodni akarnak, már attól is rosszul érzem magam. És ezt sajnálom egy kicsit, mert tudom, hogy másnak az ilyesmi ösztönösen megy. Lehet, hogy sokan haláloson élvezik a hírnevet, de bennem sajnos nincs meg ez az oldal.

Zárásképp muszáj feltennem a minden teoretikus kérdések legfontosabbikát. Melyik lennél, és miért: Tomóceusz Katatiki vagy Gyugyu?
Szerintem Az ötödik pecsét pont azért zseniális, mert ez a Tomóceusz Katatiki-Gyugyu kérdés messze nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. A film végén az derül ki, hogy ha van elég okod meghunyászkodni a saját igazságod előtt – vagyis felismerni, hogy nem csak magadért felelsz -, akkor az igenis lehet vállalható. Én felelek a művészetemért, azért, hogy tudjak adni valamit az embereknek, és ez néha felülírja a személyes kényelmet vagy elveket. De az, hogy feláldozzam magam valami ”nagyobb ügyért”, miközben zenész vagyok és a saját utamat járom… hát, nem tudom. A 21. században amúgy is kiveszett az emberekből ez a fajta heroizmus, és őszintén: én sem szívesen tenném meg.

A filmben pont az a legszebb, hogy végül az lesz a leginkább “hősies” figura, akit mindenki a “leggyugyusabbnak” tart. Mert amikor eljön a pillanat, nem kezd el agyalni a nyomás alatt, hogy mi a helyes döntés, hanem a szíve vezérli. És belerugdossa magát abba a helyzetbe, ahonnan már nincs visszaút. Ezt nagyon szeretem benne.
Az ilyen elgondolkodtató filmeket amúgy is bírom – például a Netflixes Platformot is.

Szóval, hogy Tomóceusz vagy Gyugyu? Erre nincs egyértelmű válaszom. Élünk mindannyian, vagyunk, amilyenek vagyunk, és távozunk úgy, ahogy éltünk. Aztán majd csak lesz valami utána, nem?

- Kitahito

Megosztás