Nincs annál unalmasabb és lélekölőbb dolog, mint mikor valami hivatalos ügyet kell intézni, de vannak vagy tízen-tizenketten előtted, és hosszasan kell várakoznod. Eleve, maga a hivatal légköre… megpróbálhatják barátságossá tenni vidám képekről készült alacsony felbontású fénymásolatokkal, háttérben halkan duruzsoló zenével, vagy mosolygós recepciós lányokkal, a hivatal lényege nem változik meg: megmaradnak a kemény székek, a savanyú izzadtságszag, az olcsó automatás kávé, és a kiöregedett, fásult, és reménytelenül lassú hivatali ügyintézők, akik ahelyett, hogy a munkájukat végeznék, egymással dumálnak, facebookoznak, vagy félóránként elmennek ebédelni. És ahogyan ott feszengsz a párnázatlan, (40 éve kitartóan sárguló) fehér faszékeken, elkezdesz mindent és mindenkit gyűlölni.

A tőled balra ülő anyukát a retardált gyerekével, aki jobb híján torkaszakadtából üvölt és a földön fetreng, a falióra gyilkos nyugalommal vánszorgó mutatóit, és a sorszámos monitort, amin már bejött a Windows képernyőkímélő, mert órák óta nem változott rajta semmi. Minden idegesítővé válik, ellenségessé, és fullasztóvá. „Miért is jöttem ide egyáltalán?” „Tényleg olyan fontos volt?“, „Mi az élet értelme?” – Szabályos egzisztenciális válságba kerülsz, ahogy ráébredsz: ha most azonnal kirohansz az épületből, ismét szabad lehetsz! Sétálhatsz, virágos mezőkön szaladhatsz keresztül, vagy elkezdhetsz egy gitár tanfolyamot. A lehetőségek határtalanok! Viszont akkor teljesen feleslegesen ültél 3 órát egy olyan széken, ami még emlékszik a Horthy-rendszerre. Így most már kénytelen leszel maradni. Tudod, ha kiteszed a lábad az ajtón, hirtelen megindulna a sor, és pillanatok alatt odajárulhatnál ahhoz a hőn áhított ablakhoz. Tiszta játékelmélet. Maradsz tehát, fogcsikorgatva tűrve az unalmat, és természetesen továbbra sem történik semmi. Hallod, ahogy az élet lassú malomkövei felőrlik a józan eszed:

…a falon lévő képek lassan elhomályosodnak, a tapéta lepereg a falakról, villanykörték égnek ki, száraz levelek borítják be az ablakpárkányt, majd elfedi őket a hó. A lábaidnál bömbölő taknyos belép a serdülőkorba, majd férfivá érik, és már ő is sorszámmal a kezében várakozik. Valamiért eléd kerül. Évszakok jönnek és mennek, a linóleumpadló felhasad, gaz veri fel a réseket, az ablakon bekúszik a borostyán, és benövi a melletted ülő nő holttestét, aki még mindig szorongatja kezében a megfakult sorszámos cetlit. Nemsokára a recepciós nő is meghal végelöregedésben, tetemét kicsi, szürkés patkányok hordják szét. A patkányokat macskák kapják el, majd azokat kutyák szaggatják szét, valahonnan egy antilopcsorda is előkerül, és széttapossák a kutyákat. Aztán jönnek az oroszlánok, és megölik az összes antilopot, de sajnos meghalnak ételmérgezésben. A hulláikból fű nő, amit valamiért a következő recepciós elkezd legelészni… ez az élet (dögszagú) körforgása.

„Egy pillanatban benne van minden. A pillanatban végtelen idő és végtelen tér van. A pillanatban az igaz út van, az igazság van és a helyes élet van, és a pillanatban nincs semmi.”

Közben az erózió szép lassan legyalulta a tetőt, a falakat, a székek is elkorhadtak, már nem maradt más, csak por, téglatörmelék, és az a rohadt kivetítő, amely még mindig nem váltott át. Eonok telnek el: hegyek emelkednek ki a mélyből, folyók száradnak ki, termékeny földek válnak kietlen sivataggá. A tektonikus lemezek mozgása nyomán létrejön egy új Pangea, majd ismét szétválik, megint összeáll, végül az egész a víz alá süllyed, kivéve azt a telket, ahol egykor a hivatal állt. Már épp elkezdenéd élvezni az idilli életet a saját lakatlan szigeteden, de a Nap hirtelen kihuny, magába omlik és fekete lyukká válik, beszippantva a Naprendszert. Valamiért még mindig élsz, de tökéletes sötétség vesz körül. Nem látni mást, csak végtelen, néma feketeséget mindenfelé. Ja, és a sorszámos monitort, ami még mindig nem akar átváltani.

Mivel nincs jobb dolgod, elkezdesz meditálni, és hamarosan megvilágosodsz, visszaemlékszel a korábbi életeidre, de mivel mindegyikben különböző hivatalokban álltál sorba, hogy elüsd az időt, különböző állatokká reinkarnálódsz. Épp össze-vissza repkedsz galambként, mikor meglátod, hogy végre valahára sorra kerültél! Gyorsan visszaváltozol emberré, és belépsz az időközben megjelent ajtón. Odabent az asztal mögött egy életunt, öreg, és halál-szagú ügyintéző ül. Röviden felvázolod, hogy miért jöttél. Sokatmondóan bólogat, miközben a monitorjára mered, jelentőségteljesen leüt három billentyűt a klaviatúrán, téged pedig elönt az eufória: sínen vagyok! Az ügyintéző nagyjából 300 évnyi facebookozás után a kezedbe nyom egy nyomtatványt, és közli, hogy ezzel át kell menned a szomszédos ablakhoz, ahová szintén sorszámot kell kérni. Ez az a pillanat, amikor egy gravitációs szingularitássá változol, és felrobbansz. Így keletkezett a világegyetem. Vége.

- Kitahito