Amikor megtudtam, hogy lehetőségem adódik a Soproni sörgyár 130. évfordulójára szervezett gyárlátogatásról írni, azoknak a mérsékelt örömével fogadtam el a felkérést, akiket érdekel is ez a lehetőség, meg nem is. Amolyan Mátyás királyosan, na! Ironikus módon maga a sörgyár jobban foglalkoztatott, mint az orrom előtt mézesmadzagként elhúzott fesztiválbelépő: sosem voltam az a bulizós fajta, így a tény, hogy a gyárlátogatás után részt lehet venni a SopronFesten (leánykori nevén Volt fesztivál), nem kifejezetten hozott lázba. Persze tudom, Parov Stelar, Sisi, Bohemian Betyars, meg ilyenek, de én általában a hangminőséget és a kényelmet részesítem előnyben a hangerővel és a korlátlan alkoholfogyasztással szemben, legalábbis amikor zenéről van szó.

Nem baj, biztos jó lesz! – nyugtatná magát egy kevésbé professzionális újságíró, aki nem én vagyok. Megnéztem hát a Soproni-gyár meglátogatásához elengedhetetlen oktatófilmet, melyből megállapítottam, hogy ez az ipari létesítmény minden bizonnyal a világ legveszélyesebb helye: csúszós lépcsők és folyosók, gyúlékony anyagok a levegőben, üvegszilánkok és fenyegető söröskupakok a padlón, savas és lúgos hatású kemikáliák mindenfelé, valamint előfordulhatnak tűz-, szén-dioxid- és ammóniariadók is! Direkt felhívják a figyelmedet, hogy jó koordinációra, gyors reflexekre és tiszta ítélőképességre van szükséged, különben elgázolhatnak a megannyi holt térből előrontó targoncák. Még defibrillátorpontok is vannak, ha esetleg valakit újra kéne éleszteni! Mindezek után a végén mintegy mellékesen megjegyzik, hogy a cselekedeteidért in the end of the day te vállalod a felelősséget, szóval gondolom ha véletlenül rám borult volna háromezer sörösrekesz, miközben gyanútlanul elsétálok mellettük, akkor ezzel le is védték magukat egy kártérítési per esetén.

Mondanom sem kell, hogy ez a vidám, royalty free zenei aláfestéssel prezentált filmecske csak tovább fokozta a lelkesedésemet, hisz minek mennél mindenféle élményparkokba, mikor itt is megkaphatod az adrenalinlöketet? Ki tudja, talán még akadálypálya is lesz! A halál és a sör közelsége mindig is két fontos komponense volt az életemnek, így izgatottan vártam a másnapot. Péntek reggel tehát ott ültem én is a Sopronba tartó kisbuszon, hogy belevessem magam ebbe a… nos, kissé szokatlan kalandba. Rápillantva Magyarország térképére hajlamosak vagyunk hallgatni a bennünk élő kisebbségi komplexusos cserediákra, és azt hinni, hogy kis hazánk egy kellemes délutáni jogging keretében körbekocogható, ám amikor 100 km/h sebességgel száguldasz az autópályán, órákig utazva, akkor azért némiképp kontextusba kerülnek a dolgok.

Némiképp kitikkadva és elgémberedett tagokkal érkeztünk meg a gyár kapujához, ahol gyorsan be is vezettek minket a sörház hűvösébe: a bejárattal átellenben lévő bárpultnál már ott serénykedtek a kötényes csaposok, újságíró kollégáim legnagyobb bánatára azonban a csapokból még nem eredhetett meg az életadó alkoholos forrás, ugyanis a gyár területére való belépés szigorúan csak a józanság terhe mellett lehetséges, így hát szégyenszemre kénytelenek voltunk vízzel hidratálódni. Ám mielőtt megkezdhettük volna zarándoklatunkat a hazai sörkészítés templomába, még következett egy rövidke sajtótájékoztató, melyen elsőként Nikos Zois, a Heineken Hungária Zrt. vezérigazgatója szólalt fel, majd őt Farkas Ciprián, Sopron polgármestere követte. Mindketten megtalálták azt az arany középutat a “túlságosan rövid” és “kínosan hosszú” között, melyben pont ideális a kötelező érvényű közhelyek és ünnepélyességet adófrázisok aránya ahhoz, hogy kihangsúlyozzák a kevés, de lényeges információt és érdemi mondanivalót.

„Mindig is fontosnak tartottuk, hogy felelősségteljesen végezzük munkánkat abban a közösségben, ahol működik” – mondta Nikos Zois a tolmácsán keresztül. „Ennek jegyében számos módon támogatjuk a helyi gazdaságot és a beszállítókat, miközben stabil és változatos karrierlehetőségeket kínálunk a régióban élőknek. Emellett szoros kapcsolatot ápolunk a helyi oktatási intézményekkel, és aktívan hozzájárulunk Sopron kulturális és sportéletéhez. A helyi közösségek mellett országos szinten is segítjük a közösségi élményeket nyújtó események, fesztiválok és sportesemények létrejöttét, ezzel erősítve az összetartozás érzését minden olyan közösségben, ahol jelen vagyunk.”

Az agrárium visszavág!

Végezetül Nagy István agrárminiszter lépett a színpadra, aki kis túlzással a pleisztocén kortól kezdte el mesélni a magyar agrárium történetét, fájdalmasan lassan kanyarodva rá a lényegre, miszerint a kormány nagyra becsüli azt a kapcsolatot, amit a Heineken fenntart a helyi gazdákkal, és továbbra is fontos stratégiai partnert látnak az IPArág hazai szereplőiben, legyenek azok magyarok vagy épp hollandok. Lelki szemeim előtt felsejlettek a pártállami múlt legpufajkásabb pillanatai, miközben ez az alacsony amplitúdójú retorikai tragikomédia egy éjszakai ASMR videó hatékonyságával andalított vissza azokba a soha át nem élt, rendszerváltás előtti évtizedekbe. Aztán egyszer csak megtört a parttalan politikusbeszéd varázsa, és mire felocsúdtam Nagy István már egy komikusan túlméretezett jubileumi oklevéllel a kezében gratulált Nikos Zois úrnak azért, mert telik az idő, mi többiek pedig kábán, de kitartóan kezdtük magunkra ölteni láthatósági mellényeinket és acélbetétes bakancsainkat a közelgő sétához.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy nem kapunk kibővített valóságot mutató védőszemüveget, melyet az oktatóvideóban ígértek nekünk, mondván, hogy úgysem megyünk olyan helyre, ahol szükség lenne rá. Pardon, wat zei je? Hát akkor mire volt föl a figyelmeztetés, hogy nem lehet fotózni, nehogy véletlenül lencsevégre kapjunk valami komoly ipari titkot? Ezen a ponton már kezdtem aggódni, ugyanis ha nem kapunk bebocsátást semmilyen, valóban veszélyes (és érdekes) részébe a gyárnak, akkor voltaképp mit fogunk megtekinteni? Nos, a válasz nem váratott sokat magára: az alig 45 perces látogatás nagy százalékát a helyszínek közötti kínosan lassú séta és a tűző napon való ácsorgás töltötte ki, míg a túrát vezető két férfi elmondta azt, amit a sörház falaira kihelyezett táblákról amúgy is le lehetett olvasni. Kettő, azaz 2 megállós utazásunk első állomása a főzőház volt, ahol a sörkészítési folyamat roppant vázlatos ismertetésén túl kis üvegcsékben elhelyezett söralapanyagokat is szagolgathattunk (megkóstolni sajnos nem lehetett őket…), majd egy hosszabb gyaloglás és történeti áttekintés után megérkeztünk a palackozó gyártósor mellé, pontosabban fölé, ugyanis az emeleti “karzat” biztonságából nézhettük, de leginkább hallhattuk azt a roppant hangos előadást, melynek keretében a gyár gigászi fémteste azt a felfoghatatlan mennyiségű üveges sört köpködte ki magából.

Pár percig csodáltuk ezt az iszonytató ipari precizitást, figyelve az egy-két dolgozót, akik a gépszörnyek groteszk tagjai között mászkálva elvégezték azokat a teendőket, amiket még nem váltott ki az átkos automatika. Az ilyen pillanatokban mélységesen együtt tudok érezni azokkal a hajdan volt ludditákkal, akik az elszabaduló technológia miatti kétségbeesésükben és haragjukban törni-zúzni kezdtek, de mindhiába: a fejlődést nem lehet megállítani. Bár a hazai gyár felszereltsége észrevehetően elmarad a nyugat-európai testvéreinek steril professzionalizmusa mögött, azért végső soron mégiscsak magyar… igaz?

-Nem, tisztelt elvtársak, ez nem egy jurta…

A forró főzőüst mellett állva az ember szinte érzi a szabadság ízét, amit 35 éve megígértek és bepalackoztak nekünk. Belekortyolsz, és hűsít, igen, ám a nagy múltú italnak mégis van némi keserédes bukéja: a Soproni kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de már rég nem a miénk. A címkén még ott díszeleg a Tűztorony, a hűség városának szimbóluma, ám a hűségünk tárgyát alattomosan kivásárolták alólunk, és ezt a tényt semmilyen hangzatos PR-fogás sem képes elfeledtetni. Hazudjon bármit is magáról, a globális nagytőke trikolórba csomagolva sem ölt nemzeti jelleget. Persze én legyek az utolsó, aki lokálpatrióta kardcsörtetésbe kezd, nem az én tisztem az ilyesmi (volt kétharmadnyi politikai aktor a színpadon, aki az efféle hergelésben utazik), csak finoman jelzem, hogy a helyi beszállítókkal való partneri viszony, a társadalmi szolidaritás, a tradíciók tisztelete, a környezettudatosság, és az innováció nem kiemelkedő érdem, hanem az elvárható minimum. És ugye 2003 azért nem volt olyan régen.

Visszakanyarodva a gyárlátogatáshoz, volt némi hiányérzetem, de természetesen megértem, hogy öltönyös politikusokkal nem lett volna szerencsés két órán át mászkálni a 40 °C fokos főzőházban, szóval ezzel kapcsolatban valamelyest elnéző vagyok. Különösen, hogy a túráról visszatérve végre megeredtek a korábban kegyetlen gyakorlatiasságból szárazon tartott sörcsapok, és lehetőségünk volt megkóstolni a 130. évfordulóra készített, limitált kiadású Szűretlen Lagert is. Természetesen csak módjával, elvégre nem azért mentünk oda, hogy… nos, nyilván csak a magam nevében beszélek. Akárhogy is, ez a látogatás inkább csak egy teaser trailer volt, nem maga a film, ettől függetlenül azért minimálisan érdekesnek tartottam. Ezért is vágytam volna még többre…

A Soproni Szűretlen Lager nemcsak egy ital, hanem egy apró szertartás is, ugyanis mielőtt kinyitnánk, a dobozt meg kell fordítani. Ennyi elég, hogy az alján leülepedett élesztő szépen elkeveredjen, és a lager minden aromája a helyére kerüljön. Ez a sör az ízprofilját tekintve egy érzékszervi labirintus. Első kortyra a nyelv hátsó részét finoman megcsapja egy földes, enyhén malátás burok tapintatos, félszeg aromája, majd a korty közepén citrusos árnyalatok sejlenek fel, de nem a harsány lime vagy citrom irányából, inkább egy kicsit megfáradt, szolidabb ízvilágú bergamott, az a fajta, ami egy egész délutánt eltöltött valamely mediterrán piac fás rekeszén pihenve. A lecsengés selymes, enyhén krémes textúrájú: kicsit mintha egy hidegen szűrt IPA-t akarna imitálni, de közben eszébe jut, hogy ez azért mégiscsak egy original magyar sör. Végül ott van az élesztő, az a kis trükk a palack alján, amelyből aztán kibomlik egy diszkrét, de igen határozott élesztő-jelenlét, mintha egy frissen sült kalács köszönne vissza a dobozból! Ha nem forgatod meg előtte, olyan, mintha Beethovenből kihagynád a kilencedik szimfóniát.

/kis délutáni sörszatíra/

Miután kaptunk néhány üveg ajándék sört elvitelre, a szervezők beterelték az enyhén illuminált zsurnaliszta társaságot (és engem) a kisbuszba, hogy elszállítsanak minket a a Perkovátz-Házban megrendezett, több mint kétórás interaktív sörkóstoló workshop helyszínére. Itt az igen impozáns ételkínálat mellett igyekeztek megtanítani minket a sörkóstolás csínjára és bínjára. Itt a hangsúly az “igyekeztek” szón van, ugyanis a firkászokból és egyéb megátalkodott sajtómunkásokból összeverbuvált társaság figyelmét nem a sör hogyanja kötötte le, hanem az, hogy miként lehet minél többet meginni belőle a rendelkezésre álló idő alatt. Ennek szellemében a szerény sörkorcsolya szintjére züllöttek az olyan, egyébként kiváló fogások, mint a feketeerdei sonka sárgadinnyével és salátával, a grillezett lazacfilé pestóval és sült zöldségekkel, vagy épp a cheddar sajtos csirkesteak burgonyakrokettel, melyeket felszolgáltak számunkra. Azzal együtt, hogy a kollegiális viszony nem tűri meg a kritikát, megjegyezném, hogy kihasználva a vendéglátó, egy SÖRGYÁR nagylelkűségét, a sörkóstoló eseményen bort, valamint pálinkát rendelni (ugye ingyé’, hisz mindent a host fizet), és félúton matt részegnek lenni finoman bár, de feszegeti az udvariasság határait. Ilyenkor az ember kicsit összébb húzza magát ültében, és mások helyett is szégyenkezik.

Persze lehetnék szőrszálhasogató, és felhozhatnám, hogy a Soproni sörgyár által forgalmazott, kereskedelmi forgalomban kapható kommersz dobozos sörökkel való kóstolózás kicsit olyan volt, mintha valaki a La Fiesta Édes Élmény kínálatával akarna sommeliert játszani. Mindenesetre én szívesebben láttam volna az asztalunkon valami helyi kézműves különlegességet, ami egyediségével és minőségével is indokolja azt a szertartásosságot, mellyel el kellett (volna) fogyasztanunk. Biztos vagyok benne, hogy vannak köztük olyanok, melyek laza szállal, de kötődnek a sörgyárhoz. Ettől az apróságtól eltekintve viszont egy kiváló élményben volt részem. Akik még bírták szusszal, azok leszállingóztak a kisbuszhoz, hogy egy rövidke szállodai beauty sleep után elindulhassunk a SopronFestre. Hosszú, hangos, és alkoholtól csatakos éjszakának néztünk elébe, de ez már, ahogy mondani szokták, egy másik történet!

- Kitahito

Megosztás