logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/03/20 / Szerző: Kitahito

Dragonball: Evolúció

Soha senki nem kérte, borítékolhatóan rossz ötlet, mégis elkészült a Dragon Ball élőszereplős, ráadásul amerikai adaptációja, és tudjuk, hogy Hollywood milyen tisztelettel kezeli a távol-keleti brandeket. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, mert ez most nagyon durva lesz!

Dragonball Evolúció 0

Szóval. Live-action filmek. Miért… miért kell létezniük? Azt már láthattuk, hogy a japánok sem jeleskednek saját animéik megfilmesítésében, na de az amerikaiak? Ők tudják csak igazán, hogyan kell valamit elpuskázni. Live-action filmek… annyiszor gyaláztátok már meg az anyaföldet, melyből retkes, romlott írmagotok kinőtt, és mégis folyton újabb és újabb virágot hoz ez az időközben göcsörtös, radioaktív sugárzástól torzult facsemete. Milyen virágok ezek? Hát a szemnek nem kellemesek, annyi szent. Ahogy a költő mondta volt egyszer:

„Ím e rút fa oly virágot terem,
hogy ránéznie szemnek förtelem,
s míg a torok önnön hányadékától terhes,
sikolt a szív, a lélek dörgedelmes
kínhalálban hempereg,
s tapsolnak, csak tapsolnak az emberek!”

Szerencsére a legtöbb esetben nem tapsolnak, de a szemnek és szívnek terhes vonal mindenesetre igaz. Élőszereplős feldolgozást készíteni olyan mérvű bűn a jó ízlés ellen, melyet csak nagyon, nagyon elvétve indokol egy-egy elfogadhatóbb darab. Hát a mai nem ilyen lesz. A mai… a mai műre nehéz szavakat találni. Ez gyakorlatilag mindennek a legalja. Ennél lejjebb talán akkor sem lehetne süllyedni, ha valaki szánt szándékkal akarna rossz feldolgozást csinálni.

Ebből a szempontból filmünk példátlan, példa értékű, és elrettentő példa gyanánt kötelező érvényűen megtekintendő. Már ha az embernek magas a fájdalomtűrő-küszöbe, és képes elbírni azt a mértékű apátiát és nyomorúságot, mely megannyi társunkat késztette arra, hogy hidakról meg irodaházak tetejéről a halálba ugorjanak. Mert ez a förmedvény bizony még a leginkább harcedzett filmnézők idegeit is korrodálja. Még azokét is, akik nem ismerték és szerették az alapul szolgáló japán sorozatot. Biztos akadnak ilyen emberek is. Tehát minden további nélkül jöjjön tehát: Dragonball: Evolúció!

…oké, ez meg mi a kékeres betonkeverő itt?

Elöljáróban hadd szögezzem le, hogy ahhoz a generációhoz tartozok, amelyik még nézte a televízióban főműsoridőben futó sorozatot. Lényegében fiatalságom egyik fontos mérföldköve volt, mely megszerettette velem az animéket. Amikor hallottam, hogy filmet csinálnak gyermekkorom kedvencéből, megrettentem, és tudtam, hogy el fogják rontani. Nem lehet egy 150 részes anime élményét belesűríteni másfél órába. Még akkor sem, ha tehetséges gárda hívja életre a projektet. Túl voltam bizakodáson, lemondtam mindenről, de a végeredmény még így is keményen gyomorszájon vágott…

Ez az igen illusztris kultúrszemét 2009-ben látott napvilágot, James Wong rendezésében, aki kezdetben producer és író volt, de aztán inkább elkezdett filmeket forgatni. Gondolom azt hitte, ha elhanyagolhatóan tehetséges és mérsékelten sikeres középszerű kutyaütők közelében tartózkodik, majd magába szívja a filmkészítés csinját-bínját. Nem mintha a Végső állomás, az Egyetlen, vagy a Fekete karácsony olyan rossz lett volna, de mégis elvezettek minket mr. Wong életművének ékkövéhez, a Dragonball Evolúcióhoz. Evolúció, ÉRTED PARASZT?! Nem olyan szar, mint a régi, ósdi rajzfilm, ez továbbfejlődött, evolvált tartalom! Very movie! Tessék örülni!

„The first rule is… there are no rules.”

Ebbe a nyilvánvalóan halálraítélt projektbe valahogy sikerült beszervezni egy James Marsterst és egy Yun-Fat Chowt. Hogy történhetett ez? Oké, mondhatjuk, hogy James Marsters nem Hollywood legfényesebb csillaga, és a Buffy után kb. mindenki elfeledkezett a létezéséről… na de Yun-Fat Chow? Az ő neve azért jelent valamit, nem? Még akkor is, ha hajlamos mindenféle szir-szar szerepet elvállalni, de legalább odateszi magát, próbálkozik, és egész jól hozza a karaktereket. Itt sem vele volt a baj. Ő volt az az irreleváns szigetecske a végtelen ürülékóceánon, melyet körülnyaldoshattak a fekália híg, bűzös hullámai.

Ez itt Son Goku. Ugye milyen megdöbbentő a hasonlóság?!

Térjünk rá a történetre? Nem éri meg. Természetesen az eredeti sztorihoz semmi köze, csak fogták a neveket, és beillesztették őket egy rosszul lemásolt Marvel szuperhősös sablonba. Peter Park… mármint Son Goku egy tipikus loser gimnazista, akit mindenki lenéz és megaláz. A menő arcok a szokásos bejáratott jelenetsorokkal megmutatják, hogy hősünk milyen alacsonyan áll az iskolai táplálékláncban. Nyeszlett omegahímként Gokunak esélye sincs elnyerni választottjának, Mary J… mármint Chi chinek a szívét. De persze Goku nagyapja, az öreg Ben b… azaz Gohan nagypapa látja, hogy több van a fiúban, mint amennyit mások észrevesznek, sokat edzi az unokáját, és kitanítja őt a seprűnyéllel való verekedés fortélyaira.

Minden egész jól alakul, mert Goku kezdi kivívni magának a tiszteletet társai között, csakhogy színre lép a világot fenyegető Zöld Ma… Piccolo nagyúr, aki megszökött ezeréves börtönéből, és ismét rosszalkodni támad kedve. A főgonosz karrierjét természetesen hősünk portáján kezdi el, tehát kíméletlenül megöli Gohan papát, leamortizálja a házukat, és elindul, hogy aktívan világuralomra törjön. Így hát a szegény, KFC csirkeszárnyait bontogató, 18 éves Gokunak kell megmentenie az emberiséget az örök rabszolgaságtól, a pusztulástól, meg hasonló rossz dolgoktól. Kiderül, hogy a gonoszt egyedül a Sárkánygömbökkel sikerülhet elpusztítani, melyeket összegyűjtve meg lehet idézni a misztikus sárkányt, Shen Longot, hogy teljesítsen egy kívánságot.

„Teach me, how to talk to a girl.”

Megkezdődik hát a hatalmas kaland. Goku találkozik Bulmával, aki szintén a gömböket keresi, Roshi mesterrel, aki elvileg egy perverz vénember, de most középkorú Yun-Fat Chow, aki tudja, hogyan lehet Kamehamehat lőn), és persze Yamchával, aki csak egy suttyó ázsiai útonálló, kb. 3x idősebb, mint az eredeti karakter, és nem sok szerepe van azon kívül, hogy szőke. Hősünk egy nap alatt az univerzum legerősebb lénye lesz, mert szeretet meg barátság, és legyőzi James Marsterst. Természetesen nem a Sárkánygömbök segítségével, hanem mert hisz magában és a szerelemben, de ugye tudjuk, hogy ezek a legfontosabb dolgok egy harc során. Ezekkel lehet egy galaktikus hadurat legyőzni, aki annak idején majdnem elfoglalta az egész bolygót! Ha valakit ez meglep, akkor nem nézett elég filmet. Ez olyan igazság, amivel 500 forintos Rocky DVD-t nyerhetsz a bármelyik Aldiban.

Az a fásult fej… „Úr Isten, hogy kerülök én ide?!”

Az a helyzet, hogy az Evolúcióba belerúgni már nem bír sportértékkel. Annyian és annyiszor törölték bele a lábukat, hogy egyszerűen nincs értelme azon fortyogni, hogy mennyire rossz ez a film. Mégis kénytelen vagyok sorra végigmenni a hibákon, bármilyen hálátlan feladat is legyen, mert ez a hulladék félholtra rugdosta gyermekkorunk egyik klasszikusát, és nem úszhatja meg. Ezt a trendet ahol lehet ütni-verni kell, legelsősorban a kasszáknál, hogy a könnyű pénz reményében kontármunkát végző kóklerek leszokjanak arról, hogy szétbarmolják a klasszikusokat.

Kezdjük talán a történettel. Nos, mint láthatjuk, ennek a borzalomnak csak igen csekélyke köze van az eredeti sztorihoz. A szereplők nevei stimmelnek, a háttértörténet nyomokban egyezik, és vannak a Sárkánygömbök, ugye. Nem mintha sok szerepük lenne azon kívül, hogy keresik őket, de azért ott vannak, mert nélkülük nehezen lehetne Dragon ball filmről beszélni. De amit kapunk, az még így is csak egy olcsó, súlytalan látványmozi. Az eseményeknek nincs háttere. Hőseink össze-vissza rohangálnak, hogy megszerezzék a Sárkánygömböket, de arra senki nem tér ki, hogy hol vagyunk, hogy jutottunk ide, és mit csináltunk út közben, vagy mit csinált Piccolo azalatt az egy hét alatt, amíg mi Elveszett Ereklyék Fosztogatóit játszottunk a sivatagban.

Mert komolyan, az egész film játszódhatott volna egy 2 kilométeres körzetben, annyira klausztrofób és kitekintés nélküli volt mindegyik esemény, melyeknek alig volt valami közük egymáshoz. Leforgattak egy jelenetet az A helyszínen, aztán a B helyszínen, és végül a C helyszínen, de köztük nincs semmiféle átmenet, nincs feszültség (pedig ketyeg az óra, a világot súlyos veszély fenyegeti), nincs képességbeli vagy karakterfejlődés. Hogy is lehetne, mikor a játékidő mindössze 82 (!) perc az 5 perces stáblistával együtt. Nem csoda, hogy mindenki rohan, mint az elmebeteg. Elvileg egy hét telik el a film alatt, de ebből semmit nem látunk, lehetne akár egy nap, vagy egy délután is. Mint minden más ebben a filmben, a világépítés is csapnivaló.

„I am Goku. I am Oozaru. In order to defeat you, I must be one with myself.”

Abba már bele se megyek, hogy Piccolo minek keresi a Sárkánygömböket, mikor nélkülük is elpusztíthatja a világot. Elég csak egyet megszereznie, hogy ne tudják mások összegyűjteni őket, már ennyivel megakadályozna minden ellene irányuló törekvést, és rákényszerítené az ellenlábasait a vele való konfrontációra. És egész pontosan ki léphetne fel ellene? Ő azt sem tudta, hogy vannak, akik síkraszálltak a tervei megakadályozására. Az első Sárkánylabda megszerzése után nyugodtan ücsöröghetett volna a csicsás kis űrhajója fedélzetén, és mindent lerombolhatott volna. Amúgy honnan volt űrhajója? Az is be volt mellé zárva abba a japán vázába a föld alatt? Honnan szerzett magának egy random ázsiai segítőnőt? Minek kellett neki egyáltalán segítő, mikor…á, hagyjuk.

„-Én lenni az igazi Mary Jane!” „-Nem, ÉN lenni igazi Mary Jane!”

És olyan banális klisékkel és logikátlanságokkal húzzák az ember idegeit, melyek már 10 éve is égőek voltak. Például az egyik jelenetben Gokunak el kell döntenie, hogy a két teljesen egyforma Chi Chi közül melyik az igazi, és melyik a hamis. Meg később, mikor minden gond nélkül átugrál a lávába dobott hullákon az egyik partról a másikig! Vagy a film végén, mikor hősünk az akarata erejével visszaváltozik majomemberből emberré, és benyögi az idióta mottót (Az egyetlen szabály, hogy nincs szabály! ÉRTEM?!), melyet még a nagyapja tanított neki. Az ilyen kétbites okosságok mindig segítenek a bajban!

Akit egyébként Goku annyira szeretett, hogy miután sikeresen összegyűjtötték a Sárkánygömböket, inkább nem éleszt fel. Természetesen Roshi mester fontosabb, hiszen legalább két napja ismeri, viszont megtanította neki, hogyan lehet egy motoron kézen állva szétcsapni egy narancsot. Jót nevettem volna ezen az egész gyermeteg ostobaságon, de sajnos látszott, hogy véresen komolyan gondolják, így csak szörnyülködtem.

A látványvilág olyan mértékben rossz, hogy azt nehéz kulturáltan kifejezni. Rémisztő, borzalmas… de nem akarom elpuffogtatni a negatív jelzőket, mert még nem beszéltem a színészekről. Látszik, hogy csak a minimális időt fordították a film elkészítésére. Amikor történnie kéne valaminek, amit nem tudtak festett hungarocell-kövekkel és kínos slow-motion “verekedős” jelenetekkel elkenni, akkor jöhet a CGI, de az meg annyira irtóztatóan ronda, annyira kilóg a képi világból, hogy vér spriccel tőle az ember szeméből. A jó vizuális effektek elhitetik veled, hogy amit látsz, az valós. Belesimulnak a környezetbe, és nem látod a valóság és az animáció határvonalát. Itt egy pillanatra sem hiszed el, hogy a környezet valódi. Egy rohadt pillanatra sem. Akár hová nézel, csak díszletet és ocsmány számítógép-animációkat látsz. Ezért tényleg érdemes volt élőszereplős adaptációt készíteni…

„In a time before many can remember, our planet faced its greatest challenge. A warlord named Piccolo camed from beyond the stars, bringing darkness and chaos to our once peaceful world.”

Még az is hamisnak tűnik, ami igazi, mert nyilván kínai jelmeztervezőket és kókler maszkmestereket béreltek fel a munkára. Talán így kaptak amerikai állampolgárságot, nem tudom. Mindenesetre a végeredmény riasztó. Az Asylum produkciók vannak ilyen szinten, de míg ott a büdzsé pár százezer dollár körül mozog, erre a förtelemre 30 millió dollárt költöttek. Az egy átlag 250Ft/Dolláros árfolyammal számítva 7,5 milliárd forint! Ennyi pénzből meg lehet vásárolni és fel lehet fegyverezni egy kisebb afrikai országot. Mire ment el ez a temérdek sok pénz? Sörre, prostituáltakra, és néhány gramm tijuanai tündérporra? Mert én nem érzékelem, hogy bárhol nyomot hagyott volna. Yun-Fat Chow ilyen sokat kért? Vagy Justin Chatwin hajzseléjére ment el a pénz?

Hipszter GoQ vulkánnál lazul.

Na, akkor jöjjenek a színészek! Chatwin (Goku) egy ripacs. Ami nem lenne baj, mert láttunk már tehetséges ripacsokat, akiket öröm volt nézni. Hát Justin nem ilyen. Amikor a tehetséget osztották, őt valószínűleg épp összeverték az angyalok pár sarokkal odébb. Játéka irritáló, erőltetett, hiteltelen. Forog már a kamera? – mintha mindig csak belépett volna az eseményekbe. Látszott, hogy abszolúte nem képes átélni a helyzetet, vagy a saját szerepét bennük, és kínos volt látni, ahogy próbálta eladni magát, hogy felvehesse a gázsit a végén. Emmy Rossum (Bulma) egy fokkal jobb volt, de ő meg olyan műanyag lett szegény, mint egy amatőr cosplayes, és azok a fájdalmas szövegek, amiket a szájába adtak… talán ha mást adtak volna a szájába! Mert a lány nyugodtan szerepelhetne pornófilmekben, oda nem kell olyan komoly színészi játék.

Mindegy, mindenkinek meg kell találnia a helyét az életben. Jamie Chung (Chi Chi) viszont kifejezetten jól teljesített. A karaktere egyszerű volt, mint egy sörösdoboz, de ő legalább hozzátette, amit lehetett. James Marsters (Piccolo) arcát és mimikáját kitakarta az a borzalmas maszk, amit valamilyen megfontolásból ráhúztak a fejére, emiatt nehéz volt megállapítani, hogy az adott jelenetben mit csinál épp: méltóságteljesen tekint a távolba, vagy épp agonizálva haldoklik a pórusaiba ivódott mérhetetlen mennyiségű sminktől. Mindegy, hát ott volt a neve a stáblistán, ha nem tudom, hogy szerepel a filmben, nem ismertem volna fel. Aztán Yun-Fat Chow (Roshi). Nos, rendben volt. Gyakran úgy éreztem, hogy egy kicsit sok, amit csinál, de legalább csinált valamit. Olyan volt, mintha neki teljesen más forgatókönyvet adtak volna, mint a többieknek. Mondjuk egy béna szitkom szövegkönyvét.

„Don’t worry. A third of zero is still zero.”

Mindenesetre ő meg Yamcha lettek volna a film humoros oldala, de amit műveltek, az inkább fájdalmas volt, mintsem nevetséges. Yun-Fat Chow legalább tudott színészkedni (igaz, hogy a kriminális forgatókönyv ezt is lehúzta…), de a Yamchát alakító Joon Park csak szimplán felesleges volt. Nemcsak a karaktere, hanem ő maga is. Fogalmam sincs, kit szopott le vagy zsarolt meg ezért a lehetőségért, mert gyakorlatilag nem írtak neki szerepet, csak ott volt a vásznon, hogy ott legyen a vásznon. Egyik szereplőnek sem volt karaktere, csak motivációja, de az is kevés. Goku bosszút akart állni a nagyapja értelmetlen meggyilkolásáért, Bulma hírnevet akart, Chi Chi egy húsinjekciót, Roshi női fenekeket, Yamcha pénzt és néha Bulmát, Piccolo pedig gonoszkodni. Egyikük sem érdekes, egyikükért sem lehet izgulni, és úgy eleve, a nézőt teljesen hidegen hagyja, hogy mi történik velük. És ez még a jobbik eset. Én konkrétan szurkoltam, hogy harapjanak már fűbe, pusztuljanak el, lehetőség szerint minél kegyetlenebb és tragikusabb módon. Sajnos egyetlen értelmes ellenséggel nem találkoztak, aki megszabadíthatta volna őket (és minket…) a létezésük fájdalmától.

Keményen büntet az a chilis burrito…

Nem beszéltünk még a zenékről, de őszintén szólva nincs is mit beszélni róluk. Tucatmunkák, szürke aláfestők, nincs bennük sem lendület, sem kreativitás. Aztán ott vannak még a harcjelenetek. Érződött, hogy James Wong itt akarta kompenzálni azt, ami mindenhol máshol hiányzott a filmből. Ezért igyekezett a legjavát adni a tudásának. Látszott az erőfeszítés. De mivel lényegében egy ellenfél volt a történetben (leszámítva a sulis alfahímeket, akiket le kellett alázni a Disney-kastély előtt), de vele csak a legvégén lehetett megütközni (és az is szánalmas volt…), túl kevés harc került egy olyan történetbe, melynek a harca kéne épülnie.

Ezt ellensúlyozandó James Wong, aki ugye menthetetlen pancser és teljesen alkalmatlan rendező, ebbe a pár jelenetbe sűrítette bele a koreográfiát, de olyan mértékben, hogy a végeredmény inkább egy tánc lett, mintsem valódi, hihető összecsapás. Tényleg, erről volt híres a Dragon Ball, hogy a szereplők úgy verekszenek egymással, mintha egy musical betétdalára bugiznának. A mesterkélt mozdulatokat szétszaggatták indokolatlan belassításokkal (mert abból is rengeteg volt az eredeti műben, kifejezetten respektáltuk őket!), kamerarángatással és vágásokkal. Így a végeredmény itt is, mint mindenhol máshol a filmben: élvezhetetlen. Ez az infantilis, retardált óvodásoknak készült matinék színvonala.

„Ow, my balls!”

A DB- Evolúció meggyalázza a Dragon Ball sorozatot, sőt, magát a filmipart is. Ostoba, átgondolatlan, hatásvadász, olcsó, igénytelen hulladék, minden tekintetben elítélendő és teljes mértékben elkerülendő, hacsak nem akarod kínozni magadat. És amúgy mi a fene ez a cím? Evolúció! Evolvált valami a történetben? Mert akkor én lemaradtam róla. Én csak egy kis gyíkot láttam, aki magára szedett másfél deka izmot, megtanult verekedni és CGI szélhullámokat lőni a kezéből. Vagy ez tényleg magára a filmre utalna? Ó! Ennél fellengzősebb, önhittebb alcímet nem tudtak volna találni? Mintha az eredeti Dragon Ball csak olyan kezdeti próbálkozása lett volna a természetnek, de most jön a fejlődés, az innováció, a szar rajzfilm élőszereplős arcot növeszt magának, és lezabálja a pénzfáról a dollárrügyeket. Fenét! A készítőknek is visszább kellett volna venniük az élőszereplős arcukból, akárcsak a filmnek, és akkor lehet, hogy nem lett volna a termék ilyen égetnivalóan pocsék. Végezetül Piccolo szavait küldeném James Wong mesternek:

ÚJABB…..KUDARC!!!

1 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Féktelen harag

Következő kritika:

Írni annyi, min...

Még több Filmkritika