Egy szeszélyes (és mint utóbb kiderült, veszélyes) ötlettől vezérelve kerestem fel Zsigóné Katit. Volt szerencsém ugyanis látni egy-két televíziós szereplését, és már az első pillanattól magával ragadott az a fölényeskedő, kérlelhetetlen kivagyiság, ami ennek a hölgynek az egész lényét jellemzi. Eltöltöttem pár napot azzal, hogy elmélyüljek a művésznő munkásságában, de sokkal inkább abban, amit a munkásságáról elmond, mert Ó ISTEN ahhoz nagyon ért, hogy a tojásait fényezze! Még a ChatGPT véleményét is kikértem: átküldtem neki egy kupac Zsigóné anyagot, majd megkérdeztem tőle, hogy mégis mi a véleménye a nőről? A következő választ kaptam:

„Feltűnik egy erős öntelt vonás Zsigóné Kati interjúiban. Nagyon sokat beszél a kiválóságáról, a “Tojásdíszítés Királynőjeként” való emlegetését rendszeresen hangsúlyozza, és mintha nem csupán mások elismerésére támaszkodna, hanem saját maga is folyamatosan ezt erősítené. Az is feltűnő, hogy gyakran rendkívüli jelentőséget tulajdonít saját alkotásainak, például amikor a “Magyar Nemzet Tojását” egyedülálló nemzeti ereklyeként mutatja be. A nyilatkozataiban érezhető egyfajta pátosz, amely gyakran túllépi a szerény büszkeség határát, és inkább nagyzolóvá válik. Szóval ha arra vagy kíváncsi, hogy van-e benne hiúság és hetvenkedés – szerintem határozottan igen. Nem egyszerűen csak magabiztos, hanem időnként kifejezetten beképzeltnek tűnik, főleg amikor önmaga jelentőségét hangsúlyozza.” – Tudod, amikor már a kórosan visszafogott, objektivitásra törekvő, értékítéletek meghozatalától irtózó mesterséges intelligencia is beképzeltnek nevez, akkor ott komoly gondok vannak. Persze nem kell egy független AI bíróra hagyatkozni, hisz akinek van szeme a látásra, füle a hallásra, és képes az tisztán gondolkodni, az két mondat után megállapítja ugyanezt. Vagy akár az első mondat után: amikor az alany felhív telefonon, és úgy mutatkozik be, hogy „Zsigóné Kati vagyok, a Tojásdíszítés Királynője“… azért megszólalnak a fejedben azok a vészcsengők.

Ez viszont nem tántorított el, sőt, bizonyos szempontból még izgalomba is hozott: elvégre meddő sziklából vizet fakasztani a legnehezebb feladat, én pedig szeretem a kihívásokat. A két hétnyi akklimatizálódás alatt, amíg felkutatok és feldolgozok minden elérhető, a leendő beszélgetés szempontjából releváns forrást, köztük azt a Rádió 1-nek adott életút interjút is, melyben hosszan mesél az anyjáról (akit nagyon szeret!), összeírtam a kérdéseimet, melyek voltaképp egy reaktív, tematikus hálót alkotnak, ami minden fontosabb forgatókönyvet és fordulatot figyelembe véve szabja meg az interjú potenciális irányvonalait, előkészítendő néhány központi témában való alámerülést. A beszélgetésre telefonon keresztül kerítettünk sort, mintegy két és fél órán át tartott, és a várakozásaimhoz képest pozitívan alakult: természetesen Zsigóné nem volt hajlandó mélyebben értekezni a szeretett és imádott anyjával, Tóth Juliannával való viszonyának valóságáról, mely úgy gondolom elengedhetetlen a személye megértéséhez, a Katalin nevű lányáról pedig, aki legalább ilyen jelentékeny szereplője a történetének, egyáltalán nem akart publikusan nyilatkozni, ám ennek ellenére is egy vállalható diskurzus végén kifejezetten baráti hangulatban köszöntünk el egymástól. Ezt követően legépeltem a ~120.000 karakternyi (mintegy 30 oldalas) szöveget, majd megszerkesztettem, és elküldtem neki ellenőrzésre. Na, itt vágtam el magam.

Az interjúban feltettem egy kérdést a népszerűség személyiségroncsoló hatásáról. Nyilván okkal…

Másnap indulattól remegő hangon hívott fel, és minősíthetetlen stílusban… na jó, azért lehet minősíteni: a kedélyes egoizmus álarca mögül előbújt a vidéki (wo)man (amit egyesek parasztnak titulálnának, de ugye ne szítsuk itt a népi-urbánus ellentéteket!), és arra hivatkozva tiltotta le az interjút, hogy a cikkben foglalkoztam az anyjával (akit egyébként nagyon szeret!), vagyis le mertem írni azokat a részeket, amiket nem off record közölt róla, egyébként összhangban az általa korábban referenciaként lobogtatott rádióinterjúval, melyben sokkal személyesebb dolgokat kürtöl világgá, hogy a megbocsátás (bár állítása szerint soha nem is haragudott, nem volt mit megbocsátani!) angyali gesztusával hencegve ezzel is a saját nagyságát bizonygassa. Leírtam mindent, csak hát nem az általa elvárt toxikus pozitivizmus hurráoptimista szellemében. No, hát a tökéletes, boldog élet imázshazugsága az ilyesmit nem bírja el, az arcára állandó jelleggel ráfagyott, őrült vigyorrá torzult mosoly mögé pedig nem szabad bepillantást engedni, nehogy még a végén napvilágra kerüljön: ő is pont olyan ember, mint bármelyikünk! Ez pedig a képmutatás… mármint Tojásdíszítés királynőjéről nem derülhet ki, az ő matyóhímzéses kis népnemzeti idilljébe nehogy már belerondítson a valóság, mely nem köszön, elfelejti megtörölni a lábát, odapiszkít a szőnyegre, és rákrenácsol a hímestojásokra.

Kérlek írd le a vendégkönyvbe, milyen benyomást tett Rád honlapom, alkotásaim, vagy találkozásunk. Most sikeres vagyok, de ha megöregszek,- nem biztos, hogy így lesz? Akkor majd előveszem kedves soraid, amik felmelegítik szívem, lelkem. Előre is köszönöm hozzám intézett gondolataid! ÖRÖKRE MEGÖRZÖM ÉSZREVÉTELEID. (Már ha azt mondod, amit hallani akarok!)

Félreértés ne essék, nem a sikereit tagadom el: elhiszem, hogy Zsigóné tojásdíszítőként jelentős szakmai elismeréseket kapott, és a média is szerette előszedni húsvét környékén. Viszont engem a betanult és sokszor elismételt klisék (vagy ha úgy tetszik a hímes tojás felcicomázott, vékony felszíne) mögötti ember és az igazság érdekel. Ő pedig teljesen véletlenül helyenként őszinte volt velem, és gyorsan meg is bánta, hisz abból a 8000 karakteres interjúból, melyet erőnek erejével le tudtam desztillálni a tartalmatlan, unalomig mantrázott panelekből, mértéktelen nagyzolásból és mézesmázos kedélyeskedésből építkező szósalátából, kiviláglik az a keserűség, életvégi melankólia, rezignáltság, amit érez és megvallott. Tehát tudod, a valóság a rommá photoshoppolt, filterekkel kitakart arculat mögött. Fogta hát az interjút, és gyorsan át is írta az egészet. Vagyis nem csak azt, amit válaszolt. Nem, mert Zsigóné, a nemzeti kincs, földre szállt angyal, csodalény, vitézzé ütött béke- boldogság- és jóság nagykövet, aki volt Dubaiban, minden második nap kap 3-5 díjat valamelyik falusi önkormányzattól vagy járási művháztól, akit egyszer meglátogatott valami kínai lovag (A Magyar Kultúra Lovagja, van belőlük még 859 egyébként…), a kecskeméti királynő, aki 750 technikával tud gyéren megfestett ősmagyarokat felpakolni a tojásokra, és emellett még vagy másfél tucat egyéb mesterségben is kiemelkedő (legalábbis saját bevallása szerint), az újságíráshoz is ért.

Lecserélte a címet, a bevezetőt, kikozmetikázta a válaszait, sőt még a kérdéseimet is módosította: nagylelkűen írt magának belőlük párat (természetesen azokon keresztül is magát dicséri), és rögtön meg is válaszolta őket! Mondanom sem kell, én ilyen szeméthez nem adom a nevemet, és gyorsan rövidre zártam a dolgot, hisz tudtam, hogy ebből nem lesz semmi. Viszont még szerettem volna kicsit leckéztetni az öreglányt, így elküldtem neki azt a verziót, amiből szisztematikusan kiollóztam minden létező témát és hivatkozást, mely az anyjára, valamint arra a bizonyos, meg nem nevezhető, teoretikus utódjára (akiket nagyon szeret, ÉRTEM?!) vonatkozott, és elküldtem neki a megmaradt szöveget. Talán nem okozok a kedves olvasónak meglepetést, de ez sem nyerte el a tetszését, ugyanis olyan nincs, hogy valaki ne szenteljen oldalakat az ő istenítésének, bő nyállal bizonygatva, hogy a Világunk Tojása mekkora relikviája az egész emberi civilizációnak, melyre középiskolás hobbifestők nívószintjén és teljesen öncélúan rá tudott pingálni mindenféle vallási szimbólumokat, random embereket és épületeket (ne feledkezzünk meg az aranyba foglalt gyémántokról sem, mert ugye attól lesz valaminek nagy az eszmei értéke, hogy rábaszunk mindenféle drágaköveket, mint Edvin Marton a hegedűjére…). Gondolom azt várta, hogy megijedek, és beadom a derekamat, mindenesetre közöltem, hogy nem kívánok asszisztálni az élethazugságaihoz, és az interjú nem fog megjelenni. Ehhez nyilván tartom is magam. Viszont az a verzió, melyet ő írt, és melynél én sem tudtam volna jobb karikatúráját felrajzolni a nárcizmusnak, nyilván szabadon felhasználható, hisz eleve megjelenésre szánta. Én pedig az olvasó okulására, illetve szörnyülködésére közkinccsé is teszem azon részeit, melyeket hozzáköltött az általam készített anyaghoz, és egyáltalán nem kapcsolódnak az interjúhoz, ami egyébként az alkotási folyamata mögötti szellemiséget és a tojás szimbolikáján való elmélkedést célozta volna meg anélkül, hogy a máshol lefutott körökkel raboltuk volna egymás, és az olvasók idejét. Elvégre a közszerepléssel és a királynői titulussal nemcsak az előjogok, a kamerák előtti páváskodás, a dicsérő szavak szemérmetlen kierőszakolása, de a kötelezettségek is együtt járnak, melyek közül az egyik pont az, hogy el kell viselnie a kritikát, különösen, ha olyan kritikán aluli módon viselkedik valaki, ahogy Zsigóné tette. Szóval úgy néz ki, hogy ma nyúlpaprikás lesz ebédre!

Na, ide még Ipecac sem kell!

„A CSODALÉNY

Cikkem főszereplője: Zsigóné Kati; boldog. Végig kacagja beszélgetésünket. Egy csoda, ahogy ki van virulva! Elmondása szerink minden jót az életében a Teremtőnek és a Férjecskéjének köszönhet, aki Őt Csodalénynek tartja és Díszoklevéllel tette ezt maradandóvá: „Egy életre szóló elismerés Férjecskédtől; Hiszem, hogy Isten ajándékként küldött a Földre az Emberek tanítójának.” – már a címről és a bevezetőről is oldalakat lehetne írni. Csodalény. Ízlelgessük kicsit ezt a szót! Zsigóné és férjecskéje már az első pillanatban kéretlenül berángatnak minket a románcuk ragacsos, nyálkás intimitásába, és nem is eresztenek onnan. Azt hinnénk, hogy az ember 70 éves korára megtanulja, hogy az a fajta világraszóló öröm és hálószobaszagú boldogság, amit az ember akkor érez, ha a szerelmi mámor átmossa az énjét… valójában senkit sem érdekel (a celebek szerelmi élete is csak a botrányos sztorik miatt tart számot az ilyen alantas szórakozásra éhes emberek érdeklődésére), hisz egyediségében pontosan ugyan olyan bagatell és nyomorúságosan kisstílű, mint bármelyikünké. Amikor benne vagyunk, nyilván megismételhetetlen csodának éljük meg. Ám a szemérem és a józanság arra treníroz, hogy méltósággal megtartsuk magunknak ezeket a momentumokat, hisz azok csak a mieink, csak mi érthetjük őket. Zsigóné Katival ez nem történt meg, ő szemérmetlenül kiteregeti a boldogságának ezt a nagyon felszínes külsőségét, ami voltaképp nem mond semmiről semmit, azon kívül, hogy igen, ők bizony nagyon szeretik egymást, és az ég világon semmi probléma nincs köztük. Soha semmi! Még a hollywoodi filmek kétharmadánál is van egy drámai mélypont, mielőtt a szereplők kézen fogva belerohannának a naplementébe, de náluk még ennyi sincs, és ezt ugye bemondás alapján el kéne hinnünk. Minden tökéletes!

Kivéve, amikor nem, de ugye az nem publikus, arról nem illik beszélni, csak a jóról és a szépről, azt kell univerzálissá dagasztani, hátha az emberek nem veszik észre a kirakatboldogság nyilvánvaló hazugságát. Hát Kati boldog, végig kacagja a beszélgetést! Ami egy interjú alatt, ahol az feleknek, tudod… beszélnie kéne, kissé kellemetlen és aggasztó lenne, ha így történt volna, de persze ez sem igaz, ami ugye visszatérő motívum. Szóval csodalény. Volt egy ember, aki így nevezte, tehát az. Egyébként érdekes adalék, hogy még csak nem is Katinak hívják, az eredeti neve Bagi Julianna, de (azt hiszem) az apja kitalálta, hogy a lányát Katinak fogja nevezni, és ő onnantól Kativá változott. Valaki ráragasztotta azt is, hogy ő a Nemzet Nyuszija, azt is magára vette. Gondolom a Tojásdíszítés Királynője is valahogy így tapadt rá, egy közértes, lábszomszéd, vagy a postás annak nevezte, hát magára húzta! (Utóbb kiderül, hogy ez is Dubai miatt van. Jegyezzük, mert fontos lesz!) Na ez is olyan dolog, amit egy bizonyos kor fölött (12-15 év) az ember már érez, hogy nem kéne. Mert kialakul a saját egyéniséged, és onnantól nem kell másoktól kapott titulusokkal (ebbe most én is besegítek kicsit), díjakkal, szavalóversenyes oklevelekkel kitapétáznod a lelkedet. Kicsit olyan, mintha Julinak nem lenne saját identitása, és csak az alapján tudná meghatározni magát, ahogy mások látják: ezért kell őt ilyen borzasztóan szeretnie mindenkinek. Szóval ha a férjecske (aki látható módon pontosan tudja, hogyan kell a vastagbélfekélyig benyalni az ego-túltengéses ‘asszonkájának) csodalénynek nevezi, akkor ő basszus angyalszárnyakat növeszt. Amiket persze rajta kívül más nem lát. Nem baj, ő azért borzasztó büszke rájuk!

Oh, és azt se feledjük, hogy Zsigóné MINDEN jót Istennek és a férjének köszönhet. Ezek szerint akkor a kedves mamának (akit imádva szeret, tudjuk!) annyira azért mégsem hálás, hisz még a saját maga által írt bevezetőben sem említi meg. Hmmm… beszédes. Pedig a Rádió 1 interjúban hogy bizonygatta az ellenkezőjét!

„Úgy tudom, van olyan alkotása, amelyik 348 üzenetet közvetít? Ez szinte hihetetlen, – hogy 1 tojáson ennyi minden elférjen!
Igen valóban, ennek az alkotásomnak a neve: A Beszélő tojás, mert őseink üzenetét közvetíti. Legelőször is, amikor elkezdtem tojást díszíteni őseink tojásra alkalmazott jelei, – szó szerint; rabul ejtettek. Van a tojás, ami természetes anyag, rajta a viasz, az is természetes anyag, rajta az őseink által alkalmazott jelek. Hinnünk kell abban, hogy mind ezek együttesen bűverőt közvetítenek felénk! Ez a lényege egy hímestojásnak és ez a „bére” egy locsolkodó fiúnak.” – ugye milyen jó kérdést tett fel Zsigóné a nevemben saját magának? Kurvára meg is lepődött helyettem, hogy egy tojáson ennyi üzenet elfér! Na de pontosan mi az ősök üzenete? Az, hogy levél? Virág? Lóhere? Hát basszus, ezzel sokkal beljebb vagyunk, az ilyen bűvös bölcsességet tényleg érdemes volt átörökíteni a modern korba! Szívesen megkérném, hogy akkor soroljon fel a 348 különböző üzenet közül mondjuk százat, ami nem valami félszavas ezoterikus okosság, de ugye nem én kérdezek, ő kérdezi saját magát. Pontosabban még azt sem teszi, csak ilyen alibi állításokkal feldobja magának a labdát. Voltaképpen erre vágyik a Rongyrázás Régensnéje, hogy valaki jól alákérdezzen, ő pedig szóról szóra elmondhassa azt a médiaszakmunkásoknak szánt marketingszöveget, amit begyakorolt (valójában nyilván ezért tiltotta le az interjút, mert nem voltam partner az igényei nemtelen kiszolgálásában). Tudod, az ilyesmihez nincs is rám szükség, elvégzi ezt a műveletet ő maga. Persze nagyon szánni való, hitvány módon, tele helyesírási, nyelvtani hibákkal, a bulváros közönséget kiszolgáló zsibvásáros színvonalon, de legalább büszkén, boldogan, és nevetve! Hisz a nap végén ez számít: hogy örüljünk magunknak, meg a tojásainknak.

Az az aprócska gally gondolom baromira differens üzenetet közvetít, mint a maradék 347 motívum, vagy a másik tucatnyi hasonló levél!

„Idézek a Googleból: „Zsigóné Kati 2018-ban készített Magyar Nemzet tojása, olyan szimbólum, ami minden Magyar számára eszmei értékkel bír: Hitre, összetartozásra, haza szeretetre, egységre szólítja fel a Magyar Népet, és ezek örök érvényű igazságok, míg él nemzetünk.”

Köszönöm, ezt a szép bevezetőt! 2018-ban elkészítettem el, a Magyar Nemzet tojását. Lényege, hogy összetartó erővel bír, mert tojásra készűlt így összefogja a világ minden Magyarját éljen bárhol! 11 technikát alkalmaztam rajta, ami világszinten is egyedülálló, ahogy a mondani valója is. Valamint: 16 arany patkó ékesíti, teszi még értékesebbé, nemessebbé. Olyan rend van rajta, hogy felosztása 6 kritériumnak felel meg, például az egyik: északi sark, déli sark, egyenlítő, ráktérítő, baktérítő. 2018- ban a Magyar Nemzet tojásával emlékeztem meg, Nemzeti egységünk megteremtőjének, Honalapítónk; Szent István Király halálának 980. évfordulójáról. 79 szimbólumban mutatom be Magyarország történelmét, Hungarikumait, a Húsvétot, ősi jeleinket, a Trianont, Nagy Boldogasszonyt Magyarország védő szentjét, – a Honfoglalást, a Koronázási Ékszereket, népművészetünket, a Vérszerződést stb. A Magyar Nemzet tojása, szemlélteti a Magyar nép sorsát, történelmét. A külföldieknek és minden nézőnek örökkön mesél rólunk, őseink útján haladva, tisztán érthetően, szimbólumokkal, jelekkel, képekkel. Látványa minden magyar ember szívét megdobogtatja. – Gyarapítja Nemzeti kincseink és bemutatása több Nemzeti ünnepünkön aktuális! Méltó helye a parlamentben volna.” – na, a híres filozófus, Aquinói Szent Google szavait is ideidéztük, szóval tudjuk, hogy egy nagyon kredibilis mondással van dolgunk! Legyünk kukacoskodó rohadékok: a hitre, összetartozásra, hazaszeretetre és egységre való FELSZÓLÍTÁS mióta igazság? Ahhoz, hogy valami igazság legyen, állítás kell, ebben a tételmondatban pedig az egyetlen állítás, hogy a Magyar Nemzet Tojása minden magyar számára eszmei értékkel bír. Ez pedig egyáltalán nem igazság, sőt voltaképp téves: bár nem végeztem el ezt a kutatást, de basszus sejtem, hogy ha az utcán megállítok ezer embert, annak jó, ha a tíz százaléka hallott erről a tojásról (ami nagyon jóhiszemű becslés), és nekik se biztos, hogy eszmei értéket képvisel, a maradék kilencven százaléknak pedig hát biztos nem, hisz azt se tudják, mi a franc az, ugyanis a tojásait féltve őrző Zsigóné nem engedi kivinni a háza falain túlra, kivéve, ha a TEK, Orbán Viktor és a Pápa közösen biztosítják annak biztonságos elhelyezését. Ám mielőtt valaki elkezdene kötekedni, megkérdeztem a testvéremet is, aki ugye magyar, hogy eszmei értékkel bír-e számára Magyar Nemzet tojása. Legnagyobb meglepetésemre nemet mondott, majd miután megmutattam neki egy fotón, elkezdett nevetni, és visszament a szobájába optometrista oktatóvideókat nézni. Abba már bele se megyek, hogy ezek szerint ha megszűnik az államiság, akkor ezek az igazságok… mármint max. egy igazság, egyből érvényét veszíti, és még az a pár száz ember is leszarja majd a Nemzet Tojását, akit eddig érdekelt?

Zsigóné kissé skizofrén módon megköszöni magának ezt a remek bevezetőt (ami így a második oldalnál már nem bevezető, de hagyjuk a pontosságot a hanyatló nyugat ópiumának!), és felfedi, hogy a tojása összetartó erővel bír! Hát basszus, tényleg jó lesz elrejteni valami atombiztos páncélszekrénybe, mert ha mondjuk, nem is tudom… eladják külföldre…, akkor meg vagyunk lőve (ilyenkor gondolom a nemzeti összetartozásnak kuss a neve)! Erre vonatkozóan utóbb kerülőutasan feltettem neki egy plusz kérdést. Arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó lenne-e egy másik országba, valami tehetősebb műértő magángyűjteményébe eladni a Magyar Nemzet Tojását? Így felelt: „Igen, – el tudom képzelni, hogy kiállításom egyes darabjai, vagy mind; véglegesen külföldön talál gazdára; hogy külföldi tulajdonába kerüljön:- megfelelő juttatásért.” – ennyit a nemzeti relikviákról, meg arról, hogy minden magyar számára hozzáférhetővé kell tenni az alkotásait. Kati néni bármikor kész lenne a(z elmondása alapján) hazánk megmaradása szempontjából kardinális Magyar Nemzet Tojását, és a többi művét is idegen magánemberek kezére adni, feltéve persze, ha elég nagylelkűen tejelnek. Ugye van az a pénz, amiért korpásodik! Van az a pénz, amiért a nemzeti identitásunk (vélelmezett) alapköveit kiárusítjuk a külföldieknek! Bár nem kérdeztem, de gyanítom, hogy ha Zelenszkij vagy a tojásainkat évek óta vasmarokkal szorongató Soros György akarná megvenni a magyarok tojását (és ennél nagyobb sorstragédia Trianon óta nem érte ‘kishazánkat!), Zsigóné nyilván abba is zokszó nélkül bemenne! Na jó, talán Zelenszkijnek nem adná el… de csak azért nem, nehogy egy békepárti orosz rakéta vagy kazettás bomba atomjaira robbantsa azt.

„Pénz, pénz-pénz-pénz, pénzecske! Jöjj-jö-jö-jö-jöjj ide! Pénz, pénz-pénz-pénz-pénz-pénz-pénz, pénzecske! Pénz, most jöjj ide-e-e!” /Zsigóné MajKati/

És mi van akkor, ha véletlenül eltörik a Nemzet Tojása? Akkor baszhatja a magyarság, nem lesz semmi, ami összetartsa. A Szent Korona, a Szent Jobb, Szent László hermája, az Országalma, a királyi jogar, a trikolór vagy Árpádsávos zászló, a Turulmadár, a Csodaszarvas, Aranybulla, a magyar Alkotmány, a Himnusz, és a többiek bekaphatják, mert itt van nekünk a faragott-festett strucctojás Kati néni konyhájából, nemzetünk szent szimbóluma, ami összerántja a hazát, mint banánturmixra a szilvabefőtt az ember gyomrát! Most persze élcelődök itt, de figyeljétek meg, ha valaki egyszer falhoz csapja azt a szerencsétlen, csóri tojást, úgy beleborul az egész Kárpát-medence az Atlanti-óceánba, hogy csak nézhetünk! Azt is kiszúrhatjuk, hogy a Hencegés Hercegnője imádja a mennyiséggel pótolni a beltartalmi értéket, számok garmadájával halmozva el az ilyesmire fogékony, sekélyes hallgatóságot: 6 kritérium, 11 technika, 16 arany patkó, 79 szimbólum! Mert ugye attól lesz jó valami, hogy rengeteg különféle technikával készült, nem pedig azért, mert… nem is tudom, jó. Ha én ezt a cikket 100 különböző betűtípussal írnám meg, akkor ezen logika mentén gondolom százszor kiválóbb lenne, igaz? Ez így működik. Hasonlóképp, attól lesz értékes egy nemzeti ereklye, hogy rá van csapva 16 arany patkó! A Szent Jobbot is be kéne vonni szépen aranyfóliával, és ha már úgyis benne vagyunk a dologban, húzzunk pár gyűrűt is azokra a mumifikálódott ujjakra, így ha valamikor esetleg elvinnénk a Vámház körút 9-be, akkor Klapka György annyit fizetne érte, hogy kartonszám lehetne belőle strucctojást venni!

A „Magyar Temzet tojása” megérdemelné, hogy ne fessenek rá erőfitogtatásból középiskolás színvonalú ábrákat…

Említésre kerülnek különféle kritériumokról, mint például hogy a tojásnak van felső része, alsó része, és közepe, ezt Zsigóné nagyon ügyesen meg is oldotta az anyatermészet helyett, és leltározta, mint érdemet. Ezek után meg se merem kérdezni, hogy mi az a maradék öt kritérium. Szó esik még szimbólumokról, melyek egy része festett, figuratív ábra. Talán azon még Kati sem veszne össze velem, hogy a tojáshéj aprólékos és esztétikus kifaragásához nagyságrendekkel jobban ért, mint a festészethez. Elvégre nem festő. Nem véletlenül tanulják és fejlesztik a különböző művészeti ágak mesterei egy élet munkájával a tudásukat. Elmondhatatlan önhittség azt képzelni, hogy valaki a konyhapult mellől, pár év alatt, tucatnyi másik művészeti tevékenységgel párhuzamosan megtanulhatja ezt a készséget, és olyan szinten tudja majd űzni, mint azok, akik az egész életüket ennek az egy ágnak szentelték. Mindezt persze azért, hogy elmondhasd: ezt is kimagasló szinten űzöm tizenöt másik mellett, beleírhasd a portfóliódba, és mehess megtanulni valami újat, hogy aztán alkalomadtán azzal is eldicsekedhess. Ez a mentalitás nemcsak a képzőművészek felé baromi nagy tiszteletlenség, de a Nemzet Tojása, és ezen keresztül az egész magyarság felé is: hisz ahelyett, hogy a képességeid legjavát adva abból dolgoznál, amihez igazán értesz, inkább a saját tehetséged (vagy annak hiányának) bemutatótermévé változtatsz egy alkotást, melynek a nemzet egységét kéne megjelenítenie, ehelyett viszont csak arról beszél, és rohadt világosan, hogy mennyire el vagy telve a saját vélelmezett nagyságodtól. És érted, egyből a Parlamentben kell kiállítani (…még a nevét sem tudod helyesen leírni! – de ne legyünk kisstílűek, és engedjük el az ilyen apróságokat!), úgy, hogy még nem jutott ki Zsigóné házából, de egyből menjen az Országházba, a valódi nemzeti ereklyék mellé, melyek tényleges eszmei értéket képviselnek, hisz történetiségük van! A Flancolás Főnökasszonya nevetségesen vulgármaterialista módon viszonyul ehhez a kérdéshez is: azt képzeli, hogy ha az ember fog egy alkoholos filcet, és rárajzolja egy A4-es lapra a nemzeti szimbólumainkat, akkor az a fehér papírlap onnantól kezdve az ezeréves magyar államiság minden szakrális, történeti és lexikális tartalmával rendelkezni fog, pedig szó sincs erről, csak ráaggatod a saját produktumodat valami elmondhatatlanul nagyobbra, és elvárod, hogy a szánalmas kis strucctojásodat azzal a tisztelettel kezeljék, mint amihez hozzárendelted. Sajnos, nem sajnos, de ez kurvára nem így működik.

„Múzeuma, kiállítása, programjai vannak, melyet egész évben látogatnak. Engem és az olvasóinkat is biztos érdekli, hogy melyik a legkiemelkedőbb munkája?
2023 húsvétján nagyszabású, sikeres sajtótájékoztatón, mutattam be életem fő művét: A Világunk Tojását, ami 3 évig készült. 100 minta van rajta. A minták elhelyezkedése a Föld mozgását követik elliptikus-ellipszis alakban állnak. Hatalmas tudásanyagot közvetít rólunk: Emberekről-embereknek. Tükröt tart a világ lakossága-, az Emberiség elé, mert felhívja a figyelmet arra, hogy mit csinál rosszul az ember: háború, környezetszennyezés, járvány, terrorizmus, éhezés, gyilkosság, természeti katasztrófák… A Világunk tojása felhívja a figyelmet arra, hogy nincs hova mennünk, mert nincs más élhető bolygó az univerzumban! A Világunk Tojásának üzenete: Segítsük egymást és féltőn óvjuk bolygonkat. – 16 aranyba foglalt gyémántkő ékesíti, melyek szebbé, teszik az alkotást és még, szerepük, funkciójuk is van, mert velük jelöltem a rajta lévő két fő mintát: Naprendszer bolygóit és a Föld kontinenseit.” – ugye a múzeum és a kiállítás alatt Zsigóné kecskeméti házát kell érteni, a programok pedig azok az események, melyeket ott helyben szervez. Csak hogy értsük a nekem hazudott szentencia mögött a nyomorúságos realitásokat. Mert “engem is érdekli” a válasz. A kérdés egyébként ott elbukik, hogy nem neki, hanem a közönségnek kell megítélnie, hogy melyik a legkiválóbb munkája. Annyit elárulhatok a letiltott interjúból, hogy amikor én tisztán esztétikai szempontokra hivatkozva a Beszélő tojást neveztem meg ekképp, akkor bosszankodva jegyezte meg, hogy az emberek kilencven százaléka hasonlóképpen vélekedik. Szóval erről ennyit. Ha a Világunk Tojása valamiben kiemelkedik, akkor hát abban, hogy még ékesebben példázza a korábban felvázolt problémát, miszerint Zsigóné ráaggatja a saját művét nálánál kimondhatatlanul értékesebb és jelentékenyebb dolgok tömegére. Szabadjon idéznem az RTL műsorából, ahol az alkotó maga magyarázza azt, amit elvileg a Földön minden embernek magyarázat nélkül is értenie kellene, majd a következőket állítja: „A Világunk Tojásáról több mint 100.000 oldalt lehetne írni, és egy emberöltő kevés ahhoz, hogy valaki meg tudja ismerni. Tehát ettől válik nagyon-nagyon értékessé.“. Komoly képpel, átszellemült hanggal magyarázza mindezt, és nem érti. Egyszerűen nem érti, hogy attól, ha felrajzolsz valamire mondjuk egy keresztet, azt a tárgyat nem tudod úgy tanulmányozni, mint a Bibliát, nem lesz benne az a tudás, csak hivatkozik rá. Zsigóné világában az, ha óvodás piktogramokkal telepingál egy tojást, egyenlő azzal, hogy az egész emberiség kollektív tudása összpontosul abban a tojásban, és ha elég közelről nézed, akkor basszus láthatod a Titanicot elsüllyedni, megismerheted Mahátma Gandhi spirituális tanításait, Albert Einstein tudományos elméleteit, vagy épp Mozart zenéjét! Sőt, több mint 100.000 oldalt írhatsz róla! Ezt így kiszámolta! Még jó, hogy ilyen szép kerek szám jött ki a végén! Ennél nagyobb ostobaságot még nem hallottam ezen a héten, pedig már péntek van!

Nyilván ezen a ponton a Túlkompenzálás Királynője már nem kommunikálna velem, ezért megkértem egy újságíró ismerősömet Szlovákiából, hogy a húsvét apropójából írjon már neki pár kérdést, hátha sikerül valami érdekes szentenciával kiegészíteni az elhangzottakat. Nem meglepő módon sikerült mondania pár hajmeresztő állítást. „…a tojás összetartó erővel bír: A Magyar Nemzet tojása Összetartja a Magyarokat éljenek bárhol a világban. A Világunk Tojása összetarja a világ minden Emberét!” – és én még azon rökönyödtem meg, hogy a magyarság össze van tartva! Hát az EGÉSZ EMBERISÉGET a Beláthatatlan Büszkélkedés Bárónőjének tojása tartja egyben! Basszus, itt már tényleg nem babra megy a játék. Reménykedjünk benne, hogy az Apokalipszis négy lovasa (a magas páratartalom, a kereszthuzat, a billegő asztal, és a szomszéd macska) nem fogja idejekorán kikezdeni ezt a felbecsülhetetlen ereklyét, mert kipusztulunk a francba! Nem is értem, hogy a Világunk Tojása elkészítése előtt hogy maradtunk életben. Valószínűleg ez olyan, mint az időgép, vagyis ha egyszer elkészül, akkor van, tehát visszamenőleg is kifejti a hatását. „Többen kijelentették, hogy a Világunk tojása a legerőteljesebb hatással védi a környezetünket, a természetet!” – meséli büszkén Kati néni, és mivel többen kijelentették, így biztos igaz is! Bár nem tudom, hogy mondjuk a Kína karbonlábnyomát egy faragott/festett tojás hogy a picsába csökkenti, és azt sem látom magam előtt, ahogy a strucctojás jóvoltából eltűnnek a mikroműanyag részecskék az óceánokból, de nem baj! A tojás gondolom majd nagyon óvatosan odaláncolja magát az Amazonas fáihoz, mikor ki akarják vágni őket! Érted, jobban védi a környezetet, mint a KÖRNYEZETVÉDŐK! Egy tojás! Megvédi a természetet! ‘Jóvanakkó….

Íme még egy aranyköpés, melyben Zsigóné már tényleg csak a szuperlatívuszok mértéktelen egymásra halmozásával tudja az alkotása nagyságát demonstrálni: „A Világunk tojását a LEGEK alkotásának tartják: a legsokoldalúbb, a legjobban védi a környezetet, a legkiemelkedőbb alkotás: mondani valójával és szépségével. A legjobban érthető-, a legtöbb információt adja. A legtovább fenn maradó-, a legtudományosabb-, a legkülönlegesebb-, a legegyetemesebb-, a leginkább rólunk Emberekről szóló alkotás…” – tartja a meg nem nevezett legalább két ember, “ők” vagy “azok”, esetleg mindenki (legalábbis Kati szerint), szóval úgy is van! A legsokoldalúbb és legkiemelkedőbb alkotás. Érted, minden alkotás közül a legkiemelkedőbb, nem csak a festett tojások közül. A Világunk Tojása eszerint az emberi civilizáció csúcsterméke. – állítják valakik, és Zsigóné elhiszi nekik. Miért is ne tenné? Hisz ezzel az állítással szemérmetlenül fényezheti magát a médiában. Teljesen mindegy, hogy egyértelműen hülyeség, valaki (elvileg) ezt állította, szóval Kati előzékenyen elismétli, aztán ha kiderül, hogy nem igaz, akkor sem ő állította, neem! A meg nem nevezett valakik voltak, tessék őket számon kérni! Azt meri mondani, hogy ez a tojás adja a legtöbb információt, nem műalkotáshoz képest, hanem úgy en bloc. A Szabó Ervin Könyvtár és az internet elbújhat mögötte, sőt! Több információval szolgál, mint minden más együttvéve, és nyilván azoknál is többet ad, amiket a tojás meghivatkozik, tehát valami egyetemes, hozzáadott értéket hordoz: ettől lesz a legegyetemesebb is! Legtudományosabb, basszus! A faragott tojás, amire óvodás ábrácskákat pingáltak! Hát hogy ne lenne a legtovább fennmaradó és legérthetőbb bármi, bármikor?! Tényleg ez a szaros strucctojás az egész emberi faj legnagyszerűbb teljesítménye! Szerintem ne is próbálkozzunk tovább, a csúcson kell abbahagyni! Kérjük meg Elon Muskot, hogy vigye fel a Világunk Tojását a Marsra, helyezze el egy kínai LED égősorral megvilágított üvegvitrinbe, ott biztonságban lesz, és utána már nyugodtan kihalhatunk a picsába!

És tudod, a sok félkegyelmű újságíró adja alá a lovat, és kérdés nélkül lehoznak olyan égbekiáltó nonszensz hülyeségeket, mint hogy japán kutatók bebizonyították (állítja a Narcizmus Nagyasszonya), hogy „…100 millió évig képes megmaradni egy tojáshéj, nem létezik más ilyen tartós anyag.“. Még a ChatGPT is körberöhögött, amikor rákérdeztem: „Örülök, hogy nem dőlsz be az ilyen szenzációhajhász állításoknak. Ha még valami hasonló tudományos baromságot olvasol, szólj nyugodtan! :D “. De persze nem kell egy mesterséges intelligencia ahhoz, hogy ezt megcáfoljuk, elég hozzá az 50 IQ pont feletti természetes intelligencia is: ugye a Föld ~4,5 milliárd éves, tehát az útszéli random kavics is 45x idősebb, mint a páratlan tojáshéj potenciális élettartama, ami különben is csak akkor érhet a 100 millió év közelébe, ha fosszilizálódik. Sok más anyag mellett például a gyémántnak sincs szüksége ilyesmire ahhoz, hogy tartós legyen. És amúgy törtünk már fel tojást a reggeli rántottánkhoz, tudjuk, milyen kurva tartós! Úgy látom a brit tudósok helyett most már a forrásmegjelölés nélküli japán kutatók a menők. Mindegy, nem is ezen kéne kattognom, hisz van itt egy még nagyobb ökörség, mégpedig az az állítás, hogy a nincs más élhető bolygó az univerzumban, csak a Föld. MI VAN?! Vagy hogy Besenyő Pista bácsi örökbecsű szavaival éljek: Nooormális?! Még azt se lehet felhozni mentségképp, hogy Zsigóné strucctojása korábbi, mint a Kepler űrtávcső, hisz a Kepler Űrmegfigyelő Misszió csapata már 2011-ben arról beszélt, hogy az eddigi megfigyeléseikből levezetett számításaik alapján “csak” a Tejútrendszerben (ami galaxisként önmagában is felfoghatatlanul nagy, de még az is eltörpül az univerzum méretei mellett, ami hozzávetőlegesen 2 trillió ilyen galaxist tartalmaz!) 500 millió olyan bolygó van, ami a lakható övezetbe esik, és csak 2020-ban azonosítottak 24 olyan exobolygót, melyek lakhatóbbak is lehetnek a Földnél. Nem baj, mellékes! Elvégre Zsigóné két és fél évet foglalkozott kutatómunkával, előfordul, hogy az ember átsiklik az egész alkotás drámai mondanivalóját elérvénytelenítő szempontok felett!

-Hello Kati, I wanna play a little game!

Na de ne kanyarodjunk el: a Világunk Tojása nem közvetít semmit. Aki nem ismeri a rajta szereplő szimbólumokat, személyeket, épületeket vagy eseményeket, azoknak az ég világon semmit sem ad az, hogy látnak róluk egy kicsi, csúnyácska képet, mindennemű magyarázat és kontextus nélkül. Igen ám, de felhívja a figyelmet arra, amit rosszul csinál az ember: például a természeti katasztrófákat! Igen, azt lehetne jól is csinálni, és akkor jó természeti katasztrófák lennének! Jónak kéne lenni, drága emberiség, és akkor nem lenne áradás, meg vulkánkitörés, földrengés, hurrikán! Ugye ezekhez roppant sok közünk van! Rosszul csináljuk a járványokat is, pontosan nem tudom miért, de nyilván ezért is mi vagyunk a felelősek. Na meg a háborúk, azok aztán ne legyenek! A háború rossz dolog, értem?! Kivéve persze amikor mondjuk zsidókat kell megmenteni a gázkamrákból, a boszniai muzulmánokat a népirtó szerbektől, közel-keleti keresztényeket a tömeggyilkos Iszlám Államtól, vagy mikor megpróbálunk elszakadni a Habsburgoktól, Szovjetektől… akkor is utáljuk a cúna-cúna a háborút? Csak kérdezem, illetve kérdezném, de nekem itt nem osztottak lapot, ezért lovagolok a szavakon: hadd ne kelljen firtatnom, hogy a környezetszennyezést, a terrorizmust és az éhezést hogyan lehet helyesen csinálni!

Az meg, hogy mi tesszük tönkre azt a csodát, amit mi magunk alkotunk vagy használunk, olyan hatalmas klisé, hogy már nincs is sportértéke poénkodni rajta. Szerintem ez konkrétan mindenki számára egyértelmű, akinek meg nem, az eleve képtelen felfogni ilyen elvont koncepciókat, vagy konkrétan leszarja a bolygónk sorsát, és önfeledten fogyaszt továbbra is. Zsigóné mégis azzal az emelkedett ájtatossággal és pátoszos áhítattal magyarázza, mintha éppen most fejtette volna meg az egy élhető bolygós univerzum titkát, és eljött volna tanítani minket, buta, bugris barlangember földi halandókat. Ez van, ha valakinek túl sok díszoklevelet ad a férjecskéje: egy ponton túl az efféle messiáskomplexus pedig már nem vicces, hanem elképesztően kínos. Mea culpa, mea culpa, meg ilyenek, bocsáss meg Zsigóné atyja, nem tudom, mit cselekszem, de azért halkan megjegyezném: aki tényleg fontos, az nem szorul rá, hogy bizonygassa a saját fontosságát.

Így néz ki az a sokat emlegetett Dubaji világhírnév…

Zsigónét 2009-ben egy Dubajban megrendezett, nyilván roppant kredibilis eseményen a világ 5 legjobb tojásdíszítője közé választottak. Ugye ez az állítás. Legyen szabad idéznem a 24.hu videójából: „Voltam kint Dubajba, ott egy csapat kiválasztotta a világ 11 legjobb tojásdíszítőjét. Egy nagy fesztivál volt Dubájban. Tehát a világ 11 legjobbja közé beválasztottak, és amikor én kimentem, akkor csak öten voltunk. És a világ öt legjobbja között vagyok. Kína, Korea, Kanada, Argentína, Magyarország!” – ez a sarokköve Zsigóné Kati állítólagos világhírnevének, amit a Wikipédia forrásmegjelölése alapján ezen a Höveji Csipke oldalon való fél mondatos említés lenne hivatott bizonyítani. Kicsit kutakodtam, mert hát ugye ez a dolgom, és a meglehetősen kevés releváns hír között (a “2009 Dubai egg art exhibit” Google keresésre 3, míg a “2009 Dubai egg decorating contest“-re kemény 2 oldalnyi, nagyrészt érdektelen találatot kaptam, amin az arab nyelvű keresési próbálkozások sem segítettek) EZT a 2009 augusztus 6-án publikált cikket találtam, ami az Egyesült Arab Emirátusokban megrendezett eseményről tudósít, mely a Közel-Kelet első tojásművészeti kiállítása. Tehát már eleve nem egy nagy múltú szakmai zsűriről van szó, hanem egy expóról, ahová meghívtak embereket kiállítani. A 11 nemzetközi résztvevő között, aki bemutatta a munkáit, ott volt Zsigóné Kati is, akinek tojásdíszítési kvalitásait egy mondatban említik az írásban, míg a kanadai magyar Ceke Éva munkáiról jóval hosszabban beszélnek. A cikk említést sem tesz versenyről, ahogy az arab nyelvű beszámolók sem (de legalább az egyikben van egy hosszú megszólalás Zsigóné Katitól).

Nyilván nehéz felfejteni így több mint 15 év távlatából, hogy mi történt ezen az expón, készséggel elhiszem, hogy kiosztottak valamiféle díjat, kaptak egy oklevelet, virágcsokrot, csokoládé érmet, nem tudom, mindenesetre furcsa, hogy bár Zsigóné mindent megmutogat a sajtósoknak, ezt valahogy mindig elfelejti. Akárhogy is legyen, attól, hogy egy random arab kiállításon, amit valami Arabian Centre (egy ilyen van: Al Khawaneej St – Al Mizhar – Al Mizhar 1 – Dubai) nevű bevásárlóközpontban tartottak (a “nagy fesztiválnak” helyt adó épület moderált méreteit ezen a videón láthatjuk – gondolom itt a világ legjobb bohócait hívták meg. Sajnos arról a rangos, 3 hetes tojásdíszítő kiállításról a szervezők nem publikáltak semmilyen felvételt…), kapsz egy elismerést, még nem leszel a világ 5 tojásdíszítője közül a valahányadik. Nincs olyan szakma, ahol ez így történne. Mert mennyire komolyan vehető már egy ilyen titulus?! Amennyiben a tíz résztvevőből ötnek más dolga akad, és nem jön el erre a roppant nívós, bevásárlóközpontban megrendezett fesztiválra, akkor előrébb csúszol pár helyet? Ha senki sem jött volna el, csak Zsigóné, akkor meg nyilván ő lett volna a világ legjobbja! Így csak egy az ötből. Na de mégis hányadik? Ezt nem árulták el? Mert ez így szokott zajlani, ugye? Mégis milyen “verseny” az ilyen?! Azt írja az egyik arab cikk: „…lehetővé teszi, hogy bárki meglátogasson egy egyedülálló kiállítást, amely olyan tehetséges művészeket vonultat fel, akik tojásokat faragnak, rajzolnak és festenek.” A másik így fogalmaz: „A „Tojásfestés művészete” című kiállítás ma fejezi be tevékenységét az Al Arabi Központban, ahol a szobrászatra, festészetre és tojásgravírozásra szakosodott művészek egy csoportja a központ terén számukra kijelölt helyeken a nagyközönség és az érdeklődők lencséi előtt bámulatos módon mutatja be tudását.” – a bevásárlóközpont terén… biztos hatalmas fesztivál lehetett a halal hamburgeres bódé és a parfümös stand között. Mellesleg egy rohadt szó sem esik arról, hogy a művészek a világ legjobbjai lennének! Valószínűleg a szervezők csak körülnéztek, majd meghívták azokat, akit el tudtak érni, és hajlandó volt kiutazni hozzájuk. Basszus, és vannak újságírók, akiknek többek közt az lenne a feladatuk, hogy utánanézzenek az ilyen állításoknak, és benyalják ezt a bődületes fas… akarom mondani csúsztatást! 10 perc volt lecsekkolni, és máris meginog a kamutorony alapzata! Azt hiszem ez is olyan, mint a borsodbasznádi falunapokon megrendezett Miss Universe verseny, ahol a világmindenség legszebb nőjét díjazzák, a szomszéd három faluból összetrombitált 20 résztvevőből válogatva. És Kati néne ezzel vagizik, érted. Rohadt nyomasztó. Nem állítom, hogy hazudik, amikor a világ 5 legjobb tojásdíszítőjének vallja magát, mert nem szeretnék bíróságra járni és Paint-en rajzolt oklevelekkel viaskodni, szóval inkább azt mondom, hogy a titulusa “meglehetősen nehezen bizonyítható, és még akkor sem bizonyító erejű”. Azt hiszem a kedves olvasó így is le tudja vonni a szükséges konzekvenciákat…

Nagy (Du)baj van, Babám!

…mondanám, de a szlovák kollégán keresztül tolmácsolt follow up kérdéseimre érkezett válasz bevitte a kegyelemdöfést. Ugye finoman, és kellő áhítattól csöpögve kértem, hogy meséljen Dubajról, a versenyről, díjátadóról. A következőket írta: „Nem volt verseny és díj sem. Maga a meghívás, volt kiemelkedő a többi; jó volt. Hihetetlen gyönyörűség volt számomra, hogy nem csak a világ 5 legjobb tojásdíszítője közé választottak, de Európát is én képviseltem! Dubaiba egy csapat kereste a világ 11 legjobb tojásdíszítőjét. Én ebbe bele estem, és meg is hívtak. Mikor kimentem „öten” voltunk, és hihetetlen volt számomra, hogy én ebbe bekerültem!” – tehát annyi történt, hogy a Közel-Kelet első tojásdíszítéssel foglalkozó kiállítására, melyet egy bevásárlóközpont főterén rendeztek meg, egy csapat szakmailag hozzá nem értő arab meghívott 11 tojásdíszítőt kiállítani, azokat, hogy aztán 15 napig szórakoztassák a járókelőket a bevásárlóközpontban, és cserébe elvitték őket sivatagi szafarira meg éjszakai hajókázásra. A dubajiak mindenből a legjobbat akarják! – mondja a Csúsztatás Császárnéja, és ez lenne a bizonyító erejű állítás, ami miatt ő világklasszis tojásdíszítő. Persze feltételezem, hogy valamikor, valahol a kiválasztási folyamat során azért elhangzott, hogy hozzátok ide a legjobbakat, hisz az Emirátusok sejkjeinek annyi pénze van, hogy nem tudják mire költeni, de azokról a fiatal csajokról se hisszük el, hogy Európa legjobb escortjai, akik kimennek “dubajozni”, legfeljebb elég bevállalósak ahhoz, a megfelelően magas összegért kiárusítsák az emberi méltóságukat. Nyilván itt ilyesmiről nincsen szó, de szeretném érzékeltetni: attól még, hogy kapsz egy meghívást perverz, pénzes arab proliktól, még nem kerülsz be a világ legjobbjai közé, különösen akkor nem, ha az említett pénzes prolik először szerveznek efféle haknit iparművészeknek, egy kibaszott bevásárlóközpontban. Ez egy messzemenőkig szubjektív, szakmaiságot nélkülöző “elismerés”, amit még csak nem is honoráltak a hivatalosság látszatát biztosítani hivatott díjazással, sejthetjük tehát, hogy a szervezők sem vették ezt az egészet túlságosan komolyan. Szóval azt hiszem az általa elmondottak alapján és a feltárt tények ismeretében nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez a dubaji kiállítás teljességgel irreleváns, és Zsigóné titulusának, mint a világ 10 legjobb tojásdíszítőjének egyike, valamint Európa legjobbja, semmiféle legitimitása nincsen.

Nem is akarnám tovább magyarázni azt, aminek mostanra már mindenki számára világossá kellett válnia: itt valami nem stimmel. Látjuk ezt az elképesztő mértékű, szégyentelen túlkompenzálást, és nem értjük, hisz valami hiányzik a képből. Pontosan valaki, aki kulcsfigurája Zsigóné karakterének, és akit ha megismerünk, akkor minden világosabbá válik. Nem, természetesen nem a “férjecskéjére” gondolok, hanem az anyjára (akit imádva szeret!). Minden körülmény ellenére tiszteletben akarom tartani interjúalanyom kérését, miszerint nem szeretné a beszélgetésünk során elhangzott igen kevés információt publikussá tenni, így ezeket nem is teszem közzé. Helyette foglalkozzunk inkább a sokkal informatívabb Rádió 1 interjúval, melyet Zsigóné olyannyira büszkén felvállal, hogy legalább négyszer szólított fel a meghallgatására, és utána még fel is ajánlotta, hogy nyugodtan használjak fel belőle amit akarok. Ennek most eleget is teszek, (nem mintha szükség lenne az engedélyére ehhez) a továbbiakban leírt konklúzióim pedig kizárólag ez alapján fogalmazódnak meg. Nem is lehetne másképp, eleve ez a hanganyag vetette fel azokat a kérdéseket, amiket aztán nem válaszolt meg.

„Édesanyám mondta el azt nekem, hogy amikor én megszülettem, akkor az édesapám az egyik kezébe fogott a pólyában, a másik kezébe rám fogta a ‘nagykést, és részegen azt kiabálta, hogy -GYILKOLOK, GYILKOLOK! Ő meg rettegve nézett kintről be a lakásba, hogy mit csinál velem. Tehát nyilván én erre nem emlékszem. És 3 éves koromban elváltak a szüleim, édesanyám egyedül nevelt föl.” – ez elég erős kezdés. Eléggé személyes is ahhoz, hogy az ember ne teregesse ki az interjú másfeledik percében, de értelemszerűen egy lezárt dologról van szó, nincs is róla konkrét emléke, csak elmesélték neki, szóval könnyebb tőle érzelmileg távolságot tartani. Viszont rögtön felvet néhány kellemetlen kérdést:

–A késsel hadonászó, csecsemőgyilkossággal fenyegetőző alkoholista ÉDESapának is olyan könnyű kézzel bocsájt meg, mint az anyjának, aki ezt végignézte?

–Miért nem lépett közbe a drága mama, és figyelte a házon kívüli biztonságos távolból, hogy a férje épp készül legyilkolni a gyereküket?

–Ezek után (ami azért valljuk meg, még rosszabb helyeken is válóok) az anyja mi a francért maradt együtt további ~3 évig ezzel a közveszélyes roha… bocsánat, kedves, drága férfiúval, akire a lányának voltaképp nincs is miért haragudnia?

-Örülj, hogy nem adtalak menhelybe…

Nyilván csak spekulálhatunk, ám ugrunk egy nagyot, nem tudni, pontosan hová, mindenesetre így hangzik a folytatás: „Többször is volt, hogy megkérdezte tőlem, hogy -minek születtél? Én nem akartam, hogy legyél. Apád akarta. És hogy örüljek, hogy nem adott menhelybe. De én akkor is nagyon-nagyon szerettem őt.” – legalább most már lehet egy sejtésünk afelől, hogy a mamus miért az ablak biztonságosabb feléről nézte, ahogy a férje éppen készül pengevégre tűzni a lányát, akit amúgy pont ő akart. Kicsit zavaros sztori, mindegy. Nem tudom, hogy hány éves gyereket nyomorított meg a jó anyuka ilyen szöveggel, de ezt még felnőtt fejjel és ép pszichével is nehéz elfogadni. Nem akartam, hogy legyél. Minek születtél meg? Örülj, hogy nem adtalak árvaházba. Ezek olyan súlyos mondatok, hogy beleroppan az ember szíve. És ezeket kell túlkompenzálni azzal, hogy csodalény, nemzeti kincs, az emberiségnek mennyekből leküldött tanító vagy! Teljesen nyilvánvalóan van itt egy feldolgozatlan, lefojtott trauma-góc, amit a Mímelt Megbocsátás Madonnája ezzel a messianisztikus küldetéstudattal igyekszik borogatni. Talán nem is tudatosan, bár azért ennyi önismeretet joggal feltételeznék. Emlékezzünk, a bevezetőben Istennek és a férjének köszönt meg minden jót az életében. Azt a személyt, aki életet adott neki, és azt, aki nem vette el egy konyhakéssel, meg sem említi.

A magát újságírónak álcázó alákérdező itt méltóztatik legalább látszólag az eredeti funkciója szerint megtudakolni, hogy mi esett neki a legrosszabbul, hisz az elmondása alapján szörnyű gyerekkora volt. Zsigóné így felel: „Nagyon furcsa, hogy nem az, hogy édesanyám azt mondta, hogy én minek születtem, és hogy örüljek, hogy nem adott menhelybe, hanem az, hogy egyedül voltam. Védtelenül, kicsiként. Hogy senki nem volt mellettem. Hogy magányos voltam a bajaimmal, és senkivel nem tudtam azt megosztani. Ez volt a legeslegrosszabb dolog, de az a legjobb egyébként (…) hogy soha az életben nem szomorkodtam el azmiatt, hogy ilyen gyerekkorom volt. Tehát én nem mondom azt, hogy “Hát bezzeg nekem rossz gyerekkorom volt, és így majd megtunnád!” Soha nem. Tehát ettől én, hogy ilyen gyerekkorom volt, ma, és egész életemben tökéletesen boldog tudok lenni. És talán úgy érzem, hogy az életbe nekem ez a legeslegnagyobb ajándék, hogy ezen így túl tudtam lépni, és a mával foglalkozok. (…) Én tulajdonképpen a példamutatásban hiszek. Tehát hogy az édesanyámnak is nem kellett mit megbocsátani, mert köszönöm, hogy felnevelt. Én tartozok neki azzal, hogy nem adott menhelybe, és tényleg mindig csak szeretettel tudok rá gondolni. És példát mutattam a kislányomnak, hogy a szülő bármilyen, akkor is szeretnünk kell, mert nem bírálhatjuk. És az természetes, hogy feltétel nélkül szeretjük a szüleinket. Ami ma igazából nem divat.” – na ez volt az a szegmens, ami az anyjával való viszonyra terelte a gondolataimat, és szült meg számos kérdést.

Rengeteg dolog van itt, amit ki lehet bontani, kezdve mondjuk azzal, hogy mennyit ér az a szeretet és az a megbocsátás, ami kötelező jellegű? Manapság az ilyesmi nem divat, és örülünk neki, mert engem (és úgy gondolom minden jó ízlésű és egyenes erkölcsű embert) elborzaszt az a világ, ahol a gyereknek kuss a neve, örüljön, hogy nem csapták falhoz, nem késelték meg, vagy nem adták intézetbe, cserébe viszont 10 évesen már kizavarták a földekre a nagynénik felügyelete alatt ájulásig dolgozni. Lehet, hogy a wokeizmus túl messze vitt minket a dédszüleink régi jó poroszos értékeitől, de ez a fajta eltávolodás talán nem olyan nagy baj. Nincs mit megbocsájtani. – mondja Zsigóné, és a szavak mögül kikönyököl az önámítás, vagy a hazugság. Mert mégis mit állít? Azt mondja, hogy “túl tudok lépni azon, amit egyébként nem is kell megbocsájtani, a nehéz gyermekkor traumáin, melyek egyáltalán nem nyomorítottak meg lelkileg, de azért biztos ami biztos nem nézek hátra, és szeretem az anyámat”. Ez nettó bullshit. Mert nem létezik, hogy a nőben ne lenne meg a képesség arra, hogy a jót a rossztól megkülönböztesse. Keresztény embereknél azért megszokott dolog, hogy erre odafigyelnek, és Zsigóné vallásos, amennyire ebben a mai világban annak lehet lenni. Tudjuk, az ítélkezés Isten kezében van, de Istentől kaptuk (vagy hát elcsórtuk a Jó és rossz tudásának fájáról, de ez most mellékes, mert ez is az isteni terv része, ha hiszünk a Teremtő omnipotens mivoltában) a képességet, tehát nyugodtan megtehetjük és meg is tesszük ezt a különbségtételt jó és rossz között. Enélkül nem is tudnánk emberként, társadalomban funkcionálni. Szóval látnia kell, hogy sok minden, amit az anyja tett, az igenis rossz és elítélendő. Az apjával kapcsolatban talán még kevésbé áll fent ez a dilemma, már amennyire hihetünk az anyja beszámolóinak. De ő is szülő. Akkor őt sem szabad bírálni, megítélni. Nincs is mit megbocsájtani neki, késsel fenyegetni a gyerekedet az teljesen rendben van, szóval pofád befogod, mert jön a böllér vagy a nevelőotthon? Hálás az anyjának, hogy nem adta menhelybe, és gondolom ezen logika mentén hálás az apjának is, hogy nem gyilkolta meg hidegvérrel. De sajnos manapság az ilyesmi már nem divat! …szóval ezt nem lehet komoly képpel elhinni.

“Előadéás” a híres “Newyor” kávéházban…

Akárcsak azt, hogy bár teljesen magára volt hagyva, védtelen, magányos kisgyerekként, a felnőttek kényének-kedvének kiszolgáltatva, akiket nemhogy megkérdőjelezni nem lehet, de még csak tudomást sem lehet venni arról, hogy talán nincs igazuk, miközben szenvedsz, ájulásig dolgozol a mezőkön, ahogy a Zsigóné nagyon érzékletes, ezúttal joggal teátrális hangon elmesélte… és nekünk basszus el kéne hinnünk, hogy ő végig boldog volt? Tökéletesen. Nem csak most, így utólag visszanézve, egész életében. Tehát gyerekként. Nem érzi, hogy ez a hazugság már akkor hamisan cseng, amikor kimondja? Mi értelme ilyesmivel hülyíteni a hallgatókat? De legyünk jóhiszeműek, és fogadjuk el egy pillanatra, hogy Zsigóné arra céloz, hogy ő UTÓLAG sosem sopánkodott a gyermekkori traumáin. Annál nagyobb a baj! Mert akkor nem dolgozta fel, hanem lefojtott mindent, besöpörte a szőnyeg alá, és nem is néz felé, mert csak úgy tudja feltétel nélkül szeretni az anyját, aki egyébiránt tényleg felnevelte, és csak így képes a lányának ezt a beteges példát továbbadni. Ám aki lefojtotta és szőnyeg alá söpörte a traumáit, az nem fogja az interjú első nyolc percében szomorú hangon elmesélni őket, hanem szóba sem hozza! Tudod, vagy az egyik, vagy a másik. Mert a végtelen boldogság és az elmondhatatlan emberi nyomorúság együtt nem megy. A harmadik úthoz, vagyis ahhoz, hogy feldolgozz egy ilyen traumát, először el kell ismerned, hogy az anyád és az apád vétkeztek, és nem voltak olyan jó emberek, mint amilyennek hazudod őket. És Zsigóné pontosan látja a gyarlóságaikat. Ezért is használja fel a késes sztorit és az anyja szavait rögtön az elején, hogy sokkoljon velük, és szimpátiát váltson ki. Voltaképp ez az egész litánia a hallgatóság manipulálása végett történik, hogy elmesélhesse nyomorból ‘gyütt szegín leán népmesei történetét, akiből Dubai tojásos királynő lett. Csak kár, hogy a sztori felfeslik a varrás mentén.

Locsoló vers

Drága Hölgy!

Itt állok Ön előtt,

kezemben az öntet,

amit alig várok,

hogy Önre öntsek.

E néhány csepp lassan

lecsúszik a hajon,

behatol a bőrbe,

át koponyán, agyon,

s ott fejti majd ki

jótékony hatását

ezért elfogadom

nyulát, tojását.

Kívánom, teljesüljön

ami Önnek fontos,

egészség, karrier,

család, sok forintos!

Kívánom álmaiért,

sose kelljen ölni,

mert ez nem az élet vize,

ez csak egy kis kölni.

/Kőrösi András/

Semmi olyat nem írok, ami nem következik szükségszerűen abból, amit a Magamutogatás Márkinéje az említett rádióinterjúban elmond. Mégis mi lehetne szörnyűbb vád a szülei ellen azoknál, melyeket ő maga tereget ki mindenkinek? És tudod, ő példamutató! Az ő mintáját kéne követni, hisz őt az Isten ajándékként küldte az emberek tanítójának! És ezt a viselkedést, ezt a hazug, lélekölő szolgatempót, vagy arcpirító arroganciát kéne eltanulni tőle. Ez itt a fő probléma, és ő fel sem fogja: hogy az a közszereplő, aki valaha volt, felelősséggel tartozik azért, amit mond. Ő pedig ilyen borzasztóan káros mentalitással fertőzi az emberek agyát, mert egy pillanatra sem érdekli más, csak a saját imázsa. Persze okafogyott a felháborodásom, hisz Zsigóné mostanra annak a talán sose létezett celebritásnak pusztán csak az árnyéka, és nincs hatása lényegében senkire, már ha nem vesszük azt a pár tucat nyugdíjast, akivel a facebook oldalain körbeudvarolják egymást, vagy a 7 feliratkozóját a YouTube-csatornáján (ahová egyébként egyetlen, angol címmel és felirattal ellátott videót töltött fel egy éve, ami 1400 megtekintést tudott produkálni.). Hiába igyekszik a saját fontosságát hangoztatni, arra sincs hatása, hogy a “világraszóló, felbecsülhetetlen értékű relikviáit” kimozdítsa a tisztaszobából, pedig jól jönne neki, ha olyan Majkásan csurranna-cseppenne valamicske a 83.000Ft nyugdíja mellé, bár ahhoz is tehetség kell, hogy aranyfoglalatú gyémántokkal kirakott tojással a kézben belehalj a nélkülözésbe. Mindegy. Értem én a valódi drámáját, és voltaképp nem tudok haragudni rá amiatt, amilyen. Nem. Kimondhatatlanul szánom őt. Kétlem, hogy bármi olyat lehet mondani, ami elérne hozzá ott a több évtizednyi élethazugság mögött, kívánom tehát neki, hogy ez a nagyon hamisnak és megjátszottnak tetsző boldogsága így az élete utolsó éveiben váljék valósággá. Hiszen tudjuk: a világon minden, de minden összetörik. Még a tojások is…

Kellemes húsvétot mindenkinek!

- Kitahito

Megosztás