Azt szokták mondani, hogy a pályája elején az ember még nem tudja, mitől “jó” egy alakítás. Te tudod már, vagy ez még mindig intuitív megérzés nálad?
Igazából még csak most kezdem el kapiskálni a dolgokat. Mindig meg kell vizsgálni, hogy amit csinálok, az jó vagy rossz. Olyan, amilyen szokott lenni? Egyáltalán jó, ha olyan, vagy inkább valami másra lenne szükség? Ezeket a kérdéseket minden szerepnél, minden egyes alakításnál újra és újra fel kell tenni. Szóval azt hiszem, hogy az a jó hozzáállás, ha folyamatosan monitorozom magam, a környezetemet, az előadásokat, és igyekszem kiértékelni őket.

Voltaképp mit ad neked a színészet? Szabadabbnak érzed magad a színpadon, mint a valóságban?
Azt hiszem, hogy engem végső soron az ember foglalkoztat, és a színészeten keresztül vagyok képes vizsgálni az embert, az apró gesztusait, a vicceit, a szomorúságát. Nekem ezt jelenti a színpad. Lehetőséget és szabadságot, hogy minden nap ezzel foglalkozhassak. Néha szinte úgy érzem magam, mint egy pszichológus, persze nem tudományos aspektusból, hanem inkább művészi oldalról közelítek: a színészet mellett előfordul, hogy rendezek, dramaturg vagyok, vagy darabot írok, de mindig-mindig az ember van a középpontban. Számomra a színház egy kiváló eszköz arra, hogy megmutathassam, mit gondolok az emberről, a társadalomról, vagy úgy eleve a világról, amelyben élünk. Természetesen igyekszem a lehető legjobban bánni ezzel az eszközrendszerrel.

Így kívülről nézve elmondható, hogy egy kiváló érzékkel használt eszközről van szó. Említetted, hogy a múltad miatt nagyon közeli neked Billy karaktere. Éreztél már szégyent amiatt a színpadon, hogy túl sokat mutattál magadból? Amikor az már nem a karakter volt, hanem te magad, teljesen pucéron?
Nem mondanám. A színészetnek az az egyik előnye, hogy csak én tudom, mikor hangsúlyos Billy Claven, és mikor Szécsi Bence. Pont emiatt nem tudok szégyent érezni, hogy adott esetben túlságosan magamból dolgoztam, vagy túl érzelmes voltam valamelyik pillanatban, mert erről a nézőnek nincs fogalma, ami nagyon jól van így. Olyan ez, mint egy védőpajzs. Amikor az ember például rendez vagy ír, akkor sokkal explicitebb a helyzet, olyankor időnként tényleg azt érzem, hogy most túlságosan kiadok magamból valamit, és ezt lehet inkább jobb lenne megtartani. Ugye bizonyos témákban véleményt formálni egyfajta vállalásnak számít, és nem tudom, hogy tartok-e ott, hogy ezt megengedhessem magamnak. Színészi alakítás közben ez annyira nem jellemző.

Előfordult már, hogy a szerep iránt érzett empátiád olyan erős volt, vagy annyira belehelyezkedtél egy szituációba, hogy fizikailag is reagáltál rá – sírás, remegés, dühkitörés… valami megmagyarázhatatlan testi reakció, amit nem te irányítottál?
Igen, volt már ilyen. Ezek a szép pillanatok a színészetben, ezeket kutatjuk folyton. Próbáljuk elérni azt az állapotot, hogy elmosódjanak az éles határok a színész és a szerep között: amikor már fizikai tüneteket is képesek vagyunk produkálni úgy, hogy azokat nem tudatosan állítjuk elő, az például egy ilyen határátlépésnek a jele, és ezek szép, igaz, őszinte és meglepő pillanatok még a színész számára is. A kihívást mindig a megismétlésük jelenti, hogy újra eljuss ezekhez az érzésekhez, és kitaposd az odavezető utat. Egy olyan darabnál, mint például a Kripli, ahol nagyon pontos lelki folyamatokon keresztül kell végigvezetni magad ahhoz, hogy megfelelő alakítást nyújthass, az a kérdés, hogy aznap el tudsz-e jutni a kívánt állapotba. Amikor az ember a takarásban mondogatja a szövegét, akkor valami ilyesmi játszódik le benne, ez a legnagyobb félelmem. Ráadásul a színházban megszokott, hogy havonta ötször, vagy akár egymás után három este kell ugyanazt hoznod, aztán kimarad másfél hónap, és úgy kell visszahelyezkedned a szerepbe. Emiatt folyton van az embernek egy ilyen halálugrás érzése: jön az adrenalinfröccs, hogy vajon ma mi fog történni? És ezt nagyon szeretem benne.

Szerinted milyen karakterek találnak rád leginkább, és milyeneket szeretnél játszani, de eddig még nem adtak esélyt rá?
Próbálok sokoldalú színészként gondolni magamra, és egy ügyes, technikás, okos színésszé válni, aki sok feladatra alkalmas lehet. És azt látom, hogy nagyon különböző szerepeket osztanak rám, tehát nincs egy ilyen nagyon konkrét csapásirány, hogy én csak az elnyomott és megvert fiatal fiú lehetek, hanem van az, hogy én vagyok az elnyomó fiatal királyfi, aki valaki mást nyomorít meg. Sok mindent csináltam már, és ennek nagyon örülök, mert élvezem a változatosságot, hogy újabb színészi eszközöket kell találnom a karakterek tolmácsolására. Szerencsére nem azt várják el tőlem, hogy a farzsebben lévő paneleket hozzam. Mindig van valami új, és ezért igazán hálás vagyok.

Mi az, amit soha nem szeretnél elveszíteni, akármilyen „profi” is leszel a pályán?
Az az igazság, hogy így jártamban-keltemben az országban, különböző színházakat látva rá kellett jönnöm, hogy nem a legegyszerűbb sors színészettel foglalkozni. Persze akadnak olyanok, akik nagyon jó helyen vannak, országosan ismertek és biztos lábon állnak, de van az a réteg, akik nem mondhatják el ezt magáról, és ott eltűnik a derű, nincs igazán kedvük játszani. Persze vannak ellenpéldák, olyan kiváló színészek, akinek még ott van a megátalkodott huncutság a szemében, és töretlenül játszanak, és ez nagyon jó szerintem, de nem ez az általános, vagy nem tudom. Bármi is lesz velem három, öt, vagy tíz év múlva, azt szeretném, ha megmaradna a színészet iránti szenvedélyem. Bárhogy is alakuljon a jövőm, ezt az egyet nem szeretném elveszíteni.

Egyébként vannak külföldi ambícióid?
Úgy érzem, hogy amikor színésznek álltam, akkor kötöttem egy láthatatlan paktumot a magyar nyelvvel. Az lett az én eszközöm, és nehezen tudom elképzelni, hogy angolul, németül, vagy bármilyen másik idegen nyelven ugyanígy tudnám csinálni. Mert persze bármit lehet gondolni a szavak mögé, de a “sadness” nekem soha nem lesz búbánat.

A Centrál színpadán megelevenedő Kripli c. előadásban igazán ikonikus nevek mellett játszol, miközben te vagy a középpontban. Ez inspirál vagy inkább feszélyez téged?
Alapból nagyon megfelelési kényszeres vagyok, de valahogy a Puskás Dávid rendezőként ezt valahogy ki tudta kapcsolni bennem. Tudtam, hogy közben a Básti Juli és a többiek néznek oldalról, de valahogy az a bénító fajta, görcsös bizonyítási vágy nem kezdett el dolgozni bennem, nem feszültem be, és ez szerintem jótékonyan hatott az alakításomra. Amikor még egyetemista voltam, és hasonló helyzetekbe sodródtam, akkor azért sokkal jobban féltem. Ezt a belső feszültséget most sikerült lejjebb csavarni, és ez talán meg is látszik a játékomon.

Úgy gondolom átjön, nagyon fesztelenül mozogsz a színpadon. Ha már a szabad mozgás, a mozgáskorlátozottság alakítása közben volt bármilyen testedből fakadó gátlás, amit le kellett küzdened? Vagy pont ellenkezőleg, egyfajta felszabadulás, hogy a gyengeséget, esendőséget és az abban rejlő erőt megmutathatod?
Ez a kettő együtt jár szerintem. Alapvetően kicsit félősen nyúltam hozzá ehhez a szerephez, mert nem akarok valamit, ami nem én vagyok, csak felszínesen elmímelni. Mindig nehézséget jelent a szellemi fogyatékosság vagy fizikai korlátoltság ábrázolása. Nagyon vékony mezsgyén kell egyensúlyozni, hogy ne legyen túl hangsúlyos az ábrázolás, de közben azért bemutassuk ennek a fajta életnek mindenféle aspektusát. Ehhez a témakörhöz csak óvatosan és érzékenyen lehet hozzányúlni, és fontos, hogy ilyesmit is látni lehessen a színpadon, mert az elfogadás fájdalmasan hiányzik a mai világból, és szerintem erre tanítani kell az embereket, ezért is nagyon jó, hogy egy ilyen, fizikai fogyatékossággal élő fiú ennek a darabnak a főszereplője.

Akkor ezek szerint tudatos rendezői és színészi döntés volt, hogy a Billy fogyatékossága “feledhetővé válik” az előadás közben.
Nem szerettük volna, hogy túlságosan tolakodó legyen, mert igazából az a lényeg, hogy ez a fiú egy elképesztően éles elme, aki szabadulni akar abból a közegből, ahol folyamatos bántalmak érik. A fogyatékosság és az abból fakadó megalázottság a probléma kisebbik része, elsődlegesen a szabadulásra való képtelenség a gond: el akar menni, de nincs rá lehetősége. Vagy épp sikerül neki, de mégis visszalökik.

Martin McDonagh művei nagyon sokat kivesznek a nézőből érzelmileg, és gondolom ez a színészekkel sincs másképp.
Igen, abszolút. Színészként is nehéz, és nagyon összpontosítani kell, fókuszáltnak kell lenni, mert bármilyen apróság képes kihúzni egy lapot a gondosan felépített kártyavárból, és akkor borul minden. Nagyon sokat szoktam egyedül lenni az előadás közben: egy sötét zugban ülök a takarásban, és hallgatom bent a jelenetet, de közben lélekben már a következő jelenetre készülök. Ez nem az a fajta előadás, amikor az ember kiül az előtérbe és büfézik a többiekkel.

Sokat gondolkodtam azon, hogy McDonagh a Kriplin keresztül bűnrészessé teszi-e a nézőt Billy drámájának, és azon keresztül a testi nyomorúság kiárusításában. Mert persze, a néző meghatódik, amikor vele búsul, de ha nevet, akkor rajta nevet. Ironikus módon nem akkor fogyasztanánk jól a darabot, ha nem mennénk el rá?
Szerintem nem. Az a fajta a szélsőségesség, mely a színház, és McDonagh sajátja, sokszor azért szükséges, hogy felhívja a figyelmet egy-egy problémára. Valamelyest feladatunk, hogy átüssük a deszenzitizált néző közönyét. Vannak mindenféle, a normálistól eltérő jelenségek a világban, és úgy tudjuk a helyükön kezelni őket, hogyha kapcsolatba kerülünk velük és beszélünk róluk. Igenis ki kell mondani, hogy fogyatékkal élő, vagy épp hajléktalan, mert ezek nem pejoratív jelzők, ezekkel a témákkal közösen kell foglalkoznunk, és meg kell találnunk az egyéni felelősségünket. Ha egyszer lesz gyerekem, szeretném majd ennek szellemében nevelni: ne nézz félre, ne hunyj szemet, és ne alázd meg őket azzal, hogy kimért és távolságtartó módon bánsz velük.

Ugye a darabban Billy végül kénytelen hazatérni Amerikából, mert a “körülményeiből” adódóan rá passzoló szerepet odaadják egy helyi, egészséges jenki színésznek. Nem tudom nem meglátni a burkolt párhuzamot azzal, hogy te játszod el Billy-t, ép testtel és feltételezem nagyságrendekkel stabilabb egzisztenciával. Mit gondolsz, volt ebben a szükségszerű visszásságban szándékoltság McDonagh részéről?
Biztosan benne volt, igen. Ez egy finom kis fricska a szakma, és saját maga felé is. Jelen esetben ez rajtam csattan, de amúgy hatványozottan igaz például Daniel Radcliffe esetében, aki Londonban játszotta ezt a szerepet.

Amikor fent vagy a színpadon, mennyire tudsz a közönségre figyelni? Nyilván a reflektorok szembe világítanak, tehát annyira nem látsz rájuk, de valami azért átjön a reakcióikból?
Én eléggé észreveszem a nézőt, ami néha jó, néha pedig kifejezetten kellemetlen. Előfordul, hogy nagyon magamban kéne lennem, és mégis tudatában vagyok, hogy ott vannak és néznek, na olyankor például nem jó, de máskor meg érzem az ilyen mikrorezdüléseket a közönség felől, és akkor abból lehet táplálkozni, vagy valamelyest változtatni a jelenet tempóján vagy hőmérsékletén. Szóval változó. Egyébként sajnos igen jó a szemem. Vannak azok a színészek, akik a takarásban leveszik a szemüvegüket, a partnerig ellátnak, a nézőtérig már nem, és csak nyomják… én meg néha odavetem a pillantásomat, és látom ki ül a hatodik sorban, ami nem mindig jó. Előfordul, hogy meglepetten kell szünetet tartanunk egy éppen folyó dialógban, mert nem gondoltuk, hogy itt lesz reakció. Színházi alkotóként azon kell dolgoznunk, hogy a nézőink egyre bonyolultabb érzelmi és szellemi folyamatokon menjenek keresztül.

A Kripli ebből a szempontból tényleg egy roppant komplex és igazán mocskos darab, a szó legjobb értelmében. Morális voyeurizmus, ahogy biztonságos távolból kilessük az emberi nyomorúságot. Mit gondolsz: a nézői empátia valódi morális viszony – vagy csak egy kulturálisan tanult póz, amit a színház jól ismer, és néha kicsit ki is használ?
Természetesen sok fajta tanult viselkedés van a színházban, ami nem annyira jó, és ennek része az, hogy tetsszen nekünk a darab, és nevessünk vagy sírjunk, amikor kell. A mi feladatunk elérni, hogy ezek tényleges érzelmek, és ne csak felszínes reakciók legyenek. Mert ha elég ügyesek vagyunk, akkor ezeket a mintákat felül tudjuk írni, ugyanis az ember lelki alapbeállítottsága a valódi megélésre erősebb, mint a színházról tanult normái, és ha el tudunk jutni egészen a néző legbelső lényéhez, akkor ezek a színházi pózok lehullanak, és onnantól kezdve ember az emberrel kommunikál, nem pedig színész a nézővel.

Ezzel együtt is, színészként nem frusztráló, hogy a néző érintettsége nem morális, hanem “pusztán” esztétikai? Ha megengedsz ennyi cinizmust, a valódi empátia ugye együtt jár a társadalmi felelősségvállalással, de a színházban ezt a néző letudja a tapssal, aztán hazamegy, és nem változik meg sem ő, sem a világ.
Lehet, hogy mi, színházi alkotók gondolunk túlságosan sokat magunkról, amikor azt valljuk, hogy ez nem így van. Viszont ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor az esetek nagy többségében tényleg erről van szó: történik egy intenzív esztétikai aktus, de nem változik utána igazából semmi. Nyilván különböző darabok vannak, különböző vállalásokkal. Vannak azok a darabok, ahol pusztán az esztétikai élmény a cél, és nincs is igény többre, de időnként tényleg fel akarunk mutatni valamit, közvetíteni egy üzenetet, változtatni a világon, akár csak egy kicsikét… és akkor ez nem történik meg, az rossz érzés. Nehéz kérdés, mert a kultúra, különösen ez a fajtája, egy nagyon szűk rétegnek szól. Jó lenne nagyobb hatást gyakorolni a művészet által, de én azt látom, hogy most a művészet által nem lehet igazán jelentős hatást gyakorolni. Szeretnék, de nem érzem azt, hogy valós eszközök lennének a kezemben ehhez.

Túl kötött a színházi keretrendszer?
Kevesen vagyunk. Kevés az olyan ember, aki színházba jár, és közben társadalmi szempontból is képes felelősséget vállalni, és emiatt nem történik olyan jellegű változás, ami észrevehető lenne. Ha a magyar NB1-ben az összes focista egységesen kiállna valami mellett és az átragadna a szurkolókra, akkor meglepődnénk, hogy hirtelen milyen nagy társadalmi mozgolódás van. A színházban nincsen ennyi. Egyszerűen nincs meg hozzá a kellő létszám.

Azzal együtt, hogy lehet tenni performatív gesztusokat és kivinni a színházat az utcára az emberekhez, értelemszerűen nem akarom elverni a színházakon a port, mert amikor ezek az intézmények a túlélésért küzdenek, akkor nehéz elvárni tőlük még ezt a plusz társadalmi felelősségvállalást is.
Igen, nagyon fontos, hogy ez elhangozzon. Szinte mindegyik színház a túlélésért küzd, nagyon sokan a létminimumon tengődnek, és egyszerűen nincs az a fajta megbecsültségük se anyagi, se társadalmi szempontból, hogy igazán hatást tudjanak gyakorolni. Nem könnyű emellett még különféle ügyeket is a zászlóra tűzni. Ehhez mártírok kellenek, de ugye azt senki sem akarja bevállalni.

Bizonyos szempontból ilyen maga a színészet is: egy kicsit idealistának, mazochistának, és őrültnek kell lennie ahhoz, hogy az ember ezzel foglalkozzon.
Valószínűleg nem is kicsit. Idealizmusra biztos nagy szükség van, de mazochistának és őrültnek muszáj lenni. Igen, ez egy találó és nagyon pontos megfogalmazás.

Téged mi vitt erre a pályára?
Nem tudom megmondani. Tényleg nem tudom. Valahogy így alakult. Esztárból származom, ez egy nagyon pici falu, mindössze 1400 fős. Az általános iskola vége felé néptáncos voltam, szavaltam verset, szóval a debreceni Ady Endre Gimnázium dráma szakát javasolták. Nem nagyon volt előttem ilyen jellegű példa, Esztárból nem kerülnek ki sztárok, de azért a harmadik vagy a negyedik helyre beírtam, majd elmentem a felvételire, és a leendő osztályfőnököm utána azt kérte, hogy várjam meg odakint. Miután végzett, kijött, és az anyukámmal akart beszélni. Azt mondta neki, hogy ha szeretnénk, akkor változtassuk meg a jelentkezési sorrendet, mert fel szeretnének venni ebbe az osztályba. Ez akkora jel volt számomra, hogy belevágtam. A dráma tagozat után meg… voltaképp nem akartam az SZFE-re járni, de elég sok előadásban játszottam a Csokonai Színházban, szerettem is, és kellett valami, ha nem vesznek fel pszichológiára, amihez azért elég sok pont kell. Szóval beírtam a Színművészetit, mert nem szerettem volna, hogy tíz év múlva meg kelljen bánnom, amiért meg sem próbáltam. Felvettek, és megint meg kellett változtatnom a sorrendet. Tehát nem volt egy ilyen drámai döntés, nagy elhatározás, vagy erős inger az életemben, hanem inkább csak belesodródtam.

A szüleid ezek szerint támogatták a döntésedet?
Inkább azt mondanám, hogy szép lassan elfogadták. Ők nem művészemberek, nem láttak bele ebbe a világba, és nyilván féltettek tőle. Írtam egy egészen jó érettségit a gimnázium végén, tényleg sokfelé elindulhattam volna, ők inkább a biztosabb életpályamodellek felé igyekeztek terelgetni. Amit akár még követtem is volna, ha nem jön a színház felől egy olyan erős hívás, amire nem lehetett nemet mondani.

- Kitahito

Megosztás