Ha el kéne helyezned magadat a képzőművészeti palettán, akkor inkább festő vagy, szobrász, esetleg a kettő sajátságos ötvözete?
Igazából még én is próbálom megfejteni a munkásságomat. 10 évvel ezelőtt kezdtem kísérletezni, lassacskán abból született meg egyfajta stílus. Eredetileg nem terveztem, hogy bárkinek megmutassam az alkotásaimat, pusztán a saját lelkületem, érzelmeim, és persze a belső feszültségem kivetülései voltak. Aztán mikor már elég sok képem született, hoztam egy döntést, hogy be kéne őket mutatni a nagyközönségnek is, ami eleinte social media felületeken, majd különböző kiállításokon valósult meg. Kicsit rémisztő volt felvállalnom magam, mert ilyenkor betekintést engedsz az énedbe, beengedsz másokat abba a kis lelki kamrába, és onnantól kezdve mindenki megtudja, hogy ki vagy, mi mozgat, mit gondolsz a világról, mik a félelmeid és vágyaid. Azt hiszem a képeim egyszerre domborművek, szobrok és festmények, a képzőművészeti ágak kereszteződésében mozognak, szóval ez valami új.

Ezek a kategóriák amúgy is egyre jobban elveszítik a jelentésüket.
Igen, és én egy olyan ember vagyok, aki nem szeret, és talán nem is tud beállni a sorba. Az élet rendre olyan helyzetekbe sodort, ahol szembe kellett néznem a saját gyengeségeimmel, hogy előnyt kovácsolhassak belőlük. Már egészen korán az anyagközpontú művészek és alkotások vonzottak, így természetes volt, hogy én is valami újjal próbálkozzak, letérjek a bejáratott ösvényről, és kicsit más legyek, mint mások. Igazi önismereti út ez számomra. Be van ékelődve a köztudatba egy elképzelés arról, hogy a festészetnek miről kell szólnia, hogyan kell kinéznie, és ezzel igyekszem szembe menni, mikor kijövök a kép síkjából, vagy elkezdek olyan anyagokat használni, mint a beton, aminek alapból semmi köze a művészethez. Ez izgalmasabbá teszi az alkotást, ugyanakkor az ilyesfajta művek elfogadtatása és megszerettetése kihívást is jelent, de azt hiszem megálltam a helyem így az árral szemben is.

Mennyire intuitív módon zajlik nálad az alkotási folyamat? A vásznon látható anyag- és színkavalkád tervezett káosz, vagy úgymond “csak” káosz?
Alapvetően nagyon szeretem az absztrakt, expresszionista stílust, így mikor nekiálltam a betonnal foglalkozni, akkor ilyen képeket készítettem, mert az emocionális oldala érdekelt a művészetnek. Többek közt Jackson Pollock technikáját igyekeztem ötvözni a munkámban, illetve Reigl Juditra is csodálattal nézek, hisz ő is alkalmazott különleges matériákat a vásznon. Szóval vannak “véletlenek”, amik valójában nem véletlenek, azoknak mind oda kellett kerülnie. Eredendően mesterséges anyagokkal dolgozom, de amikor elkészül az alkotás, és ott állsz előtte, próbálod befogadni, akkor nem az jut eszedbe, hogy ez valami merőben mesterséges dolog, hanem hogy az tényleg egy ilyen erdei mohás felületnek a valóságból kiragadott kis képkockája. Mostani fejjel és lélekkel viszont másként dolgozom fel a topikokat, más vizuális élményt kívánok viszontlátni, és ehhez kellenek a fotók, rajzok, vázlatok, tehát többnyire megtervezettek. Nagyon szeretnék kitörni a tisztán absztrakt világból, mert valóban pihentető és meditatív így alkotni, de szerintem vannak még bennem olyan feltáratlan technikai készségek, melyeket mindenképp meg akarok mutatni. A szabadelvűség és az organikusság megmarad, és továbbra is heves rajongással viseltetek a beton iránt, csupán a képi világ modifikálódik egy kicsit. Nem tartom magam olyan alkotónak, aki egy életre elköteleződik egy bizonyos technika vagy stílus mellett, de a téma nem fog változni, mert abba teljesen bele vagyok gabalyodva. Eléggé nyitott vagyok a világra, próbálom az engem ért hatásokat feldolgozni, és aktívan reflektálni rájuk.

Honnan merítesz inspirációt a képeidhez?
Már a kezdetektől az organikus formák vonzanak, gyermekkorom óta rengeteg időt töltök a szabadban. Úgy is gyűjtögetek, mint egy rossz gyerek: járom az erdőket, és sosem térek haza üres kézzel. Ez szintén egyfajta beakadás nálam. Ilyen szempontból fanatikusként vagyok jelen a világban, szeretek felfedezni, rengeteg impulzus ér a természetben, amit aztán később felhasználhatok. Emellett például az UNESCO művészeti rezidenciaprogramja is egy különleges élmény volt számomra, melyen egyedüli magyarként vehettem részt. A tagországok által delegált művészeken keresztül új világnézetekkel és szemléletmódokkal ismerkedtem meg, és ez kifejezetten jó időszak volt az életemben. A Covid lockdown alatt ugye beszűkültek a lehetőségek, így inkább befelé tekintettem, és igyekeztem a saját világomból meríteni, ha már a külvilágból kevésbé lehetett.

Amit még nagyon fontosnak tartok a művészetemben, az a minket körülvevő természeti jelenségekre, csodákra, esztétikai formákra való rácsodálkozás, a szépség ihletett egysége fölött érzett ámulat. Mi pedig tönkre tesszük, megbontjuk ezt az egységet, ami ellen minden érzékszervem tiltakozik, anyaként és emberként is. Igyekszem környezettudatosan élni, a gyermekeimet is erre a szemléletre nevelem, de egyénként mindannyian csak elszenvedői vagyunk a fogyasztói társadalom környezetrombolásának, ezekre a problémákra globálisan kellene megoldásokat találni. Úgy gondolom, hogy a művészeket olyan különleges tehetséggel ruházta fel az univerzum, a Jóisten, vagy bármilyen felsőbb hatalom, hogy lehetőségünk van kiállni valami magunknál nagyobb dolog szolgálatában. Számomra ez kiemelt jelentőséggel bír.

Igen, végignézve a műveiden eléggé érződik ez a fajta jó értelemben vett öko-aktivizmus. Viszont nem gondolod, hogy az absztrakt, expresszionista kifejezésmód és a mondanivaló ellentartanak egymásnak? Elvégre globális igényű üzenetet fogalmazol meg egy nagyon szűk, műértő rétegnek.
Azt látom, hogy leginkább azokon a gazdasági és politikai szereplőkön keresztül lehet hatni ezekre a folyamatokra, akik valódi döntési lehetőséggel bírnak és beleszólhatnak a dolgok alakulásába. Ha ők megveszik a képeimet, az általuk közvetített üzenet lassan kifejti a hatását. Persze nincsenek illúzióim, egyre több minden szól a környezettudatosságról, már szinte elcsépelt lett ez a téma, változást pedig még mindig alig látni. Így három gyerek után azért másként értékelem a tendenciákat: félelmek és aggodalmak vannak bennem, olyan kétségek, amikkel nem szeretnék szembesülni. Nem tudom, hogy a gyermekeim hogyan fognak ebben a világban felnőni, és biztos vagyok benne, hogy másokban is megfogalmazódnak ilyen kérdések, de a szükséges lépéseket már nem tudjuk megtenni. Ez a szoborinstalláció a terem közepén is azért jött létre, hogy megállítsa és elgondolkodtassa az embereket. “Betonkapszula a jövőnek”. Stoptábla funkciója van, mert látszólag egy paradoxon: ha betonból van, hogyan tud megállni ezen a vékony tükörfelületen, és miért nem törik össze vagy reped meg a súlya alatt? Egyáltalán, ki rakta oda, és miért? A válasz itt is a felszín alatt rejlik, ugyanis a szerkezete ásványvizes palackokból készül, abból az anyagból, amivel a legsúlyosabban károsítjuk a környezetünket. Mindezt egy nagyon ősi, környezetből kiragadott külsővel újra alkotva, ami formailag természetes, lényegét tekintve viszont eredendően természetellenes. Egyfajta korlelet ez a jövőnek.

A beltartalmi érték tehát egész konkrétan a belsejében van. Szimbolikusan a “lényeg” mintha elérhetetlen lenne, már ha híján vagyunk a kontextusnak, és csupán a festett sziklát látjuk. Persze csak addig, amíg meg nem jelennek a jövő geológusai az érckalapácsaikkal.
Érdekes gondolat, igen. Mint egy borostyánkő, ami tökéletesen megőriz valamit a jövő számára. Némileg az volt a tervem, hogy majd ez a szikla is árulkodni fog rólunk, a XXI. századi emberiségről, és a világunkról, melynek fényesen csillog a felülete… de hogy mi van a felszín alatt? Igyekeztem a mostani korra reflektálni, arra az egoista, sekélyes magamutogatásra, ami háttérbe szorítja a belső értékeket és az egyéniséget. Figyelem ezeket a folyamatokat, ahogy a fiatalabb generációkra minden irányból rázúdul ez a fajta abnormális szemlélet, és aggódok, hogy hová fog vezetni mindez. Mert szerintem nagyon rossz felé haladunk, és nem látom, hogy irányt akarnánk váltani, vagy lassítanánk. Azt hiszem az emiatt érzett hektikusság és bizonytalanság kiolvasható a friss munkáimból. Korábban igyekeztem inkább a harmóniára törekedni, de az utóbbi időben kissé… átbillentem, nyugtalan és zaklatott vagyok. Egyre több krízis van a világban, és a művészet eszköztárával igyekszem megeleveníteni a belső frusztrációimat.

Jól érzem, hogy végeredményében nincsenek illúzióid az emberrel kapcsolatban? Megmaradva a social media analógiánál: van a csillogó, filteres máz, alatta pedig a beton szürkesége.
Igen, így szoktam aposztrofálni, de szerintem a szürke beton sem néz ki rosszul! Sőt, rendkívül sok mindenre használható, én is ezért igyekszem felértékelni a munkám során. Mostanában a portrék is nagyon mozgatják a fantáziámat, az emberi arc, az idősödés folyamata. A mai kor embere fél a ráncoktól, és próbál eltüntetni minden ilyen nyomot, de számomra ezek nem szörnyűek, sőt egyfajta nemesedést látok benne, ahogy a külső kérlelhetetlenül egybeérik a belsővel, és önazonossá válik. Fontosnak tartom ezt az egyensúlyt, hogy a kifelé mutatott kép és a belső valóság összhangba kerüljön egymással. Erre törekszem a magánéletben, és bizonyos szempontból az alkotásaim esetében is.

Akkor most a realista énedet kérdezem: szerinted van esélyünk globális szinten arra, hogy megugorjuk azt a fajta szimbiózist, az egymásnak látszólag ellentmondó végletek kibékítését, amit az életedben és művészetedben igyekszel megvalósítani, vagy marad a beton, a csillogás, és végül majd az egészet porrá erodálja az elmúlás?
Figyelj, szerintem ehhez az kell, hogy 20 év múlva újra leüljünk beszélni, akkor már nyilván tisztábban fogom látni az elkövetkezendő korszakot. Alapvetően bizakodó vagyok, még akkor is, ha az elmúlt évek történései nem igazán adtak okot az optimizmusra. Amennyiben nem az a világ jön el, amire az munkáim révén olyan hőn áhítozok, akkor betudom ezt az alkotói időszakot, meg úgy eleve az életemet is, egyfajta korleletnek. Azt hiszem minden művész azt szeretné, ha az alkotásai ezer évig fennmaradnának, és még utána is róluk beszélnének.

A te műveidnek erre ugye jóval több esélye van, mert a beton nehezen bomlik le, szóval már csak ezért is maradandót hozol létre. Mit gondolsz, lehetséges, hogy újabban kicsit erőteljesebben igyekszel döngetni azt a metaforikus kaput?
Igen, ez mindenképp így van. Azt hiszem régen nem volt elég merszem hozzá, hogy artikuláltabban hangot adjak a nézeteimnek. Gondoltam, ki vagyok én, hogy egy ilyen ügynek a szószólója legyek, de ahogy egyre inkább involválódtam a hazai és nemzetközi művészeti rétegbe, megértettem, hogy nekünk mekkora felelősségünk van. Talán kötelességünk is. Ezt nem lehet félvállról venni, és félig odaállni valami mellé: ha már fölvállasz valamit, akkor amellett száz százalékig el kell kötelezned magad. Nem lehet másképpen.

- Kitahito

Megosztás