A minap épp a nagyapám régi újságokból álló impozáns gyűjteményét böngésztem át, mikor ráakadtam a Magyar Függetlenség nevű, mindösszesen 6 számot megélt lap 1956. október 31.-én kiadott példányára. Mint arra a dátumból is rájöhetünk, ez a tragikusan rövid ideig működő Magyar Forradalmi Bizottmány kiadványa, és mint ilyen, tele van a kor hangulatát, az egész szabadságharcos miliő kérészéletű szépségét megragadó írásokkal. Úgy döntöttem, az egyik cikket be is másolom, hisz ha már mi, kényelembe és diszfunkcionális demokráciába belepunnyadt fiatalok nem mehetünk ki az utcára lopott puskákkal orosz katonákra lövöldözni és tankokkal fogócskázni, legalább emlékezzünk meg azokról, akik megtették, és utána kegyetlenül meg is fizettek érte. Tehát…

„Felhívás az összes szabadságharcosokhoz!

Ezekben a napokban a független szabad Magyarországért vívott harcunk ellenségeink emberi jogáról, az élethez való jogáról beszélni nagyon nehéz. Azoknak az életéről van szó, akik közül békésen tüntető bajtársaink gyilkosai kerültek ki. Azoknak az ÁVH-s banditáknak az életéről van szó, akik minden gondolkodás nélkül tüzet nyitottak fegyvertelen, vagy fegyverét nem használó békés tüntetőkre, parlamenterekre. Joguk van ezeknek a minden emberségükből kivetkőzött gyilkosoknak az élethez? Október 30-án a VIII. kerületi Köztársaság téren a pártház előtt rendőrruhás holttestek borították az úttestet. ÁVH-sok rendőrruhába öltözve igyekeztek a rájuk háruló súlyos felelősség alól kibújni. Szerte a városban még mindig fel-feldörrennek a fegyverek. Jogunk van kioltani a gyilkosok életét?

Minden bizonnyal jogunk lenne, ha az emberiesség és a józan ész nem parancsolna mást. Mi, szabadságharcosok, a márciusi ifjak utódai különbek, emberségesebbek vagyunk az ÁVH-soknál. Valóban, nagyon sok okunk lenne az elmúlt évtized borzalmai után elégtételt venni. De mi nem a céltalan emberölésért fogtunk fegyvert. Éppen ezért az emberiesség nevében minden szabadságunkért küzdő hazafit, összes harcostársunk nevében kérünk arra, hogy csak olyan ÁVH-st semmisítsenek meg, aki ellenáll. Aki bűnös: bűnhődnie kell, de igazságérzetünk és józan eszünk erőt kell, hogy vegyen elkeseredésünkön, jogos haragunkon. Ha csak egyetlen ember is ártatlanul hal meg, mi magunk is gyilkosokká válunk. Fegyverezzük le, vegyünk őrizetbe minden olyan ávóst – tegyünk ártalmatlanná mindenkit – aki szabadságharcunk ellensége és hibás az elmúlt évtizedek szörnyűségeiért. Aki megadja magát, azoknak adjuk meg a lehetőséget, hogy bűneikért kellő mértékben elnyerjék büntetésüket.

Ne öljük meg őket, a mi bíróságunk, a mi igazságunk képviselői fogják őket felelősségre vonni és megbüntetni. Ne égessük el, ne semmisítsük meg az okiratokat, káder- és egyéb jelentéseket, melyeket a párthelyiségekben és más helyeken találunk. Ezeket a dokumentumokat nem a múlt bűneinek a volt rendszer vezetői gyalázatos munkájának folytatására, hanem a teljes igazság, az ártatlanul meghurcoltak és elítéltek igazságának kiderítésére fogjuk használni. Harcostársaim! Ne használjátok a fegyvereket céltalanul, még ijesztésképp se lövöldözzetek a levegőbe. Kerüljük a felesleges vérontást és rombolást, hogy ne csak az igaz ügyért folytatott harc tudata, ne csak legyőzhetetlen erőnk, hanem erkölcsi fölényünk és emberiességünk is segítségünkre legyen ország-világ előtt függetlenségünk és szabadságunk végső, tejes kivívásában.”

Én legyek az utolsó, aki a nemzet örök panteonjában levegőbe lövöldöző pesti srácokat bírálat alá vonná (tudjuk, ők voltak a haza igaz szellemének földre szállt megtestesülései), de könnyen el lehet képzelni, hogy milyen állapotok uralkodtak akkor Budapesten, ha egy közleményben külön fel kell szólítani az embereket arra, hogy önkényesen ne lőjenek agyon senkit, ne gyújtsanak fel és romboljanak le semmit, meg úgy eleve, viselkedjenek a márciusi ifjak szellemiségéhez hűen. Valahogy ez nehezen vág össze az utókor romantizált narratívájával, mely nemes, emelkedett erkölcsű honfiaknak festi le a forradalmárokat. Látjuk, itt az ilyen mentalitásra a szellemi elitnek külön utasításokat kell adnia, visszatartva a tömeget attól, hogy (elkeseredettségében és jogos haragjában persze) tomboló csőcselékként feldúlja a várost, amit elvileg fel akar szabadítani. Respektálom a szövegben érezhető alig palástolt uszítás, és a sejtelmes, kívánt magaviseletre intő felszólítás:

„…adjuk meg a lehetőséget, hogy bűneikért kellő mértékben elnyerjék büntetésüket.”

Kellő mértékben, ugye. A korábban emlegetett ártatlanság természetesen ezen a ponton már fel sem merül. Képzelhetjük, milyen büntetést szántak volna azoknak, akik számára a golyó általi gyors halál túl kegyes szabadulás lenne.

- Kitahito

Megosztás