Amikor kerülőutasan kézhez kaptam a Tecsakö (Terézvárosi Családsegítő Központ) 40. évfordulójára szóló összejövetel meghívóját, egyből szemet szúrt az írás underground munkásmozgalmi röpiratokat idéző nyelvezete. Nem vagyok az a tipikus harcos komisszár, hisz a magamfajták történelmi viszonylatban a puska előnytelenebbik végén szoktak állni, de mindig öröm látni azt a kebleket dagasztó polgári hevületet, mely mindenféle ködös és nehezen megfogható erkölcsi imperatívuszok (legyen az a jövő generációk sorsáért való aggódás, vagy az alapvető emberi humánum szava) mentén igyekszik a világ jobbá tételén munkálkodni. Ez világlott át Gosztonyi Géza levelén, és még csak nem is kellett hozzá a sorok között olvasni, vagy félszavakból megérteni a lényeget, mert az ott állt, feketén-fehéren és félreérthetetlenül. A találkozó célja nem kisebb volt tehát, mint a régi gárdából újraszervezni azokat, akik lassítani kívánják a szociális szféra szétverésének áldatlan folyamatát, melynek során a kormánykeréknél pöffeszkedő (se nem) fiatal (se nem) demokraták még azt is tönkre vágják, ami az évtizedes elhanyagoltság után véletlenül megmaradt vagy saját erőből kisarjadt. Mondanom sem kell, ez roppant izgalmas. Az ilyen történelmi pillanatoknál pedig illik ott lenni.

„Tisztában vagyunk vele, hogy ezt a folyamatot legfeljebb csak lassítani tudjuk, megállítani – Orbán ideje alatt – nem. Amit tehetünk, az kettős: a.) igyekszünk lassítani lenullázásunk folyamatát, b.) felkészülünk az Orbán utáni időszakra. A 40-es évfordulónk kapcsán az előbbihez szeretnénk kapcsolódni azáltal, hogy (…) megpróbáltuk elérni a régiek közül mindazokat, akik(nek) (…) fontos nekik a szociális munka ügye.”

Szóval ennek megfelelő kíváncsi kisiskolásként ültem a helyemen, kezemben jegyzetfüzettel: ahogy az ölelkezések és az udvariassági csevegések közepette egyre többen lettünk, úgy fokozódott az izgalmam, mellyel már szinte Molotov-koktélos palackokat lehetett volna megtölteni… ám legnagyobb meglepetésemre és bánatomra a körbe rakott székeken helyet foglaló résztvevők nem vetették le a viszontlátás örömének kedélyességét, hogy aztán magukra öltsék “az szocmunka megújhodásáért” munkálkodni vágyó honatyák és honanyák áhítatos komolyságát.  A “Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént!” – szellemében az amúgy is laza menetrend gyorsan széthullott, és az egybegyűltek nagyon hamar a keserédes múltidézés nosztalgikus légkörében sztorizgatva igyekeztek megemlékezni Magyarország első családsegítő szolgáltatásokat nyújtó intézményének mindennapjairól, ott a legvidámabb barakkban. A jóról, a rosszról, és a csúfról… de leginkább a jóról.

Az a rendszerszintű akarat, mely „…ezerrel gyúr arra, hogy még írmagja se maradjon a szociális munkásoknak.“, és ami „Az “empowerment”-et valló kollégák helyére az “alázatos szeretetet” (leginkább csak) hirdető “katolikus szociális munkásokat” tesz.“, valamiért nem került napirendre, bár árnyéka kimondatlanul mégis ott bujkált minden mosolyban és nevetőráncban. De legalább volt torta, pezsgő és pogácsa is, szóval a vidám melankóliától áthatott jó hangulat garantált volt, még akkor is, ha erre egyébként az omladozó, falbontó kalapácsokkal ütlegelt szociális háló nem igazán ad okot. Persze emiatt nem lehet pálcát törni egyik résztvevő deresedő feje felett sem: ők a szakma hőskorában már megtették, amit megkövetelt (vagy legalább megengedett) a haza, hagyjuk őket békében sztorizgatni és pogácsázni azokon a régi szép időkön. Ám mint ahogy az utóbb kihallgatott beszélgetésekből kiderült, nem csak én véltem felfedezni az osztálytalálkozó kikacsintós ígérete mögött valamit többet. Többen is úgy érezték, hogy kár volt ekkora csinnadrattát csapni, hogy aztán az esemény kimerüljön a meddő sztorizgatásban és a lassú (de legalább opcionális) lerészegedésben, ami voltaképp nem különbözik egy átlagos szombat esti összejöveteltől.

Ám sose lehet tudni… előfordulhat, hogy az egymáshoz koccanó műkristály-poharak, elmajszolt aprósütemények és mérsékelten szórakoztató történetek hótakarója alól tavasszal majd kisarjad valami: egy közös kiállás, szigorú hangvételű nyílt levél, vagy vitriolos nyilatkozat… talán majd az ötödik X-nél. Mérget azért ne vegyünk rá, hisz Gosztonyi úrnak fontosabb volt a beszámolómban elhangzott meglátások miatti nemtetszésének önmagához és a szakmai presztízséhez méltatlan sértettséggel hangot adni, mint hogy a megfogalmazott kritika nyomán orvosolja az említett mulasztást. Amit persze nehéz úgy megtenni, ha a tökös meghívóhoz méltó tökös kiállás helyett a zárt ajtók mögötti safe space-ben való pogácsázgatás és a dicső múlt fakuló fénye miatti sopánkodástól síkos szakmai autofelláció aktusában látod az értéket. De kár is ezen csodálkozni, elvégre az Orbán kormány utáni időszakra spájzolnak be, szóval annyira nincs okuk kapkodni. Vagy kockáztatni.

És félreértés ne essék, az ilyen, végeredményben öncélú összejövetelnek is megvan a maga helye a teremtésben. Senki sem akarja elvitatni ezeknek az embereknek a jogát ahhoz, hogy egy IX. kerületi lakásban vállon veregessék egymást azért, amit együtt elértek. Tovább megyek: felőlem még egy X. kerületi lakásban is megtehetik ugyanezt! Csak ne hazudjunk mögé relevanciát, ha kérhetem! Ettől függetlenül azért köszönjük a kemény (szociális) munkájukat az alatt a 40 év alatt! Hiszem, hogy ha lesz még staféta, akkor lesz olyan is, aki azt átvegye tőlük.

- Kitahito

Megosztás