Ön egy igen megosztó személyiség, hogy mást ne mondjak, az én köreimben sem mindenki támogatta ezt a megkeresést. Akár elítélik önt, akár heroizálják, az esetek túlnyomó többségében Ambrus Attilát mindig a Viszkis karakterén keresztül látják. Elkerülhetetlen ez az árukapcsolás?
Attól tartok, hogy egy olyan országban élünk, ahol az előítélet, a mások stigmatizálása egy társadalmi passzió, ugye nem véletlenül vagyunk ilyen megosztottak. Hiába nem ismerjük a másikat, egyből van véleményünk róla, és többnyire a bírálat dominál. Elég súlyos bűncselekményeket követtem el anno, és letöltöttem a büntetésemet, viszont mivel ez egy kis ország, az embert berakják egy dobozba, és onnantól kezdve szinte képtelenség kimászni belőle.  Azt gondolom, hogy mindenkinek jár egy esély, és én megkaptam ezt a környezetemtől. Próbálok ezzel élni, és nem visszaélni.

Korábban írtam egy publicisztikát a Farm VIP első évadáról, melyben magát mint az egyik, ha nem az egyetlen önazonos, autentikus szereplőt neveztem meg. Lehetséges, hogy ez némiképp naivitás a részemről, elvégre akarva-akaratlanul, de mégiscsak asszisztált ahhoz, hogy nyilvánosan kanosszát járassanak magával.
Nem tudom, rászolgáltam-e, de majd meghívom egy italra! Azt szoktam mondani, hogy  elmegyek majomnak, csak kurva drága banán! Tehát, ha az embernek adnak egy kis pénzt, akkor beáll bohóckodni, de most már annyi szerkesztővel összeugrottam, hogy talán soha többet nem fognak semmilyen műsorba elhívni. Nem is baj. Ennek is megvolt a tanulsága: kipróbáltam magam benne, és most már tudom, hogy legközelebb nem vállalok hasonló szerepet.

Mennyire engedi egy celeb reality a spontaneitást és a valódi versenyt?
Az a helyzet, hogy minden televíziónál más a struktúra. A saját példánál maradva, az Ázsia Expressznél ugye egy fehérgalléros, meg egy “fekete galléros” faszi került a döntőbe, és a tévé részéről mindent elkövettek, hogy véletlenül se mi nyerjük meg ezt a reality műsort, aztán mégis úgy hozta az élet, hogy győztünk. Nem is nagyon mutogattak a későbbiekben, jól eltűntünk a Berkivel. Ettől függetlenül azért nagyon sok minden előre le van osztva. A néző azt hiszi, hogy hú, ez most komoly és spontán, de azért a háttérben általában már ki van találva a forgatókönyv. Szóval maradjunk annyiban, hogy nem minden az, aminek látszik…

Ha már így szóba került, mit gondol Berki Krisztiánról?
Eredetileg úgy jött a megkeresés a TV2-től, hogy a feleségemmel menjek a műsorba. Ő nem szerette volna ezt bevállalni, mert nem egy ilyen szereplős típus. Ami jó döntés volt a részéről, mert ha együtt megyünk, abból valószínűleg válás lett volna. Erre mondták, hogy akkor a Berki Krisztián, én pedig azt hittem, hogy a tornász Berki Krisztiánra gondolnak, és jeleztem, hogy semmi gond, szívesen elmegyek a sráccal. Aztán persze kiderült, hogy a másik Berkiről van szó. Nyilván a családon belül is eléggé ellentmondásos volt a karaktere, mint ahogy az enyém is nagyon sok helyen. Pont ezért mentem bele a dologba, mert  kíváncsi voltam, – már elnézést – hogy a való életben is annyira tahó-e, mint amit a televízióban mutatott magáról. Nyilván halottról jót vagy semmit, de azért neki is voltak tiszta pillanatai, voltak emberi tulajdonságai, 2017-ben mondtam neki, hogy a nulla mindig nulla marad, tehát ha nem változik az ember, és nem tanul a hibáiból, akkor az hosszú távon nem fog működni. Az a helyzet, hogy ilyen téren csalódtam a Krisztiánban.

Hogyan fogadta a halálhírét?
Abból a szempontból nem rázott meg, hogy sajnos ez kódolva volt, még ha nem is ez a fajta halál, de… az mindenképp, hogy történik vele valami. Eléggé hedonista módon tolta az életét, szóval ez sajnos benne volt a pakliban. Én elsősorban a gyerekeit sajnálom.

Magánéleti dolgokban nem szívesen vájkálnék, de észrevételt azért engedjen meg: nemrég a Maflás műsorban beszélgetett Csernus Imrével, aki ugye megkifogásolta a kisfiának, meg a lányának mutatott apai mintákat. Miért hagyja, hogy úgymond “csicskáztassák”? – kérdezte, miközben bizonyos szempontból ő is ezt csinálta magával. Számomra ez egy kicsit így furcsa volt.
A Csernus utólag, ugye a műsoron kívül azt mondta, hogy írjak egy levelet magamnak, és kérjek elnézést. És akkor úgy föltettem magamban, nyilván költői volt a kérdés, ha nem akartam személyeskedni, hogy oké, rendben, én eljövök az ő műsorába, fölveszek egy inget, hozok neki egy könyvet, nyilván ő ebből pénzt keres, és jön nekem olyanokkal, hogy ki a csicska. Hát akinek van családja, abba valamilyen szinten óhatatlanul ki kell azt szolgálja, ez másképpen nem működik! De ő tudvalevőleg egy provokatív arc, ezzel sincsen gond, csak hát fogalma nincs arról, hogy én miket kell átéljek napi szinten, miket kell eltűrnöm, nem magamért… innentől kezdve hogy nevezhet így?

Nyilván az igazságérzetemet is sértette, főleg úgy, hogy egy szakadt pulcsiban osztotta nekem az észt. Persze az ő stílusával azért számolni kell, és ha az ember elmegy egy ilyen műsorba, akkor óhatatlanul kap egy-két olyan jelzőt, amit ugye nem tesz ki az asztalra. Nagyjából számítottam is rá, hogy be leszek találva, de úgy voltam vele, hogy nem akarok megint belemenni egy ilyen Tvrtko-féle adok-kapokba. Gondoltam, hogy jó, hadd mondja a magáét, aztán az egyikünk megy jobbra, a másik meg balra.

„Visszavittük a Viszkist a zárkájába!”; „Kifecsegte a Viszkis egy felvételen, hová ásta el a pénzt!”; „Gyereket akar a Viszkis rabló.” – csak néhány példa az önről született bulvárcikkekre.
Értem, hogy mire utal. Nyilván az újságírás bulvár része pont arról szól, hogy fel kell kelteni az emberek figyelmét. Ha most ön leírja, hogy Ambrus Attila, valószínűleg az ország a fele nem tudja, hogy kiről van szó, ami egyébként nem is baj. Viszont ha odaírja, hogy Viszkis, akkor a többség azért felkapja a fejét. Sajnos ez egy ilyen jól eladható sztori, többek közt ezért is készült rólam film. Én nem akarok beleszólni az újságírók munkájába, arra nyilván próbálok ügyelni, hogy a tényszerűség megmaradjon: mindegy, hogyan írják meg, de a tényekkel legyenek tisztában. ’93-ban elkezdődött ez a “Kapj el, ha tudsz” című történet, valahol valakinek azóta is mindig eszébe jutok.

Hozzá kell tegyem, hogy persze nekem is fontos a marketing. A múltam óhatatlanul hozzájárul ahhoz, hogy eladhassam a termékeimet, és el tudjam tartani a családomat. Sokszor azért vesznek tőlem kerámiákat, mert kiraboltam 30 bankot. Ezt nyilván nem szeretem, és jobban örülnék, ha azért vásárolnának például egy bögrét, hogy reggel abból tudjanak kávézni. Ilyenkor az ember lelke kicsit meghal, de nem tudok mit csinálni. Hogy mondjam meg az illetőnek, hogy azért vedd meg, mert tetszik és hasznos, és ne azért, mert a múltamhoz társítod?

Végső soron egy társadalmi diszfunkciót használ fel, hogy növelje a relevanciáját és építse a brandjét, ugyanakkor nem nagyon látni mást, aki ennyire alázatosan és következetesen reflektálna erre a rendszerhibára.
Igen, mert gyávák vagyunk. Sok minden piszkálja az ember igazságérzetét, csak sokan nem merik kimondani. Mindenkinek van veszítenivalója, ráadásul rengetegen nem is kapnak platformot, vagy lehetőséget, hogy elmondják a véleményüket a mindenkori rendszerről, a hibákról, társadalmi összefüggésekről. Ebből a szempontból szerencsém van, de értelemszerűen én is oda kell figyeljek, hogy kinek nyilatkozom és mit mondok, mert nem szeretnék semelyik oldal talpnyalója lenni. Én Ambrus Attila vagyok. Megtehetem, hogy ne hazudjak, és nem kell magyarázkodnom, vagy a fal mellett mennem. Hosszú távon ez egy nagyon nehezen járható út, de inkább ezt vállalom, mintsem hogy utánam kiabáljanak: lám-lám, végül te is beálltál valahová! Nem szeretem az ilyesmit. Vannak emberek, akik kifejezetten csak  az egyik oldal szószólói, de azt gondolom, hogy egy sportoló, egy művész, vagy bárki, aki valamit létrehoz, nem teheti meg azt, hogy az országnak csak az egyik felét szolgálja ki, mert az egészért felelősséggel tartozunk.

Ami az előéletét illeti, azért egy olyan “hírhedten” keresztény országban, mint a miénk, a megbocsátásnak és a kegyelemnek kéne a vezérelvnek lennie.
Igen, ide lehetne citálni a Bibliát, hogy megnézzük, mennyire vagyunk befogadóak, nyitottak, segítőkészek. Sajnos ebben a tekintetben még föl kell nőnünk Nyugat-Európához. Elég sok helyen jártam a világban, és azt látom, hogy a kirekesztés itt szinte nemzeti sport jelleggel működik. Akár ideológiai alapon, a származása vagy a helyzete miatt besoroljuk valahová, és onnantól kezdve mindegy, hogy az illető mit csinál a későbbiekben, akkor is ugyanazt fogja kapni. Mi egyszerűen ilyenek vagyunk. Nem azt mondom, hogy máshol ez nem üti fel a fejét, viszont Magyarországon ez sajnos jobban tapintható, de nyilván tudja, hogy miről beszélek.

Gyakran azt látjuk, hogy akár frontálisan, viccesen vagy alattomban, de mégiscsak elverik magán az múltját. Nehéz ezt kezelnie?
Részben már megszoktam. Jellemzően azok a leghangosabbak, akiknek valami nem tetszik, és ha hangos vagy, könnyebben elhiszed, hogy igazad is van. A negatív kommentekre régóta nem válaszolok. Az elején nagyon bosszantott az ilyesmi, mert azt gondolom, hogy én tisztességgel leültem a büntetésemet, és ennek ellenére mindegy, hogy mit csinálok, akkor is elővesznek. Csak egy példa: nemrég a gyerekeimmel szánkóztunk, és a kisebbik véletlenül lefordult a hóba, nem lett semmi baja, de valaki írta, hogy kiskorú veszélyeztetése miatt följelent. Azt hiszem, hogy ezzel mindent elmondtam.

Több interjúban így félviccesen említi, hogy a ténykedésével megreformálta a hazai bankszektort. Nem tartja szimbolikusnak, hogy nem azok a körülmények kerülnek orvoslásra, melyek Viszkis rablót okoztak, az intézményes korrupció nemhogy nem számolódott fel, hanem intézményesült, ellenben most már sokkal jobban védik a rendszert az efféle támadásoktól?
Igen, ez tényleg egy furcsa helyzet megint. A  fél országot seggre vágták a devizahitelekkel, és ugye ezekhez képest hol voltam én? Persze, az a 196 millió is nagyon sok pénz, főleg a kisembernek, csak azt akarom mondani, hogy míg én megkaptam a magamét, addig odafent percenként talicskáznak ki milliárdos nagyságrendű EU-s támogatást meg közpénzt az országból, büntetlenül.

Nekem a kettős mércével van bajom. Mert nyilván tyúkot, krumplit, káposztát sem szabad lopni, de amikor valaki X milliárdot ellop a közösből, és utána mindenféle állami elismeréseket, Kossuth-díjat kap, az nálam kiveri a biztosítékot. Nagyon sok embernek pont az volt a szimpatikus az én történetemben, hogy valóban tétje volt a dolognak: arccal, névvel vállaltam a tetteimet, mások meg ülnek fönt a Rózsadombon, konkrétan a pofánkba röhögnek, és nincs konzekvenciája. Az elmúlt 30 évben hány államtitkárt, hány minisztert vettek elő, akik még ha nem is loptak, de a rájuk bízott vagyont, a köztulajdont elpocsékolták? Egy normális országban ha valami visszás történik, akkor az a minimum, hogy az illető lemond a tisztségéről és háttérbe vonul. Hol fordulhat ez elő Magyarországon? Itt senki nem vállal felelősséget semmiért! Mindig a legkisebbet veszik elő, a ranglétra legalacsonyabb fokán álló embereken verik el a port.

Az biztos, hogy itt Magyarországon egyáltalán nincs kultúrája a felelősségvállalásnak…
Szerintem egyhamar nem is lesz. Sajnos egy-két generációnak ki kell halnia ahhoz, hogy a fiataloknál elinduljon egy változás, és megkezdődjön a tisztulási folyamat. Mert most azt látjuk, hogy mindenki azt csinál, amit akar, és adott esetben még elismerést is kap az alávalóságáért, vagy felfelé buktatják az embereket, más pozícióba kerülnek.

Mesélne egy kicsit a tokaji szüreti napokról való kitiltásáról?

Ugye nekünk van ott egy ismerősünk, aki elmondta, hogy a hölgy nyíltan fölszólalt (és erről hangfelvétel is van), hogy ő kikéri magának, és mit képzelünk, egy ilyen köztörvényes bűnözőt odaengedni! Ők úgy gondolják, hogy csak a szűk elitnek szeretnének rendezvényt tartani Tokajon, én meg amúgy sem ezüstkanállal a fenekemben születtem, egyszerű proli gyerek vagyok, és nyilván a múltam miatt sem voltam hölgynek szimpatikus. Piszkosul nem bírom az ilyen dolgokat! Persze nem ez az első eset, hogy magyarázat nélkül kitiltanak különböző helyekről, vagy egyáltalán nem is veszik figyelembe a jelentkezésemet.

Mondok egy példát: a Vecsési Káposztafesztiválra is mentem volna anno, de a svábok nem felejtették el, hogy én ’99-ben Vecsési OTP-t úgymond szétlőttem. Szóval voltaképp érthető reakció a részükről, hogy a hátuk közepére nem kívánnak, és nem akarják, hogy ott áruljak, abszolút megértettem, hogy ott nekem semmi keresnivalóm, és nem is ágáltam ellene. Egyébként többször meghívtak a Móri bornapokra is, és ugye ott tudjuk, hogy mi történt Móron. Oda be nem teszem a lábam, pedig semmi közöm nincs az egész ügyhöz, de morálisan számomra nem volt vállalható, hogy ott áruljam a termékeimet, ahol emberek haltak meg egy bankrablás során.

Mi vitte rá, hogy ebbe az ügybe ilyen keményen beleálljon?

Ugye a Puzsérék műsorában, az Önkényes Mérvadóban nemrég elmondtam, hogy nem szeretném, ha visszajönne az a világ, amikor fajuk, vallási hovatartozásuk vagy előéletük miatt emberek úgymond nemkívánatossá válnak különböző helyeken. Ezért emeltem fel a szavamat, mert ez túlmutat a saját esetemen: a XXI. században, egy elvileg demokratikusan működő jogállamban ilyesmit senkivel se csinálhassanak meg! Van egy pont, amikor megálljt kell parancsolni. Ha így haladunk, kis lépésekkel, de előbb-utóbb ott fogunk tartani, mint a ’30-as évek Németországában.

Ugye különböző művészeknél, előadóknál is olvastam, hogy ilyen-olyan mondvacsinált okok miatt nem léphettek fel valahol. Ez már sajnos egy bevett gyakorlat nagyon sok önkormányzatnál: ha nem vagy megbízható káder, nem tartozol egy bizonyos politikai közösséghez, akkor nem engednek oda. És az a legnagyobb baj, tudod, hogy nagyon sok olyan tisztviselő, kis hatalmat gyakorló személy van, aki úgy gondolja (ráadásul magától), hogy az ilyen alakoknak, mint amilyen én is vagyok, vagy a másként gondolkodóknak nem szabad platformot adni. Mert különben lehet, hogy holnap már nem lesz állása, vagy egyszerűen csak nem kapnak állami támogatást. Jóban akarnak lenni a hatalommal.

A fortélyos félelem igazgat…
Igen, öncenzúra. Az ember érzi, hogy hol van a határ. Régen ez volt a Kádár, Rákosi-, vagy épp a Ceaușescu rendszerben: mindenki tisztában volt vele, hogy meddig mehet el, és nem is kellett, hogy egy Aczél elvtárs megmondja, merre hány óra. Tudtad, hogy mennyi a mozgástered, és innentől kezdve gyakorlatilag nem kellett senkinek utasítgatnia: aki rendszerrel együtt akart létezni, az beállt a sorba, befogta a száját, nem nyújtózott tovább a takaró szélénél.

Nem gondolja, hogy még a múltjával együtt is érdekében állna az elitnek maga mellé állítania önt?
Hát, biztosan hoznék annyi szavazatot, mint a Győzike, Fásy Ádám, meg a Mága Zoli. Nyilván elég sok embert meg tudnék mozgatni, szóval elképzelhető, hogy tudnának használni. Viszont én már régóta megfogadtam, hogy nem szegődök el semelyik oldal mellé, nem vállalok ilyen szerepléseket. Az én feladatom, hogy kiszolgáljam azokat az embereket, akik hosszú évek óta vásárolnak tőlem. Nekik kell megfeleljek, nem pedig valami ideológiának és a követőinek. Tehát igyekszem távol tartani magam a politikától, mert nagyon sokan megégették már ezzel magukat. Én középen szeretnék maradni, szakmailag előrejutni és fejlődni, nem pedig úgy, hogy valaki a hónom alá nyúl, és föltesz valami polcra. Soha életemben nem kaptam ilyen lehetőséget, és nem is vágyom rá.

Az ön életútja olyan minta, mely azt bizonyítaná, hogy van visszaút a társadalomba. Tehát valamilyen szinten Ambrus Attila példakép.
Nem hiszem, hogy példakép lennék, ennek ellenére rengeteg iskolába járok, számos önkormányzattól kapok felkéréseket, és cégeknek tartok csapatépítő programokat, ilyenkor mindig elmondom, hogy ez nem egy bankrabló tanfolyam, én nem bűnözőképzést szeretnék tartani. El szoktam mesélni az életem korai stációit, azokat a rossz döntéseket, melyek a börtönig vezettek. Egy saját magamnak ásott gödörből kellett kimásznom, és sajnos sokan nem tudnak egy ilyen helyzetből visszajönni. Nem véletlenül van az, hogy rengeteg sorstársam visszaeső, mert egyszerűen nem kapnak segítséget, nem működik a rendszer. A szabadulásom után több mint négy évig jártam pártfogóhoz, aki nagyjából annyit tudott tenni, hogy megmutatja az irányt a hajléktalanszálló felé. Ez nem az ő mulasztása, hanem az ellátórendszer hiányossága: szinte egyáltalán nincs reintegráció. Az emberek pedig segítség híján megint ott fognak kikötni, honnan kiszabadultak. Most írunk egy motivációs könyvet arról, hogyan kell úgymond megugrani különböző élethelyzeteket, hogy lehet az előítéletekkel megküzdeni, a börtönt túlélni és újra felállni. Jelenleg a könyv felénél tartunk, valószínűleg március végére kész lesz a kézirat.

Akkor erre mindenképp visszatérünk, ha elkészült a könyv! Tehát, még ha nem is példakép, de igyekszik példát mutatni?
Nézze, tizenkét éve vagyok kint. Nem azt mondom, hogy minden tökéletes, vagy mindent jól csinálok, de igyekszek megfelelni. Felelősséggel tartozom a gyerekeimért, és azokért az emberekért, akik bíznak bennem. Nem tehetem meg, hogy megint elkezdek őrültségeket csinálni, és a címlapokra kerüljek valami csacskasággal. Persze voltak kisebb botlásaim az elmúlt időszakban, de én azt gondolom, hogy helyes úton haladok, és idővel talán elmondhatom azt, hogy igenis van visszaút a normális életbe. Számomra most a családom a legfontosabb.

A témánál maradva: kik az ön példaképei?
Sokáig azt hittem, hogy én vagyok Che Guevara reinkarnációja. Aztán elkezdtem olvasni az életéről, és kiderült rengeteg olyan dolog, amit az ember nem szívesen tesz ki az asztalra. Nelson Mandela az egyik olyan ikonikus karakter, akit példaképemnek mondanék. Jogvégzett ember volt, küzdött az Apartheid rendszer ellen, és tulajdonképpen terroristaként funkcionált. Azt hiszem 27 évet ült, a nagy részét magánzárkában, és utána ő lett Dél-Afrika első fekete köztársasági elnöke. Magyar viszonylatban pedig elsősorban Széchenyit mondanám, mert bár a családja jobbágyokkal dolgoztatott, azért rengeteget visszaosztott az embereknek. Azt gondolom, hogy az ő szellemisége sokaknak lehetne minta, hogy ha elveszünk valahonnan, akkor vissza is kéne adni a közösbe.

Ön 110 százalékot igyekszik nyújtani, mert a Viszkisként többet várnak el magától. Viszont valójában Ambrus Attila már nem tartozik nekünk semmivel. Legfeljebb csak azzal, hogy jó keramista legyen.
Én is ezt gondolom, de ettől függetlenül nekem eléggé magasan van a mérce, és oda kell figyeljek, hogy ne csináljak semmi olyat, amiből megint szenzáció lehet. Mondok egy példát: amikor szabadultam, elmentem egy hölggyel egy szórakozóhelyre, azt hiszem a Liszt Ferenc téren volt egy jazz klub, és többen megismertek, rengeteg piát hoztak az asztalomhoz, mire másnap megírták az újságok, hogy miért volt 11 pohár whisky Ambrus Attila előtt, meg hogy erre honnan van pénzem? Úgyhogy most már ott tartok, hogy nem járok szórakozóhelyre, egyrészt ugye már családos ember vagyok, másrészt hogy még véletlenül se legyen támadási felület.

- Kitahito

Megosztás