logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/10/20 / Szerző: Kitahito

Rosencrantz és Guildenstern halott

Egy eredetileg színházi darabnak íródott abszurd, egzisztencialista tragikomédia, mely Shakespeare Hamletjének két jelentéktelen mellékszereplőjén keresztül igyekszik elmondani egy történetet, mely átértékeli és metaszinten értelmezi az eredeti művet? Ide vele!

Rosencrantz és Guildenstern 0

Nos, Shakespeare adaptáció! Azok, akik egy olyan akciófilmre számítanak, mint például a Coriolanus, csalódni fognak, mikor megtekintik a Rosencrantz és Guildenstern halott c. 1990-es Hamlet feldolgozást. Azok pedig, akik történethűséget várnak, jobb, ha bele se kezdenek, mert az első negyed órában idegösszeroppanást fognak kapni. A Tom Stoppard által írt színdarab, és a belőle készült film (melyet ő rendezett) csak érintőlegesen követi nyomon Shakespeare klasszikusának a történetét, melyre az eredeti ismerete nélkül talán rá se jönnénk. Ritkán mondom ezt, de Stoppardnak sikerült valami egyedit és örök érvényűt alkotnia. Rátapintott a világ egy olyan rejtett ütőerére, melyet tudtommal más még csak észre sem vett, nemhogy merített volna belőle. Nehéz erről a filmről egy normál kritika keretei között beszélni. Vagy megelégszek annyival, hogy röviden leírom a szinopszisát, mely kvázi ajánlóként funkcionál majd, vagy pedig hosszú és tekervényes okfejtésekbe kezdek. Megpróbálom megcélozni az arany középutat, de ebben az esetben tényleg olyan nehéz dolgom van, mint egy bekötött szemű kötéltáncosnak.

Rosencrantz és Guildenstern ugye a Hamlet című dráma két elhanyagolható szereplője, akiket az újdonsült dán király magához hívat, és megbízza őket, hogy finoman puhatolják ki, mi lehet a baja Hamletnek, régi pajtásuknak. Bár nem tudom, hogy a gonosz intrikus mit képzelt: mégis mi nyomhatja a herceg lelkét, mikor nemrég meghalt az apja, az anyja meg röviddel a temetés után hozzáment a gyilkosához, de úgy néz ki akkoriban másként gondolkodtak az emberek. Mindenesetre a két barát elindul, hogy eleget tegyen a hívásnak… pontosabban megjelennek az úton, ők maguk sem tudják, hogy kerültek oda, a nevükön túl még a személyiségüket és az előéletüket sem ismerik. Konkrétan újszülöttek, akik vakon botorkálnak egy teljesen ismeretlen világba, az egyetlen direktíva mentén, vagyis, hogy el kell jutniuk a dán királyhoz, Poloniushoz, aki Helsingör városában székel.

„There must have been a moment at the beginning, where we could have said no. Somehow we missed it. Well, we’ll know better next time.”

Útközben találnak egy aranyérmét, amit Rosencrantz a film első 15 percében folyamatosan dobál, de mindig a fej marad felül, az írás pedig alul. Nem akarom úgy beállítani, mintha én gépeltem volna a spanyolviaszt, de ez azt hivatott jelezni nekünk, hogy egy fiktív világban vagyunk, melyben a racionalitás és a megszokott törvényszerűségek nem érvényesek. Illetőleg, mivel az egész környezet effektíve díszlet, minden dolog, így a pénz is csak egyféleképpen tud viselkedni, és mivel a drámának nincs külön szabálya arra, hogy a feldobott pénz kb. fele-fele arányban lesz fej vagy írás, akár megállhatna a levegőben is. Rosencrantz és Guildenstern pedig nem értik, hogy most mi van. Úgy eleve. Fogalmuk sincs semmiről, de nagyon igyekeznek, hogy rájöjjenek valamire.

Fej, fej, fej, fej, fej… és megint fej!

Rövidesen megérkeznek a királyhoz, és bekerülnek a dráma jelenetébe, ahol a király beavatja őket igazából teljesen felesleges szerepükbe. Itt a két barátot beszippantja a script, és elkezdenek teljesen testidegen módon a dráma archaikus nyelvezete szerint beszélni, és utólag maguk sem tudják, hogy mi történt velük. Szabályosan megrémülnek, de nem menekülhetnek el, mert minden út visszavezet a kidolgozatlan felépítésű kastély fontosabb helyszíneire, így kénytelenek teljesíteni a küldetésüket, vagyis kideríteni, hogy mi is bántja Hamletet, akit elvileg régről ismernek, pedig fogalmuk sincs, hogy ki ő.

Azt kell megérteni, hogy ennek a két karakternek azért lehet szabad akarata, mert Shakespeare nem látta el őket se személyiséggel, se feladattal, így amíg körülöttük zajlanak az események, ők az élettelen kastély üres termeiben járkálnak, és próbálják kitalálni, hogy mi értelme az életüknek. És ha belegondolunk, Rosencrantz és Guildenstern helyzete nagyon jó analógiája az emberi létnek: bekerülnek egy olyan helyzetbe, melynek sem a hátterét, sem a törvényszerűségeit nem ismerik, rajtuk kívül mintha mindenki tudná, hogy mit csinál, míg nekik mindent ki kell következtetniük (amire képtelenek), és el kell játszaniuk, hogy képben vannak. És az a lesújtó ebben a filmben, hogy valójában nincs semmi értelme a létezésüknek.

„I think I have it. A man talking sense to himself is no madder than a man talking nonsense not to himself.”

A dráma cselekménye szempontjából Rosencrantz és Guildenstern szerepe lényegtelen. Ott lógnak a levegőben, és jobb híján kérdezős játékkal, hülyéskedéssel, elmélkedéssel, és korukat messze meghaladó találmányokkal vagy elméletekkel boldogítják magukat. Rosencrantz a valószínűségszámítást, a gravitációt, a gőzgépet, örökmozgót és a hamburgert is felfedezi, teljesen ad hoc módon, de társával ugyan ilyen gyorsan meg is feledkeznek ezekről. Lényegében Shakespeare történetvezetési módja miatt ez a két név gyakorlatilag egy személyt tesz ki, azt is vázlatosan, mivel a drámában is csupán mint páros léteztek. Ez a szabadjára engedett alkotó elme ideaszintű ősállapotban működik: rácsodálkozik mindenre, csapong, a saját léte értelmét kutatja. Rosencrantz és Guildenstern lényegében egy irodalmi mesterséges intelligencia, mely öntudatra ébred a saját történelmen kívüli közegében. Csakhogy például a 2001- Űrodüsszeia HAL 9000-es modelljével szemben filmünk hősei sokkal… hiányosabbak. És végtelenül szánalomra méltóak.

Hmmm… ez érdekes!

De nem csak emiatt. Szerencsétlenek bár megsejtik az őket ide-oda dobáló erő, a felsőbb akarat létét, de nem tudják megérteni azt. Az események magukkal sodorják őket, színről színre kerülnek minden átmenet nélkül, és hiába a sok töprengés, intellektuális (de főként verbális) erőfeszítés, nem képesek fogást találni az őket körülvevő világon. Időnként úgy látszik, a nekik címezett pár sor végeláthatatlan ismételgetése, átszerkesztése majd összerakása közben felsejlik nekik valami, és ezeket a halovány megérzéseket követve próbálnak navigálni a jelenetek között és közben, de úgy alapvetően fogalmuk sincs semmiről. Ez egyfelől végtelenül komikus, másfelől viszont nagyon szomorú.

Az egyetlen karakter, akivel képesek interakcióba lépni, az a színjátszó társulat vezetője: ő, mivel maga is ebben a műfajban mozog, látszólag átlátja a történetet, és egy amolyan megvilágosult bölcsként próbálja a két tévelygőt… figyelmeztetni? Vezetni? Vagy csak egyszerűen szánja őket? Nehéz eldönteni, és a magyarázat igen ingoványos talajra vezet minket. Ugyanis Rosencrantz és Guildenstern élettere maga a buddhista pokol. Egy örökké ismétlődő színdarab, melyben a megértés és a megváltás reménye nélkül vesztegel a két barát. „Majd legközelebb…” – hangzik el valamelyikük szájából a film zárójelenetében, mikor Shakespeare, azaz Isten amolyan dramaturgiai szükségszerűségként kiírja őket a történetből.

„You call that an ending? – with practically everyone still on his feet? My goodness, no – over your dead body!”

De legközelebb sem lesz másképp. Ugyanígy megjelennek azon a poros úton, megtalálják az aranypénzt (melyet le merném fogadni, hogy a záró képsorokban épp arra elhaladó színjátszó társulat valamelyik tagja ejt el….), és újra megismétlődik minden. Ha nem is pont ugyan így, de nagyon hasonlóan, és ugyan ezzel a végkimenetellel. Fej, fej, és milliomodszorra is fej. Nincs kiút a dráma végtelenségig visszajátszódó világából. Az egyetlen dolog, ami megmenti őket az őrülettől (már ha a filmben látott állapotot nem tekintjük annak.) az a emlékeik teljes elvesztése, vagy legalábbis nagyon komoly megnyirbálása. Van az elején egy elejtett megjegyzés, hogy ők ketten mindig is pénzfeldobós játékot játszottak, amit leginkább az első szegmens végtelenített ismétlődése magyarázhat.

Fel a vitorlákkal, és irány Anglia!

Visszatérve kicsit a társulat vezetőjére, minden egyes szava aranyat ér. Hamlet, Ophelia, Gertrude és mindenki más csupán NPC-k ebben a mesterséges túlvilágban, de ő, és a két barát ténylegesen élnek. Ám míg Rosencrantz és Guildenstern zavarodottak, ő pontosan tudja, hogy mi történik. És látható módon már levonta a saját konklúzióit, túljutott az elfogadás minden stádiumán. Mint Bill Murray az Idétlen időkig c. filmben, csak épp neki nincs hová kiszabadulnia. Mindannyian rabok. Rosencrantz és Guildenstern Mormotanapja sosem érhet véget. Ők a valódi vesztesei a Hamletnek, mert míg a többiek egy epikus és jelentőségteljes végkifejletben hullanak el, az ő haláluk teljességgel értelmetlen. De a közönségnek halál kell! Vér, vér, és még több vér! Fülbe csöpögtetett mérgek, elvágott torkok. Egy katartikus lezárás. És ez ellen kevés Rosencrantzék minden tiltakozása, mert ha a történet kötelet vet a nyakukba, akkor onnan már csak lefelé van.

Bizonyos szempontból megindító látni ennek a két szerencsétlennek a céltalan kóválygását. Mikor a plot nem rángatja őket marionettbábok módjára (félelmetes, ahogy egy pillanat alatt elveszítik az önállóságukat, bevágják a szükséges pózt, és elhadarják a rájuk szabott sorokat, majd mintha álomból ébrednének, próbálják értelmezni a történteket…), akkor gyermeki ártatlansággal bolyonganak a díszletkastélyban. Időnként összefutnak valakivel, aki megszabott sínpályáján mozogva halad, diskurál a dráma színeinek megfelelően, de őket nem zavarja különösebben. Ha valami érdekeset hallanak, akkor odafigyelnek, de leginkább csak állathangokat utánoznak, almát esznek és egymással szócsatáznak. Annyira identitás nélküliek és zavarodottak, hogy időnként nem tudják eldönteni, melyikük Rosencrantz, és melyikük Guildenstern. De igazából nem is számít…

„Repetition! Two… love. Match point.”

Komolyan, ez a film egy verbális orgia. Olyan jól megírt, csavaros párbeszédeket kapunk, hogy ha nem lennének a diskurzusok ilyen pergőek, akkor talán észre sem vennénk, hogy nem szólnak semmiről. De komolyan, Rosencrantz és Guildenstern a semmiről dumálnak, és azt is ilyen bölcselkedő hangnemben. Mert ugye valódi tartalom és stílus hiányában csak intellektuális onanizálást végeznek, viszont azt olyan élvezetes módon teszik, hogy öröm nézni és hallgatni. Éreztem, hogy a hallottak simogatják a szépérzékemet, és egy pillanatra sem éreztem azt, hogy a film át akarna verni.

Én húzom a vonót a színfalak mögött, ott az én hazám!

Mert ezek az oda-vissza röpködő riposztok a maguk tartalmatlanságában is olyan tartalmasak, hogy sokszor kapkodnom kellett a fejem, hogy követni tudjam őket. És folyamatosan mosolyogtam. Annak ellenére, hogy tudtam, itt azért némi ecet is csepeg a mézes csuporba, egyszerűen nem voltam képes abbahagyni a mosolygást. Ilyet utoljára talán a Dr. Strangelove alatt éreztem. Azt hiszem pusztán azzal, hogy Kubrick klasszikusához hasonlítom, mutatom, hogy mennyire el vagyok ragadtatva a Rosencrantz és Guildenstern halottól.

Gary Oldman és Tim Roth egyszerűen parádés alakítást nyújt. Külön-külön nézve is zseniálisak, de a karaktereikhez hűen együtt valami olyan elegyet alkotnak, mely szobahőmérsékleten robban. Annyira jól harmonizálnak a vásznon, hogy felmerült bennem, talán a szerep kedvéért összebútoroztak. Nem tudom, mi volt a receptjük a sikerre, de ha anno leírják, és eladják Hollywoodnak, akkor megkíméltek volna minket nagyjából 25 évnyi szenvedéstől. Viccen kívül, e között a két férfi között jobban izzik a levegő, mint a legtöbb romantikus film gerlepárjánál. Ha a nemrég szétszedett Most jó angyalkái csak negyed ennyire össze tudtak volna dolgozni, akkor elhittem volna róluk, hogy egy szerelmespár, és nem két unott színész, akiket csak egymás mellé toltak a menedzsereik.

„We can do rapiers… or rape… or both!”

Aztán ott volt Richard Dreyfuss, aki rutinos vén rókaként lubickolt a színtársulata élén. Hálás szerep volt, de tökéletesen hozta, amiért igazán hálásak lehetünk, mert nagyon, nagyon könnyen el lehetett volna ripacskodni a karaktert, de szerencsére erre nem került sor. Meg kell még említeni Ian Glent (Hamlet), aki igazán feledhető játékával járult hozzá a film sikeréhez. És most nem ironizálok: ha az alatta pár alkalom alatt, ahol interakcióba lép Oldman és Roth karakterével, lejátszotta volna őket a színről (elég nehéz lett volna egyébként, tekintve, hogy kikről beszélünk…), csak ártott volna a hangulatnak.

-Jöttünk, hogy izé… kipuhatoljuk, mi bántja Helmutot.

Mesterkélt, túlgesztikulált alakításával pont elérte a kívánt hatást, vagyis az egész jelenet kapott egy mesterkélt, színházi műanyag ízt, melytől teljesen elütöttek a normális karaktereink. Úgy értem, persze… én is szeretem a archaikus nyelvezetű műveket, de azért azt egy pillanatra sem hisszük el, hogy régen így beszéltek az emberek, igaz? Ez olyan, mintha azt feltételeznénk, hogy a rapperek a videóklippeken kívül is rappelve kommunikálnak, amit pár fanon kívül senki sem gondolhat komolyan.

Egy kezemen meg tudom számolni hányszor fordult elő velem, hogy egy film megtekintése után egyből igényem volt újra megnézni, és még így is maradna pár szabad ujjam. A Rosencrantz és Guildenstern halott nem csupán jó, hanem egy elképesztően szórakoztató, elgondolkodtató, és meglepően rétegelt alkotás. Lehet úgy nézni, mint paródiát, vígjátékot, egzisztencialista drámát, vagy groteszkbe hajló, elborult túlvilági víziót. Egyetlen negatívuma, hogy a majdnem két órás játékidő második felében kissé visszább vesznek a ritmusból. Toporgunk kicsit, aminek enyhén üresjárat-szaga van, de messze nem annyira zavaró, hogy több szót érdemeljen.  Minden magára valamit adó filmrajongó számára kötelező darab, mert ez egy ajándék. Egy falat egzotikus gyümölcs, amit soha többé nem kóstolhatsz. Ha esetleg a Hamlet kimaradt volna az életedből, akkor sürgősen tessék bepótolni, de igazából a kerettörténet ismerete nélkül is nyugodtan neki lehet ugrani Tom Stoppard művének, sőt, talán még jobb is úgy. A szórakozás mindenképp garantált!

9 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Always and Forever

Következő kritika:

Magic Mike XXL

Még több Filmkritika