Nyilván mindenki találkozott már a live action filmek műfajával. Aki esetleg nem, az ne siessen bepótolni. Az ő kedvükért: a live action lényegében a játékok vagy animációs filmek élőszereplős adaptációját  jelenti. A Vuk esetében fognának egy rókát, egy kutyát, és egy pár férfi divatüzletből kölcsönvett próbababa lábat, majd valami random erdei tisztáson egymásnak eresztenék őket. Itt nem retorikai fogásról van szó, mert az ilyen remakeknek kb. annyi közük van az eredeti történetekhez, mint lekváros buktának az Orbán kormány gazdaságpolitikájához (legalábbis remélem…). Szóval ne lepődjünk meg, ha olyan szörnyszülöttek látnak napvilágot, mint a Dragonball – Evolúció, Vér: Az utolsó vámpír, Death Note, Tini nindzsa teknőcök vagy mondjuk a Tekken.

Nagyon nehéz méltó live action filmet készíteni. Ez alapvető, kérlelhetetlen életigazság, amit már számtalan sikertelen próbálkozás bizonyított. Túl sok a buktató: egyrészt magas a közönség elvárása, hiszen főleg az eredeti rajongótábora fogja fogyasztani, másrészt meg mintha a rendezők folyton mást akarnának kihozni a történetből, mint ami eredetileg volt. Mintha sértené az egójukat a kötöttség, és csak azért is bele akarnának művészkedni a dologba. Általában a színészi gárda sem épp élvonalbeli, és a CGI, maszkírozás és díszlettervezés szinte törvényszerűen ocsmány. Hogy mindez miért van így, arról meglehetősen hosszan lehetne értekezni, de tény, hogy így van. És ezt a szomorú tendenciát a mai filmünk, a Goemon sem töri meg…

„YAMEROOOOOOOO!!!”

E 2009-es produktum alapjául egy japán, népi legenda szolgál, de ha kicsit közelebbit akarunk, akkor eredeztethetjük a ’98-as Legend of the Mystical Ninja animétől is. Ami kimaradt az életemből, szóval nem kell attól tartani, hogy valami elvakult fan fog fröcsögni, mert nem volt hiteles a gravírozás a főgonosz kardján, vagy mert más a főszereplő  frizurája. Anélkül kezdtem el nézni, hogy tudtam volna a hátteréről, de amint kiszúrtam a szokásos tüneteket, már nem volt nehéz kilogikázni a többit. A live action filmek tipikus gyermekbetegségeikről szinte teljes bizonyossággal beazonosíthatóak.

Oda, az odaadó apa odaadja a kedvenc Darth Maul kardját Goemonnak.

Isikawa Goemon egy Robin Hoodhoz hasonló romantikus alak, aki “elvileg” a Sengoku kor vége felé élt. Ugye ez volt az a pár száz éves időszak a japán történelemben, mikor is daimjók vezette kis városállamok harcoltak egymással a hatalomért. Goemon, mint minden ilyen figura, lopott a gazdagoktól, és szétosztotta a szegények között, így nagy népszerűségnek örvendett, de ugyanakkor vadásztak is rá. De mivel képzett nindzsa volt, nem tudták kézre keríteni, és egészen addig merészkedett, hogy merényletet kíséreljen meg Toyotomi Hideyoshi (ő volt az, aki Oda Nobunaga halála után tovább munkálkodott Japán egyesítéséért), az egyik leghíresebb hűbérúr ellen. Nem járt sikerrel, elfogták, és amolyan nyilvános példastatuálás gyanánt élve megfőzték. Természetesen a közhiedelemben sokféle változata van ennek a történetnek. Kazuaki Kiriya is beáll a sorba, és kicsit megint másképp dolgozza fel az eseményeket, tovább fényezve Goemon hírnevét, és a maga módján megadva neki azt az elégtételt, melyet a valóságban nem kaphatott meg. Na de nézzük miről is szól ez a csudálatos film!

Mivel e mitikus hős korai évei kicsit ködösek, a forgatókönyvírók fantáziája megszaladt: egyenesen Oda Nobunaga, a híres daimjó udvarába juttatták a fiatal árvát, akit Hattori Hanzo, a nindzsa nagymester képez ki egy másik kölyökkel, Saizóval együtt és mindketten magas fokra jutnak ebben a titokzatos mesterségben. Napjaik mondhatni idilli nyugalomban telnek, Nobunaga apafigurává válik a fiatal nindzsa szemében, és szerelembe esik a hadvezér unokahúgával, Chachával is. Ám Hideyoshi árulása következtében Nobunaga meghal, és Goemon menekülni kényszerül. Évekkel később, mint mestertolvaj és bandita lép színre, aki bohém életet él a maga által választott szabadságban, és kissé zavaros okokból kifolyólag mások pénzéből jótékonykodik.

Egy sikeres rablás után véletlenül a kezébe kerül egy tekercs (és egy kisfiú, akinek nem sok szerepe van…), mely leleplezi a Nobunaga halála mögötti konspirációkat. Ezt persze az időközben elhatalmasodó Hideyoshi nem akarja közkinccsé tenni, ezért útjára engedi egyik alárendeltjének (Mitsunari) Japán szerte híres bérgyilkosát (aki hősünk gyerekkori barátja, Saizo), hogy ölje meg Goemont, és szerezze vissza a tekercset. Közben Tokugawa is mozgásba lendül, és hamarosan mindenki mindenki ellen harcolni kezd, hősünk pedig rájön, hogy bármennyire is léhűtő, neki is szerepet kell vállalnia az elkövetkezendő eseményekben. Pláne, mikor a magát Goemonnak kiadó Saizót kivégzik amiatt az ominózus merényletkísérlet miatt (amit egyébként Mitsunari szervezett meg Hideyoshi ellen, hogy hatalomra kerülhessen). Szóval a forgatókönyv ezen a ponton egy okos(nak mondható) húzással elkanyarodik az általánosan elfogadott történelmi narratívától, csak hogy megvalósíthassa a saját abszurd agymenését. Örülünk Vincent?

Can you handle this shit, Hanzo?

Goemon megöli Hideyoshit (nagyjából 5000 gyalogos katonával egyetmben…), így állva bosszút Oda Nobunaga haláláért, majd ellovagol a szekigaharai csatába, ahol Tokugawa és Mitsunari csapnak össze a Japán felett való végső uralomért. Hősünk Nobunaga vértjében végiggaloppozik a harcmezőn, végez még néhány száz emberrel, levágja a despota Mitsunarit, aztán hátraarc, nekiront a másik tábornak, kicsit kardozik Hattori Hanzóval, majd a Tokugawát csak egy intő legyezőcsapással illeti, hogy emlékeztesse, véget kell vetnie a vérontásnak, és békét kell hoznia az embereknek. Közben a legjobb barátja hasba szúrja, de azért megdicsőülten hagyja el a helyszínt, belegyalogol a naplementébe, hogy aztán hazafelé tartva elvérezzen egy elhagyatott erdei úton. Akárcsak a korábbiak, az a jelenet is csöpög a nyálkás pátosztól, kész csoda, hogy nem folyik szét egy amorf takonypocsolyává. Ez a fajta dagályosság leginkább a II. Világháborút és előzményeit feldolgozó kínai filmek sajátja, de úgy néz ki a japánok is élnek vele, ha a saját hősiességüket kell bemutatni. És az egymás ellen acsarkodó kiskirályokkal szemben ébredező népi öntudat jó alkalom arra, hogy vállon veregessék magukat a saját öntudatosságuk, és persze megmentőik áldozathozatala miatt.

Mint ebből a kis összefoglalóból is látszik, a film igencsak mozgalmas. Bármelyik XVI. századi palotadráma megirigyelhetné azt a sok áskálódást, összeesküvést és politikai machinációt, ami itt fel lett vonultatva. És nem is indokolatlanul, mert a több száz éves háborúskodásnak ez a rövid lezárása igen bonyodalmas volt, és még ez a viszonylag alapos mozi is csak a felszínét kapargatja a háttérben zajló eseményeknek. Jó, nem is a Spektrum tv szponzorálta. Persze felmerül a kérdés, hogy mennyire volt szükség a konspirációs hátteret ilyen erőteljesen kidomborítani, mikor (felteszem) a japán közönség amúgy is tisztában van ennek a kritikus időszaknak az eseményeivel. Ha az volt a cél, hogy zsúfolttá és irreálisan tömötté tegyék a 2 órás játékidőt, akkor sikerrel jártak. Viszont arra nem vették a fáradtságot, hogy árnyalják a szereplőket: aki jó, az az erkölcs földre szállt inkarnációja, aki meg gonosz, az olyan komikusan ördögi, hogy még egy újszülött csecsemőt is képes élve megfőzni!

„Do you want to tell me your name at last? If you do so, I will at least spare this child’s life.”

Goemon karakterét sikerült herkulesi magasságokba emelni. Olyan szuperember ő, aki a legkisebb megerőltetés nélkül képes egy kilométer magasba felugrani, bevenni egy katonákkal telezsúfolt várat, vagy kitérni a muskétákból kilőtt lövedékek elől. Ami nem is lett volna baj, ha lett volna méltó ellenfele. De mindenki, akivel összekerült, amatőrnek tűnt mellette, és amatőr is volt. Még Hattori Hanzo sem tudta megállítani, pedig ha valaki, hát ő aztán megtestesíti a tökéletes, idealizált nindzsát. Egy abszurd módon erős anime karakter beszabadul a teljesen hétköznapi emberek konfliktusába, és nincs ellenfele, aki ellensúlyozza a történet történelmi kereteiből messze kimagasló hatalmát. Zavaró volt, hogy azt kellett éreznem, kedves banditánk csak azért nem old meg minden felmerülő problémát, mert nincs hozzá kedve, és el van foglalva a saját démonaival való viaskodással. Meg persze azzal, hogy nézze a go-go táncos gésákat…

Amikor meg végre elhatározza magát, megy, és egy szál karddal lemészárol egy kastélynyi katonát, és megnyer egy csatát. Így hiába akarják érzékeltetni az emberfeletti akaratot, mely végül célba juttatja az esendő, de ideáéiba a végsőkig kapaszkodó embert. Mert ha eltekintünk attól, hogy milyen hatásvadász alapszituációból gyökerezett, a film drámáját egész jónak nevezhetnénk, ha nem ábrándítana ki Goemon közönyössége, melyet a lényeges dolgok iránt mutat. Békét akart Japánban? Az első 10 percben megölhette volna az összes bajkeverőt, aztán lazulhatott volna Chachával.

Birodalmi íjászok és a híres Tatooine-i csata.

Ennek ellenére órákig nézhetjük a szenvelgését, túljátszott lazaságból lihegős berzenkedésbe átcsapó hangulatát, majd örvendezhetünk végre valahára megtalált pacifista és humanista elvein, csak azt tudnám, hogy akkor korábban minek osztott aranyat az embereknek, ha olyan látványosan nem érdekelte semmi? Ja bocsánat, mert ő a nép, az istenadta nép egyetlen igaz védelmezője hatalmasok hatalmi játszmáinak közepette. A film csírájában elbaltázott alapvetése, hogy Goemont úgy ábrázolják, mint valami szuperhőst, minden erejével ellentart a történetnek, mely egy ember elkeseredett, de hősies szélmalomharcát igyekszik bemutatni. Az a hányingerkeltő pátosz meg, amivel ezt az egészet leöntik, csak tovább rontja az élményt.

Nem volt letisztázva a karaktere, s ebből az lett, hogy maga se tudta, mi akar lenni. Manapság divatos cinikus nőcsábász, morális értékrend nélküli bandita, népi hős, forradalmár, vagy hűséges szolga, vagy a Marvel univerzumból előlépett legyőzhetetlen szuperember. Esetleg mind egyszerre. És ez a filmre is igaz. Sok minden akart egyszerre lenni: dráma, “valamennyire korhű” történelmi mozi, akció, hősi eposz, tanulságos mese, sőt időnként még művészfilm is, például abban a nagyon elfuserált jelenetben, mikor Goemon és Hideyoshi a palota tetején elmélkednek mindenféle elvont témákról. És majdnem működött is a dolog. Csak a párbeszéd volt gyermeteg, és a korábban már felsorolt dramaturgiai gikszerek miatt nem is volt rendesen elővezetve a helyzet, így súlytalan volt ez a végső leszámolás. (Mitsunari méltatlan és elsietett legyilkolása meg pláne.) A végeredmény tehát sajnos igencsak lehangoló…

„And whose blood was shed the most? It way your blood, right?!”

A film rengeteg digitális vizuális effekttel dolgozott. Jóformán nem volt olyan jelenet, vagy olyan snitt, melyben ne lett volna valami undorító CGI. Undorító, mert annyira látványosan kilógott a környezetéből, hogy csak bántotta a szemet. Értem én, hogy egy hatalmas fiktív palotát nem lehet némi digitális trükközés nélkül a vászonra varázsolni, de könyörgök, amikor Saizo és Goemon egy mezőn lovagolnak végig, miért kell mindennek olcsó, ezredfordulós digitális látványtechnológia szagát árasztania? Nem lehetett volna kimenni egy rohadt szántóra, és ott felvenni a jelenetet? Nem, nekik egy homályos, zöld “sörteköddel” borított pixeles felszín kellett, amin a két szereplő kardozhat. Vagy amikor Saizo nindzsái elől menekül a háztetőkön. Ronda, elmosódott lemezek, melyeket robbanások és omlások folytán keletkezett szürke füsttel fednek el. A végeredmény valami borzalmas.

Whatcha’ doin, Chacha?

És akkor még nem is beszéltem a grandiózusnak szánt CGI városképekről, ocsmány csatajelenetekről, és a kínosan korhűtlen díszletről, melyről csak úgy süt, hogy műanyag, gumi, és aranyra festett alufólia ízléstelen egyvelege. Kiábrándító, filléres szar, amihez hasonlót csak a béna kínai fantasy filmek esetében láthatunk. Hol marad a tisztelet saját maguk, a saját múltjuk felé? A japánok komolyan egy ilyen vizuális bűnténnyel akarnának megemlékezni az egyik legnagyobb hősükről? Azt már meg sem kérdezem, hogy hol marad a kötelező tisztelet a közönség felé. Mert az biztos, hogy nem csak én hőbörgök a rút, retinagyilkos effektek miatt.

Érdemes megemlíteni a zenéket, melyek szerény véleményem szerint igen hangulatosak, és jól illettek a film alá. Akihiko Matsumoto dallamai elmélyítették a drámát, kigyúrták az akciót, és epikussá tették az egyébként a gyenge látvány miatt nem túl grandiózus csatajeleneteket. Thomas Bergersennek még nem kell félnie, de azért a bokájára jobb, ha vigyáz. Ami a színészeket illeti, Masato Ibu (Tokugawa Ieyasu), Hashinosuké Nakamura (Oda Nobunaga), és Eiji Okuda (Hideyoshi) egész korrektül játszottak. Ez az uralkodók estéje volt, a vezérek rutinos játékukkal lemostak mindenkit a színről. A többiek viszont teljességgel feledhetőek. Yosuke Eguchi (Goemon) szinte mindig “túlgrimaszolta” a helyzeteket, olyan volt, mintha valami elfuserált anime paródia akart volna lenni; Takao Osawa (Saizo) legtöbbször csak nézett maga elé, és azon gondolkodott, hogy mire fogja elkölteni a szerepért kapott gázsit; Ryoko Hirosue (Chacha) pedig szép volt, aranyos volt, de úgy gondolom vicces japán reklámokban több helye lenne, mint a filmvásznon.

A Goemon az a fajta középszerűség, amire tényleg kár időt és energiát pazarolni. Valahol a rusnya CGI felszín alatt van egy történet, amit esetleg érdemes lenne elmesélni, de az biztos, hogy nem ez a film fogja nekünk elmesélni. Feledhető, identitászavaros, abszurd alkotás. Talán majd egyszer, amikor a japán filmipar kommerszebbik fele kivakarja magát a fekáliából, elkészül egy méltó adaptáció. Viszont látva a jelenlegi viszonyokat, erre nagyon sokat kell majd várnunk…

4 / 10

- Kitahito

Megosztás