logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/01/05 / Szerző: Kitahito

Bíborhegy

A kifinomultabb ízlésű horror rajongók most örülhetnek, hisz megérkezett a film, ahol hősnőnket folyamatosan az a veszély fenyegeti, hogy a tetőn lévő lyukon behulló hótól meggyengült parketta beszakad a talpa alatt, és belezuhan a pincében található agyagmedencébe. És vannak szellemek is.

Bíborhegy 0

Guillermo Del Toro. Igazából mit is várunk tőle? Adott már nekünk jót (Ördöggerinc, Faun Labirintusa), kevésbé jót (Hellboy, Mimic) és egészen tragikusat is (Tűzgyűrű), nagyjából ilyen kronológiai sorrendben, szóval kissé bizalmatlanul fordultam a legújabb munkája, a 2015-ös Bíborhegy felé. Ha lehet ilyen elcsépelt és igaztalan frázisokkal dobálózni, akkor elvárások nélkül. Mert ugye mikor tudsz teljesen elvonatkoztatni mindentől, és úgy leülni egy film elé, hogy semmilyen korábbi tapasztalás nem befolyásol? Soha, de ha sikerülne, akkor is valami jót akarsz látni, ami már önmagában is egy elvárás. Nem számít. Del Toro minden esetben képes egy különleges és nagyon sajátságos vizuális világot teremteni, ami csemege a szemnek. Ha van a történetben misztikum, akkor azzal nagyon jól bánik, ügyesen adagolja a feszültséget, és már a film legelején megteremt egy olyan atmoszférát, ami leköti a figyelmedet. Szerencsére a robotok és zombik után a rendező úr visszatért a gyökereihez, és megint a képességeihez leginkább passzoló stílusban kezd alkotni. A Bíborhegy minden hibája ellenére is egész korrekt darab lett…

Papíron egy kísértethistóriával van dolgunk, melyet megfűszerez szerelem, gyilkosság, intrika, és némi vérfertőzés. Történetünk hőse Edith Cushing (Mia Wasikowska), aki fiatal írónőként próbál érvényesülni az 1800-as évek végi Amerikában. Apja gazdag és befolyásos üzletember, és van annyira new age-es szülő, hogy teret enged a lánya hóbortos, álmodozó terveinek ahelyett, hogy hozzáadná valamelyik üzlettársa 60 éves fiához. Egy nap feltűnik a színen a kicsit sem kimért és modoros angol úriember, Thomas Sharpe (Tom Hiddleston, vagy a barátainak csak Loki), aki némi anyagi támogatást szeretne szerezni Edith apjától és annak partnereitől az óhazai birtokán lévő gazdag agyaglelőhely kiaknázására, és persze néhány steampunk munkagép építésére. Szegényt gyorsan körberöhögik, és annak rendje és módja szerint elhajtják a francba. Mit lehet tenni, stratégiai megfontolásból ráhajt Edithre, és olyan gyorsan utat talál a romantikus írópalánta szívébe, mint termit a hungarocell táblába.

Enyhén baljóslatú kastély…

A dolgok simán és gyorsan mennek, látszólag Thomas testvére, Lucille (Jessica Chastain) is kész elfogadni a kapcsolatukat. Miután a lány édesapja egy “véletlen baleset™” folytán pépesre veri a fejét a mosdó márványperemén, a fiatalok lezavarják a temetést, és azon melegébe össze is házasodnak, majd kiadják a család vagyonkezelőjének, hogy Cushingék minden ingó és ingatlan tulajdonát tegye pénzzé, és küldje el egy európai bankba, az ifjú pár pedig elutazik a csodálatos Bíborhegyi kúriába. Természetesen Edithnek csak ott jut eszébe, hogy anno az anyja szelleme figyelmeztette, hogy óvakodjon attól a helytől, és már nem nagyon van visszaút. Rá kell jönnie, hogy a férje nem egészen az, akinek mondja magát, a ház rozoga falai pedig titkoktól terhesek. Végzetes, sötét titkoktól, melyek csak arra várnak, hogy valaki végre felderítse őket.

Most, hogy letudtuk a professzionális, IMDb-kompatibilis ismertetőt, a kötelező homályos, semmitmondó cliffhangerrel a végén, menjünk bele egy kicsit a részletekbe. Kezdjük a pozitívumokkal. Del Toro végre azt csinál(hat)ja, amihez ért: egy gótikus rémmesét készített nekünk. Persze messze elmarad a Faun Labirintusa mögött, hiszen itt nincs mély mondanivaló, visszafogott a szürrealitás, és nem akar megrendíteni sem. Viszont amit vállal, azt többé-kevésbé korrekt módon hozza is. Lassan hömpölyög a történet, az elején inkább a romantika kerül előtérbe, míg a misztikus elemek meghúzódnak a háttérben, folyamatosan éreztetve a nézővel, hogy nincs minden rendben.

„It’s nature. It’s a world of everything dying and eating each other right beneath our feet.”

Nagyjából a játékidő felénél elhalványul a szerelmi szál, és az addig mellőzött horror-elemek felgyűrűznek a mélyből. A kastélybeli élet már az elején sem tűnik normálisnak, de ahogy haladunk előre, úgy komorodik el a hangulat, egyre groteszkebbek lesznek a jelenetek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Edith veszélyben van. Már ha ez nem lenne nyilvánvaló mindenkinek az első pillanattól kezdve! A kastélyt le kéne locsolni szenteltvízzel, majd fel kéne robbantani, mert csak úgy üvölt róla, hogy bajok vannak vele.

Let me see that nászéjszaka!

Amíg az amerikai miliő színes, elegáns és szemet gyönyörködtető, addig az angol kúria és a környéke egyszerűen nyomasztó, és nem csak azért, mert állandóan köd van. Tapintani lehet az eljövendő tragédiát, és a rendező nagyon diszkrét eszközökkel el tudta érni, hogy a múlt eseményei is jelenléttel bírjanak. Kár, hogy később kikonkretizálja őket, de mindegy. Érdemes néha megállítani a filmet, és részleteiben megszemlélni a díszleteket. Del Toro olyan magával ragadó gótikus horror színpadot álmodott meg a szereplőinek, hogy legtöbbször nem is a színészek, hanem a környezet adja meg azt a pluszt, ami a hitelességhez kell. A falak korhadtak, és vérvörös agyaglé csorog belőlük. Apró hópelyheket és porszemeket sodor a szél, az árnyékok mélyek, a csend jelentőségteljes, és minden nyikorgásnak, minden reszkető csővezetéknek hangulatteremtő hatása van.

A történet és a látvány tökéletes szinkronban voltak egymással, valamint a zene is jól megtámogatja őket. Nem tudom, mennyi számítógépes animációt használtak a film elkészítése alatt, de úgy tippelek, a szellemeken kívül nem nagyon nyúltak bele a látványvilágba, legfeljebb az utómunka során kontrasztosították el a színeket. Del Toro semmit sem bízott a véletlenre: jól érezte, hogy a film középpontjában nem a színészek, hanem maga a kastély fog állni, így ahelyett, hogy egy kiválasztott helyszínt cicomázott volna ki, felépítette az egész épületet a saját tervei szerint. Az utolsó csillár, festmény, patinás ajtógomb, minden az autentikusság igényével került bele a filmbe, és CGI-t csak akkor használtak, amikor tényleg feltétlenül szükséges volt. Még a szellemek sem teljesen digitálisak.

„The more the house sinks, the worse it gets. We must do something about it.”

Abban a korban, ahol már egy rohadt vérpatront sem képes senki eldurrantani, az ilyen alaposság és a hagyományos filmes eszközök felé tanúsított tisztelet igazán ritka. Azt mutatja, hogy a rendezőt valóban érdekli, hogy nívós produktumot adjon ki a kezei közül, és nem az az elsődleges cél, hogy a film minél hamarabb a mozikba kerüljön. Ennek következményeképp, ahogy az lenni szokott, az 55 millió dolláros költségvetést is csak döcögősen tudta visszahozni. Úgy néz ki a közönség most sem hálálja meg az odafigyelést, és pénzével inkább az Öt harmincéves tini egy erdei házban menekül a baltás gyilkostól 12-t támogatja.

…hol van ez a kastély, és hogy lehet megvenni?

Úgy vélem a Bíborhegy legnagyobb problémája, hogy Del Toro korábbi misztikus filmjeivel ellentétben itt nem sikerült a szellemeket a sztori homogén részévé tenni. Szemét dolog ezt mondani, de lényegében teljesen feleslegesek. Mert rendben… a múlt szimbólumai. Eltitkolt szörnyűségek. Mint a csontváz a szekrényben. Sekély sírhant, értem én. Viszont amikor a sztori ilyen erősen ráfekszik a karakterek közötti interakciókra, amikor a horror forrása nem a túlvilági gonosz, hanem az emberi pszichében rejtőző sötétség, akkor minek kell béna kísértetekkel riogatni a nézőt? Az Ördöggerincben is nagyjából hasonló volt a felállás, de ott nem a misztikum adta a film arculatát, és nem is akart ilyen szervesen részt venni az eseményekben.

Itt viszont lépten-nyomon megjelenik valami hülye szellem, és elkezd kúszni, mászni, hörögni, megkergeti Edithet, és a nézőt pedig teljesen kiragadja valódi történések hangulatvilágából. Én szívem szerint kihagytam volna őket a filmből, és azzal foglalkoztam volna, ami valóban érdekes és lényeges volt: vagyis a szereplőkkel és a köztük finoman kibontakozó konfliktusokkal. Mellesleg miért van az, hogy a világ összes kísértete Edithet üldözi, mások előtt még véletlenül sem jelennek meg? És világos, hogy túlvilági lények, meg minden, de egy szellem ne lásson már bele a jövőbe. Kísértet. Itt ragadt. Kísért. Nem kezd el olyanokat mondani, hogy “óvakodj a Bíborhegytől!”, mert nem is tudhatott róla, sőt, még a nevét sem ismerhette, hiszen csak a helyiek hívták így. Attól még, hogy valaki meghal, a lelke nem válik szuper entitássá fél nappal később. Vagy ha igen, akkor ne nézzen úgy ki, mint egy rothadó hulla, mert az nem tesz túl jót a megítélésének.

„Ghosts are real, that much I know. I’ve seen them all my life…”

Az sem egészen tiszta, hogy a Sharpe páros miért tartotta meg a korábbi áldozataik fényképeit, papírjait, hangfelvételeit (istenem…) egy ládába zárva. Komolyan, ennyire ostobák? Ahelyett, hogy megszabadulnának a terhelő bizonyítékoktól, mindent beraknak egy ládába, és még a hanganyagok lejátszásához szükséges eszközöket is mellékelik, hogy ne kelljen már a nyomozóknak vagy a kíváncsi menyecskéknek túl sokat fáradniuk a bűneset felgöngyölítésével? Ez olyan szinten abszurd hülyeség volt, hogy egyszerűen nem tudtam feldolgozni. Azt kéne hinnünk, hogy időnként meg-meghallgatják a felvételeket, belelapoznak a papírokba, végigcsókolgatják a fényképeket, vagy ilyenek? Mert ha nem, akkor ne legyenek már ennyire készségesek a saját bűnösségük bebizonyításában!

Egy gyors, másfél órás fésülködés a random felfedezőút előtt?

A másik, és ez talán kicsit már tényleg szőrszálhasogatásnak hathat, de képtelen vagyok szó nélkül elmenni mellette: miért nem foltozzák be azt a rohadt lyukat a kastély tetején? Az istenit, beesik az eső és a hó, szétrohadnak a padlódeszkák, és valami gyanútlan ember lezuhan a ház alatti agyagbányába! Nem volt egy 2m x 2m-es furnérlapjuk, amit rárakhattak volna a nyílásra? Amúgy meg ki az a hülye, aki pont egy agyaglelőhelyre épít kastélyt? Nem végeztek el előtte valami talajvizsgálatot? Nem ástak neki alapot? Nem tűnt fel senkinek, hogy télen az egész domb vörös az agyag kipárolgásától, vagy hogy zselés állagú pokol-kocsonyára pakolják azokat a rohadt téglákat?

És a legnagyobb plothole mind közül: hová tűnt a kiskutya? Na jó, komolyan, van egy furcsaság, amit még megemlítenék: a film végén még a stáblista előtt láthatjuk, ahogy becsukódik a Bíborhegy című könyv, melyet Edith írt. Ez vagy annyit jelent, hogy mi Edith regénye alapján készült, vászonra vitt fikciót néztük meg, és az egész sztori csak egy kitaláció volt (elvégre mondta, hogy egy regényen dolgozik, melyben vannak szellemek, de nem kísértethistória, inkább romantikus mű lesz)? Vagy egyszerűen csak az élményei alapján írta meg a könyvet, utólag, a korábbi tervei csak… vázlatok voltak?

„But the horror… The horror was for love. The things we do for love like this are ugly, mad, full of sweat and regret.”

Mert ha az első variáció az igaz, akkor a filmben látott események közül az első pár jelenetet leszámítva semmi sem történt meg, Edith pedig vagy egy tehetséges írónő, vagy pedig skizofrén, aki nem tudja megkülönböztetni a képzeletet a valóságtól. Bárhogy is legyen, igazából nincs túl nagy jelentősége. Mindenesetre érdekes lehet elgondolni azt a forgatókönyvet, amelyben Edith életébe nem jelent meg Thomas Sharpe, az apja nem halt meg, és dr. Alan McMichaellel (aki egyébként egy fontos és méltatlanul mellőzött karaktere a történetnek) együtt élik az igencsak ingerszegény életüket. Nem túl izgalmas, de legalább nincsenek benne gyanúsan világító kísértetek, pszichopaták, perverz kéjelgők, meg rosszul elnevezett domborzati elemek.

Ezt sem lehetett jobban elrejteni basszus!

Ami a színészeket illeti, Jessica Chastain játéka kiemelkedő volt. Olyan természetes könnyedséggel hozta a hűvös felszín alá lefojtott pszichopatát, hogy egyből elfeledtette velem az Interstellarban alakított szürke tudóscsajt. Ez a szerep tényleg jól állt neki, és láthatóan jól is érezte magát benne. Tom “Loki” Hiddleston hozta a karakterét, kezdem elhinné róla, hogy Marveles főgenyón kívül mást is el tud játszani. Mondjuk a Halhatatlan szeretők után nem volt nehéz dolga. Mia Wasikowska viszont kifejezetten halovány volt. Miután Angliába került, az amúgy sem túl széles színészi repertoárja leszűkült arra, hogy bamba/megrendült tekintettel és kissé nyitott szájjal meredjen maga elé.

Persze nem ő tehet róla, de mikor az éjszaka közepén mindenféle poltergeistek felverik az álmából, ne legyen már halál nyugodt, ne legyen úgy belőve a haja, mintha most lépett volna ki egy L’Oréal reklám forgatásáról, és az Isten szerelmére, ne nyisson be fapofával oda, ahol előbb egy démon visongott, mert ilyet normális ember nem csinál.

„It’s more a story with a ghost in it. The ghost is just a metaphor.”

Mindent összevetve egy élvezhető, egyszer megnézős horrort kapunk, mely a klasszikus értelemben nem is horrorfilm. Vagy épp a klasszikus értelemben véve horrorfilm. Nézőpont kérdése. Mindenesetre úgy érzem ezúttal szükségtelen volt a kísértetekkel is bonyolítani a sztorit, mert nem adtak hozzá semmit a cselekményhez, csak kirakatbábuk voltak, azoknak, akik a finomabb eszközökkel keltett feszültségre nem vevőek. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de szerintem a béna, “háttérben elosonós” árnyak nem valami ijesztőek, a jumpscare-típusú riogatások pedig… nos, mivel számít rájuk az ember, azok sem fognak leborítani a székről, és amúgy sem túl ízlésesek.

Így (bár tényleg hangulatos és Del Toro mostani munkáihoz mérten kiemelkedő darab), a Bíborhegy pontosan olyan lett, mint egy kezdő regényíró első műve: az ide-oda csapongó ötletek kioltják egymást. Itt tényleg a látvány dominál, hisz a történet viszonylag kiszámítható, még a legjobb pillanataiban is csak közepes élményt nyújt. De legalább véresen erős közepest. Mellesleg ahhoz képest, hogy közel két órás film, helyenként (leginkább a közepe felé) meglepően vontatottnak érződik, pedig nem tudtam volna olyan jelenetet mondani, amely felesleges lett volna (eltekintve persze azoktól, melyekben CGI lidércektől kell félni…). Engem mondjuk végig le tudott kötni, de akik például egy ilyen gótikus környezetbe ültetett Paranormal activityre számítottak, azok sajnos kissé mellélőttek.

6 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Az Ákos interjú...

Következő kritika:

ASMR.

Még több Filmkritika